Egy 'egyenek csak kalácsot'-dilettáns vagy a szenthez illő megbocsátás példaképe volt-e a katolikus királyné?
1793. október 16-án a valaha a férje nagyapjáról, XV. Lajosról elnevezett párizsi téren lefejezték ausztriai [és magyarországi - a ford.] Mária Antóniát, a nyilvános kivégzésekre kitalált guillotine-nal. Két hétre volt a harmincnyolcadik születésnapjától.
Az, hogy a nagyhatalmú Habsburg-dinasztia lánya, ki Európa leghatalmasabb uralkodójának volt a felesége hogyan juthatott ilyen erőszakos sorsra sosem szűnt meg kísérteni és foglalkoztatni a történészeket. A közfelfogásban ő az a királyné, aki táncolt, míg az emberek éheztek és aki ruhákra és ékszerekre költött kihívóan, alattvalói szenvedésére való tekintet nélkül. Ilyen kép él a sokat szidott magyar királyi hercegnőről, kit tizennégy évesen Franciaországba küldtek, hogy hozzámenjen feleségül a tizenöt éves trónörököshöz.
A valóságban Mária Antónia alkoholt egyáltalán nem fogyasztott és rendkívül mértékletesen evett. Igen, fiatalon valóban voltak problémái a szerencsejátékkal, szeretett szórakoztatni és csodás ünnepségeket tartott. A ruhái, igen, nagyszerűek voltak; könyveket írtak és lehetne írni Mária Antónia stílusáról. Ennek ellenére fokozatosan egyszerűbb divatot vezetett be Franciaországban. Kiterjedt volt a nélkülözőket segítő jótékonykodási tevékenysége is.
Ám az ellenségei számára a királyné köztük és a politikai hatalom, a Katolikus Egyház elpusztítása és a társadalom teljes felforgatása között állt. Mint a király szeretett felesége és mint nem csupán a trónörökösnek, hanem minden franciának az anyja, el kellett pusztulnia.
Annak ellenére, hogy néhány történész mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy Mária Antóniának viszonya volt egy svéd diplomatával, folyamatosan kerülnek felszínre a királyné buzgó katolikus hitének bizonyítékai. Nemrég került árverésre Párizsban a korábbi királynénak, Marie Leszczyńskának, XVI. Lajos nagymamájának nagyheti misekönyve. A könyv a király hugának, Erzsébet hercegnőnek a kezébe került, ki osztozott bátyja bebörtönzésében. A börtönben a királyi család az év során napi szinten használta a misekönyvet, minden nap hangosan olvasva a mise szövegét. Később, mikor Mária Antóniát átszállították a Conciergerie-re a tárgyalására, a könyvet is magával vitte. A könyv a mai napig könnyen kinyílik itt-ott, többek közt a 310. oldalon, ahol az alábbiakat olvassuk:
„Alighogy [Jézus] felemelkedett mindezen emberek szeme láttára, máris szidalmazzák, és mindenfelől átkokkal és gyalázkodással vádolják. Végül még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy tekintetét az égre emelje: Atyám, kiáltja, bocsáss meg nekik, kérlek, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Tizenhét éves koromban jártam először Mária Antónia Kis-Trianonban lévő magánlakosztályán. Január volt, de a madarak daloltak a kertekben. Akkor, és ezt követő útjaimon az időtlenség erős érzetét tapasztaltam. Mások hasonló élményről számoltak be, mikor Trianon kertjeiben sétáltak.
Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért írok Mária Antóniáról. Ennek egyik oka az, hogy folyamatosan találkozom olyan művelt emberekkel, akik tényleg azt hiszik, hogy azt mondta: „hát akkor egyenek kalácsot!”. Továbbra is találkozom keresztényekkel, akik azt hiszik, hogy Mária Antóniát valami égbekiáltó gonoszság, vagy legalábbis megbocsáthatatlan ostobaság miatt ölték meg. Mivel gyerekkorom óta olvastam róla könyveket, tudtam, hogy félreértik; csak további kutatások után jöttem rá, hogy mennyire hamisak a róla szóló általános hiedelmek.
Mária Antónia démonizálása a közgondolkodásban azonban szükséges a francia forradalom túlkapásainak igazolásához. Ha az embereknek hamis és torz képük van a történelemről, akkor nehezen tudják felfogni a jelent, és szinte lehetetlen bármilyen felkészültséggel szembenézni a jövővel.
A francia forradalomra nem volt szükség, egyszerűen azért, mert soha nem szükséges emberek tízezreit meggyilkolni. Reformokra bizonyosan szükség volt, de reformok tömeggyilkosságok nélkül is megtörténhetnek.
XVI. Lajos merész reformer volt. Nem félt szakítani a múlttal és eltörölni az elavult szokásokat, miközben új módszereket vezetett be. Lajos nem volt ellenálló a változásokkal szemben, bár általában így ábrázolják. A változások lassúak voltak, de idővel talán eredményesek lettek volna, ha az erőszakos felfordulások nem söpörnek el mindent.
Az erőszakot túl gyakran a szabadság és a demokrácia elérésének szomorú, de elkerülhetetlen eszközeként ábrázolják. A francia forradalom azonban nemcsak a társadalmi rendet borította fel, hanem végső soron a Katolikus Egyház elleni támadás is volt. Sok katolikust öltek meg, különösen azokat a parasztokat, akik nem akarták, hogy elvegyék a vallásukat.
A francia forradalom volt a mintája minden totalitárius rendszernek, amely azt követte, és továbbra is modellként szolgál azok számára, akik nemcsak a Katolikus Egyházat, hanem az egész keresztény társadalmat el akarják pusztítani.
A modern emberek Mária Antóniát a csillogásáért és a stílusáért szeretik, de leginkább a bátorságáért, amikor a csillogás eltűnt. Az ő tragédiája ókori görög társaihoz hasonló, de a teljes kétségbeesés eleme nélkül. A királyné ugyanis keresztény hősnő marad, és végét olyan erények jellemzik, amelyek sok acta sanctorum-ban megtalálhatók. Bár gyászoljuk őt, ugyanakkor felemelő érzéssel tölt el bennünket - hiszen a keresztény szeretet jellemzője a megbocsátás képessége.
Bármilyen hibái is voltak Mária Antóniának, kétségtelen, hogy türelmesen viselte a sérelmeket, és krisztusi módon megbocsátott ellenségeinek. És a megbocsátásának különösen természetfeletti aurája van. Amikor utolsó levelét írta sógornőjének, Erzsébetnek, órákra volt a haláltól. Félig vak volt, és egészsége megromlott. Egy megalázó, akaratát megtörni hivatott megpróbáltatáson ment keresztül. Kisfiát kirángatták a karjaiból, és azzal kínozták, hogy saját anyját vádolja vérfertőzéssel.
Ahhoz, hogy Mária Antónia képes volt megbocsátani azoknak a szörnyetegeknek, akik kisfia megrontásával próbálták őt tönkretenni, bizonyára Isten különleges kegyelmére volt szükség. Itt vannak a szavai Erzsébethez, akit szintén hamisan vádoltak meg:
„Egy dologról kell beszélnem veled, ami nagyon fájdalmas a szívemnek, tudom, hogy mennyi fájdalmat okozhatott neked a gyermek. Bocsásson meg neki, kedves húgom, gondoljon a korára, és arra, hogy milyen könnyű rávenni egy gyermeket, hogy azt mondja, amit a másik akar, különösen, ha nem érti. [...] Minden ellenségemnek megbocsátom a rosszat, amit velem tettek.”
A keresztény szeretet legyőzi a gyűlöletet. Csak az tudta megtenni ezt az ugrást a pokoli körülményekből a bátorság, a szeretet és a vértanúság magaslataira, aki őszintén hitt Jézus Krisztusban és szerette őt. És így Mária Antónia, a feleség és anya, aki tanúja volt családja szenvedésének, akinek férjét megölték, kisfiát meggyötörték, a keresztény bátorság példaképe minden idők számára.
