2012. júl. 30.

Ki lesz az utolsó római?

Julius Evoláról beszélgettünk minap a barátaimmal. A nevéről.
S arról, hogy az „utolsó rómainak” is szokás őt nevezni.

Nem érdemi a megállapítás – tudom –, de mindig csodálatra késztetett, ahogyan Evola a keresztnevét használta. Nem a Giulio-t, hanem az olasz nevezet latin megfelelőjét, a Julius-t. Ki akart volna ezzel valamit fejezni, vagy egyáltalán: van ennek bármiféle jelentősége?

A római Iulius nemzetségről (gens Iulia) ugyanis tudnivaló, hogy az ősi Róma egyik azon legrégebbi családja volt, akik még a királyokkal is rokonságban álltak. A Iulius nemzetség maga a római történelem volt.

Caesarról – Caius Iulius Caesarról – pedig azt is fontos kimondani, hogy az elrepült évezredek ellenére ma is rendkívül jelentős és figyelemre méltó személyiség, és egyáltalán nem olyan, mint ahogyan a modern kor képregényei, Hollywood vagy a Disney World ábrázolni szeretné.
Nem a semmiből jött – és nem is a semmibe tűnt.

Hiszen Caesar nem tett mást – amit a liberális historiográfia tudatosan nem akar észrevenni; mert hogy ő nem egyszerűen a res publica sírásója, hanem – ősei, az ősök hagyományának folytatója. Mármint annak megfelelően, amit ő Rómának ismert és hazájaként szeretett. Pedig ma is szokás úgy beállítani, mint ha valahonnan a ködből, hirtelen, kvázi az ismeretlenségből egy XX. századi értelemben vett diktátorként bukkanna elő. Pedig nem az volt. Ő az ősi, a valaha működőképes és megújulásra alkalmas rendet képviselte, amit Róma – mai értelemben vett – plebejusodása észrevétlen fokozatossággal egykoron (is) lerombolt.


Caesar és munkássága ma is követendő minta lehetne… avagy, hogyan tud a normalitás úgy győzni, hogy nem csak meddőn, maga elé meredve, monomániásan ismételgeti a visszatérés, a helyreállítás szükségességét; s úgy restaurálni, hogy ami életképes intézmény, azt átvegye, ami pedig nem az, annak vagy új tartalmat adjon, vagy szép csendben egyszerűen hagyja azt kiüresedni.

Caesar – soha kellőképpen nem méltatott – érdeme éppen ez: a megszüntetve megújítás, a megújítva megszüntetés.
Caesar az emberi történelem egyik legjelentősebb alakjává vált; s mint ilyennek, valójában a nyugati civilizáció minden lakott településén életnagyságú szobrok járnának neki.

Ezért lett volna tragédia, ha Brutus lesz Caesar örököse, s utólag látva is, a legjobb választás valóban Caius Octavius Augustus volt.

Brutus tragédiája éppen az, hogy botor módon hitt a res publica bármiféle értékében és ennek érdekében hallgatott az aktuális „demagógokra”, a csak a lopott, a minden alapot (tradíciót) nélkülöző hatalmat megtartani akarókra – s emiatt, saját szűklátókörűségétől vezérelve, elárulja a saját családjával együtt magát a római hagyományt is.

[Nem kell nagyon erőltetni, ha esetleg valaki XX. századi magyar áthallást vélne felfedezni ebben a gondolatban, s esetleg valaki megfeleltetni véli a magyar arisztokrácia egy bizonyos, igen jelentős történelmi családjából származó magyar Brutust…]


A konzervatív ideológia egyik örök forrása Caesar. S akik ma a nevét hallva csak fintorognak és túlmagyarázzák, valójában – akár ha csak tudat alatt is – éppen azért utálják és gyalázzák, szólják le, kicsinylik le; mert volt mersze, lelkiereje a tradicionális, konzervatív világnézetével nem csak keseregni, búsongani (ahogy a Cicerók várták volna tőle), hanem erőhöz nyúlni és hadsereggel megoldani az abnormitás felvetette kérdéseket és pontot tenni egy ab ovo elvetélt kísérlet, a res publica végére.


Mert mindig eljön az idő, amikor az addig csak szavakban harcosoknak, a meghunyászkodóknak, a veszteseknek tűnőknek át kell lépniük a Rubicot – kinek-kinek a saját Rubicoját – és el kell dobniuk azt a fránya kockát; rábízva magukat a jó szerencsére:
Sors bona nihil aliud! Nincsen más!
Alea iacta est.

A rómaiakra – akár az elsőkre, akár az utolsókra – amúgy is haragszik a liberális történettudomány. Nincs tehát mit veszíteni.

2012. júl. 24.

Őfensége, Ottó magyar királyi herceg temetésének emlékére

Mintha tegnap lett volna, hogy ott álltunk Bécsben a Stephansdom előtt a vakító napfényben, a gyászoló tömegben.

Eltelt egy év.

Azóta is féltve őrzöm ezeket a kordokumentumokat örökös királyunk Habsburg-Lotharingiai Ottó temetéséről. Bécsből és Budapestről is. Soha sem fogom elfelejteni ezt a két napot, köztük azt, hogy kezet foghattunk a trónörökös legidősebb fiával, őfenségével, Károly főherceggel. Akinek keze írását hordozza a budapesti emléklap borítója.

Álljanak itt emlékül a gyászmisék programjai, mindazok számára akik nem tudtak eljönni akkor a temetésre.










Boldogasszony anyánk
régi nagy pátrónánk,
Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról
ne felejtkezzél el
szegény magyarokról.

2012. júl. 23.

Nándorfehérvár - Orbán nagyágyúja

Most hogy mindenki kötelességének érzi megemlékezni a nándorfehérvári diadalról és a hősökről, nekem egyáltalán nincs kedvem róluk beszélni.

Le a kalappal előttük, csak az zavar, hogy ma olyanok dicsérik őket, akik tegnapelőtt még esténként, szinte kéjes gyönyörrel olvasták fel a rádióban a „Kommunista kiáltvány” gyermekek épülésére átdolgozott változatát.

És egyáltalán… mi az hogy még mindig „SZ”-t kell elviselnem a rádióban, akit hallgatva felfordul a gyomrom és még szinte azt is látom lelki szemeimmel, ahogy a protézisragasztó hirtelen elengedi a szájpadlását és a fogsora a mikrofonon koppan.

Nem a kora zavar. Meg egyébként is: a kor sem nem érdem, sem nem bűn, csak egy adat… s az akár még tiszteletre méltó is lehetne, ha az nem egy kommunista áruló kora lenne. Az zavar, hogy a III/III-as stricinek senki nem mondta meg még: „Gyuri bácsi, húzzá’ e’ inne’ hama’, de izibe’, sovány-malac-vágtába’! Örülj, hogy nem ragasztgatják össze a lakásod ajtaját!”
Vagy ahogy egy kortársa mondta 1958-ban: „Kiemelni kívánom továbbá, hogy politikai síkon nincs fiatal- vagy idősebb korú vádlott.”

De nem! Ő, ők mai napig „közszerepelnek”.

És ez magáról a mai rendszerről is sokat elárul. Sapienti sat! A padsoraikba bevesznek egy 56-ost, és tűrnek, sőt buzdítanak egy besúgót a munkára („érdemei” folyamatos felemlegetésével, egyben bűnei elhallgatásával – nem tudom a veséjüket levertek ugyanígy méltányolják-e az érdemeit?), sőt naponta megemlékeznek „minden hullámhosszon”, méghozzá pozitív felhanggal ezekről az árulókról – és ez maga a „SZ-izmus.” Büszkének lenni az árulásra.

Így, ilyen hangulatban, Nándorfehérvár kapcsán én másról szeretnék beszélni.
Orbánról!
Orbán mesterről.
Illetve az ő nagyágyújáról.

Ma a British Museumban
Nándorfehérvár előtt 3 évvel – de hiszen ezt mindenki tudja – foglalta el II. Mehmed Bizáncot, Konstantinápolyt – illetve ami maradt belőle. Ugye az is megvan, hogy – miként később a Titanicot elsüllyeszthetetlennek – ezt a várost is bevehetetlennek tartották.

II. Mehmed viszont bevette. Mert rájött, hogy a „modern hadviselés” kulcsa a tüzérség.
(Ezzel a tudással később mily sokan csinálnak majd karriert…)

S mivel közelről nem tudta a megfelelő pontokat porrá töretni, hát a Boszporuszon túlról kellett ágyúznia. Csakhogy… Csakhogy! Csakhogy. Ki csinál nekik ilyet?
Ugyanis abban a korban még nem volt olyan ágyú, amely át tudta volna lőni a tengerszorost, méghozzá úgy, hogy megérkezve még elegendő romboló erővel rendelkezzen.

Itt jön képbe Orbán. Mert nagyon nem ismert epizódja a történelemnek, hogy Bizáncot enélkül a bizonyos Orbán mester – „a magyar”, mint írják – Orbán ágyúöntő mester nélkül II. Mehmed sosem tudta volna bevenni Róma utolsó maradékát, a klasszikus kultúra egyetlen maradványát szétrombolni. Visszaállíthatatlanul és pótolhatatlanul.

Szóval ma én ma inkább az árulókra, a kollaboránsokra, a „töröközőkre” szeretnék inkább emlékezni. Azokra, akik elkészítik a világ legnagyobb ágyúját – mert az volt nagyon sokáig – de az ellenségnek. És nem volt erkölcsi skrupulusuk.

Mint az „SZ”-eknek, az „M”-eknek, akik majd hogy nem még verik is a mellüket ma a büszkeségüktől: „Igen, segítettem elárulni a hazát! Igen, én vagyok a szemét, és büszke is vagyok rá! Igen kommunista ügynök voltam! Én vagyok a modern kor töröközője.”

Ezért nincs kedvem emlékezni – amíg ezek az árulók itt élnek közöttünk.

Orbán ágyúja elhomályosítja a hősök dicsfényét.

Ilyen korban élünk. Nincs mit ünnepelni. Nincs kedvem ünnepelni. A köztünk élő árulók lopják el az ünnepet.

2012. júl. 20.

Claus von Stauffenberg



Ma van 68 éve, hogy a katolikus német hazafi és monarchista, Claus Philipp Maria Schenk Graf von Stauffenberg és a hitlerellenes lázadók megkísérelték fölrobbantani Adolf Hitlert, puccsot végrehajtani és kormányt alakítani, a bolsevik megszállást és Németország kifosztását megelőzendő. Tervük kudarcot vallott, az akcióval kapcsolatban 7000 embert tartóztatott le a Gestapo, közülük 4980-at kivégzett. Emlékezzünk hőseinkre!

Es lebe das heilige Deutschland!

2012. júl. 17.

Romanovok

II. Miklós cár magyar egyenruhában.
Az orosz császár a Cs. és kir. 2. gyalogezred (Brassó) ezredtulajdonosa volt.
A mai nap első, hajnali óráiban történt meg 94 éve a jekatyerinburgi Ipatyev-házban a XX. század egyik legnagyobb tragédiája, ahogy arról már tavaly is megemlékeztünk, és igyekszünk minden évben. Az ártatlan család kivégzése, majd a négy kishercegnő bajonetekkel történő leszúrása a fehér csapatok közeledte miatt történt meg. Az embertelenségre, melyet csupán teljesen diabolikus egyének lehettek képesek végrehajtani, Jakov Szverdlov személyesen adott parancsot, ám Trockij visszaemlékezései szerint a szálak Leninig vezettek. 1991-ig Jekatyerinburg is a Szverdlovszk nevet viselte; a városkörnyéki régió ma is a bolsevik parancsnokét, terroristáét viseli. A pártállami rendszer nagy részét túlélő Ipatyev-házat Borisz Jelcin tanácselnök, későbbi orosz elnök romboltatta le 1977-ben, saját bevallása szerint azért, hogy nehogy monarchisták gyülekezőhelye legyen, jelenleg a Katedrális a Véren áll a helyén. Kisebb igazságtételként az alkoholista politikusnak jelen kellett lennie, amikor a megtalált Romanovok földi maradványait ortodox pompával eltemették Szentpétervárott, a Szent Péter és Pál Katedrális Szent Katalin kápolnájában. 

A forradalmak mindig a legártatlanabb és legjószívűbb uralkodókat söprik el; így volt ez XVI. Lajosnál és a mi Boldog IV. Károlyunknál is. Ugyan II. Miklós valóban nem volt akkora uralkodó, mint az említett kettő, a bolsevik történetírás eltúlozta gyengekezűségét és teljesen befeketítette személyét. Így is azonban számunkra - akiknek ellensége is volt ekkor - mint szimbólum nagyon fontos, egy szakrális monarcha, szerető apa és férj, Szent Oroszország ezeddig utolsó uralkodója. Ne felejtsünk hát megemlékezni róla és családjáról minden évben, július 17-én, a napon mikor Oroszország sötétségbe borult.


Gleb Panfilov filmje rendkívüli érzékletességgel és naturalista módon mutatja be a család kivégzését [2:05:45-től].

Бог с ними!

2012. júl. 14.

Elkezdődött...


Jour Bastille.
Amikor 1789-ben a forradalom neki ment a Régi Rendnek...


...és fürdött a vérében.
223 éve.
Memento!

Grafika: MM.

2012. júl. 12.

Nem mese


"A királyok az idő mértékegységei, úgy követik egymást, ahogy a nappalok. Eljön majd az idő, amikor az én napom végleg lenyugszik és akkor kel föl a tiéd, mert te leszel az új király. ... Minden ami él, egymáshoz kötődik, egyensúlyban áll. A király dolga, hogy érezze az egyensúlyt. Vigyázzon a teremtményekre, a szorgos hangyától, a fürge antilopig."

Általában fenntartásaink vannak a tömegkultúra üzeneteivel szemben, de ha valami népszerű, akkor nem árt ha van tartalma is. Remek lehet a pillanat, amikor szülő és gyermek egy igazabb megvilágításban láthatja a király egyik legfontosabb feladatát, úgy hogy azonnal meg is érti: az egyensúlyteremtést. Mindez egy nagyon fogyasztható, sokszor nézett, de nem biztos, hogy ezen a szinten is értelmezett Disney-rajzfilmben. Nem várt lehetőség.

2012. júl. 11.

Schlachta Margit kizárása a Parlamentből

64 éve hagyta el az "egyetlen férfi a Parlamentben", Schlachta Margit a magyar Országgyűlést az egyházi iskolák államosítását követő botrány következtében. Ekkor kezdődött meg az újdonsült állami iskolákban a "demokratikus átnevelés", amelynek következtében kialakult a ma is ismert társadalom, valamint "politikai elit". A progresszió számára a legitimista Schlachta Margit csupán egy újabb szelet szalámi volt, számunkra pedig az az ember, aki 1946-ban vette a bátorságot és egyedül kiállt a Magyar Királyság, mint megőrzendő államforma mellett a nemzetgyűlésben (Mindszenty hercegprímás, közjogi tiszténél fogva megvétózta a köztársaság kikiáltását). Ezért minden tiszteletünk az Övé!
 

 
Kizárásáról így írt a korabeli sajtó:

Marosán György előadó bejelentette, hogy a mentelmi bizottság kihallgatta Schlachta Margitot. Schlachta Margit a nem állami iskolák államosításáról szóló törvényjavaslat tárgyalása alkalmával olyan határozati javaslatot terjesztett be - a jelentés szerint -, amely súlyosan sértette a magyar demokráciát és az ország szuverenitását. A bizottság súlyosbító körülménynek vette, hogy nevezett képviselő a sértést akkor követte el, amikor az országgyűlés a nemzet demokratikus átnevelésének célját szolgáló törvényjavaslatot tárgyalta. Súlyosbító körülménynek vették azt, hogy Schlachta Margitot már egyszer az ország külpolitikáját sértő kijelentései miatt 60 napi kizárással sújtották. Schlachta Margit durva sértést követett el benyújtott határozati javaslatának a plénum előtt történt ismertetésével, amely a magyar demokráciát és az ország szuverenitását súlyosan megsértette. Schlachta Margit - mondja az előadó - a nagy horderejű javaslat tárgyalása alkalmával megnyilvánult lelkes ünnepi hangulatban a Himnusz eléneklése alatt, az Országgyűlés nagy megbotránkoztatására, tüntetően ülve maradt, ami által nemzetgyalázást követett el. A mentelmi bizottság egyhangúlag azt a javaslatot terjesztette az Országgyűlés elé, hogy Schlachta Margitot az Országgyűlésből 12 hónapra zárja ki.

Elnök: Kérdem az Országgyűlést, hozzájárul-e a mentelmi bizottság javaslatához? Akik elfogadják a javaslatot, álljanak fel. (A többség feláll.)
Szőnyi Tibor (MDP) a szavazásnál ülve maradó néppárt felé: Szégyelljék magukat!
Révész Ferenc (MDP): Ez nemzetgyalázás!
Barankovics István (DNP): Erről még beszélünk!

1948. július 7., szerda Magyar Nemzet

2012. júl. 3.

Velünk élő monarchizmus IV.

Közönséges halandó meglehetősen ritkán lép be ebbe a csodálatos épületbe. Pedig érdemes. Királypártiként csak kapkodnánk a fejünket. Szecessziós ólomüveg ablakokon nagy királyaink és szentjeink elevenednek meg. A falakon díszes emléktáblák hirdeti az alapítók és építtetők dicsőségét. József nádor emlékére a József főherceg emlékbizottság 1996 novemberében állított emléktáblán az alábbi idézet olvasható:

"A király az én fivérem, de ha jogaitok legkissebbjét megsértené, elfeledném a vérség kötelékét, hogy emlékeztessem magamat arra, hogy a ti nádorotok vagyok." /1802/
A díszteremben Szűz Mária életnagyságú szobra áll, fején korona, karjaiban a kis Jézus.

Kíváncsi vagyok tudja-e valaki, vajon hol készülhettek a képek?