2009. jan. 31.

Dávid és Góliát (REV).

"Felkötötte Dávid Saul kardját is a ruhája fölé, és járni akart, mert még nem próbálta. Ekkor azonban Dávid ezt mondta Saulnak: Nem tudok én ezekben járni, mert nem próbáltam. Le is vetette Dávid ezeket.Kezébe vette a botját, és kiválasztott a patakból öt sima kövecskét; beletette azokat a pásztortáskájába, a tarisznyájába, és parittyával a kezében közeledett a filiszteushoz. A filiszteus is elindult, és egyre közelebb jött Dávidhoz, és előtte ment a fegyverhordozója. Amikor a filiszteus rátekintett, megvetően nézett Dávidra, mert fiatal volt, pirospozsgás és jó megjelenésű. És ezt kérdezte a filiszteus Dávidtól: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? És szidni kezdte a filiszteus Dávidot Istenével együtt. Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak! Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az ÚR, leváglak és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom. És megtudja mindenki a földön, hogy van Isten Izráelben. És megtudja az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az ÚR. Mert az ÚR kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket. Amikor a filiszteus nekikészült, és egyre közeledett Dávidhoz, Dávid is kifutott gyorsan a csatasorból a filiszteus elé. Belenyúlt Dávid a tarisznyájába, kivett belőle egy követ, a parittyájával elröpítette, és úgy homlokon találta a filiszteust, hogy a kő belefúródott a homlokába, és arccal a földre zuhant. Dávid tehát erősebb volt a filiszteusnál, bár csak parittyája és köve volt. Legyőzte a filiszteust, és megölte, pedig nem volt kard Dávid kezében. Azután odafutott Dávid, rálépett a filiszteusra, fogta annak a kardját, kihúzta a hüvelyéből, megölte vele, és levágta a fejét. Amikor látták a filiszteusok, hogy meghalt a vitézük, megfutamodtak." 1 Sám 39, 52

Korán, 2. szúra: 249-251. versek.

2: 249
"Miután Saul kivonult csapataival, azt mondta [nékik]: „Allah megpróbál benneteket egy folyóval. Aki iszik belőle, az nem tartozik hozzám, [s ismét hazamehet]. Aki nem kóstolja meg azt, az hozzám tartozik — kivéve azt, aki csak egy tenyérnyit kortyol belőle.” Ekkor kevés kivétellel [mindenki] ivott belőle. Amikor [Saul] és azok, akik vele együtt hívők voltak, átkeltek [a folyón], akkor azt mondták: „Nincs nekünk ma erőnk [harcolni] Góliát és csapatai ellen.” Akik hittek abban, hogy [az Utolsó ítélet napján] talál­koznak Allahhal, azt mondták: „Mennyi kis sereg győzedelmeskedett már nagy seregen Allah engedelmével!” Allah azokkal van, akik türelmesek.

250
Amikor kivonultak a síkra Góliát és csapatai ellen, így szóltak: „Urunk! Vértezz föl minket türelemmel, erősítsd meg lábunkat és segíts minket a hitetlenek népe ellen!”

251
És vereséget mértek rájuk Allah engedelmével, és Dávid megölte Góliátot. Allah pedig felruházta őt a királyi uralommal és a bölcsességgel, és megtanította őt arra, amire akarta. Ha Allah nem tartotta volna vissza az embereket — egyeseket mások által —, akkor bizony a földet elborította volna a romlás. Allah azonban kegyes az ő teremtményei iránt.".

2009. jan. 29.

Mit terveznek tenni velünk? - Megjegyzések Dr. Varga Tibor kapcsán (REV).


Ahogyan talán már feltűnt, igyekszünk ezen az oldalon olyan embereket bemutatni – már csak azért is, mert nem vagyunk sokan – akik nemcsak érdeklődnek vagy éppen kutatnak a királyságunk után, hanem egy valós alternatívaként kezelik azt, egyszerűbben fogalmazva, akik potenciális magyar monarchisták. Talán páran egészen automatikusan azt gondolják, hogy az ún. „nemzeti radikalizmusban” automatikusan nagy azoknak a száma, akik a királyságban gondolkodnak. Fájó tapasztalat, hogy ez közel sem így van jelenleg még. A nemzeti oldal radikálisait jelenleg meglehetősen áthatja egyfajta „szubkulturális jelleg” (pólók, szimbólumok, mozgalmiság, nemzeti rock, stb.), amelynek egyszerre vannak hátrányai (pl. a megrekedés veszélye) és előnye (a fontosabb üzenetek a fogékonyak, a keresők számára könnyebben megtalálhatók és dekódolhatóak). Ebben a közegben mozog Dr. Varga Tibor is leginkább, emblematikus módon egyszerre egy nemzeti rock zenekar tagja (amely a nevét – Napvágás – a magyar királykoronázás egyik fontos és meghatározó szakrális epizódjáról kapta) és e mellett pedig előadásokat tart különböző – leginkább a Szent Koronához, és annak tanához kapcsolódó – témákban, tarsollyal az oldalán és bőrgatyában, hosszú hajjal. Tavaly karácsonykor, az évek óta megrendezésre kerülő Szent Korona Konferencia (amelynek egyik legnagyobb szervezője is ő) tartotta meg előadását – Mit terveznek velünk? – A Szent Korona eszme és a hatalom viszonya címmel, amelyet sajnos a rossz időzítés miatt csak videón tudtam megnézni. A rendezvény mindenképpen megérdemelt volna nagyobb (legalább a jobboldalinak mondott médiában) publicitást. (Elgondolkodtató, hogy olyan médiumok, mint a HírTV és a Magyar Nemzet például még fizetett hirdetésként sem volt hajlandó a rendezvényről hírt adni, a szervezők szerint legalábbis, mert nem foglalkoztak ezzel az „ódivatú dologgal” – mármint a Szent Koronával.)

Kis megjegyzések az előadás kapcsán, minden kötöttség nélkül, szinte csapongva.

- Nem biztos, hogy az „autoritásmentes” („le szeretnék ülni, vagy csak guggolok… rendkívül zavaró, hogy mindenkinek a feje felett vagyok…” – aztán mégis ült), és a néhol „rácsodálkozó”, meseszerű elbeszélésmód összhangban van a sokszor nagyon is konkrét és komolyságot igénylő mondanivalóval.

- Dr. Varga előadásában látszik a keresztény hitének aktív jelenléte, ami alapban nagyon jó, még akkor is, hogyha korábbi meglehetősen érdekes tévedései (Az „igaz Krisztus vallás”, amelyet az Intelmek alapján próbált „felmutatni” – holott csak az ortodox és a katolikus vallás közötti szent istváni egyensúlyozását dimenzionálta túl. Hiszen a katolikus hit mellett tette le a voksát az államalapító király, lásd a választott nevelő papok, szentek tisztelete stb. – a mellett, persze, hogy a bizánci kereszténységet is engedélyezte e honban). Talán ezért emleget – nem túl szerencsésen - olyan dolgokat / fogalmakat, mint például „a Szent Korona királyságának a vallása”, ami legalábbis félrevezető. Hacsak rosszul van fogalmazva az egy dolog, ha pedig nem rosszul van fogalmazva, akkor pedig egyszerűen helytelen ilyeneket mondani.

- Többször is nagyon megszólító, jogos felvetései vannak azonban, amelyet jól elhelyezett hangsúlyokkal mond ki. Pl.: „a szokás nem más, mint a szeretet és a szokásból lesz a törvény”. Vagy máshol „Ha volt valaha királyság, amely az Úr jelenlétére emlékeztet, az a Magyar Királyság volt.” „Az írott alkotmány elküldte a Jóistent…”, illetve „hacsak annyit mondanánk ki, hogy királyság, akkor azt mondanánk ki, hogy van Isten. Hiszen felkent királyunk van. (…) Hatvannégy éve máshogyan élünk, hatvannégy éve pokol a magyarság élete.” És még „amikor mi szabadok vagyunk, az mindig a történeti alkotmány alapján történik”. A történeti és írott alkotmány közötti különbség meghatározása kapcsán pedig helyesen jegyzi meg, hogy a „percemberek alkotmánya a jelenlegi, a múlttól szakít el, nincsen gyökerünk”. A történeti alkotmánnyal kapcsolatosan pedig az „istenközeli gondolkodásmódot” és az „élő alkotmány” kifejezést használja, amely – nem biztos, hogy tudatosan, de mégiscsak a monarchista álláspont szempontjából olyan nagyon fontos organikusságot mutatja.

- Fontos, hogy a királyság mellett áll ki alapvetően és kijelenti, hogy a Szovjet nyomására kiáltják ki a köztársaságot 1946-ban valamint figyelmeztet, hogy a komcsik kiáltják ki 1989-ben (is) a köztársaságot, amikor a kikiáltás alatt még itt tartózkodott a Szovjet Hadsereg.

- Fontos gondolatmenet, hogy 1954-ben megcsinálják a Ptk.-et a kommunisták, amelyben eldöntötték, hogy, hogy mi az, ami jó a történeti alkotmány korszakából nekünk, illetve nekik (hiszen onnan szűrtek). Fontos, hogy a vörös vezető elit szűrte ezt meg.

- Elvet, nagyon helyesen, olyan tévedéseket ő is, hogy „a Szent Korona működik” – ami tényleg egy fantazmagória csak, hiszen a Korona az örökös együttélést jeleníti meg e helyett.

- Fontos pozitívum, hogy nem gondolkodik demokráciában, főleg nem a jelenlegi tömegdemokráciában. Kijelenti, hogy bármikor visszatérhetünk a királyság állapotába, amely egyszerre a hierarchia és a mellérendelés állapota is a nemzet számára.

- Sajnálatos az olyan, kevésbé aktualizálható és megvalósítható momentumok, mint a „szkíta” hagyományok túlhajszolása. (Ezzel a nemzeti oldalon sajnos messze nincsen egyedül.)

- Sajnálatos, hogy a modern kor szerinti értelemben kezeli a magyar régiségben használt fogalmakat, ezért állít olyan dolgokat, mint hogy az „Aranybullában ki akarták zárni a fináncot”. Ez így természetesen félrevezető és végül is helytelen.

- Magyar föld, valós érték, gazdasági válság - érdekes a pozitívumok és a negatívumok megemlítése ezen fogalmak egymásra hatását tekintve.

- Teljesen téves a magyar reformkor elvetése; „minden, amit csinált majdnem, hogy nem jó…”, hiszen a reformkor organikusan és törvényesen kialakult követelései egy nagyon követendő konzervatív politizálás alatt keletkeztek és azok alapvetően szükségszerűek voltak a Királyságunk számára. A célokat és a megvalósítási módokat helyénvaló szétválasztani azonban. (Az hogy olyan fantazmagóriák is ezzel kapcsolatban szóba jönnek már ebben az előadásban is, mint hogy „kiszárad a Kárpát-medence”, mondjuk az ártéri vízgazdálkodás kapcsán, külön kellemetlen epizód.).

- Alapvető tévedése van Kossuth és Széchenyi viszonyában is Dr. Varga Tibornak. Kossuth nem volt „kevésbé radikális”, mint Széchenyi (és mi az, az „idegen gyakorlat”, amelyre célozgat? Tartunk tőle, hogy a labancozás sem áll távol tőle.). 1848 áprilisa pedig nem hozta meg azt, hogy „mindenki nemes lett”, hiszen ha mindenki az, akkor senki sem az, és az, a társadalmi állapot már a kommunizmushoz közelít („Önök mindannyian nemesek, csak úgyis kellene viselkedni…”). A hitel és kommunizmus viszonya nagyon zavaros és hiábavaló eszmefuttatás, sokkal szerencsésebb lett volna kihagyni és elfelejteni („az orosz paraszt nem tudott hitelt felvenni, megcsinálták neki a kommunizmust…”).

- Valamilyen szinten Dr. Varga Tibor esetében is jelen van egyfajta személyes meggyőződés, vagy perszonális fantazmagóriák jelenléte (sajnos ez is nagyon gyakori a nemzeti oldalon, a konferencián Molnár V. József, Lange Irén, akik ebben hasonszőrűek és sajnos olyannyira ismertek lehetnek még ebben a vonulatban Pap Gábor aki bőséggel engedett a gnosztikus behatásoknak, Szántai Lajos a nyíltan manicheista, a kommunisták ügynökeként elhíresült Kiszely István, valamint az okkultabb módszereket is latba vevő Csomor Lajos és Szigeti István is). Ilyen az, az állítása, hogy „10-20-30 évre ellopták az életünket” jelenleg és majd összegyűjtik azokat az embereket, akik ellene mehetnének a mostani establishmentnek és aztán lefejezik (képletesen szólva!) majd őket. Nem értünk azzal a kijelentéssel sem egyet – tekintettel a magyar nemzeti szellemre, ami mindig is jelen volt a történelmünkben – hogy; „A vezérelvek kellene, nem vezérek, mert azokat nálunk állítják”. A „Ne nézzünk TV-t, komolyan mondom…" Onnét várják a megváltásukat? Hamis vezéreket állítanak.” meg teljesen téves és valamennyire anakronisztikus is. Pontosan a tudatosan szelektáló, tájékozott emberekre van szükség, akik nem annyira a hun-avar mitológiában tájékozottak, hanem mondjuk sokkal inkább a regionális gazdaság fellendítésében vagy a magyar közjogban.

- Az egész rendezvénnyel kapcsolatosan Dr. Varga Tibor önzetlensége tapintható szinte, ami emberi őszinteséget sugall. Nagyon egyszerű és mégis ritka (keresztényi) az, a hozzáállás ma, hogy a rendezvény mindig ingyenes marad, amíg ő van az élén „mert ebben az időben ajándékot illik adni az embernek, szent időben…” az alapítványával ezért támogatja. Ez a hozzáállás követendő lehetne a nemzeti oldalon is, amikor egy nemzeti rock zenekar is több százezer forint alatt meg sem mozdul egy koncert kedvéért.

2008.12.28. III. Szent Korona Konferencia-Varga Tibor Mit terveznek tenni velünk A Szent Korona eszme és a hatalom viszonya from szkr on Vimeo.

2009. jan. 26.

Zálogosdi a Szent Korona körül (REV).

Írta: Pánczél Hegedűs János.

A hírek arról szólnak, hogy veszélyben van a Szent Korona, mert a II. Magyar Köztársaság urai azt elzálogosítják, vagyis ezt tervezik. A hírek arról is szólnak, hogy a republikánus Szent Korona Testület (SZKT), amelynek tagja a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Alkotmánybíróság elnöke, a MTA elnöke és az Országgyűlés elnöke, éppen feloszlott, de ezt nem tették nyilvánossá. Ezt ugyan én nem láttam megerősítve, de ha behelyettesítem ezeket a személyeket és a funkciókat, akkor az öklöm nem szorul azért ökölbe, hogy ők már nincsenek együtt. Azt mondják, hogy az IMF hitelszerződésének az alapja az, hogy a magyar állami vagyont elzálogosították. Ez biztosan igaz és ez persze egy gazdasági Muhi csata most éppen, de egészen mindegy a mi szempontunkból, ha a Szent Koronára és annak elzálogosítására koncentrálunk. A magyar állam „tulajdona" jelenleg a Szent Korona is, amelyet pontosan az a törvény, amely a fentebbi republikánus műintézményt is létrehozta, „ereklyeként" definiálja a történeti alkotmánnyal szervesen összefüggő magyar közjog egyik fundamentumát még 2000-ben, nonszensz módon a Magyar Királyság megalapítására emlékezve. Ez ellen a radikális nemzeti oldal, - akit sokan szélsőjobbnak is hívnak, mert csak ennyire képesek - most éppen lázad és tiltakozik, úgy, ahogyan mindig is szokott.

Körülbelül ennyi az ábra. Na, menjünk szép sorjában akkor.

A SZKT-t az Orbán-kormány hozta létre, amolyan republikánus népnemzeti mézesmadzagként, jó sok szódával lemásolva egy korábbi királysági intézményt, a Koronatanácsot. Ilyen, „nesztek semmi fogjátok, amíg lehet" hangulata volt ennek már akkor is persze. Egy Testület, ami gyakorlatilag semmit sem csinálhat a nagy mosolyokon kívül, meg a látszatengedélyezéseken belül. Pénz ezért nem járt, mindenkinek volt jobb dolga is, a ballib kormányban olyan miniszterelnökkel, mint ez, szép lassan ez elfelejtődött. Kérdésünk ezért csak ennyi; kell könnyeket hullajtani ezért a valamiért? Mivel a kérdés költői, ezért tudjuk is rá a választ; nem kell.

A Szent Korona most éppen (még mindig) a Szűz Máriáé (Szent István felajánlása kapcsán) és a magyar nemzeté olyan tételes közjogi szabályok alapján (Szentkorona-tan), amely most is törvényben van, de nem tud sajnos érvényesülni (Prof. Molnár Kálmán remek reputációja alapján). Az 1949-es alkotmány-förmedvény, és annak más népuralmi módosításai egészen napjainkig ezt nem írták felül, mivel a jogfolytonosság nem lett helyreállítva. Ez pedig nem hagymázas turbómagyar halandzsa kisbarátaim, hanem konzekvensen igazolható magyar közjogi álláspont konzerv verziója, amely evidencia kellene, hogy legyen, de manapság csupán egy marginális kisebbség vallja ésszel és szívvel a magáénak (és itt most a marginális a szomorúságunk, nem a sokaság hiánya).

Ha persze respublikában élünk, akkor minden más. Ezt nagyon szépen láttuk már Károlyi Mihály, Kun Béla, vagy éppen Tildy Zoltán, Rákosi Mátyás ideje alatt, de legutóbb éppen a „nemzetinek" mondott republikánus-demokrata kormány mutatott szép példát népuralmista semmitmondásból a 2000. évi I. törvényben, amely „Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról" szól (amelyre és amely előtt ma már egyetlen hivatalos állami testület sem esküszik fel). Ereklye, ennyi - amely a „magyar közjogi hagyományban él", ezt mondja a törvény, amely éppen, hogy a magyar közjogi hagyományunkon kívül van. Úgyhogy biztosan mérvadónak tartjuk.

A Szent Koronát a respublikák eddig semmibe sem nézték. Legyünk őszinték, ebben még a mostani, második köztársaság ment el a legtovább – legalább egy fal-törvényt összebrusztolt a millecentenáriumra. Ez is valami. Károlyi látni sem akarta, Kun Béla el akarta adni, Tildyt és Nagy Ferencet nem érdekelte, hiába kérte Mindszenty, Rákosi ékszernek tartotta. Kádár nem jelent meg a hazahozatalán. Ehhez képest viszonylag jól állunk, a viszonylag azonban édeskevés.

A Szent Koronát semmilyen törvény nem tartja meg, ha a respublika úgy dönt, hogy nem kell, akkor nem kell. Viszlát. Majd ott landol, ahol éppen többet adnak érte. A legutolsó törvényt ezzel kapcsolatosan a Magyar Királyságban hozták ugyanis (1928. évi XXV. tc.), amely a Koronánkról rendelkezett, úgy, mint a magyar közjog egy részéről, amely a nemzettől elválaszthatatlan és elsősorban nem tárgy, ennek megfelelően az őrzése, a védelme is úgy méltó, mint ami a nemzet egységét mutatja meg.

Mindazonáltal azt gondolom, a hisztéria sem kell és az EP választások előtti politikai tőkét megértem, hogy valahogyan növelni kell – minden oldalon, de ennek a Szent Korona nem lehet a tárgya. Nem ezért kell tüntetni, nem ezért kell hangulatot kelteni. Megint ezek a látszatcselekvések. Megint ezek a fárasztó mozgósítások, amelyek elveszik az energiáját azoknak, akikre építeni lehetne. Túl sokszor kiált a tisztelt nemzeti oldal farkast! Túl sokszor hív hadba és ez komolytalanná kezd válni. Minazonáltal cinikusan kacsingatni, meg röhigcsélni sem kell azon, hogy vannak még olyan emberek, akik többre tartják a politikai vagy publicisztikai tőkésítésnél a nemzeti szuverenitás szimbólumát. A Szent Korona a nemzetet képviseli, mégpedig úgy tudja ezt megtenni, hogyha a nemzet egységét képviselheti; a fej és a részek. A király és a nemzet. Nem a köztársaság és a nép, vagy csak a nemzet. Az kérem, értelmezhetetlen. Tessék valami mást kitalálni.

P.S.: Úgy látszik, hogy nem tévedtünk mindezzel túlságosan sokat. Vagy éppen semmit sem.

2009. jan. 25.

Három fénykép - két emlékezet (olvasói levél).











"Három fényképet küldenék el csak érdekességképpen. Kettő ezek közül még három évvel ezelőtt készült Szarajevóban. A híd bal szélén (ahol a rozettás dísz van) a szerb nacionalisták egy lábat is elhelyeztek a merénylő "emlékére", de ez időről időre eltűnik. Mi sem találtuk ottjártunkkor. A megemlékező tábla a szemközti utca házfalán található.

A harmadik kép tavaly augusztus 20-án készült Bécsben az ágostonosok templomában, ahol a Habsburg-szívek nyugszanak. A Xavéri Szent Ferenc oltár alatt találkoztam szent királyunk képével és ereklyetartójával. A Hofburg épületében volt dolgom (könyvtáraztam), amely egy monarchista érzelmű művészettörténésznek a legeszményibb munkahely:)

Két évvel ezelőtt fent dolgoztam a Várban egy kis galériában és a Mátyás-templomba jártam misére. Ott találkoztam Varga János atyával (most a remetekertvárosi Szentlélekben) ő lett később az eskető papunk is. Nos, ő ott igen-igen aktív volt és a Budavári esték keretében többször meghívta Habsburg Ottót is beszélgetni a plébániára, megkérdezte tőle, hogy pontosan hol állt a koronázáskor stb. (azóta nem hallottam, hogy folytatódott volna ez a "hagyomány", de jó lenne) Talán ő tudna érdekes történeteket mesélni a honlap olvasói számára.
Egy állandó olvasó: N. E."
(A képekre kattintva nagyobb méretben jönnek elő. Köszönet értük, meg a kedves sorokért! PHJ)

2009. jan. 23.

Egyetlen gyors eretnek gondolat.

Hogyan létezik az, hogy egy népuralmi államformával rendelkező államban, a politikusok erkölcsi visszássága vagy éppen romlottsága szülte népharag büntetendő? Hogyan létezik, az, hogy az ok és a okozat a nép - minden jel szerint nagyon is egyszerű - gyermekében nem vizsgálandó, még akkor sem, hogyha az köztudottá vált? A köztársaság jelenlegi urai számára mindaz nem látható, ami a nép körében már érezhető, sőt tapintható is. A nép és a köztársaság 2006-ban vált szét legkésőbb. Az 1956-os vérrel írt állítólagos legitimációjának hátat fordított ez a respublika végleg.


2009.01.21. Tank-per: az utolsó szó jogán és ítélethirdetés from szkr on Vimeo


Magyar konzervatívok beszámolói Klemens Wenzel Lothar von Metternich hercegről.


-*- SZÖGYÉNY-MARICH LÁSZLÓ BESZÁMOLÓJA-*-

A magyar nyelv használatára vonatkozó javaslatot a kancellária nem pártolta egész terjedelmében, mert a nem magyar nemzetiségek részéről mutatkozó ingerültség óvatosságra intett. Minthogy a magyar országgyűléseken alkotott törvények századokon át latin nyelven keltek, s csak 1836 óta jelentek meg a latin és magyar szöveggel, a kancellária, kivált Horvátországra való tekintettel, időelőttinek tartotta a tisztán magyar szövegre leendő áttérést. Kizárólag Metternich herceg érdeme, hogy az országgyűlésnek abbéli végzése, mely szerint a törvények ezentúl csak magyarul szövegeztessenek, jogerőre emelkedett. A miniszteri konferencián ugyanis határozottan sürgette, hogy a nyelv dolgában mindent, amit az ország jogosan követel, egyszer és mindenkorra meg kell adni azért, hogy ezen kérdés tárgyalása, mely annyi keserűséget idézett elő, valahára befejeztessék. Metternich hg. ezen nézete a felség és a főhercegek által elfogadtatván, az ország ebbeli élénk óhaja még ezen országgyűlésen teljesült.

* * *

A készülőfélben lévő változásokban a legfőbb tényező Metternich hg., ki a magyar alkotmány sértetlen fenntartását őszintén kívánja, de egyúttal annak időszerű kifejlesztését s az osztrák örökös tartományok érdekeivel való megegyeztetését mellőzhetlennek tartja. A mutatkozó rendetlenségeket és zavarokat nem az ősi intézménynek, hanem annak tulajdonítja: »weil Ungarn – az ő szavai szerint – gar nicht regiert wird. Es muss daher die Autorität der Regierung vor Allem wieder hergestellt und durch diese mit Unterstützung einer gemässigter Parthei der Weg der zweckmässigen Reformen thatkräftig betreten werden.« (»Mert Magyarországot éppenséggel nem kormányozzák. Mindenekelőtt a kormány tekintélyét kell helyreállítani s ezáltal egy mérsékelt párt segedelmével a szükséges reformok útjára komolyan kell lépni«.)

* * *

Budára költözésem előtt Metternich hg. meghívatott ebédre. Ebéd után a kormány szándékairól, elveiről és jövő irányáról, valamint a külügyekről, különösen az akkor bonyolódott svájci viszonyokról nagy részletességgel szólott. Búcsúzáskor a magyar ügyekre vonatkozó aforizmákat ajándékozá nekem, reáírván ajánlását.

Ezen munkából világosan kitűnt, hogy Metternich nem ellensége alkotmányunknak és nemzetiségünknek, sőt annak erős istápja volt. Ő volt az akkori osztrák államférfiak közt utolsó, igaz, józan barátja Magyarországnak.

* * *

Június 16-án meghalt az öreg Metternich herceg. Általában az utolsó időben túlságos szellemi megerőltetésnek tulajdonítják a 86 éves aggastyán halálát. A háború kitörése előtt sokat értekezett vele a felség, kinek terjedelme sírásbeli dolgozatokat is nyújtott be. A magyar állapotok iránt a háború előtt oda nyilatkozott, hogy ezekre mostan nem lehet gondolni, mert, midőn a ház teteje ég, mindenek előtt azt kell oltani.

Egyébként az elfogulatlan bírálónak el kell ismernie, hogy Metternich mindig a magyar nemzet barátja és jóakarója volt; sok jót köszönhettünk neki a múlt időkben; határozottan rosszallta a kormánynak Magyarországgal való bánásmódját, s ha tőle függ, soha sem engedte volna nemzeti megsemmisülésünket. Már azért is legyen áldás emlékén.

-*- GRÓF SZÉCSEN ANTAL BESZÁMOLÓJA -*–

Ha a szóban forgó dolgozattal egyebet nem értem volna el, csak azt az egy eredményt, hogy az igen tisztelt előttem szóló azzal behatóan foglalkozzék, már elég jutalom volna nékem azért a vállalkozásomért, hogy Metternich herceg egyéniségéről és működéséről a közvélemény felfogásától eltérő szellemben írtam. Fellépésemet megvallom sajnálom; sajnálom pedig azért, mert félreértésekre adtam alkalmat s a Kisfaludy-társaság némelyek véleménye szerint talán nem is az a hely, hol munkálatomat fel kellett volna olvasnom, és valóban szinte magam is hallandó vagyok így vélekedni, mert működésemre sokkal csekélyebb súlyt fektetek, semhogy készséggel alá ne rendeljem azt a Kisfaludy-társaság követelményeinek. Különben nem is politikai vélemény van ama munkálatban, hanem fiatalkori benyomások és érzelmek kifejezése. Én sok tekintetben nemcsak tisztelője vagyok Metternich hercegnek, de dicsőítője is, s ezt bevallom, ennek azonban művemben semmi nyoma. Van azonban őszinte tisztelet s ezzel azért adózom az ő emlékének, mert én Metternichnél egész politikai pályája folyamában törvénysértést és rosszakaratot nem tapasztaltam. Hogy őt mégis vádolták mindezzel, annak okát én abban találom, hogy az akkori idők dolgaiba a közönség nem avattatott be, nem kísérhette figyelemmel az ügyek fejlődését, s innen a sok félreértés. — Bizton és bátran mondhatom, hogy Metternichnek, az ország belső adminisztrációjába úgyszólván semmi befolyása sem volt, s őt egyes katonai kihágásokért, kinevezésekért, megyei választásokért felelőssé tenni nem lehet. Maga Metternich mondta egy alkalommal, hogy volt idő, mikor azt hitte, hogy Európát kormányozza, de olyan, hogy Ausztriát kormányozza, soha. Ebben rejlik annak magyarázata, hogy Metternichet sokban megrótták olyanért, amiről nem is tehetett. Metternichről ellenfele Széchenyi is beismeri, hogy nagy ember és igazi államférfi volt, s én mint ilyenről emlékeztem meg róla. A magyar közvélemény, mint én tapasztaltam, a külföld benyomásaitól nem volt mindég ment. Metternichet, — ki a német egység eszméjének, mely Ausztria hátrányára vált volna, ellensége volt — a németek e miatt folyton szidták, s én valóban nem tudom, hogy arra a rossz véleményre, melyet Magyarországon Metternich felől tápláltak, nem volt-e befolyással nagy részben a németek gyűlölete. Én azonban a magam részéről semmi esetre sem tudnék gyűlölni azért egy államférfit, kit annak a monarchiának ellenségei gyűlöltek, amelyhez hazánk is tartozott, s gyűlölték pedig olyan politikáért, mely e monarchia külön állasának fenntartásai volt irányozva.

„Szécsen, akinél senki sem vala hivatottabb, hogy Metternich hercegről írjon, ki ha mémoire-okat ír vala, a legbecsesebb történeti emléket ő tőle bírnók, — Metternichről tüzetesen elvből nem írt. Elolvasott mindent, amit róla írtak, megjegyzéseiben mindenütt keményen védelmezi, szeretne is róla írni s a »sok éretlen« fecsegést elnémítani, de nem teszi. Midőn a herceg iratai — Szécsen is megvallja — gyönge szerkesztésben 1881-ben megjelentek, ezeket írja Majláth Györgynek: »A Metternich-papírok legújabb köteteit szinte nagy érdekkel és élvezettel olvastam. Magam bírok hozzám intézett levelei némelyikében oly kevesek által ösmert kedélyének előttem igen becses tanúságaival; de mégis meg voltam lépetve a családi érzelmek és a majdnem költői fogékonyság élénkségétől, mely gyermekei, barátja, a természet irányában leveleiben nyilvánul. A levelek azonkívül nagyobbrészt gyönyörűen, ritka könnyedséggel és fogékonysággal vannak írva, mely egyenes ellentéte a hivatalos jegyzékek, előterjesztések stb. gyakori nehézkességének. Nagy kedvem volna ezen igen érdekes publicatióról a közönségnek valamit elmondani, de akadályoztatva érzem magamat azon viszony bensősége által, melyben az öreg úr kegyes jóakarata folytán hozzá állottam és családjához még most is állok, és úgy itt is, mint többször életemben éppen az által látom magamat ezen föladás elvállalásában megakasztva, mi talán másrészről engem kizárólag annak megoldására képesítne.«

Akadályozta benne a charitas s félt, hogy egyoldalú lesz. Semmit sem kárhoztatott annyira, mint a pártos részrehajlást. Leginkább az újabb porosz történetírók ebbéli fogyatkozását rótta meg. Másfelől meg érezte, hogy nem tudná megóvni semlegességét. Ő a határozott színvallásnak volt embere, politikában, irodalomban s a történelmi evolutiók megítélésében egyaránt. De mégsem egészen helyes, amit állítok. Tudott Szécsen melegen és objective is ítélni.”
(In: Thallóczy Lajos: Gróf Szécsen Antal, Budapest, 1901.); Szőgyény-Marich László országbíró Emlékiratai I-III. Budapest, 1903-1918. (Elszórtan.)

Jegyzet: Ez a mostani kis bejegyzés, amelyet Verena kompilált, első része kíván lenni egy kis szellemi párbajnak, amelyben pro és kontra szólalnak meg érvek Metternich herceggel kapcsolatosan, hiszen a napokban kiderült, hogy magyar konzervatívok és monarchisták között sem ugyanolyan a megítélése a kancellárnak. A folytatást Czelder Orbántól várjuk nagy szeretettel, aki már biztosan acélozza kardját.

2009. jan. 20.

Szenzációs esemény.


Néha - igazán nem sokszor - az a kritika (közel sem "vád") ér minket, hogy nem vagyunk "aktuálisok". Ez persze nem annyira érdekel minket jelenleg, mert nem ez a mostani mércénk, de néha az ember enged a a kritikus felhangoknak. Miért is ne? Az új korszaknak (?) új (?) hőse (?!) van most éppen vagy még inkább majd lesz. Senki ne mondja, hogy nem emlékeztünk meg erről a napról. Igazodva a tömegdemokrácia (oklokrácia) tömegelveihez, egy tömegkulturális médiumot hívunk ehhez segítségül; a képregényt. A Spiderman megmentette Barack Hussein Obama beiktatását már négy napja, tekintettel arra, hogy Hussein nagy rajongója a piros-kék ruhás úrnak. Így tehát már nincsen miért izgulnunk. Ha szabad megjegyeznünk, mi nem is tettünk ilyet.

2009. jan. 19.

A Templomosok és a Grál középkori „mondájáról”.

Írta: Károlyi Tamás.

Kis túlzással azt mondhatjuk, alig akad manapság kalandfilm, ponyvaregény, amely valamilyen formában össze ne hozná a templomos lovagok rendjét a titokzatos Szent Grállal, legtöbbször valamilyen sötét összeesküvést is mögévizionálva. Két olyan téma kapcsolódik ez esetben össze, amely könnyen felébreszti a legsekélyebb fantáziát is, köszönhetően annak, hogy az emberek többsége egyik eredetéről és valóságáról sem tud túl sokat, kockáztassuk meg: semmit. Az, aki ma a Grál nyomába ered, rengeteg – nagyrészt silány – könyvből tájékozódhat: de csak kevesen teszik meg, hogy a Grál-„monda” (ha ugyan tényleg mondáról van ez esetben szó) eredete felől vizsgálódjanak.

S még, ha meg is teszi: vagy a dolgokat a száraz tudományos filológia szempontjából vizsgáló könyveket talál, vagy szenzációra éhes ál-tudományos munkákba botlik, amelyek képtelenek megmaradni a tények talaján, és olyan feltételezésekbe bonyolódnak, ahol kérdésesebbnél kérdésesebb feltételezéseknek kellene egymást erősíteni. Ilyen például Evola fantazmagóriája (nincs rá jobb szó) a középkori lovagság „kereszténység-feletti” beavatási rendjéről.

A Grál első írásos emléke Chrétien de Troyes „Perceval, ou Le Conte du Graal” azaz: „Perceval, avagy a Grál keresése” című ófrancia nyelven írt verses regénye (Az Artus-regények nem a klasszikus értelemben vett eposzok, hanem inkább regények, mert középpontjukban egyetlen individuum személyiségfejlődése áll). Hamarosan idézni is fogjuk a kérdéses sorokat. Chrétien utolsó műve ez, befejezni sem tudta már, mégis hamar közkedvelt lett (Chrétien bizonyos értelemben a kor sikerszerzője volt), olyannyira, hogy számtalan folytatás született ófrancia nyelven, és a művet más nyelvekre átdolgozók (a mai értelemben vett fordítás csak az antik nyelveken létezett akkoriban) is mind megpróbálták – más források, ill. saját szájuk íze szerint – lekerekíteni és befejezni.

Nem tudjuk, Chrétien miként tervezte folytatni regényét, így azt se tudjuk melyik „folytatás” állhat hozzá a legközelebb; és úgy tűnik már kortársai és éppen ez előtt a probléma előtt álltak: sokszor tanácstalanul. A legkiemelkedőbb megoldás egy német költő, a lovagi származású Wolfram von Eschenbach nevéhez fűződik. Hatalmas (827 darab 25 soros vers) Parzivaljában nemcsak befejezést, de előtörténetet is talál Parszifál történetéhez. Ezen folytatások legnagyobb problémája az volt, hogy mit kezdjenek a „graal”-lal, ami Chrétiennél ugyan hangsúlyosan megjelenik, de jelentősége nem derül ki. A híres szöveghely a következőképpen hangzik (Felicitas Olef-Krafft szövegkiadása; Reclam Verlag):

„Un graal entre ses deus mains
Une damoisele tenoit”.

„Egy grált hozva két kezében / Belépett egy kisasszony” – a provanszál „graal”, „grasal” szó edényt, kelyhet jelentett, de már a 12. század végén is régiesnek számított: nem csoda, ha számos kortársa nem értette meg. Főleg, hogy Chrétien e helytől kezdve, mindig, mint „a grált” említi. Így lehet, hogy Wolframnál a Grál nem kehely, hanem kő. Sőt, első megjelenésekor még ennyit sem mond róla, hanem „csak” valami magasztosabbat (Karl Lachman szövegkiadása; Reclam Verlag):

„ûf einem grüenen achmardî
truoc si den wunsch von paradîs,
bêde wurzeln unde rîs.
daz was ein dinc, daz hiez der Grâl,
erden wunsches überwal.”

„Zöld selyemkendőn / a paradicsomi tökéletességet hozta, / annak gyökerét és hajtását [másképp: alfáját és omegáját]. / Ez egy tárgy volt és Grálnak hívták / minden földi vágyat meghaladt.” Ami, amellett, hogy láthatólag a szerzőnek már műve ezen pontján világos koncepciója volt a Grál jelentőségéről, arra is enged következtetni, hogy a Grál mibenlétét még nem határozta el.

Azért is jelentős ez, mert a Grálnak a Szent Kehellyel, az utolsó vacsora kelyhével való azonosítása egy harmadik költő: Robert de Boron tollából származik, aki Chrétiennel párhuzamosan dolgozott a maga „Estoire dou Graal” („A Grál története”) című eposzán; Wolfram – úgy látszik – ezt a művet nem ismerte.

A Templomosok, mint a Grál őrzői, azonban végeredményben egy forrásra – Wolframra – vezethetők vissza. A többi mű ugyanis, amelyben ezt megemlítik, mind kimutathatóan Wolfram regényein alapulnak ( a „Jüngerer Titurel” Albrecht von Scharfenbergtől és a „Diu Crône” Heinrich von dem Türlîntől). Ha tehát azt akarjuk megvizsgálni, miképp került a lovagrend e varázslatos tárgy őrzőinek hírébe, elsősorban a Grál „mondájának” kell nyomába erednünk és Wolfram szövegét kell megvizsgálnunk: hol érintkezik a kettő.

+++

Wolfram von Eschenbach a Grál lovagjait „templeis”-nek nevezi, ami templomost jelent. Kérdés persze – ráadásul az eldönthetetlen fajtából –, hogy a templomos lovagrendre gondolt-e, vagy csupán a Grál Templomának lovagjait nevezi így: hiszen más helyeken a „grales schar”, a „Grál serege” és a „Munsalvaescher schar”, Munsalwasch serege” (így hívják a várat, ahol a Grál található) neveken is utal rájuk, ezzel konkretizálva e „templomosok” hovatartozását. A probléma főleg azért nehezen megközelíthető, mert nem szabad összekevernünk a történelmi valóságot, a mű „monda”-anyagát és mélyebb jelentését. Másképp: a Parzivalban leírtak a legmagasabb értelemben akkor is igazak maradnak, ha minden csupán Wolfram kitalációja.

Bár az Artus-irodalomról általában igen ősi eredetet feltételeznek, valójában Chrétien de Troyes volt az első, aki Artúr király lovagjainak kalandjait leírta. (Artúrról magáról voltak már korábbi feljegyzések, ezek azonban más jellegűek). A középkori francia epika három „forrást” vagy „anyagot” ismert, ezek: a „matière de Rome”, azaz az antik és római mondaanyag; a „matière de France”, azaz a Nagy Károly alakja köré szövődő hősmondai anyag és ezen új: a „matière de Bretagne”: ez utóbbi szó azonban problematikus: mert egyaránt jelenthet bretont, de britet is. Általánosan a kelta (breton) eredetet szokták elfogadni, de ez kétséges: egyrészt Artúr király brit királyként jelenik meg, sőt a történelmi Artúr is brit volt: egy hadvezér, aki sikeres csatákat vívott a rómaiak ellen. Másrészt semmilyen kelta forrásból nem maradt fent semmi, ami közvetlen kapcsolatba volna hozható az Artus-regényekkel: kivéve Trisztán és Izolda történetét (amelyben azonban Artúrt nem is említik, és csak később „csapódott hozzá” Artúr udvaráhot), illetve egy 13. századi welszi kéziratot ahol számos kelta eredetű történet mellett, igaz, azoktól némileg leválasztva, három olyan történet is megjelenik, amely három a kontinensről ismert Artus-regény egy-egy változatának tűnik. A késői lejegyzés miatt azonban nem lehet biztosan megmondani, hogy e történetek korábbiak, vagy későbbiek Chrétien új regénytípusánál. Sőt, az sem biztos, hogy ha egyről sikerülne megállapítani, az igaz lenne a többire is: vannak ugyanis bizonyos nyomok, amelyekből egyértelműen látható az ófrancia szerző hatása, de olyanok is, amelyek ősibbnek, régiesebbnek tetszenek. Így Peredur, Efrawg (ejtsd: efraóg) fiának története egy egyszerű bosszúról mesél: nem az edény a fontos ebben a változatban, rajta hordozott levágott fej és a véres lándzsa (ez utóbbi Chrétiennél és Wolframnál is megtalálható, Chrétien egy későbbi folytatója pedig kiegészíti a sort a levágott fejjel – ami nála Keresztelő Szent János feje). Ezeknek azonban nincs semmilyen transzcendens vetülete: csupán egy holttest maradványai, ami Peredur vendéglátójának fiáé. A hős feladata lesz a bosszúállás, amit végül teljesít is.

Ezért hát az idézőjel, ha a Grál „mondájáról” beszélünk: hiszen a monda népköltészeti forma, míg a Grált, mint csodás erővel bíró tárgyat elég nyilvánvalóan csak Chrétienig lehet visszavezetni. Ennek nem mond ellent, ha arra hivatkozunk, hogy más mitikus kelyhekről vannak források. Némi iróniával azt is mondhatnánk: talán, ha Chrétien befejezte volna a Percevalt, többet is mondhatnánk.

Ha a középkori irodalmat vizsgáljuk, mindig fontos látnunk, hogy egy-egy alkotás sok különböző forrásra mehet vissza. Nem minden esetben ez a helyzet, de Wolfram Parzivaljának terjengőssége, szerteágazó történetének esetében nyilvánvalónak látszik, hogy ez a helyzet. Maga Wolfram is egy Kyôt nevű személyt nevez meg, származására nézve „Provenzâl”, aki Chrétien mellett, fő forrása volt. S hiába írja róla Wolfram, hogy „wol bekant” azaz jól ismert, sajnos, mind máig nem sikerült egyértelműen azonosítani, de szívesen említik Guiot de Provinst, aki azonban a Champagne térségi Provinsből származott, tehát nem volt provanszál. Még különösebb, hogy Wolfram azt írja, Kyôt egy arab vagy zsidó (Wolfram azt mondja róla, hogy egy borjút imád) mágus, Flegetanis könyvéből vette adatait, aki a csillagokból olvasta ki – ez utóbbi személyt szívesen azonosítják egy arab asztronómiai munkával aminek címe (azaz nem szerzője!): „Felek Thani” volt.

Mivel Wolfram könyve dúskál a különféle megfejtendő nevekben (Munsalwaschra több jelentkező is van Szlovéniától Spanyolországig – attól függően, hogy mons salvaticusként, azaz megváltó hegyként, vagy mons silvaticusként, erdős hegyként olvassák), a filológiai találgatás elképesztő méreteket öltött. Amit mégis kevesen vesznek észre: mindezek az apróságok nevek csupán, amelyek a tényleges tartalomhoz nem érnek fel.

Wolfram von Eschenbach Parzivalja nem történelmi eseményeket beszél el, ezt éppen az bizonyítja, hogy hány különböző történelmi szituációba illesztették már bele. Ha figyelmesen olvastuk Wolfram jellemzését a Grálról, magunktól is könnyen rájöhetünk, hogy a Grál nem történelmi valóság. Éppen ezért Wolfram utalása a Templomosokra éppolyan esetlegessé és fikcionálissá válik, mint Kyôt, Flegetanis. Azok, akik a „templeisen” szóban „rejtett utalást” látnak egyrészt túlhangsúlyozzák e szó szerepét a történetben, másrészt tévesen látják a középkori irodalmat.

Miért hívja hát Wolfram templomosoknak a Grál őrzőit? A válasz kézenfekvő. A Grál Wolframnál egy spirituális ősforrás, „a paradicsomi tökéletesség”, hasonlóképp a Szentföldhöz, a megváltás helyéhez (vö.: Munsalvaesche mint mons salvaticus), az Grált őrző lovagok tehát éppúgy spirituális feladatot látnak el, mint a Templomos Rend Jeruzsálemben. Ez a párhuzam (ugyanis több okból kétlem, hogy itt szándékolt allegóriáról lenne szó!) adta az alkalmat, hogy a szerző, aki maga is lovag, sőt – úgy tűnik – keresztes háborúkban is részt vett, kinyilvánítsa tiszteletét a lovagrend iránt: a mitizálás, a mitikushoz való felemelés ugyanis valóban része a középkori szellemiségnek.

Azonban épp ez: a tisztelet és a hűség az, ami a mai kutatókból és e történeteket összeesküvés-elméletek számára kirablókból hiányzik. Holott a Parzival éppen ezekről szól:

„ein maere wil ich iu niuwen,
daz seit von grôzen triuwen,
wîplîches wîbes reht,
und mannes manheit alsô sleht,
diu sich gein herte nie gebuoc.”

"Egy történetet mondok / ami nagy hűségről szól, / a nőideálok a legigazibb módon megfelelő nőkről / és olyan férfias férfiakról, / akiket semmi nehézség nem tört meg."

2009. jan. 16.

A régi nem kell, új meg nincsen.

Több, mint nyolc éve Dávid Ibolya igazságügy-miniszter megbízott egy jogász csoportot, hogy alkossa meg a II. Magyar Köztársaság új Büntető Törvénykönyvét. Nyolc év után új törvény nem született, csak 135 paragrafus, ami mondjuk egy fél Btk., jobb híján, Mikor lesz egész senki nem tudja és senki nem ígéri. A köztársasági igazságszolgáltatásnak nagyon kellemetlen volt, hogy a Hatályos Btk., az 1978-as még mindig, Dávid ezért döntött így. Úgy látszik nem jött össze, illetve csak annyira jött össze, amennyire a köztársaságban a közjog is összejött; van valami, de nem az igazi. Van alkotmány, de nem az igazi, mert ideigelenes, meg kommunista a gyökere is. Most van egy fél Btk.-nk, nem kell az egész. Ennek a nemzetnek ez még sok is. Lesznek fáintos szakmai javaslatok, meg cáfolható ítéletek. Jó az nekünk. Dávid pedig korábban (2001) tisztán jelezte, hogy; "Elég hogyha az állam elleni bűncselekményekre vagy ba gazdasági bűncselekményekre gondolunk. Újra kelleni írni a törvényt.".

Hűen hírnevünkhöz, odamondjuk ennek a köztársaságnak, hogy a Magyar Királyságban a XIX. században gyakorlatilag egy ember alkotta meg a Btk.-t, amely akkor kiállta az idő próbáját. Csemegi Károly műve volt ez a Btk., a "Csemegi Kódex", amelyet gyakorlatilag Európa egyik legjelentősebb jogi alkotásának tartották (törvény előtt formális egyenlőség, az ártatlanság vélelme, nincs büntetés törvény nélkül), de ami ennél is fontosabb, a magyar szokásjogot és a történeti alkotmányt vette alapul. Csemegi, I. Ferenc József valóságos titkos belső tanácsosa, illetve kúriai elnök is volt, ami megint egy jellemző karrier, mert nemcsak maszon volt, hanem korábban aktívan, katonai parancsnokként is részt vett 1848/49 harcaiban. Mindez sem az uralkodót, sem a magyar politikai életet, de leginkább Csemegit nem akadályozta munkájában és odaadóan szolgálta királyát életében, korábbi börtönbűntetése ellenére. A "Csemegi Kódex" egy másik Magyarország Btk.-ja volt, amelyben a szigor, a retorziók (különösen a fiatalkorúakkal és visszaesőkkel szemben) hiresen (de nem hírhedten) konzervatívak és kemények voltak, de nem indokolatlanul. Mindenesetre etalonnak számít ma is, minket pedig elgondolkodtat azon a meditációs objektumunkon amellyel előjövünk újra és újra; hogy ebben az országban az államforma sohasem egy puszta "forma" volt.

2009. jan. 15.

Mégis, mi vagy ki volt pozitív a rendszerváltásban és azóta? (REV és SUMMA)

Most játsszuk azt, hogy kedélyesek vagyunk. Miért is ne? Ne érjen minket az a vád, hogy lám a magyar monarchisták csak nosztalgiázni (hát nosztalgiázunk mi?), rosszkedvűen odamondogatni (hát rosszkedvűek vagyunk mi?), meg álmodozni tudnak csak (hát álmodozunk mi?). Értékeljünk inkább és mutassuk meg, hogy két lábbal e talajon állunk és az elmúlt időszakot ebben az országban töltöttük, de leginkább jó lenne megtudni, hogy ki, mit gondol az elmúlt húsz évről. A kér(d)és tehát az, hogy MI és KI az, akit vagy amit pozitívnak értékelünk a rendszerváltáskor és az, azóta eltelt időszakban ebben az országban? Lehet sorolni személyeket (nemcsak politikust persze), médiumot vagy éppen egy társadalmi jelenséget, esetleg csak egy könyvet, vagy filmet. Ne legyünk szűkkeblűek nemzetes uraim! A respublika itt van, tehát biztosan van ebben valami jó is, hogyha itt van. Aztán lehet, hogy mégse. A végén kiderül, hogy a jó dolgok nem a respublikához fűzhetőek, hanem azokhoz, akik csak tették a dolgokat, respublika ide, vagy oda. A kérdés attól még kérdés marad persze.

Tessék, csak tessék!

A kommentek eredménye természetesen bekerül a posztba a végén és mindenki nagyon elégedett lesz. Vagy egyszerűen csak okosabb, esetleg dühös.

(Summázva a kommenteket)

Pozitív a II. Magyar Köztársaságban monarchista szemmel is; kommunista zsarnokság megszűnése, a Szent Koronával ékített, eredeti címert kapta meg a nemzet újra, a szólás szabadságának megléte, a vallás szabad gyakorlása, 1956 szabad ünneplése, az egypártrendszer megszüntetése, szabad utazás bárhová, Szent Korona kikerülése a múzeumból, tridenti rítusú szentmisék ünneplése, tradicionális iskola működése. Általánosságban örülünk annak, hogy sok dolog tovább tud élni a "múltból" most is búvópatakokban, és sok minden kikerült a mélyvörös árnyékból. És nagyon örülünk a szép magyar lányoknak továbbra is.

2009. jan. 12.

Maszonok a Parlamentben - hacsak úgy nem!

Egy pillanatra álljunk meg és gondolkodjunk el azon, hogy éppen most nevessünk vagy sírjunk azon, hogy a Magyarországi Nagyoriens, mint civil szervezet (!) bekerült a Parlamentbe és ügyrendi javaslatot nyújtott be a T. Háznak. Mindezt egy tipikus semmitmondó, bratyi-demokrata intézmény részeként ("Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács" - bah!) tették meg a jó maszonok, amelyről az édibédi Szili Katalin is megemlékezett. Kiválasztunk 500-ból, annak a felét, annak az ennyi részét, aztán csak marad két darab, akikkel tudunk is mit kezdeni. Remek. Nem tudtuk mi hiányzik. A maszonok tudták és cselekedtek; kérték, hogy vegyék be őket a buliba. Most is köszönjük nekik, hogy ebben a respublikában számíthatunk rájuk. De jó most már nekünk. A maszonokra lehet most is számítani, nemcsak 1918-ban és előtte, meg utána. Amikor a legnagyobb a szükség, akkor a legnagyobb a segítség.

Vagy a vihar felhord minden szemetet? Ej, csak a rosszindulat beszél belőlem.

A magyar maszonokról legutóbb akkor hallottunk, amikor székházukat"minimalista dizájnhotellé" alakították (természetesen Rosslyn néven, muhaha, a modern idők néha kegyetlen játékot játszanak mindenkivel), előtte pedig ágyékkötőt kötöttek Adyra (pardon, kötényt).

A magyar maszonok (különösen a Nagyoriens) valahogyan mindent megtesz mostanában azért, hogy bebizonyítsa, ők ártatlan humanisták, pajkos úriemberek, jó állampolgárok és kedves dzsentlimenek, akik egy nemes hagyományt ápolnak itt e honban. Engem valahogyan azonban nem tud meghatni az, hogy az oroszlán fogatlan és, hogy azoknak a nagyoknak töredéke nagy csak valamennyire. Ha pedig a történelmi mérleget levonjuk, akkor a kár 1918-ig és utána is tetemes. Jóformán, kiheverni sem volt időnk az áldásos tevékenységet. A Magyar Királyság súlyos árat fizetett engedékenységéért, amelyet a maszonokkal szemben tanúsított 1867 után és előtte. Nem hiszünk semmilyen összeesküvés-elméletben ezzel kapcsolatosan, a történelmi események néha sokkal meggyözőbbek. A maszon megtette kötelességét azonban, a maszon távozhatnak is akár, de nem megy nekik, mert valakinek itt kell lennie mementónak az utókornak.

Optimisták azért nem vagyunk, mert saját bevallásuk szerint 2-3 fő azok száma, akik aktív maszonok ma is a Parlamentben, a "rendszerváltáskor" pedig olyan remek személyek voltak páholytagok, mint TGM, vagy éppen az egyesek által "alkotmányos emberként" tisztelt Antall József (ahogyan Für Lajos ezt ismertette egy tv adásban nem is olyan régen). A magyar maszonéria, tehát nemcsak így van bent a Parlamentben, vagy éppen a Szent Koronát megcsodáló magyar tursitaként. Mindez, meglehet nem sokakat bánt, be kell vallanom, hogy engem sem annyira. Úgy fogalmaznék, hogy beleillik a képbe. Vagy még inkább így; most már képben vagyunk.

2009. jan. 11.

Sok minden, mi valaha létezett, eltűnt…

Írta: Umnapistim.

„A Megyének ez idő tájt nem volt semmilyen „kormányzata”. A nemzetségek többnyire külön-külön intézték a maguk ügyeit. Szinte minden idejüket kitöltötte az élelem megtermelése és elfogyasztása. Más dolgokban nem a mohóság jellemezte őket, hanem inkább a nagylelkűség, elégedettség és mérséklet, úgyhogy a birtokok, majorságok, műhelyek és különféle kisebb boltok nemigen változtak, ahogy nemzedékről nemzedékre szálltak. A régi hagyományok persze még őrizték a király emlékét, aki a Megyétől északra, Fornostban székelt – ők Északvárnak hívták. De a valóságban már csaknem ezer esztendeje nem volt király, és az északvári székhelynek még a romjait is benőtte a fű. A hobbitok közt mégis az a szólás járta, ha vad népekről vagy gonosz teremtményekről beszéltek (például a trollokról): „Ezek hírét se hallották a királynak.” Ők ugyanis még mindig a hajdani királytól származtatták minden fontos törvényüket; meg is tartották őket szabad akaratból, mert a törvény az törvény (így mondták): régtől való és igazságos.”.

A fenti idézet J.R.R. Tolkien méltán világhírű műve, A Gyűrűk Ura első kötetéből származik. Meggyőződésem, hogy a fantasy műfaj alapkövének tekintett történet messze több, mint holmi kitalált mese és fantazmagória, a benne szereplő ideák és alapelvek révén a tradicionális világ egyik legsikerültebb és legélvezetesebb leírásával találkozhat az olvasó. S hogy mi keresnivalója van Tolkiennek egy magyar monarchista oldalon? Csupán annyi, hogy tapasztalataim szerint roppant hasznos abból a szempontból, ha a királyság és a királyiság egyetemes eszméjét meg kívánjuk értetni a politikum és a história, a különféle eszmetörténeti, vallási és filozófiai kérdések iránt kevésbé érdeklődő, azokban nem igazán jártas, ám a regényt kedvelő és az abban megjelenített princípiumok irányt fogékony beszélgetőpartnereinkkel (akik közül sokan a többé-kevésbé jól sikerült filmes adaptáció révén kapnak kedvet a mű elolvasásához). Csak néhány azon jelentős témák közül, amelyeket az egyébként hívő katolikus és konzervatív író mély bölcsességgel és érzékenyéggel épített bele (a már elnevezésével is sokatmondó, amennyiben vertikumban is gondolkodunk) Középfölde és lakói történetébe: a jó és a gonosz/rossz problematikája; a szabad akarat és a determináció, a választás és a végzet kérdése, a tradíció, a tradicionális/konzervatív értékek és a hamari modernizmus szembenállása, etc. Persze minderre a modern, aufklérista és „realista” olvasó rávágja, hogy csupán mítosz, gyerekmese, holott korántsem szabad alábecsülni a mítoszok jelentőségét, mivel valójában egzakt létleirások, melyekben a lét benső összefüggései és folyamatai testesülnek meg szimbólumokon, - tehát magasabb jelentésre visszavezethető jelképeken - keresztül. Így a mitológémákat személytelen, perszonalitás feletti létállapotok es hatalmak tükröződéseinek is tekinthetjük.

Monarchista szempontból Aragorn (másik, titkos nevén Estel, azaz Remény) személye különösen érdekes, aki nem csupán származása szerint való királyi vérből, hanem a kiállott próbák során alkalmasságát bizonyítva beavatást nyer, a hatalomgyakorlás feltételeinek a legitimitás és az idoneitás szempontjából egyaránt eleget téve. A királyt és a királyságot övező szimbólumok, például a „kiszáradt fa”, a „kettétört kard”, a (transzcendenciát képviselő tündék által készített) koronaékszerek (gyűrű, korona, jogar) vagy akár a bölcsességet jelképező szűz Sophia (itt a halhatatlan Arwen, akit csak a Homály legyőzése árán kaphat meg Aragorn, mivel nem lehet kisebb ember asszonya, csak olyané, ki egyaránt bírja Gondor és Arnor királyságát), egytől egyig olyan ideák, amelyek középkori hagyományainkban, többek között a Grál-mondakörben is kitüntetett szerepet játszanak.

A történetbeli harmadkor utolsó nagy csatája után megtörténik a restauráció, a világban helyreáll a Rend, a káosz erői legyőzetnek; kezdetét veszi egy új ciklus, az emberek korszaka, az előző korok segítő, angyalszerű lényei pedig elhajóznak Nyugatra. Tolkien története ezen a ponton is egybevág az egyik legjelentősebb tradicionális gondolkodó, René Guénon szavaival: „Ettől az időponttól kezdve az egykor minden ember számára könnyedén elérhető igazságok egyre rejtettebbekké, megközelíthetetlenebbekké válnak; fokozatosan egyre kevesebben ismerik azokat, s bár az előbbi korszakokban még élő "emberfeletti" bölcsesség kincse sohasem veszhet el, mégis egyre áthatolhatatlanabb fátyolba burkolózik, elrejtőzve, s rendkívül nehezen felfedezhetővé válva az ember számára. Pontosan ez az oka annak, hogy különböző szimbolikus megfogalmazásokban mindenütt ugyanannak a - legalábbis minden látszat szerint - elveszett "valaminek" a témájával találkozunk; eme elveszettség azonban csak a külső világra vonatkozik, ezért akik valódi tudásra törekednek, újra meg kell találniuk azt, ami elveszett. Ugyanakkor azt is megállapították, hogy ami ily módon elveszett az a ciklus végénél - amely a dolgok összességét egymáshoz kötő folytonosság révén egyben egy új ciklus kezdete is lesz - újra meg fog jelenni.”

Tehát, amennyiben és ameddig a ma embere képes magáévá tenni, interiorizálni a királyság eszményét, azt hősiesen képviselve és fenntartva a mindennapokban, a Remény velünk van. Várjuk a Királyt, de amíg nem jön, beérnénk egy valamirevaló Helytartóval is.

"Van, mi arany, bár nem fénylik,
van, ki vándor s hazatér,
Régi erő nem enyészik,
fagyot kibír mély gyökér.
Lángját a tűz visszakapja
árnyékból a fény kiszáll,
Összeforr a törött szablya,
s koronás lesz a király."

2009. jan. 8.

Ajánlás és érdeklődés - Kuruc-é vagy labanc?

Most egy kicsit elfoglalt vagyok, ezért most nincsen eredeti poszt (pedig ketten is készülünk rá), de nem akarom megúszni a kuruc-é vagy labanc oly nagy és jelentős vitáját semmiképpen sem. Nemrég olvastam egy gondolatébresztő posztot, azt most teljesen kritikátlanul és provokatíve idebiggyesztem, tessék elolvasni. Kis idézet belőle meg itt;

"Kezdjük az elején. A Rákóczi-felkelés nemzetközileg elszigetelt volt, kezdettől esélytelen. Nyolc év hadakozás, eredmény: nettó semmi. Károlyi Sándor "árulása", a szatmári béke (amiről azt se tudja szinte senki, hogy létezett, nem hogy nemzeti ünnep volna) Magyarország eddigi történetének leghosszabb békés, a szó szoros értelmében építkező korszakát hozta el, lényegében represszió, bosszúhadjárat nélkül, a nemzeti identitás megőrzésével, kiterjedt belső autonómiával, lassú, de biztos gazdasági és civilizációs fejlődéssel. Később Mária Terézia minden idők egyik legnagyobb és legnépszerűbb magyar uralkodója lett. 1790-ben viszont a sértett kurucos dac és a gyűlölt ellenség vesztén érzett mámor 35 éves pangásba torkollott. A magyar gazdaság és kultúra tudatos bénítása ellen aztán a nemességnek sok szava megint nem volt.".

Addig meg nosztalgiázzunk vagy éppen fedezzük fel egy Szocialista Kultúra díjas alkotás rejtett szépségeit együtt. Újra vagy éppen először. Kommentelni meg itt tessék (Szegény konzlibekre még ráhoznánk a monarchista frászt. Az meg nem lenne helyes.).

2009. jan. 7.

Galanthai herceg Esterházy Pál Antal.

Írta: Sárváry Béla SchP áldor (1).

Miklósnak elsőszülötte és utóda Pál volt, ki 1786-ban márc. 11-kén született, s elsőbb londoni nagykövet, 1848-ban pedig az első független magyar minisztériumban külügyi miniszternek neveztetett ki, 1812-ben nőül vette Thurn-Taxis Károly herceg leányát, ki meghalt 1817-ben; de már ekkor volt majoratusi örököse t. i. Miklós, ki született 1817-ben s Jersey Sarah grófnőt a szabad angolhon leányát vette feleségül, s már több fiúgyermeket nemzett. Ez rövid ágazata herceg Esterházy Pál Antalnak és hercegi ivadékának. Szóljunk most valamit Pálról.

Atyját ismerjük már; a magas és finom ész, a művelt ízlés, a tudományszeretet reá is örökségül háramlott. Az irányában nagy gonddal viseltető apa már gyermekéveiben is minden figyelmét oda fordítá: hogy a lehető legfényesebb és legerkölcsösebb nevelésben részesüljön, hogy előkészítessék ama hivatásdús pályára, melyre őt száná, s eljutni is hívé; nem kímélt költséget, nem kímélt áldozatot, csakhogy reménydús fiának kellő hercegi neveltetést adjon. Hisz lehetne-e különben is maradandóbb becsű kincset ruházni át gyermekre, mint jó nevelést?

* * *

Pálunknak természetes sajátságai is magas hivatást tanúsítának, a könnyű felfogás, a dolgok józan megítélése, a hű elme, a szíves foglalkozás kiváló sajátságai valának.

Atyja diplomatikai szellemben nevelteté, s a fiú e nevezetes pályára bizonyos hivatással látszott bírni; az apai fényes udvar, a vele közlekedésben állott diplomatikai világ nevezetesb férfiai, a számos tudós és művészekkeli társalgás, az apa által egybehalmozott roppant szellemi kincsek folytonos szemlélése, a család magasztos hivatása, mind döntő befolyással bírhattak fogékony lelkére. Ó sem mulasztott el semmit, csakhogy az apai édes reményeket minél nagyobb mértékben foganatosítsa. Szívesen hallgatta mestereit, örömmel csüggött tanítói ajkán, s maga keresett alkalmat, azokból, mikben már kellő jártassággal bírt, akár az apa, akár annak magas vendégei előtt, síkra kelni.

* * *

1810-ben már nyilvános térre lépett, s Drezdában mint nyilvános követ működött.

Az ezen időre esett európai megrázkódtatást ismerjük, az ügyek kiegyenlítésére a drezdai ütközet is roppant befolyást gyakorolt, ezt követte Európa helyreállítása; miután ez is meg lőn, az uralkodók oly követeket iparkodtak választani, s oly egyének által kívánták érdekeiket képviseltetni: kiknek ügyessége és tevékenysége mind a politikai eszmék fenntartására, mind az óhajtott béke megszilárdítására biztos kezesekül ajánlkoztak. Pál férfiasan állta meg a sarat oly időkben is, melyek több kormányra nézve valóban válságosaknak mondhatók, tehát a politikai téren valóban jártas és avatott egyén vala.

S mert anyagi állására nézve is egyike volt ama fényes és hatalmas családfőknek, kik a legmagasabb, és legkövetelőbb körökben is önálló helyet bírnak foglalni: lőn, hogy állomása fölcseréltetvén, rendkívüli nagykövetül Londonba küldetett; hol is 1830 —1838-ig a királyi udvarnál mint a londoni konferencia tagja az európai béke fönntartásában a legjellemzőbb tevékenységgel működött.

Ki eszélyes*) eljárása, folytonos tevékenysége, s diplomatai avatottsága felől ítéletet kíván: gondoljon ama magas állasra, melyre őt a cs. kir. kormány méltatá, s gondoljon az évek tartalmára, melyeken át a császári udvar politikai érdekeit oly fényesen képviselé. Mondók, miszerint magas küldetésének bokros teendőivel Londonban foglalkozott, s a császári házat mint nagykövet oly dicsően képviselte, hogy, ha ő nem kívánkozik nyugalomba, küldőinek esze ágába sem jött volna fényes, de elég terhes hivatalát másra ruházni.

1842-ben végképpen lemondott követi állomásáról; lehet hogy magán érdek, lehet hogy családi viszony indítá őt e lépésre, annyi áll, miszerint ő visszalépett, s magán életet élt.

* * *

A fölséges kormány figyelembe vevén hasznos szolgálatát, s figyelemre méltatván annak a legválságosabb időkben tanúsított hűséges ragaszkodását: sehogy sem mulaszthatá el, hogy ismét azon férfiak sorába ne emelje; kik hazai hű szolgálatok által egyszersmind a kormánynak is támaszaiul tekintetnek.

1847-ben már mint soproni főispánt látjuk működni; tehát csakugyan hazájában szolgált, s épp azon vármegyében, melyhez őt annyi édes emlék csatolhatá, melyben annyit bírt, s melynek ha hűtlen gyermeke akart volna lenni, inkább magának ártandott, mint hivatalának, mint hazájának.

* * *

Az említett időre esik a magyar természetvizsgálók és orvosok soproni nagygyűlése.

Pál akkor ottani főispán volt; Pál tanult, magas tudományú és fényes műveltségű férfiú volt, s bírt oly tágas és terjedelmes ismerettel a tudományok bármily ágában is: mintha az éltehosszat szakmája lett volna; az említett társulat tehát csak magas hivatásának törekedett megfelelni, midőn búvár működésének élére a haza legfényesebb és teljesen képzett fiát ügyekvett állítani. Pál a meghívást elfogadá, s a soproni nagygyűlés az ő elnöklete alatt tartatott meg. Az eredményt tudjuk, nem oly rég történt, hogy mint ó dolgot elsorolni kellene.

* * *

Ily körülményben, ily hatáskörben találta őt az 1848-ik év, beérvén hosszas távolléte után a hazai s nemzeti ügyek és érdekek zajtalan tanulmányozásával, melyek iránt bokros foglalkozása közepette is oly szíves örömmel melegült föl: jó, üdvös sőt kellő kötelességnek találván a nemzettel, annak viszonyaival megismerkedni, örömei és fájdalmaiban osztozni; mit meg is tőn.

Bízvást elmondhatjuk róla, miszerint ő hosszas tapasztalás-edzette diplomata volt, miszerint a kabineti ügyekben teljes jártassággal bírt; ha ennyi érdekeltséghez hozzácsatoljuk a fényes állást, a sokatmondó nevet: éppen nem kellend bámulnunk; miszerint mindjárt az első független magyar ministerium is azon volt, hogy e fényes nevet mielőbb megnyerje ügyeinek; — a márciusi napok meglepték, de meg nem rendítették.

* * *

Pál sima diplomata volt, a dolgok folyamából könnyen vont következtetést az eredményre is; látta az ausztriai minisztérium magaviseletét, megértette a magyar miniszteri küldöttek fogadtatását, s hamar számot vetett magával, hivatalával. Ide járult az is, miszerint az augusztus utóján történt jelenet óta az udvarnál is hidegen láttaték, a dolgok is igen fenyegető bontakozásnak indultak. Elhatározta tehát magában, onnan, hol teendője úgy sincs, visszavonulni; határozatát cselekedettel váltotta be, és szeptember elején a miniszteri tárcát letette.

Most ismét magán életbe lépett, s mint neki a körülmények sugallták, teljes elvonultságban élt, azon levén minden igyekezettel: hogy sem ő, sem családja az uralkodó ház iránti ragaszkodásában ne tágítson, sőt ismert hűséges ragaszkodását irányában mindenütt és mindenben szeplőtelenül fenntartsa. Igyekezetét mai napig is megtartotta, híve, kedvelte az udvarnak, mint volt mindig. Tette és eljárása elég bizonyság arra, hogy őt a forradalmi emberek közé számítni sehogy sem lehet; körében, hivatalában mindig törvényes úton működött, sem tett, sem tanáccsal nem lépett fel ott, hol a birodalmi érdekek tágítása célba véteték, hol az ausztriai minisztériummali jó egyetértést, vagy annak érdekeit csak meg is zilálhatta volna. Miután kilépett is, kedves embere maradt a kormánynak, mint volt, midőn Batthyány minisztériumába lépett.

A márciusi engedélyek kinyeréséhez ugyan határozottan járult hozzá ő is, tanácsolván kegyes fejedelmének, hogy csak ez úton lehet a birodalom drága kövét, Magyarországot, megtartani; de épp neki jutott azon hely, mely loyalis érzetével a legmegegyezőbb vala. Ő közvetítő szerepet játszott a korona és nemzet között, s szerepét miniszterkedése végperceig igen eszélyesen vivé; mihelyt pedig az ügyek oly fordulatot vőnek, hogy kötelesség-parancsolta eljárása ellenkezésbe hozandhatta volna önmagával: noha igen fényes volt állása, azt is azonnal elhagyá.

Mint tudjuk avatott diplomata volt, a kabinetekben teljes otthonossággal bírt, igen hihető tehát: miszerint az orosz ágyuk hangjait idejekorán meghallhatá, a vérszagot jókor megérezheté; tehát már a márciusi napokban láthatá a kikerülhetlen jövendőt; miniszteri eljárása csupán a királyi levelek és intézmények ellenjegyzésére szorítkozott, s így majdnem azt lehet mondani: ő miben sem vőn részt.
Bécsben maradt folytonosan, politikába nem vegyült, semmi bonyodalmakba nem avatkozott; a székvárosban gyakran megjelenő magyar küldötteket szívesen látta, sőt vendégszeretetével meg is lepte nem egyszer őket. Utóbb azonban elhagyta Bécset is, és szeptember elején uradalmaiba vonult.

Ez volt Pálnak a forradalom folyama alatti köre, cselekvése, és története; hazája ügyeit azután is figyelemmel kísérte, de a kormánylati ügyektől tova maradt; ha részt vett valamiben, leginkább oda működött, hogy a hon anyagi érdekét segítse előmozdítani, hogy pártolja ama vállalatokat, melyek a nemzeti jóllét fejlesztésére határozott befolyást gyakorolhatnak, minők például a vasutak.

Általános jellemzése ez: Pál teljesen kiművelt, és kitanult udvari ember; ragyogó nagy úri modorában, hajlamaiban, szokásaiban, tapasztalt diplomata, s hosszas tapasztalás által edzett tapintatánál fogva biztos politikai hévmérő. Élénk, elmés, udvarias, szalonszerű; a kabinetben ügyes dolgozó, az angol okos, és előrelátó diplomatia nevelte. Ünnepélyes alkalmaknál eggyé olvad benne a XVI-dik század gazdag magyar mágnása, és a XIX-dik századiki angol büszke lord annyira, miszerint minden föllépte az utólérhetlen magyar oligarchát jellemzi.

* * *

Ki nem ismeri a ma uralkodó orosz cárt, Sándort; vagy ki nem hallott annak mesés fénnyel párosult megkoronáztatásáról? Európa minden jelentékeny udvara képviselve volt, az osztrák cs. kir. uralkodó házat Pálunk képviselte...

Az orosz «Invalide» néhány jellemző sort mutat fel kitüntetéséről, midőn az ő magasságához intézett cári leiratot közli magának a cárnak aláírásával, a szavak ezek:

«Azon óhajtással, hogy ön iránt koronázásunkon, mint ő felsége Ausztria császárja rendkívüli követének jelenléte alkalmából, különös jóakaratunk tanúbizonyságát adjuk: önnek a sz. Andrásrend gyémántokban ide mellékelt jelvényeit adjuk és adományozzuk. Jóakarója. Sándor.»

Különben a herceg él ma is, épp egészségnek örvend, s mint elődei magas fényének dicsőségét nyugodtan élvezi, s áll mint megrongált part mellett az érintetlen tölgy, melyet a sodró ár kikerült, a sodró ár mondom, mely annyi sok jót és rosszat magával ragadott.

1) Részletek az atya Történelmi visszhangok (Pest, 1857) című művéből.
*) Eszély: rosszul képezett szó, melynek határozatlan a jelentése. Használják ebben az értelemben: eszesség, okosság, vagyis ama képesség megnevezésére, melynél fogva körültekintő okossággal rendezzük életünket, tűzzük ki céljainkat s választjuk meg az e célokhoz vezető utakat. Arra a cselekvésre is, mely ily forrásból ered, mondjuk, hogy eszélyes. Nincs eset, hogy jó szavaink valamelyike, legtöbb esetben az eszesség sem pótolhatná. (A Pallas Nagy Lexikona)

2009. jan. 2.

Ajánló - konzervatívok, monarchisták, ellenforradalmárok és szekularizáció VS. reszakralizáció és pfuj monarchista (REV2).

Verena debütáló írását ajánljuk a Konzervatív TeaKörben, Marie Antoinette-ről, uralkodóházunk mártírjáról, gróf Széchen Antalt a nagy magyar konzervatív gondolatait idézve. A magyar ellenforradalom igaz történetéhez pedig Turner Gábor feldolgozása vihet még közelebb pont azon a helyen, ahol erre minden jel szerint nagy szükség van. Illetve ajánlom magamat, de sokkal inkább egy szekularizációval, valamint reszakralizációval kapcsolatos írásomat aKonzervatív TeaKörben. Remélem, hogy ezen a megnyílt átjárón a forgalom oda-vissza fog zajlani mindenki nagy megelégedésére és épülésére. Nagyon zsigeri tisztázó posztját is ajánljuk Turner Gábornak az SZKR-en, azoknak, akik nem monarchisták, de főképpen azoknak, akik monarchisták, de averziókkal bírnak más monarchisták iránt.

A Habsburgok és a zene.

Írta: Károlyi Tamás.

A zenét sokan nevezték már a legszellemibb művészetnek azon oknál fogva, hogy tárgya kézzel nem fogható, szemmel nem látható és csak legtestetlenebb érzékszervünk, mely a gondolkodáshoz is igen közel áll, a fül, a hallás által érzékelhető. Ezért van az, hogy mindmáig bevett szokás, az embereket az után megítélni, mit hallgatnak, milyen muzsikát kedvelnek a leginkább.
Voltak korok, amikor a muzikalitás alapvető erénynek számított, és az intelligencia fokmérője volt, ki milyen mélységig képes követni egy zenei történést. Ebből a gondolatból kiindulva a tehetősebb családok gyermekei mind fiatal koruktól kezdve tanultak zenét, és majd minden nemesi udvarban tartottak kisebb-nagyobb házi zenekart, aki megengedhette magának: házi zeneszerzőt is. Így nem csoda, ha a királyi udvarokban még nagyobb muzikális életet látunk: a portugál királyi udvartól egészen Svédországig, vagy akár Szentpétervárig mindenütt kiváló muzsikusok garmadáját találjuk. Mégis van egy királyi család, amely különösen kiemelkedett a többi közül a zene szeretetében: a Habsburgoké.
A bécsi „Hofkapelle” – az udvari énekkar – alapítása I. Albert német-római és magyar királyig vezethető vissza. Igazán jelentőssé I. Miksa alatt vált, amikor a kor legjelentősebb zeneszerzői fordultak meg ott. Miksa híres volt zeneszeretetéről és arról, hogy igyekezett birodalmának tehetségeit felfedezni és támogatni: így az ő udvarában élt és alkotott a svájci születésű Ludwig Senfl, aki azért jelentős, mert ebben a korban – a zenetörténet egy meglepő fordulata ez – szinten minden zeneszerző németalföldi volt (a mai Belgium területéről).
Mindkét fia, V. Károly és a későbbi I. Ferdinánd is, kiváló zenei nevelést kapott. V. Károlyról tudjuk, hogy miután felesége halálát követően öccse javára lemondott a császári koronáról, visszavonult egy spanyolországi kolostorba, ahol egyetlen örömét a zene jelentette. Zenei ízlését nagyszerűen példázza, hogy Josquin Desprez egy dala, a „Mille regretz” („Ezerszer is bánom”), egy lantfeldolgozása „Canción del Emperador” (a császár dala) alcímmel maradt fenn. Úgy tűnik, ez lehetett legkedvesebb muzsikája. Josquin Desprez a reneszánsz első felének legnagyobb zeneszerzője, akiről Luther úgy nyilatkozott (és ebben kivételesen egyet lehet vele érteni): „Josquin … ist der noten meister, die habens müssen machen, wie er wolt; die anderen Sangmeister müssen machen, wie es die noten haben wöllen.“ („Josquin… a hangok mestere [ura], úgy viselkednek, ahogyan ő akarja, más zeneszerzőknek úgy kell tenniük, miképp a hangok követelik.)
Fia, II. Fülöp spanyol király udvarából Pedro de Ecobar és Cristóbal de Morales neveit kell említenünk. Minden valószínűség szerint utóbbi nagyszabású Requiemje szólt e nemes király gyászszertartásán. I. Ferdinánd fia, I./II. Miksa zene iránti elkötelezettségét kiválóan példázza, hogy Giovanni Pierluigi da Palestrina Bécsbe csábításán fáradozott, amit az csupán azért nem fogadott el, mert kénytelen lett volna feladni jól menő szőrmekereskedéseit, és nemességet adományozott a müncheni udvarban ténykedő másik zseninek, Orlando di Lassonak (a neve ellenére ő is németalföldi egyébként). Udvarában ténykedő szerzők közül Philippe de Monte és Jacobus de Kerle nevét érdemes megemlíteni.
I./II. Rudolf prágai udvarában is nem csak a botanikának (és Arcimboldo festészetének) hódoltak, hanem a zenének is. Az ő kapcsán megemlíthetjük a Habsburgok egy olyan szokását, amit más királyok éppen nem gyakoroltak: míg más udvarokban az új uralkodó általában elbocsátotta elődjének alkalmazottait – így zenészeit is – Bécsben az volt a szokás, hogy egészen öreg korukig alkalmazták őket, és még akkor is gondoskodtak róluk, mikor már nem voltak képesek ellátni feladatukat: mintegy hálából a sokévi hűségükért. Az előbb említett de Monte három császárt is szolgált (Miksát, Rudolfot és Mátyást). II. Mátyás halála után felesége, Mária, magyar királyné, Spanyolországba vonult vissza egy kolostorba. Udvarában szolgált a kor legjelentősebb spanyol zeneszerzője, Tomás Luis de Victoria, aki az ő halálára írta fantasztikus, ma is csodált és gyakran játszott Requiemjét.
II. Ferdinánd már egy új kor hajnalán állt, ami a zene történetét illeti. Az ő uralkodása idején történt meg a reneszánszból a barokkba való átmenet. A korszakot formáló legnagyobb géniusz, Claudio Monteverdi sokszoros kapcsolatban állt a Habsburg udvarral: fiatalon a mantovai herceg alatt szolgát, akit elkísért Magyarországra egy török elleni hadjáratra. Sajnos csak kevesen követték példáját, ezért történhetett, hogy a császár e próbálkozása sikertelen maradt. Mi magyarok jóformán nem is tudunk róla. Monteverdi jó emlékeket őrizhetett meg magának a császárról, mert két öregkori főművét – már a velencei Szent Márk katedrális karnagyaként – Habsburgoknak dedikálta. A Madrigálok nyolcadik könyvét („Ottavo Libro dei madrigali”) világi művészetének eme betetőzését II. Ferdinándnak szándékozta ajánlani, de mert ő hirtelen meghalt, fia, III. Ferdinánd neve került a címlapra. Az Erkölcsi és szellemi erdő („Selva morale et spirituale”) című egyházzenei gyűjteményt a császár özvegyének, Gonzaga Eleonórának ajánlotta. Sajnos a zenetörténészek általában mostohán bánnak a Habsburg-ház zeneszerzőivel így I. Ferdinánd udvari zeneszerzői alig ismertek. Mindenesetre a császár nevéhez fűződik még az oratórium műfaj egy speciális bécsi változatának, a sepolcronak (ami allegórikus alakok Krisztus sírjánál való megjelenítését dramatizálja) megteremtése. Unokája több művet is alkot majd e műfajban.
III. Ferdinánd az első Habsburg, aki nem csak zeneszerzők mecénása, de maga is komponista. Számos hosszabb-rövidebb egyházi kompozíciója maradt fenn, stílusuk viszonylag egyszerű. Esterházy Pált is nyilván befolyásolta a komponáló király és császár példája a neki tulajdonított Harmonia Caelestis összeállításában.
I. Lipót talán minden idők legmuzikálisabb uralkodója: nem csak az a szorgalom bizonyítja kiváló zenei ízlését, amellyel udvara és országai zenei életét szervezte, de uralkodói teendő mellett arra is maradt ideje, hogy számos, a kor zenei színvonalában is jelentős művet alkosson. Bár az ő idejében Bécsben az olasz zene volt divatos, és az udvari zenészek nagyobb része így talján származású volt, nagy figyelmet szentelt annak, hogy a Birodalomban született tehetségeknek teret adjon: Johann Heinrich Schmelzer, Heinrich Ignaz Franz Biber (aki többek között Kollonich Lipót bécsi udvarában is szolgált), Georg Muffat és Johann Joseph Fux csupa olyan szerző, akik sokat köszönhettek neki.
Műveire általában egy konzervatív stílus a jellemző, de képes volt alkotni kora legmodernebb, legdivatosabb zene nyelvén is, miképp operaáriái bizonyítják. Művei közt számos liturgikus mű mellett több oratórium, sepolcro, egy teljes opera és számos betétária ún. pasticcio-operákba (több zeneszerző áriáiból összeállított opera) és néhány hangszeres zenekari mű.
Fia, I. József szintén kiváló komponista volt, ő is számos művet alkotott egyházi és világi műfajokban egyaránt; az ő öccse, III./VI. Károly, bár zenét nem szerzett, szintén nagy zenekedvelő hírében állt. Bár nem az ő udvarában alkotott, de távolról is támogatta Antonio Vivaldit, és róla jegyezték fel, hogy Velencében járva szívesebben és talán többet is beszélgetett e neves velencei muzsikussal, mint a hivatalos tárgyalásokon.
Mária Terézia szintén híres volt zenei tehetségéről, számos hangszeren kiválóan játszott, fia, II. József hasonlóképpen. Az ő idejük alatt ténykedett Bécsben Joseph Haydn – aki Habsburg udvar ajánlására került Esterházára -, Michael Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart, aki bár – több ok miatt is – nem lett udvari zeneszerző, de az udvar kitüntető figyelmét élvezte, a méltatlanul elhanyagolt és hazug módon rossz hírbe hozott Antonio Salieri; és Ludwig van Beethoven – igaz, ő már egy fiatalabb generáció tagja: gyászzenét komponált II. József halálára és dicsőítő kantátákat II. Lipót koronázására. Beethoven legfőbb mecénása szintén Habsburg: Rudolf főherceg, Olmütz hercegérseke, akinek tiszteletére nem csak zongoraszonáták és –versenyek születtek, de a híres „Nagy Fúgát” és a „Missa solemnist” is neki ajánlotta a szerző. Rudolf tanítványa is volt a nagy zeneszerzőnek, és számos művet is komponált, főképp zenekari és zongoradarabokat.
És ha az utolsó Habsburg uralkodók – főképp Ferenc József – nem is voltak ilyen kiemelkedő módon muzikálisak, mindig igyekeztek megőrizni ezt a családi hagyományt. Ferenc József a legbotfülűbb Habsburg hírében áll, de még neki is nem kisebb személyiség volt udvari orgonistája, mint Anton Bruckner, akivel, az anekdoták tanúsága szerint, egészen bizalmas, szinte baráti kapcsolatban állt.
Zárásul álljon itt egy, egyszerre bemutatandó e kiváló zeneszerző egyszerű és tiszta lelkét, vallásosságából fakadó mély monarchizmusát és szép emlékű királyunk igazi emberi, patriarchális szellemiségét.
A történet szerint Bruckner a császári udvarnál Bad Ischlben vendégeskedett (ez életrajzilag is bizonyítható), amikor, egy lakoma alkalmával, a császár úgy gondolta, megtréfálja egy kicsit a jó étvágyáról híres mestert. Egyre-másra érkeztek a finomabbnál finomabb étkek, míg végül a zeneszerzőből kiszakadt: „No, a legjobb akarattal sem fér belém akár egy falattal is több!”
A király csak erre a pillanatra várt, és egy intésére a szolgák máris letették Bruckner elébe legkedvesebb ételét: egy kacsasültet. Ő csak szusszantott egyet és a fél kacsát elpusztította.
Így szólt a király: „Hát hiszen azt mondta, kedves mesterem, hogy egy falatot se bír már!”
„Úgy van ez,” – felelte Bruckner – „mint felségeddel és a Stephansdommal.”
Meghökkent az udvar. Egyesek már attól féltek, az udvari beszédben járatlan, paraszti származású zeneszerző még valami felségsértőt talál mondani. De hamar megmagyarázta:
„Bármennyire tele legyen is a dóm, felségednek mindig jut hely benne.”

Ajánlott CD-k:
• Ludwig Senfl: Im Maien (Charles Daniels, Fretwork; kiadó: harmonia mundi)
• Ludwig Senfl: Was ist die Welt? (Ensemble Orlando Fribourg; kiadó: Cascavelle)
• Mille regretz - Carlos V (Hesperion XXI, Capella Reial De Catalunya; kiadó: Alia Vox)
• Tomás Luis de Victoria: Requiem (Westminster Chathedral Choir; kiadó: Hyperion)
• Claudio Monteverdi: Ottavo libro dei madrigali (Concerto Italiano; kiadó: Naive) vagy (La Venexiana; kiadó: Glossa) vagy (Concerto Vocale; kiadó: harmonia mundi)
• Giovanni Legrenzi: La morte del cor penitente (Sonatori de la Gioiosa Marca; kiadó: Divox)
• H. I. F. Biber: Missa Salisburgensis (Gabrieli Consort and Players; kiadó: Archiv)
• H. I. F. Biber: Rosenkranz-Sonaten (Andrew Manze, Richard Egarr; kiadó: harmonia mundi) vagy (Walter Reiter, Cordaria; kiadó: Signum vagy Brilliant) vagy (Alice Pierot, Veilleurs de Nuit; kiadó: Alpha)
• J. J. Fux: Il fonte della Salute (Wiener Akademie; kiadó: cpo)
• Antonio Caldara: Maddalena ai piedi di Cristo (Schola Cantorum; kiadó: harmonia mundi)
• Antonio Vivaldi: Concertos for the Emperor (The English Concert; kiadó: harmonia mundi)
… a többi pedig már menni fog. :)