A közt. elnök lemondásával kapcsolatban álljon itt a monarchista blog emsi távirata (frissítve árpilis 2-án):
Ma délután egy órakor Schmitt Pál, a Magyar Köztársaság elnöke a Parlamentben, a Magyar Országgyűlés képviselői előtt jelentette be lemondását az ún. "plágium-botrány" miatt. Ugyanakkor kijelentette, hogy ő volt az ország legutolsó köztársasági elnöke. Elmondta továbbá, hogy a miniszterelnök utasítására Szalay-Bobrovniczky Vince, a Bécsi Magyar Nagykövetség rendkívüli és meghatalmazott nagykövete otthonában kereste fel Habsburg-Lotharingiai Károlyt, a Habsburg család fejét, hogy fiánakHabsburg-Lotharingiai Ferdinánd Zvonimir Maria Balthus Keith Michael Otto Antal Bahnam Leonhard királyfi magyarországi tanulmányainak megkezdéséről tárgyaljanak. IV. (Boldog) Károly királyunk dédunokája Pannonhalmán fogja megkezdeni felkészülését a trón átvételére, és a magyar érettségire. Nagykorúságáig Alkotmányozó Nemzetgyűlésen megválasztott kormányzó fogja hivatalosan képviselni. A Nemzetgyűlés összehívásáról áprilisban dönt az Országgyűlés.
VI. Ferdinánd-Antal királyfi, nagyapja, Ottó örökös királyunk temetésén
120 éve született Mindszenty József, Magyarország utolsó hercegprímása, a Magyar Királyság ezeddig utolsó elkötelezett és tudatos alkotmányos képviselője. A főpap és államférfi tudatosan vallotta, hogy az 1944 márciusa utáni berendezkedések lényegében törvénytelenek Magyarországon, saját magát pedig az első számú közjogi méltóságnak tartotta - indokoltan, hiszen a kormányzó, annak helyettese és az örökös király is akadályoztatva (száműzetés, fogság) volt és az ország idegen megszállás alatt állt. A hercegprímás - közjogi súlyánál fogva - lényegében kétszer is megvétózta a köztársaság kikiáltását 1946-ban, mely vétót a mai napig nem vonták vissza. Élete végéig fenntartotta alkotmányos-közjogi szerepét (prímás), amelyet VI. Pál pápával szemben is hangsúlyozott, amikor az esztergomi érseki széket üresnek nyilvánították. Úgy vélte, hogy ezt egyházi személy nem veheti el, csak egy jövőbeli Nemzetgyűlés, amely helyreállíthatja majd a jogfolytonosságot. Ezzel (is) azonban a mai napig adós neki a magyar nemzet. A hercegprímás egy alkalommal, nagyszabású történeti munkájában így fogalmazta meg a saját méltóságának jelentőségét és funkcióját: „Az esztergomi érsek első lett a közjogi méltóságok közt. A király távollétében ő vitte nem egyszer az országkormányzást. Királyi helytartó. Országos ügyekben a király kikérte a tanácsát. (…) A magyar birodalomban első ember a király, a második az érsek, illetőleg később a prímás., a . […] az egyetlen állás hazánkban, amelyben egyházi és polgári rang egyesül. Közjogi állását elismerték akkor is, amikor csak a nem-többségnek volt egyházi feje; értékelték azt legújabban is a magyarság kétharmadánál nagyobb többséget adó katolikusok és a nem-katolikus keresztények. Közjogi téren a nemzeti egység reprezentánsa. […] Az esztergomi érsek a királyi tanácsban megelőzte az országbárókat, ami államjogi elsőbbségre utal. Ugyancsak az ő kiváltságai közé tartozott a királykoronázás, ami szertartásban egyházi, viszont hatásaiban államhatalmi jellegű volt.”. Csak remélni tudjuk, hogy a jubileum elhozza sokaknak, hogy egy igazabb képet alakíthassanak ki magukról Mindszenty Józsefről magukban és munkásságáról, politikai krédójáról, amelyet jelenleg a közvélekedés eléggé egyoldalúan taglal.
Biztosan front volt. Vagy lesz. Mindenesetre már hajnalban kidobott az ágy – nem tudtam aludni. A kiskutyák a felkelő Nap első fényét kihasználva boldogan estek egymásnak és ebben a zajban, amúgy sem tudtam volna aludni.
Megint a Zsömle győzött, Korcsi alul maradt és anyjuk csak elterülve figyelte kölykei birkózását.
Mi jöhet még? Mit tartogathat ez a nap, hogy már hajnalban fent vagyok: - kérdeztem magamtól. És éreztem: ez a nap nem akármi lesz, ez egy különleges napnak indul; ma még valami történni fog.
Reggel hallgatom a rádió híreit és szinte földbe gyökerezett a lábam: hosszú szenvedés és sok-sok műbalhé után elszállították a Miskát.
Miskát, aki egy korszak jelképe volt.
Egy soha vissza nem térhető korszaké. Amikor a Magyarország hajó elsüllyedt, amikor a Magyar Királyságot hazátlan bitangok elárulták, eladták, meglékelték.
Ha valaki olyan idős, mint én, nem tehet róla, de vannak emlékei. Amikor felállították ezt a szobrot, az MSZMP legfelsőbb szervei foglalkoztak a kérdéssel. És az elvtársak sokáig hallani sem akartak erről az emberről. Úgy érezték – méghozzá jól – hogy a felállítás szimbólummá fog válni. Már az is kiverte a biztosítékot, hogy hamvait 62-ben hazaszállították, de erre mindenféle kegyeleti indokot fel lehetett hozni. Hoztak is. De hogy szobra legyen… na ez már kiverte a biztosítékot (főként a moszkovitáknál). De a mai szoc-libek elődei szívós aknamunkával elérték, hogy mégis felállításra kerüljön a rá emlékeztető bronztömeg.
Furcsa fintora a TTT-világának, hogy az alkotást az a Varga Imre készíthette el, aki József Attila szegedi szobrát, Korvin Ottó mellszobrát, a mohácsi Lenin emlékművet, Honthy Hanna síremlékét, Lukács György szobrát – és a legpikánsabbat – a Kun Béla emlékművet készítette.
Művészetről, képességekről ne vitatkozzunk! A szépség tényleg gyakran relatív (bár én ennek a relativitásában nem igazán hiszek), s legmélyen én is hiszek a művészet univerzális küldetésében. De akkor is elgondolkodtató a művész rendszer-specifikus munkássága. Még ha ezek alkuk is voltak. Kicsik vagy nagyok – de ezt sosem kérdezi az utókor, sosem kíváncsi rá. Ő csak az eredményt látja. Ezt. Az agitpropot.
Olvasgatom a régi népies-urbánus vita iratait. Semmi nem változott. Az érvek, az indokok és a gyűlöletek is ugyanazok. Semmit nem változtak. Akkor is voltak megmondó emberek és akkor is voltak kultúr-diktátorok.
Azt mondja a mai sajtó: szobor-háború. Ugyan! Ez csak egy bombasztikusnak szánt újabb balos, méghozzá tartalom nélküli lózung. A sorsunkat és az életünket Károlyi Miska léte vagy nem-léte fogja meghatározni?
Nem hiszem.
Azt az őszinteség fogja meghatározni. Ha nem leszünk képesek a múltunkkal őszintén szembenézni, és ha a Károlyikról, a Kunokról, a Leninekről és a Sztálinokról nem merünk őszintén beszélni – mert mára ez már nem pollkorrekt – nem nagy jövőt jósolok a magyar közbeszéd jövőbeni őszinteségének.
S ha előítéletesen kezeljük továbbra is magának a Károlyi megszüntette a királyságnak a kérdését is, nem lesz jövő. Mert becsület nélkül nincs jövő.
A múlt nem fekete és fehér. A szobrok sem. Tudom. Tanították. Csak tudnám, miért izzik akkor mégis a lelkemben ma reggel egy régen várt öröm?
Ahogy – a képeket nézegetve – hallani vélem a síkköszörűk visítását. Ahogy újabb idegen testet vágnak ki a magyar közjog szövedékéből. Nem értem magam! Vajon minek örülhetek? Vajon miben bízhatok majd száz éves köztársasági hazugság, gyilkosság, kegyetlenség és szabad rablás után?
Mert ne legyenek kételyeink! Károlyi ezeknek is a szimbóluma.
Csak az van, amit megérdemlünk. A népszuverenitás lényege, hogy a nép hatalmazza fel a képviselőit. Nem kell, hogy a nép képviselői különbek legyenek, mint maga a nép. Ilyen szempontból a bizottság döntése abszolút releváns. Ennél jobb köztársasági elnök pedig nem is kellhet azoknak, akik nem akarnak köztársaságot. Köszönjük, hogy nem kellett meglepődnünk.
Vajon azok közül, akik ma egy életre eladósodnak egy olyan lyukért, amibe a hatvanforintos tojást tojó tyúkok sem lennének már hajlandóak beköltözni tudják-e, hogy a Monarchia idején az állam milyen lakásokat épített a munkásoknak? Ez a gondolat a Kvassay zsilipnél tett látogatás óta nem hagy nyugodni. Hogy lehet az, hogy akkoriban előkerttel, veteményessel, gazdasági épülettel együtt terveztek otthonokat a munkáscsaládok részére? Hogy lehet az, hogy a "feudális-elnyomó-kizsákmányoló Habsburg császár" idején különb, élhetőbb és tartósabb otthonok épültek gyárvárosainkban, mint a munkásosztály győzelme után? Ahogy felnéztem a vízügyi szolgálati lakásokat rejtő épület tornyára (!) eszembe jutott az ózdi Kis és Nagyamerika, (manapság sajnos így néz ki), a Wekerle-telep, a Horthy-korszakban felhúzott dunakeszi vagongyári kolónia, de Zólyombrézótól Resiczabányáig megannyi más nagyszerű példát lehetne felhozni, hogy annak idején mennyire becsülték meg a munkásokat. Mindig is csodálkozom, hogy később, a szabadságot rajongva szerető, a végtelen pusztákért lelkesedő magyarságot milyen elementáris erő volt képes panelházakba kényszeríteni.
Azt hiszem a felmerülő kérdésekre adandó választ valahol a lélek és annak tagadása környékén kell keresni.
Talán nem ördögtől való az ötlet, hogy ezt a királyságban működő jó példát valamilyen módon átültessük a jelenbe.
"Ez hát a diadalmas forradalmi város? Ez a szomorú, mosdatlan, ijedt háztömeg, garmadába rakott szemetesládái között? Ez hát a mámorban úszó beteljesülés, amelyért Magyarországnak az életével kellett fizetnie? Egy város, amelynek megállították a gyárait és bezárták a boltjait, melyben nem dolgoznak többé! Egy város, amelyben már csak két gondolat él: Mindent elvesznek tőlem - és: Minden a miénk!" Tormay Cécile: Bujdosó könyv
Sokan álltak már bénultan, amikor dinasztiahűségüket hangoztatták, azzal az érvvel szemben, hogy "Habsburgok?! Fújj. Ők rombolták le a magyar várakat!", mert nem tudtak mit mondani rá. Az egyik legmakacsabb Habsburg-ellenes mítoszt részletezi két remek írás, amelyeket nagyon ajánlunk itt és itt.
"...a várak pusztulását hiba lenne csak az 1702-es rendelethez, és csak a Habsburgokhoz kötni. Tény, hogy a rendeletben kiszabott rombolások egy része megtörtént, azonban az a fajta "rebellis magyarok elleni Habsburg rémtett" egyszerűen forrásokkal nem igazolható, és nem adatolható. A honi várkutatás egyik jelentős alakja, Feld István számos előadásában utalt arra, hogy a várrombolás abban a formájában, ahogyan a közvélemény ismeri, nem történt meg, egy helyen egyenesen mítikus közhelynek hívja. Reméljük, hogy a hazai várkutatás azon törekvése, hogy a források, és adatok alapján tarthatatlan mítoszt a közgondolkodásban átformálja, sikerrel jár, és azt is reméljük, hogy ehhez a sikerhez jelen írásunk is hozzájárul egy kicsit."
Érdekel, hogy jelenlegi politikai erők hogyan viszonyulnak ideákhoz, a történelemhez és ez minden aktív monarchistával így kell, hogy legyen, hiszen ez egy kiindulási alap (hic et nunc), valamint fölmérésnek és tapasztalatnak sem utolsó. Így hát, mint a nagyobb hivatalos állami ünnepeken már pár éve mindig, a nyakamba vettem székesfővárosunkat, hogy ismerkedjem az illegitim köztársaság prevalens közéleti véleményformálóinak a véleményével, főleg ami az adott történelmi évforduló és a jelen kapcsolatát illeti. Hát tüntetésen jártam, szinkretizmust láttam!
Az első helyszínen ahol jártunk, az Egyetem téren a közélet legvállalhatatlanabb embere, a köztársasági harcos Gyurcsány Ferenc tartotta éppen ünnepi beszédét. Ennek a sajnálatosan sérült embernek különösen hálásak lehetünk, hiszen egyértelművé tette, hogy köztársaság=baloldal valamint szétszakította az MSZP-t. Idén is hozta a formáját. Beszéde kellemesen csapongó volt, megtudtuk, hogy a DK "szabadelvű" és, hogy szerinte "Európában a szabadelvűségnek nincsen alternatívája" (tekintélyelvű katolikus birodalom?). Ám az ilyen vasdemokratáknál mindig az a legérdekesebb, hogy hogyan állnak a demokráciához; az addig demokrácia, amíg tetszik nekik az eredmény! Gyurcsány Ferenc ugyanis kijelentette, hogy a Fidesz-KDNP kormány nem legitim és nem legális. Mi persze tudjuk, hogy nem legitim a kormány, hiszen Istené minden hatalom, csak ő legitimál, a nép nem, márpedig a keresztény államberendezkedés, pláne Magyarországon, az a királyság, de ő demokrata! Nála: vox populi, vox Dei. Tehát úgy tekinti, hogy a nép legitimál, ami demokrata szempontból egy dolgot jelent Gyurcsány nem vallhat mást, mint, hogy a Fidesz-KDNP kormány legitim. Hiszen megszerezte a szükséges számű szavazatot, a két forduló közt, amikor kétséges volt a kétharmad, köztudott volt az is, hogy új "alaptörvény" lesz, tehát a Fidesz a "demokratikus legitimációt" (mily torzszülemény!!) megkapta. Igen arra, amit csinál. Akár diktatúrát is. Jakérem, az, hogy ez nem tetszik, meg lehet beszélni a plebs-el. Mi már jórégen megmondtuk, hogy ez egy lehetőség, hogy a demokrácia torz világában nincsenek meg a fékek, azok csak a királyságban lehetnek meg! A csökkent (vagy mégrosszabb: tudatosan romboló) politikus egy olyan, a beszédéhez méltó képpel zárta szavait, amire nemzeti nagyjaink forognak sírjukban: "Előre Széchenyi és Batthyány nyomán, a szabadelvűség útján, éljen Magyarország, éljen a köztársaság!" Uram borogass!!
Ez a kontextusterror némi szívbajt okozott nekünk, de nem volt idő, utunk a harcos antifákkal a 'millásokhoz' vezetett, ahol a 'civilek' 60-70 ezres tömege a szokásos lózungokat skandálta, de szerencsére ezúttal nem vették bele ókonzervatív, dinasztiahű és monarchista nagyjainkat a képbe. A szexizmus ellen küzdők beiktattak egy szexista (tényleg, bármit is jelentsen ez) "alternatív köztársasági elnököt", közben nagyon helyesen konstatálták, hogy Magyarországon már a köztársaság is csak egy egy alternatíva. Hála égnek! Hiszen a köztársaság alternatívája ezer éves királyságunk. Ám itt okosabbak nem lettünk, de legalább konstatáltuk, hogy vannak, akiknek kell március 15-e és tényleg jogosan vallják magukénak. A baloldal mellett a liberálisok is.
Utunk harmadik állomása a Jobbik megemlékezése volt, ahol sokk sokk után ért minket. Sokszor volt szó a nemzeti radikalizmusról, valamint, hogy hogyan álljunk hozzá és az is egyértelmű, hogy a nem végteleníthető nemzeti radikalizmus, mely csak időszaki válasz lehet; adhat nekünk konzervatívokat (jobboldaliakat, és így, monarchistákat). A tiszta világnézet azonban még távol van, marad a hatalmas katyvasz és a megtörtént valóságnak a jelenlegi helyzetnek a szolgálatába állítása. Március 15-e a nemzeti ünnep? Ebből kell valamit a beszédben kihozni, és igen, drága olvasó, így lett a Szent Szövetség és a Habsburg Birodalom a Szovjetunió és az Európai Unió szinonimája! Az a Szent Szövetség melynek monarchái szövetkeztek a sötétség, a forradalom erőivel szemben, mely fenntartotta a békét és mely 1848/49-ben is sikeresen mentette meg hazánkat a kossuthista terrortól, azt hasonlítják a bolsevik Szovjetunióhoz és a technokrata, élet, hagyomány és értékellenes EU-hoz? "A magyarok túlélték minden ellenségüket, a Habsburg Birodalmat, a Szovjetuniót és az EU-t is túl fogják élni?" Az amúgy jóval kevésbé labanc unokatestvérem ekkor már nem bírta tovább és hozzám fordulva kérdezte: most komolyan, akkor Károlyi jófej volt?
Jogos a kérdés. Mert a gróf Károlyi Mihályt lépten-nyomon (jogosan!) szidó nemzeti radikálisok azt valahogyan elfelejtik: Károlyi hatalmas kossuthista kuruc volt, aki kilencven éves "honvédeket" mutogatott a patkánylázadás napján, melyet március 15-éhez hasonlított, 1918. november 16-át pedig a függetlenségi harc betetőzésének tartotta, hiszen nincsen Habsburg, nincsen királyság, dejónekünk! Károlyi Mihály Szegedi Csanádot hallgatva ujjongva tapsolt volna! Nagy a hatása a marxista történelemszemléletnek és sokan elfelejtik, hogy a történelem nem egy szikla, hanem egy folyó, a Dinasztia és a Haza kiegyezése megtörtént, maga Horthy is hatalmas tisztelője volt Ferenc Józsefnek. Nem kéne tehát a feszültséget mesterségesen generálni.
A szinkretizmus bizony mindig visszacsap, hiszen Orbán Viktor "fülkeforradalmát" lefitymállva, a szónok Vona Gábor szavaira válaszolva az egyik néző azt ellenforradalomnak nevezte, tehát az ellenforradalmat egyértelműen negatív dolognak tartotta az úriember. A vicces ilyenkor már csak az, hogy november 16-án a nemzeti radikális párt pedig a győztesellenforradalmat ünnepli a Szent Gellért téren! De uraim, akkor most melyik?
És valóban; a jövővel kapcsolatosan már nem az a kérdés, hogy ma ki a kuruc és ki a labanc (hacsak nem ami a köztereket illeti), de könyörgöm, ilyen óriási hibákat ne vétsünk már! És igen, én itt most pozitív kritikus akarok lenni, hiszen magam is voltam nemzeti radikális, sőt, a legtöbb konzervatív ott kezdi, ugródeszka az, de értsük meg: meg van a helye és ideje neki, nem lehet végteleníteni, perpetuálni, mert öncélú lesz és kifullad! És amíg Toroczkai László, a HVIM elnöke a hungarista októberi rendezvényre mondja azt, hogy az az egyedüli, ahol teljes szívvel részt tud venni, miközben a Jobbik rendezvénye csak pár sarokkal arrébb van és a mozgalom tiszteletbeli elnöke, Zagyva György Gyula a pártnak az országgyűlési képviselője, addig úgy érzem, hogy a lerendezett viszályok és a világnézeti tisztaság még nagyon messze van. Ám elárulok egy titkot: az nemzeti radikálisként nem is fog eljönni, ha az ember jobboldali, ahhoz konzervatívnak és monarchistának kell lenni.
…mert tényleg voltak ilyenek. Pár kávéházi széplélek, önimádó és -tetszelgő ifjú. Annyian, hogy egy nagyobbacska asztal köré alig fértek el. Annyian, hogy a titkosrendőrség, a nevüket hallva mégis csak mosolygott; legyintett egyet, feljegyezte legújabb flash mob-jaikat egy dossziéba, de még arra sem vette a fáradtságot, hogy egy jólképzett pandúrt kiküldjön fűtetlen hónaposszobájukba, hogy megdorgálja őket.
– Minek?! – gondolták magukban. – Pár hagymázas forrófejű miatt felesleges az amúgy egészen jól indult megbékélési és átalakulási folyamatot megakasztani. Egyszerűen nem érnek annyit! – morfondírozhatott a pesti vezetés.
– Hiszen olyan jól alakulnak a dolgok a diétán! Úgy tűnik, a rendek valamiféle egyezség mentén szerveződnek, s végre a higgadtak vezetik az amúgy elkerülhetetlen folyamatot.
– Így aztán a Pillwax kávéházból (alias Fillinger kávéházból) érkező hírekkel kapcsolatosan a „Tízek Társasága” hőrögetései, hőzöngései tényleg szót sem érdemelnek. A folyamatok jól haladnak! Pozsonyban. – vélekedhetett magában a főrendőr; és még arra sem gondolt, hogy előkészíttesse a gumilövedékek kilövésére is alkalmas, az állományban rendszeresített puskákat, vagy a plexi pajzsokat és a tomfákat kihozassa a raktárból.
Ám a „Tízek” nem hagyták magukat. Ők azon törték a fejüket, hogy „holnapra megforgassák az egész világot”.
„Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” – vélekedett később Madách egy alakja; s így ők sem adhattak mást. Csak mi lényegük: kháoszt, rombolást, felfordulást és vért. Mint a „nagy előd” tette, akinek a kottájából dolgoztak.
Hogyan lehet, hogy ezt a rendőrség nem tudta? – kérdezhetnék az utódok.
Honnan gondolják, hogy nem tudtak e forrófejűekről? – De tíz ember… az 10 ember, számoljanak utána. Hát mire mehet egy maroknyi magát felvilágosodottnak és frankofilnek gondoló siheder?
Semmire! Ezt a pandúrok is tudták; ezt mindenkinek tudnia kellett.
Csak a „tízek” nem tudták. A rendelkezésükre álló receptben kicserélték a hozzávalókat – hungarizálták azt –, s már rögtön azt gondolták: el is készítették a „magyar forradalom” 12 Michelin-csillagos, verseny-győztes receptjét; és senki nem szólt nekik, hogy soha nem lehet átvenni mechanikusan és lineárisan más népek „forradalmi” kultúráját, és a rebelliókat sem lehet egyszerűen exportálni. ˙(S még vagy 100 évig ilyen badarságokon törte/töri a fejét a nemzetközi-bal – mert hogy magyar-balnak kevéssé nevezhetőek.)
A „Tízek” – jó balos szokás szerint – rá is telepedtek egy már létező, előre meghirdetett eseményre: a József napi vásárra. Sikerült is összeszedniük öt vagy tízezer, a magyar nyelvet jórészt törő vagy nem is értő tótot és németet. Elsőrendű közeg! – gondolhatták magukban – Nekik aztán mondhatunk bármit.
"Kívánjuk a' sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését"? Kérjetek és kaptok... erről szólt Április
Mondtak is.
Az esőben megsétáltatták a vásározókat, mármint a hirtelen forradalmi néppé kinevezett tömeget; akik kicsit már elfáradtak, kicsit átfáztak, de hát „Csak nem megyek el innen…! Majd otthon lesz mit mesélni a kurta kocsmában, jó magyar bor mellett – még hetekig.”
S amikor a Városházán kitáratják az ablakokat – nagy szerencséjük volt, mert a városatyák azt hihették, hogy jó cseh mintára az ablakon akarják őket kidobni, pedig – csak azt szerették volna, hogy a kinti „forradalmi tömeg” hallhassa: ők bizony „keményen dolgoznak” a forradalom megvalósításán; s hát haza ne menjenek. A népek. (S mert publicum nélkül mit sem ér a sensatio.) Ezt a magukat magyar „Hegypártnak” képzelő fiatalok is jól megtanulták.
Apropó! Valamiért azt senki nem tanítja, hogy az ún. 12 pont nevű kívánságlistát először a Pillwax-tól nem messze – havas esőben az ember fia ne csámborogjon, mert még meghűl! – függesztette ki egy Sükei nevezetű tiszteletesfi, aki Pest-szerte híres dadogó volt, s amikor az összegyülekezett embereknek elkezdte magyarázni a plakátot, a helyi konstábler a mentális gyógyintézetbe akarta vinni, mert azt gondolta: zavart a szentem. Pedig csak költő volt.
Valószínűleg sorshúzással vagy többségi szavazással küldték ki éppen a Sükeit. Érte talán nem volt kár! Vagy mert: megfelelő embert megfelelő feladatra – hiszen értenie „a népnek” nem kellett semmit; nekik elég volt „boldognak lenni”. Boldognak lenni a forradalomtól. Az ő „forradalmuktól”.
A forradalomtól, ami francia receptre készült bár, és igazán sete-sután lett végrehajtva; alapja, hatása sem volt… és 164 év után – legalább magunknak – valljuk be: értelme sem túl sok volt.
Hacsak annyi nem, hogy az esti nemzeti színházi előadásból megtudhattuk: a magyarok nemzeti színei a piros, fehér, zöld, kék, sárga – a visszaemlékezések szerint. Ám, hogy ez a két utóbbi szín miképp került oda, ezt talán ne tőlem kérdezzék. [*] Hacsak az a „kék” csupán nem egy messzeség megszépítette „kék” nem lenne – s az eredetileg fekete lett volna; ami az előadás sötétjében – nagy hazafias lendületben – akár kéknek is volt nézhető (miért ne? Hiszen az agy mindig azt látja, amit a szellem láttatni akar). Mert ha az a „kék” valójában fekete volt, akkor ennyit, s ne többet a „nép forradalmi hevületéről”!
Mit ünnepelhetnénk Martius 15-kén? Egy olyan eseményt, amely jószerével csak egy kora tavaszi megfázás előkészítésének tekinthető? Hiszen a valódi „forradalmárok”, az igazi „haladók”, az építők, a „fontolva haladók” éppen vagy Pozsonyban, vagy Bécsben voltak; és kőkeményen dolgoztak. Olyanok, akik valóban előre akarták lendíteni a magyar közjog megakadt szekerét. S ez meg is történt – ezt nevezzük ma Áprilisi Törvényeknek. Legitim alku, legitim megállapodás, törvényes egyezség; a nemzet és Ő Királyi Felsége, az apostoli magyar király között. Martius 15-e helyett érmesebb lenne hát 1848. április 11-ét ünnepelnünk; azt a valódi átalakulást, amikor V. Ferdinánd apostoli magyar király szignálta az elfogadott és kompromisszumos törvényeket, a valódi magyar átalakulást rögzítő iratot, s nem tíz irodalmár tüdőgyulladás kísérletét.
Forradalom? Annak minden elemével? Történt-e ilyen Magyarországon? Igen, történt – mármint francia értelemben – amikor a felhergelt csőcselék Lamberget meggyilkolja a hajóhídon. Tehát a magyar polgári forradalom valódi napja nem 15-ke Martius, hanem 28-ka Septembrius, amikor gróf Lamberg Ferenc altábornagyot a felhergelt pesti csőcselék lemészárolta. Ez a forradalom valódi napja.
Azé a forradalomé, amely a Magyar Királyságot majd’ 20 éves késedelembe, azaz majdnem egy generációs késedelembe taszította. S ez a kimaradt generáció a Deákék, a Tiszáék nemzedékének annyira hiányzott 1867 után! Már ha maradnánk a liberálisok híresztelte „erőszakos magyarosítás” dogmája mellett.
1848 nem márciusról szól. Nem a később a „demokratikus”, „népfelséges” választásokon csúfosan – sőt gyalázatosan – elbukott, megbukott, senki normálisnak nem kellő önkinevezett szabadságharcosokról, hanem Széchenyi és elvbarátai furtum hátbatámadásáról. Ami később oly’ sok bajunk oka lett. Nincs hát rajta mit ünnepelnünk. S jegyezzük még meg: a végén Széchenyi került elmegyógyintézetbe, nem Sükei.
Vajon, ha ma élne Széchenyi gróf, melyik koszorúzásra menne el? S vinne-e tojást a görög-stíl tógába öltöztetett ön-tribun szobrához? De vajon ez Széchenyi forradalma volt-e; vajon ez Lamberg Ferenc forradalma volt-e? Mert Petőfié semmiképp. S mi volt az ára? Utána számolt már valaki? Vér, szenvedés, baltával lefejezett magyarok ezrei, Trianon? S megérte?
S már csak egy kötözködős megjegyzés.
Vajon miért van az, hogy Petőfi, Petrovics Stefán fiának kokárdája antiheraldikus, – ezt mindenki tudja –; már hogy valójában az a későbbi olasz trikolór. Ezt a hibát még a Petőfinek is látnia kellett! Tudta is, nyugodjunk meg!
Talán azért tette ilyenné – ma is hordatottá –, mert Petőfit – a forradalomimádót – a Hegypárt morfinistáinak ma is fertőző elmebaja annyira áthatotta, hogy a francia kakastaréjt akarta hinni „hazafiasnak”. Pestet meg Párizsnak.
Vajon, ha Petőfi terve sikerül, vajon valamelyik guillotine mögött láthattuk volna később szónokolni.
Viszont az megtudhatjuk, hogy sokat vesztettünk, amikor nem a Széchenyik, hanem a Kossuth tűrte Petőfik játszhattak magyar jövőt. Akár ha fél napra is.
*Barátaim hívták fel rá a figyelmemet, hogy a jegyzetben említett piros, fehér, zöld, kék, sárga színek együtt, egy szalagon, zászlón történő XIX. századbani alkalmazása Magyarország egységének szimbóluma lett volna; s melyben a kék, sárga színek Erdélyországot képviselnék, Erdély közismert csillagos-holdas címeréből (a székelyek által használatos vörös, fekete zászlószínek ellenére).
"...Rómában szörnyű rémület uralkodott, a kölcsönös rettegés mindent megbénított: osztályos társaitól elhagyatva a nép az atyák erőszakos támadásától félt; az atyák viszont a Városban hátramaradt néptől remegtek, nem tudván, mi a jobb, ha az is elmegy, vagy ha ottmarad: "Vajon meddig marad nyugton a kivonult tömeg? Mi lesz, ha közben valamilyen külső háború támad?" Ha nincs egyetértés a polgárok között, semmi jót sem remélhetnek; szép szóval vagy másként, de mindenáron el kell érni a megbékélést. Megszületett hát a határozat, hogy követségbe küldik Menenius Agrippát, egy ékesszóló férfiút, aki származásánál fogva eleve kedves a népnek. Amikor bebocsátották a táborba, úgy hírlik, nem is tett egyebet, csak a maga régies és csiszolatlan beszédmódján ezt a mesét mondta el: "Valamikor réges régen, amikor az ember teste még, nem úgy, mint manapság, nem forrott eggyé, hanem valamennyi testrésznek megvolt a maga saját véleménye, a maga szava, méltatlankodni kezdett valahány, hogy övé a gond, a munka és a fáradság, amivel mindent megszerez a gyomornak, az pedig ott középen mit sem tesz, csak élvezi a gyönyörűségeket, amiket a többi nyújt neki. Összeesküdtek hát, hogy a kéz nem viszi az ételt a szájhoz, a száj nem fogadja el, amit adnak neki, a fogak pedig nem rágják meg. Haragjukban éhséggel akarván megzabolázni a gyomrot, azzal együtt az egész testet teljes sorvadásra juttatták a tagok. Ekkor értették meg, hogy a gyomor sem jelentéktelen szolgálatot teljesít, és legalább annyira táplálja a többi tagot, mint amennyire őt táplálják, visszaadván a test valamennyi részének azt, amiből élünk, erősödünk, és egyaránt osztja el az ereken keresztül a megemésztett étel termékét, a vért." Ekként vont párhuzamot a test belső lázadása és az atyák ellen föltámadott népharag között, s ezzel megváltoztatta az emberek hangulatát."
Március 8. A bolsevik antinő napja. Március 25. A tetőtől-talpig nő napja.
1917-ben ezen a napon nők tüntettek Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe,
a fennálló rendszer ellen, "jogaikért", mely a nap, melyen Mária megtudta, hogy
hozzá járult a cár lemondásához Oroszországban. várandós, Krisztus Urunk inkarnációja.
A magyar hagyomány március 25-én ünnepli a nőt és mindent, ami nőies.
Március 8-át Magyarországon Rákosi Mátyás tette kötelezőve 1948-ban.
Térjünk vissza hagyományunkhoz, és ünnepeljük A nőt március 25-én (idén 26-án),
Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén!
A történelem fintora volna csupán, hogy az utolsó megkoronázott magyar királyt éppen egy "szentjánosbogár" repítette a távoli száműzetésbe? A bajai rakparton pöfékelő jelentéktelen angol monitor, a Glowworm így írta be magát Magyarország történetébe.
Ott, ahol Boldog IV. Károly király utolsó lábnyoma érintette a magyar földet egy emléktábla áll, a bajai polgárok jóvoltából. Számukra fontos volt ennek a lépésnek a megörökítése, tisztában voltak ennek súlyával. Hogy hol található ez az emlékmű? Ott, ahol a bajai vasúti híd átível a Duna fölött, a IV. Károly rakparton.
Baján teljesen természetes, hogy emléket állítanak "egy Habsburgnak", aki elsősorban az ország ezeddig utolsó királya volt. Vajon Biatorbágy képviselő testületének lesz-e bátorsága a torbágyi főteret IV. Károly királyról elnevezni? Mi mindenesetre szurkolunk és cselekszünk is érte.
Kilencvenkét éve pontosan ezen a napon, 1920. március 1-jén választotta Magyarország kormányzójává nagybányai Horthy Miklós altengernagyot, a Császári és Királyi Haditengerészet utolsó főparancsnokát, Otranto hősét és a Nemzeti Hadsereg vezetőjét a Nemzetgyűlés. A győztes ellenforradalom és az ország megtisztítása után ez egy rendkívül fontos lépés volt a jogfolytonosság helyreállítása felé, ami végül teljesen azóta sem következett be. Az egyéves forradalmi pusztítás után az alkotmányjogi-közgazdasági-lélektani restauráció munkáját a Nemzetgyűlés még hat évig folytatta, mielőtt újra megalakulhatott a kétkamarás Országgyűlés.
Az nemzetgyűlési választásokon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) nyert, mely végül koalíciós kormány alkotott több más párttal. Sajnos az alaki legitimizmus fontosságát tekintve is megosztott volt a párt és a kormánynak sem volt határozott álláspontja ezzel kapcsolatban. A kormányzóválasztáson gróf Apponyi Albert, aki a karlista irányvonalat képviselte csupán kilenc szavazatot kapott, így Károly királyunk restaurációs kísérletei nem sikerültek, megbuktak a "dunajegesek" ellenállásán. Fontos tudni, hogy Horthy Miklós ezt nem "Habsburg-gyűlöletből" tette - hiszen maga is nagy tisztelője volt a dinasztiának -, hanem félreismert reálpolitikai érdekekből. Ezzel együtt a megválasztott kormányzó személye fontos kell, hogy legyen minden magyarországi királyságpártinak, hiszen rendkívül sokat munkálkodott hazánkért és elérte, hogy a régi rend - még ha nem is a legtisztább, legteljesebb formájában - Magyarországon egy további negyedszázadig fennálljon, miközben a szabadkőműves-demokrata, a bolsevik vagy éppen a nemzetiszocialista fekély teljesen belepte a környező országokat.