Monarchia és háború II. rész

"A történelem mindig is mérhetetlenül kegyetlen, ezért ezt mondhatná a legyőzötteknek: „Mivel hűtlenek voltatok a jobbik énetekhez, az örökségetekhez és hagyományaitokhoz, ezért nem császárokat, hanem az elpusztítóitokat fogjátok szolgálni, lealacsonyító rabszolgaságban, könyörtelen megalomániásokat, akik bele fognak kényszeríteni egy újabb mészárlásba!” Miközben a győztesekhez e szavakat intézné: „Emberekben és vagyonban lévő hatalmas felsőbbrendűségetekből profitálva meggyaláztátok diadalotokat, és nem csupán férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel fizettetek meg érte, hanem az egész világra kiterjedő presztízsetekkel és javaitokkal!” Visszatekintve az első világháborúra azt láthatjuk, hogy a régi, demokratikus lelkesültség visszatért, hogy tovább terjessze a francia forradalom nagyszerű ideáit, akár szörnyű vérontás árán is, mivel a demokrácia az egyszerű lelkeknek minden külső avagy felső hatalomtól való szabadságot jelent."

Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn tanulmányának második része már olvasható a Regnum!-on. Bólogatni, kommentelni, csettinteni itt és ott is lehet.

Egy konzervatív monarchista magyarországi debütálása; Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn

Anyaportálunk, a Regnum! megkezdte egy nagyon híres, meglehet idehaza egyáltalán nem ismert, konzervatív monarchista gondolkodó Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn (1909-1999) írásainak a publikálását. A vállalkozás, hogy a szerző magyarul debütáljon igazi úttörő tett, de amire ennél is büszkébbek vagyunk az, az, hogy egy közösségi monarchista munka volt. A fordításokat Uhel Péter és Németh Bálint végezték el, a bevezetőt pedig Megadja Gábor írta meg, aki gyakorlatilag az egyetlen itthon, aki komolyabban foglalkozott az osztrák arisztokrata életművével és azt igyekezett megfelelő kontextusba is helyezni. (A szövegek gondozását és a sűrű kéztördeléseket pedig szerénytelenségem követte el.) Elég hosszú és nehéz menet volt, több szempontból is, de úgy gondolom, most így visszanézve, hogy megérte és talán mások számára is sikerül definiálni azt a célkitűzésünket ezzel, hogy a Regnum! a hazai monarchizmus szellemi műhelye kíván lenni. Első körben egy rövidebb írást adunk közre, a bevezetővel együtt, amelynek a címe; A demokrácia útja a zsarnoksághoz. Kis kedvcsináló alább;

"(...) Hogyan tudna egy demokrácia, még egy kezdetben liberális demokrácia is a totalitárius zsarnokságig eljutni? Ahogy az imént említettük, ez három úton-módon lehetséges és mind a három esetében ’szerves’ fejlődésről beszélhetünk. A zsarnokság még egy liberális demokráciának a jelleméből is egyenesen kifejlődhet, hiszen kezdettől fogva már ott a kukac az almában; szabadság és egyenlőség sehogy sem illik össze, sőt, tulajdonképpen kizárják egymást. Egyenlőség nem létezik a természetben, így csupán erővel, erőszakkal alakítható ki. Annak, aki földrajzi egyenlőséget akar, föl kell robbantania a hegyeket és fel kell tölteni a völgyeket. Ha egy sövényt egyenletesre akarunk nyírni, bozótvágó ollókat kell használnunk. Ahhoz, hogy iskolákban egyenlő tudományos színvonalat érjünk el, egyes diákokat folyamatosan nyomni kéne előre, míg másokat visszatartani. (...)"

Nem modern megjegyzések a "modernség kihívása" kapcsán.

Írta: Dengelsky György*.

Sajnálatosan jellemző, hogy azok a magyar médiumok, amelyek egyfajta konzervatív attitüddel rendelkeznek (vagy ezt állítják magukról), a valllás dolgában minden fenntartás nélkül teret engednek, sőt sokszor követik is a szekularista álláspontot, amely végső soron az ateizmus támogatását jelenti. Novák Attila kis írásának felvetéseivel (amelyet a konzervatív és mellesleg monarchista Megadja Gábor írására érkezett válaszcikkének is felfogtunk valamennyire) csak azért foglalkozunk most, mert nagyon is jellemző mindaz, ahogyan gondolkodik, és érzésünk szerint nem szabad ellenvélemény nélkül hagyni itt sem.

Az Egyház és az Állam viszonyát már az Apostolok (Szent Pál, Szent Péter) szabályozták, sőt maga a Megváltó is tett ezzel kapcsolatosan tanításokat (földi uralkodó és égi uralkodó). A korai keresztények korszakában - kicsit nonszensz módon, hogyha az üldözésekre gondolunk - gyakori volt az, hogy a közösségekben imádkoztak az állam vezetőiért (helytartó, vagy a császár). A kereszténység átvette a Római Birodalom "szakrális állam" koncepcióját, amely nagyban Konstantinnak köszönhető (akit ezért is a keleti, ortodox Egyház szentként tisztel). Az Egyház az első nyolc egyetemes zsinaton - amelyet az apostoli gyökerekkel rendelkező egyházak feltétel nélkül elfogadnak - a szerző által említett római jogot, és platonista (görög) filozófiát beillesztette az Egyház társadalmi tanításába szervesen és nem szervetlenül. Az említett "ellentmondások" így Novák Attilánál kevésbé érthetőek.

Legalább "kétfajta keresztény hagyományértelmezésről" beszél Novák az írásában, amellyel kapcsolatosan meg szeretnénk jegyezni, hogy a Szent Hagyomány az Egyházban egy és oszthatatlan. Annak értelmezései számosak lehetnek, de ha - konkrétan a reformációra gondolunk, akkor azt kell inkább használnunk, hogy a szent hagyomány ellenében történt mindaz, amelyet a reformáció tett, hiszen annak sok érintett szegmensét tagadta és megváltoztatta (szentek közössége, liturgia, Szentírás, egyházi hierarchia, szentségek, stb.). Fontos itt újra és újra arra utalni, hogy az apostoli származás nem érhető tetten a protestantizmusban, ahogyan a transzcendenssel ellentétben az immanens került a központba, ezzel a cselekedettel azonban sajnos a szent hagyománytól is nagyobb részben elszakadt minden olyan felekezet, amely a reformáció gyümölcse. Itt tehát nem az egyik értelmezés győzött a másik felett, hanem a szent hagyománytól való fokozatos eltávolodás egyik állomása volt ez a kereszténység történetében.

A cikk nem írja le, hogy kit ért pontosan tradicionalisták alatt sajnos. A katolikus tradicionalisták csoportja a II. Vaticanum után alakult ki lényegében és egy liturgiai mozgalomból ("régi rítusú szentmise" gyakorlata) nőtte ki magát olyan közösséggé - az Egyházon belül, a Szentszékkel egységben - amelynek vannak társadalmi-, és politikai megnyilatkozásai is, de ezek közösségenként változók, az általában vett "konzervatív" jelző azonban bőséggel alkalmazható rájuk. Ettől teljesen függetlenül létezik egy metafizikai tradicionalizmussal jelzett szellemi műhely, amely a katolikus tradicionalistákkal összevetve is differenciáltabb (Evola, Guénon, Schuon és itthon László András és körének munkái, stb.) és a kettő semmilyen szinten össze nem vethető. E mellett létezik egy általános politológusok, megmondóemberek által idézett ún. "tradicionalisták", akiket" arctalanul meg lehet szólítani, hogyha éppen valamilyen "fundamentalizmusra" gondolnak, akik politikai-, vagy vallási hagyományra hivatkoznak és ezért gyanúsak lehetnek. Novák nem mondja meg kire, kikre céloz, mindenesetre Molnár Tamás inkább katolikus tradicionalistákhoz áll közel, hiszen a II. Vaticanum ellen sokszor foglalt állást, és a francia katolikus tradicionalisták nem egy orgánumában is publikált (e mellett elismerően írt többször is Guénonról, és az új jobbos újpogány Benoist-val közös kötetet publikált).

A katolikus tradicionalizmus lényegében reflexív irányzat, így lehet, hogy a liberalizmus, és a forradalmiság, az "Egyház október forradalma" (II. Vaticanum) hozta létre, de attól igyekszik mentesnek lenni. Reakciós képződmény, a szó eredeti és nemes értelmében, és ezen nincsen mit titkolni. Létezését az indokolja, hogy meg kell fogalmazni korábban evidenciaként nyilvántartott igazságokat, hogy azok ne vesszenek el; vallási és kevesebb mértékben világi szinten is. Ez az álláspont alapból nem jelenthet semlegességet az állam tekintetében is. A jó közösség, egy egészséges ultramontán lelkülettel élve, a társadalom soha nem lehet semleges, ellenkezőleg a keresztény értékek hordozója és annak megtestesítője is egyben. Ennek fényében sem a katolikus tradicionalistákat, még kevésbé Molnár Tamás nem jellemezhető semmilyen nosztalgiával (akitől, mint több állam politikai tanácsadója ez igen messze állt), hiszen ez az álláspont lényegében offenzív a modern világgal szemben. Molnár Tamás ezt vállalta is több kötetében is; Az ellenforradalom, Az autoritás és ellenségei, A hatalom két arca: politikum és szentség, stb. Az említett zsidósággal együttműködés egy kicsit részrehajlónak tűnik Novák klaviatúrájából és értelmezhetetlen is, hiszen az Egyház és a zsidóság között dogmatikai, vallásbeli kérdésekben mindig is különbség, hovatovább ellentét áll fenn. Az egyetemesség (catholicus) az Egyház egyik lényege (una sancta catholica et apostolica Ecclesia), ebben más vallások szükségszerűen "alávetettek", amely nem jelent azonban "elnyomást", hanem sokkal inkább a Krisztus által szorgalmazott megtérés fenntartását és annak szorgalmazását (tartunk tőle, hogy Novák Attila nem erre gondolt, ami elszomorító, és a legrosszabb beidegződéseket erősíti csak meg a Magyarországi Cionista Szövetség elnökeként, és a Szombat zsidó folyóirat szerkesztőjeként vele kapcsolatosan, a Húsvét hétfőjére időzített írásával). Ezzel az Egyház megértést és könyörületességet tanúsít és nem az oszd meg és uralkodj elvét helyezi át a gyakorlatba, főleg nem társadalmi szinten.

A válság - vagy inkább romlás - a reneszánsz óta (legkésőbb) folyamatos, ezt konzervatív emberként nem árt szem előtt tartanunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a múltat akarja visszasírnia a reakciós, a konzervatív, a tradicionalista. (Ez a progresszív, forradalmár érv vagy felvetés önmagában is elgondolkodtató egy magát konzervatívnak valló portál, önmagát "többé-kevésbé konzervatív-hagyományőrző attitűddel, Isten-hittel" rendelkező publicistától). Nem a hátra arcot hirdeti, hanem a múlt értékeinek aktualizálását, azoknak az el nem törlését. A gyökerek és a hagyomány fontosságát az igazság mellett, amely nem relatív, és nem érzelmi alapokon áll. Hagyomány és igazság, tekintély és rend - ez biztosan, hogy közös nevező a konzervatív katolikusok számára. Novák Attila "a múlt meghaladott formákról" beszél, a nélkül, hogy elmondaná, hogy a meghaladásnak milyen eredményei voltak és azokból milyen konzekvenciákat szűrhettünk le magunknak. A szekularizált társadalom, a deszakralizált vallásos tartalmak és gyakorlat, a materializmus, a relativizmus, a modernség új vallása(i), a politikum alászállása mind elgondolkodtató jelek, amelyek józanságra intenek olyanokat, akik fontolva akarnak haladni, és nem visszafelé araszolgatni.

Novák Attila véleményformálásával kapcsolatosan egy régi, a progresszivitás köreiben nagyon is bevett, a modern világban hegemónnak tekinthető gyakorlat látszik elfogadottá válni egy vágyott konzervatív attitűd ifjú magyar hirdetői között is; egy vegetáriánus akarja megszabni a húsevés szabályait. Idővel persze reméljük, hogy a jó ízlés győzedelmeskedik, és nem a válogatók hegemóniája fog eltaposni minket is.

* Köszönöm PHJ-nek a megjegyzéseit, segítségét a poszt kapcsán.

Konzervatív és monarchista.

Írta: Megadja Gábor.

Sajnos még a jobboldaliak körében is elterjedt az a nézet, hogy a monarchista álláspont avítt, anakronisztikus képződmény, mely leginkább frusztrált szobatudósoknak és erdőszéli varázslóknak való. Ezért a jobboldali, ha eléggé haladó (képzavar) kíván lenni, szükséges, hogy elfogadja az égig érő demokráciáról szóló mesét, és mindazokat a felforgató, forradalmi tanokat, amiket máskülönben zsigerileg kéne elutasítania. A konzervatív természetesen minden egyes berendezkedésben keresi a lehetséges és helyes megoldásokat, viszont azt nem hiszem, hogy ne volna lehetőség (mi több, bizonyos tekintetben kötelesség) felmutatni egy hagyományt, amely szembemegy a mai bevett doktrínákkal.

Semmiképp sem bántó szándékkal, ám föl kell vetnünk azt a kérdést, hogy mi teszi a konzervatívot konzervatívvá? Van ugyanis egy olyan – látens vagy manifeszt – tendencia, mely szerint a mai, XXI. századi, „modern”, „européer” konzervatív az demokrata, a liberális demokráciát a fejlődés csúcsának tekinti, és rengeteg olyan alapelvet ismer és fogad el, melyeknek ad absurdum verziói már nem egyszer döntötték romba Európát és hazánkat is (és akkor nem is beszéltünk arról, hogy van-e „européerebb” jelenség a középkori keresztény monarchiáknál stb.). Ezt az iskolát, irányzatot jómagam cukiliberálisnak nevezném, mely azzal kívánja eladni magát, hogy konzervatív címkét pakol a homlokára (ami érthető, hiszen a „liberalizmus” címkét már az ó-whigek, vagy a klasszikus liberálisok sem vállalják szívesen). Ennek szerves része a konzervativizmusból számos fontos elem kilúgozása. Hogy mégis beleférjek az européer, sőt angolszász képbe, a brit filozófus Michael Oakeshott szerint a konzervatív politika két legfontosabb tartóoszlopa az autoritás és a hagyomány. A kérdés az marad a cukiliberálisok felé: a demokratizmusban (ami a demokrácia ideológiává emelt tanát jelenti) ugyan e két fontos elemből melyik kap helyet? A kérdés költői természetesen. A másik kérdés az volna, a liberális demokrácia protagonistái felé, hogy vajon mi teszi működőképessé eme nagyszerű demokráciákat? Vajon maga a „demokratikus” elv, vagy azok a gyakorlatok, melyek ezek nem-demokratikus előfeltételeként vannak jelen, azaz nem a demokráciából fakadóan, hanem annak ellenére léteznek? Vajon lehetséges-e élhető, stabil, és fejlődő társadalom autoritás és hagyomány nélkül?

Kicsit az eredeti kérdéshez visszatérve érdemes egy ritka hazug aspektusát is megvizsgálni a témának. Ez pedig a monarchista vélemény „idejétmúltsága”, valamint „lejáratott” mivolta. Bizonyára mindenki találkozott már nem kevés fiatal értelmiségivel, akik mindenféle skrupulus nélkül nevezik magukat szocialistának (hogy mást ne mondjunk, nekünk van egy ilyen nevű derék pártunk és kormányunk is). A „szocialista” jelző talán nem „lejárt lemez”? Vajon kapcsolódik-e a monarchizmushoz olyan mészárlás, mint a szocializmushoz? Voltak-e a középkori monarchiáknak halál-és munkatáboraik? Erkölcsileg és szigorúan pragmatikus szempontokat figyelembe véve melyik helyesebb?

Hagyományra hivatkozni pedig nem lehetséges absztrakt frázisokkal. Márpedig ha valami absztrakcióra épül, az a demokrácia, illetve esetünkben a köztársaság (a kettő természetesen nem ugyanaz, bár egy bizonyos „választó vonzódás” lehet közöttük – szerencsésebb helyeken nem; ám ehhez hozzátartozik, hogy a példaképnek tekintett USA számos alapítója irtózott a demokráciától, sőt egyes alapítók megfontolandónak tartották a monarchiát is). Mindennek Magyarországon semmiféle hagyománya sincs. Ez egy legrosszabb értelemben „csinált”, „kreált” alkotás, amit néhány gőzös fejű francia bőcsködőtől importáltak, és ezzel nem is képesek igazán sikereket felmutatni. Maximum azokra hatnak szinte szakrális erőkkel a republikánus tanok, akik önkéntes jövőépítőként protokolláris látogatások alkalmával a Szent Koronát a „múlt részének” nevezik, és még a parlamentben sem helyeslik annak jelenlétét. A jövő ugyanis teljesen új alapokra épül. A múltat végképp eltörölni. A semmiből alkotó politikai klérus az istenné vált emberek közössége – a meglévőre nem tart igényt. Természetesen, aki kedveli a racionalista konstrukciókat, ám legyen. Reményeim szerint a konzervatívok nem szeretik ezeket annyira. (Megemlítendő, hogy néhány racionalista is – mint pl. Hans Hoppe – a monarchiákból a demokráciákba való átmenetet decivilizálódásként értékeli. És ha már egy racionalista is ezt mondja, az minimum megfontolandó.)

A zűrzavar a végtelenségig képes elmenni: a monarchiákat elnyomó, monolit berendezkedéseknek tartják, és mindeközben a demokráciákat tekintik a pluralizmus fellegvárának. Ezzel szemben a demokrácia és a nemzetállamok azok, melyek egyneműségre törekszenek (érdemes olvasni a demokrácia keresztes lovagjának, W. Wilsonnak a konformizmusra vonatkozó, azt dicsőítő megjegyzéseit), nem tűrnek meg más véleményt és szokásokat (Robespierre-t tudnám ajánlani példaként), és a „participáció” jelszava alá rendezve egyenesen totalitárius implikációkat tartalmaznak. A hiedelmekkel ellentétben a középkori monarchiák sokszínűek és plurálisak voltak. A Szentkorona-tan egyik leglényegesebb mondanivalója az, hogy a Korona minden egyes alattvalója, aki a törvényeket betartja, ugyanúgy kedves az uralkodó számára. Ezen túl aztán rendkívül sokféle vallási, etnikai, nyelvi eltérést engedélyez, és nem próbál „haladó” szellemben mérnökösködni a társadalmon. (Az Intelmek ezért is fontos forrás, noha a mai konnotációja leginkább a „multikulti” igazolása kíván lenni – maga a „multikulti” erőltetése is egy érdekes jelenség, ahol is azt próbálják – silány eredménnyel – pótolni, amit ők maguk, vagy eleik leromboltak.) Nem egyes csoportok érdekszövetségei versengenek a hatalomért, hogy aztán az összes többit elhallgattassák/likvidálják, hanem az e pluribus unum elve alapján az egyensúlyra való törekvés a cél. (Persze az is érdekes kérdés, hogy a baloldal és a progresszívek miért választanak szánalmas példaképeket maguknak? A köztársaság hősei jellemzően ilyenek – Károlyit pl. ma, európai és szigorú értelemben vett lúzernek nevezhetnénk. Az már csak a történet sava-borsa, hogy a köztársaságot Magyarországon a „nép” sosem legitimálta, tehát még ha el is fogadnánk a demokrata elvárásokat, akkor sem volna egyik sem legitim.)

További tévedések közé tartozik a demokrácia és a piac, valamint a demokrácia és a parlamentarizmus összekapcsolása: ám egyik sem állja meg a helyét. Amit ma piacgazdaságnak nevezünk, a XV. század környékén már megjelent (ami azt illeti, a kiindulása helye valószínűleg Észak-Olaszország volt), amikor még a francia philosophe-ok gondolatban sem léteztek. A parlamentarizmus pedig fokozatosan alakult ki a monarchiák alatt. Apró „érdekesség”, hogy épp a demokrácia „angyalai” számoltak fel minden parlamentáris intézményt, hiszen azok eltérő véleményeket és érdekeket testesítettek meg, ami egy valódi demokrata számára blaszfémia (érdemes ugyancsak megtekinteni Robespierre, Saint-Just, Babeuf, Buonarroti stb. vélekedését a parlamentarizmusról, és a vitákról).

Mindettől függetlenül a lényeg persze nem a történeti igazolása valaminek, hanem a hatásos mítoszok megléte. Ennek fényében ma mindenkit, aki a demokrácia politikai vallását nem gyakorolja, meg lehet bélyegezni különféle dehonesztáló jelzőkkel. Senki sem ismerte fel jobban, mint Carl Schmitt, hogy a legrosszabb ideológia a humanitárius mezbe öltöztetett, hiszen az a politikai ellenséget még az emberi mivoltától is megfosztja, s így a totális háború indokolt ellene. A monarchiáknak pl. pusztulniuk kellett: „Ausztria sokkal gonoszabb volt Németországnál. A nemzetállam mazzinista eszméjével ellentmondásban létezett, sok hagyományt és szimbólumot örökölt a Német-Római Birodalomtól (mint a kétfejű sas, a fekete és arany színek, stb.), vezette az ellenreformációt, a Szent Szövetség élére állt, dinasztiája valaha Spanyolország (egy másik fekete bárány) felett is uralkodott, harcolt az olasz újraegyesítés ellen, elnyomta a magyarok felkelését, melyet a (New York City-ben emlékművel rendelkező) Kossuth vezetett és erkölcsileg támogatta Mexikó monarchikus kísérletét. Már a Habsburgok neve is a római katolikus vallást, a spanyol Armadát, az inkvizíciót, Metternichet, az Olmützben bebörtönzött Lafayette-et, és a brünni Spielberg erődben fogva tartott Silvio Pellico-t idézte. Egy ilyen országot össze kellett zúzni, egy ilyen dinasztiának el kellett tűnnie.” (Erik Maria Ritter von. Kühnelt-Leddihn-t idézi Hans-Hermann Hoppe: Democracy the God that Failed)

Mindez jelent-e azonnali, „forradalmi” cselekvésekre való felkészülést, tevékeny restaurációs kísérletet? Természetesen nem. Nem csak Magyarország, de az egész nyugati civilizáció jövőjével kapcsolatban mérhetetlenül pesszimista vagyok, az irányokat nagyjából lehet látni, a kiutat kevésbé. De indok-e ez a teljes beletörődésre? Ha mást, és máshogy nem is, ezt a hagyományt őriznünk kell, és ébren kell tartani, meg kell mutatni másoknak is. És természetesen a sokféleség elismerése mellett (ami valóban fontos) a hazai jobboldaliaknak sem szabad elfordulnia ettől reflexből, csak azért, hogy a cukiliberális elvárásoknak megfeleljenek. „Ahhoz másik Madám kell.”

Időtlen monarchista a csordán kívül - Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihn

Többen fordultak hozzám azzal az egyszerű és nagyon is érthető kérdéssel, hogy ha monarchista szerzőket akar olvasni, akkor kit ajánlok? Nehéz a kérdés, mert sok van, de azok nagyjából-egészéből nem magyar nyelven olvashatóak, ha mondjuk a világháború előttieket veszem sorba. Kicsit segítve ezen a kellemetlen helyzeten a továbbiakban elérkezetnek látom az időt, hogy a kedves magyar monarchisták megismerjék Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihnt, osztrák arisztokrata monarchista gondolkodót és még inkább az ő munkásságát. A nyolc nyelven - köztük magyarul is - beszélő osztrák arisztokrata, Ottó trónörökösünknek személyes jóbarátja, tanácsadója is volt, sajátságos azonban, hogy az amerikai neokonzervatív fiatalok között lett igazán népszerű. Több éven keresztül Magyarországon is élt, tanult, sőt magyarul megjelentetett egy könyvet is 1933-ban. Gondolataira, személyére, több magyar fordítással a jövőben többször is szándékozunk visszatérni, tekintettel arra, hogy Kühnelt-Leddihn gondolatai már a Monarchia széthullása után keletkeztek, ezért a legkevésbé sem vádolhatják őt "nosztalgiával", vagy "anakronizmussal" a demokrata, republikánis urak. Megadja Gábor egészen kiváló tanulmányát választottam arra, hogy bevezetőt adjon a keményvonalasan katolikus osztrák arisztokrata gondolataiba. Az írás nem olyan régen jelent meg a számomra egy csöppet kétséges Kommentárban és elérhető itt. Kis izelítő pedig lentebb azoknak, akik tipródnak első körben, hogy kattintsanak vagy sem.

"Kühnelt-Leddihn egyértelműen monarchista. Ezt az álláspontját nem egyfajta „romantikus szentimentalizmusra” alapozza, hanem az elmúlt bő kétszáz év európai történelmének keserű tapasztalataira. A demokratizmus védelmezői szerint a középkor és a keresztény monarchiák kora elnyomó volt, az egyént megfojtó és ellehetetlenítő. Kühnelt-Leddihn szerint a demokratizmus ezen védelmezői tévednek: a modern zsarnokságok, ésaz azzal járó totális háborúk, koncentrációs táborok és vérfürdők a kontinentális demokratizmus „haladásának” reductio ad absurdum következményei voltak, nem pedig „reakció”vagy „visszatérés a középkorba”. Fontos megjegyezni, hogy az összes modern totalitáriuszsarnokság a parlamentáris demokrácia európai győzelmével, annak keretei között alakulhatott ki. Az európai keresztény monarchiák – egészen az abszolutizmusig – föderalistákvoltak (európai viszonylatban ez anticentralizmust jelent, szemben az amerikai jelentésével), szemben a demokráciák centralizmusával.A monarchia Kühnelt-Leddihn szerint familiáris mintát követ: a király egy patriarchális hierarchia feje. Így a monarchiában a király olyan, mint az „apa”, és az alattvalóihoz való viszonya úgy jellemezhető, mint a felnőtt férfi középkorú apjához fűződőkapcsolata.
A monarchiák patriarchális jellegével szemben a demokráciáké „testvéri”,ami számos veszélyt rejt magában; a személyes érzelmek helyét a kollektívek veszik át, állatias jellegűek lesznek a cselekvések, irracionálisak és egoisták. Az „egyenlők” másokiránti gyűlölete mindig az önimádaton alapul. A monarchiák torz verziói a diktatúrák,utóbbiak vezetői a királyok „apa”-szerepének karikatúrái – monarchák, azok lényegi tulajdonságai nélkül.
Kühnelt-Leddihn ezért különbséget tesz az uralkodó és a vezető között,s a monarchiák legfontosabb érzelmi alapjai gyanánt a caritast és a pietast jelöli meg.A monarchiáktovábbi előnye, hogy folytonosság jellemzi őket, szereteten alapulnak,organikusak és egységet teremtenek; ezzel szemben a demokráciák a (kollektív) gyűlöletre építenek (példaként bármely választás megteszi), a „széthúzás” és az állandó mozgósítás állapotában vannak. Ezenkívül előny még a király „semlegessége”, hiszen nem része apártharcoknak, és a konfliktusokban inkább közvetít, mintsem aktív résztvevő. Ugyanezigaz minden további jellemzőjére: nem tartozik egyik osztályhoz, fajhoz (az európai uralkodók mind kevert „fajúak” voltak, a „szupranacionális” intézmény részei – a nacionalisták haragja nem véletlenül irányult sok „idegen” uralkodó vagy házastársa ellen), érdek-körhöz sem.Nem véletlen, hogy a kisebbségek problémája inkább a demokráciáké: az uralkodómindenkié, így a kisebbségek védelme egy monarchiában sokkal biztosabb, mint egy de-mokráciában. Mivel a király nem egy adott, rövid időtartamra vállalja hivatalát, ezért felelős személy – a demokratikus vezetőkről ugyanez nem mondható el. A monarchiák gon-dolkodása „történeti”, a demokráciáké „politikai”: egy demokratikus vezető politikájánaktávlati következményei leggyakrabban jóval a hatalomból való eltávozása után érzékelhető-ek csak, míg az uralkodók hibáinak esetleges következményeit utódaiknak kell viselniük.".