A legjobb antirepublikánus plakát

Ugyan mi is próbálkoztunk már köztársaság-ellenes plakátok tervezésével, de be kell ismernünk ehhez képest mi sehol nem vagyunk. Ezennel megemeljük a kalapunkat a DK előtt. Csak így tovább!!

Képeslap

Kompozíció: Kiss-Kovács Roland (Magyar Királyságért Liga).

Királysággal a nemzet egységéért

"A mindenkori köztársasági elnök nem testesítette meg,
nem testesíti meg és nem is fogja megtestesíteni
a "nemzet egységét". Ezt elvárni politikai álszentség."

Desuetudóval a nemzetegységesdi ellen

Egy egész korrekt, tisztánlátó bejegyzés jelent meg a szabadelvű jobboldali (??????), szerintem inkább polgári liberális Jobbklikk.hu véleményportálon és az érdekesség arrafele, hogy ez nem ritkaság. Szánthó Miklós tisztába teszi, hogy mit nem érdemes elvárni a köztársasági elnöktől, és ezt mi is mondjuk már egy ideje. Ezek után tovább megy és letisztázza, hogy az az alaptörvényi kitétel, hogy a köztársasági elnök megtestesíti "a nemzet egységét" az "politikai értelemben hamis [...], számonkérhetetlen és modoros". Üti a civilek és számonkérők elempés álszentségét, majd jön a legfontosabb rész: a köztársasági elnöknek nincsen előképe, nincsen hagyománya, a köztársasági tradíció nemlétező, majd üdítő cinizmussal folytatja, hogy ki is lehetne az az előkép: "Kossuth? Nem volt ő köztársasági csak kormányzó-elnök. Károlyi Mihály? Mint egységesen megítélt előkép? Tildy, Szakasits netán Straub F. Brúnó? Ugye viccelünk?". A köztársaság lehetetlensége és az államfő egységesítő erejének hiánya egyértelmű a cikk alapján, ez egy "politikai megbízatás" és a sikertelen jelöltek is mind pártpolitikusok voltak, de a "regnáló" (:S) elnökök sem voltak soha függetlenek. A bejegyzés ezt is végigveszi, Göncztől Áder Jánosig. 

Jakobinus majmok.

Szánthó kéri, hogy felejtsük már el ezt a nemzetegységesdit és ne várjuk el a köztársasági elnöktől, hogy megtestesítse a nemzet egységét, hiszen - politikai pozíciója miatt - ez nem elvárható. Ez igaz is. Mi a szomorú? Hogy egy államfőtől elvárható kéne, hogy legyen és ezt államfőink (egy alkotmányellenes kivételtől eltekintve) IV. Károlyig bezáróan meg is testesítették, de még talán Horthy kormányzótól sem lehetne ezt elvitatni. No jó, de akkor mi a gond? Hát bizony a konklúzió.

Ez két részletben jön, először a szokásos, számomra most is érthetetlen szöveget halljuk: "[...] mivel jó konzervatívok vagyunk, és így jó realisták is, [eddig rendben] elfogadjuk, hogy ez a jelenlegi helyzet, amin nem érdemes és lehetséges változtatni." ....MICSODA?? 

És nálam ez üti ki mindig a biztosítékot, ez színtiszta defetizmus, ráadásul úgy, hogy a "nem érdemes" van előbb. Aztán a nem lehetséges. Nem értem, hogy lehet a monarchizmus ellen a realitásokkal jönni; a realitásoknak a módszereidet kéne meghatároznia, nem a világnézetedet. A világnézetet határozza az meg, hogy mi a helyes. Komolyan, ha ez a mulyaság régebben ilyen elterjedt lett volna, ha ez motiválta volna a francia, magyar, orosz vagy spanyol ellenforradalmárokat, akkor még mélyebben lennénk a sötétségben (rendben, az akkori helyzetek jóval súlyosabbak voltak). Persze lehet mondani, hogy ebből csak kettő győzött, de a francia és orosz testvéreink is megkapták örök jutalmukat a túlvilágon és nekünk is mindig a hőseink lesznek. De oké, nem lehetséges. Legyen az ember teoretikus monarchista, az is egy lépés. Nade, hogy "nem érdemes"? Hogyan is vagyunk akkor jó konzervatívok, ha azt mondjuk, hogy a teljesen hagyománytalan és működésképtelen, kaotikus, toldozgatott-foldozgatott és a dei gratia elve valamint a népszuverenitás talaján állva is illegitim köztársasági rendszert megváltoztatni "nem érdemes"? Azt hittem, egy konzervatív, aki mindenre a hagyomány fényében tekint, annak alapvető, hogy ilyenek ellen küzdeni kell. Így azt az embert még (talán) el tudom fogadni konzervatívnak, aki azt mondja, hogy nem lehet változtatni a rendszeren, de aki azt mondja, hogy nem érdemes, az még távolról sem az. 

Ilyet, csak Habsburgban.

"XXI. századi köztársaságból nem lesz XIX. századi királyság." Kezdve azzal, hogy ez a köztársaság egyáltalán nem huszonegyedik századi, inkább posztkádárista (még az alaptörvénnyel is), ki is akar XIX. századi királyságot? Humorvadászok szokták kérdezgetni tőlem, hogy "hé, te konzervatív vagy, akkor te nem használsz mobiltelefont?". És internetet sem, valamint a lovamon megyek munkába. XXI. századi királyságot akarunk, a hagyomány fényében, elvek mentén, de ne feledjük már, ezek a princípiumok örökök (király, Egyház, kicsi de erős állam, alacsony adók, szubszidiaritás, vármegyék, szabadság stb.) és ma is tökéletesen alkalmazhatóak. 

Jé, itt van.
[(VI.) Ferdinánd m. kir. herceg, trónörökös]

A végső konklúzió pedig, mivel ugye a jó, szalonképes és reális konzervatív még véletlenül sem akar visszanyúlni a hagyományhoz, az pedig tény, hogy a köztársasági elnök semmilyen egységet nem tud megvalósítani, nemhogy a nemzetit: a desuetudo. Ez alapvetően "törvényrontó szokás"(1), melyet Szánthó Miklós nem helytelenül úgy definiál, hogy "[...] az, amikor egy érvényes és hatályos jogszabályhelyet egész egyszerűen nem alkalmaznak. Vagy azért, mert történeti okokból értelmét vesztette, vagy azért, mert eredendően tévesen alkották meg, alkalmazhatatlanná vált." Valóban, mint utolsó mondatában mondja, az élet egyszerűbb lenne ránk erőltetett politikai tabuk nélkül, de nem nagy dolog ez kicsit ahhoz, hogy elvessük? A nemzet egységét a köztársasági elnök nem tudja megtestesíteni (egy), Magyarországnak volt egy rendszere 946 éven át, amelyben az államfő meg tudta (kettő), ez ma is, több országban is remekül működik (három), nem vesztenénk semmit azzal, hogy a köztársaságot kidobjuk a szemétbe (négy), a konzervatív mindent a hagyomány fényében néz (öt). Úgy érzem, hogy csak össze kell kötni a pontokat, majd rációt és logikát használva eljutni az eredményhez (gy.k.: királyság), ám ehelyett Szánthó uram itt nem értelmezhető tabudöntögetést és (implicite) belenyugvást javasol. Ez pedig soha nem volt a konzervatívok útja.

(1) Földi András, Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2009. p. 78.

Magyar republikánusok: mindig ugyanaz a módszer

Ők nem unják meg. Mi már nagyon. De ki még?

Forrás: mandiner.

Meglepetés helyett: Schmitt Pál doktor és köztársasági elnök maradhat

Csak az van, amit megérdemlünk. A népszuverenitás lényege, hogy a nép hatalmazza fel a képviselőit. Nem kell, hogy a nép képviselői különbek legyenek, mint maga a nép. Ilyen szempontból a bizottság döntése abszolút releváns. Ennél jobb köztársasági elnök pedig nem is kellhet azoknak, akik nem akarnak köztársaságot. Köszönjük, hogy nem kellett meglepődnünk.

Tévedni emberi dolog

Szerintünk meg nagyon is.

A stílus maga az ember

Yo!

Modern republikánus mese...brrrr

Népköztársaság vagy köztársaság?! Ki tudja ezt megjegyezni már...

Halottak napjára

Az ország népét megszámolni

Tíz évente szó szerint számot vet Magyarország arról, hogy hová jutott egy évtized alatt. Össze lehet vetni a korábbi népszámlálási adatokkal, mi hány százalékkal fogyott, mi mennyivel nőtt. A Kiegyezés óta rendszeressé váló adatsorokat azonban gyakran szakította meg több évtizedes adathiány, például az ország felekezeti hovatartozását nem "illett" firtatni 1949-1989 között. A kérdőívben feltett kérdések és a rájuk adott válaszok alapos rajzolatát fogják adni Magyarország hanyatlásának. Békeidőben 30 év alatt veszítettünk több mint egy millió főt, és ebben a számban azok nincsenek is benne, akik külföldre menekültek a munkanélküliség elől, munkát vállalni. Prostituálttól kezdve a mérnökig bezárólag.

1946, azaz a népi demokrácia bevezetése és az I. Magyar Köztársaság kikiáltása óta elveszítettük a nemzetiségeinknek nagy hányadát. Elüldöztük a katolikus svábokat, egyetlen tollvonással kitettük 70 ezer szlovák honfitársunkat és ezzel népvándorlást indítottunk el a felvidéki magyarok számára is. Részesei voltunk a Kárpát-medencei quasi "multikulturalizmus " fölszámolásának, melyet ma izzadságszagúan próbálnak egyesek feleleveníteni a fővárosban, de csak etnikai káoszt idéznek elő (Párizs, London, Németország ennek az útjelzői). Ki emlékszik már arra, hogy egy átlagos bánsági faluban egy 14 éves gyerek már 3-4 nyelven beszélt folyékonyan?...

Elvesztek a faluközösségek, a birtokos parasztsággal együtt eltűnt a "józan paraszti ész" is az országból. Ki emlékszik már arra, hogy egy átlagos magyarországi faluban volt templom, bolt iskola, kaszinó, fonó, gőzmalom, magtár, legényegylet, vasútállomás, posta, értelmiség - és ami a legfontosabb létezett egy kiszámítható jövő?

Ma van olyan része az országnak a Cserehátban, ahol egymás mellett hét faluban még bolt, sőt kocsma sincs, se munka, se ember, csak a reménytelen pusztulás. Hová jutottunk a mitikusan kezelt "3 millió koldus országa" óta, amire a köztársaság melldöngetve jelentkezett, hogy majd megoldja. Mi a helyzet a "kitántorgókkal"? Vajon mennyien vannak már most is odakinn nyugaton, akik hiányozni fognak az összeíráskor? Mondhatnánk, hogy jobban élünk, van autónk, házunk. Persze, hogy van, de hitelből. Kamatrabszolgaság modern kényelemért. Megvettünk már mindent, csak még elfelejtettünk fizetni érte. De benyújtják a számlát majd és nagyon nagy lesz az ár.

A népszámlálás sokmindenre nem ad majd választ. Lesz sok mennyiségi adat, lehet majd szép térképeket, grafikonokat rajzolni belőlük, de sohasem fogjuk megtudni, hogy ebben az országban vajon hányan építik a testüket, és hányan a lelküket? Hányan járnak rendszeresen közösségbe, beszélgetnek esténként a vacsoránál, tévénézés helyett? Hányan állnak szóba másokkal, akik esetleg egy hosszú utazáson útitársaink? Hány embernek van egy kedves szava ismerőseihez, és hányan beszélnek még szüleikkel is ordenáré módon? Hányan vannak, akik csak panaszkodnak, áthárítva minden felelősséget környezetükre és hányan vannak azok, akik tesznek azért, hogy jobb legyen a holnapjuk? Hányan fordulnak be önmagukba, és hányan nyílnak ki a világ számára? Hányan állnak fel a padlóról egy pofon után és hányan maradnak ott fekve egész életükre? Hányan vannak, akik szerint ma élni jó, és hányan akik legszívesebben eldobnák az életüket? Hányan keseregnek a múlton és hányan tesznek a jövőért? Hány szembejövő ember mosolyog ránk és hányan nézik törött gerinccel a földet? Jutottunk-e előbbre 10 évvel ezelőtthöz képest?

A kérdéseket a végtelenségig lehetne folytatni, a válaszokat mindenki tisztázza magában. Mi magyar monarchisták is, akik aggódva szeretjük kis hazánkat.

64 éve történt - Szakasits Árpád Parlament előtti ünnepi beszéde a köztársaság kikiáltása alkalmából.

Szakasits Árpád elvtárs beszéde a Parlament előtt 1946. február 1-én.

(d. n. PIL 283. f. 34./22. ő. e. 27-28. lap.)

Megszületett a harmadik magyar köztársaság! Az elsőt a nemzeti kétségbeesés, a jogosan föllobbanó, nemes harag szülte - a szabadságharc orkánja közben. -

A mások: vérözönből emelkedett ki, de csodálatos tisztaság sugárzott róla. A fölszabadult milliók lelkes ujjongása kísérte megszületését, amely egyértelmű volt nemzeti függetlenségünk visszaszerzésével és a négyszáz esztendős habsburgi szolgaság bilincseinek széttörésével.

Romokon, omladékokon született meg a harmadik magyar köztársaság, de bölcsője körül az egységbe forrott nemzet és a szabad s egyakaratú magyar nép gyűlt össze, hogy őrizze, megvédje, vérével és verejtékével táplálja s megtartsa mindörökre.

A magyar történelem nagy fordulójához érkeztünk. A nép kezébe vette sorsának intézését s mi hisszük, hogy a dolgozó magyar nép új Magyarországot épít a romba dőlt helyébe: szabad nép, szabad hazáját. Nem szavakkal, tettekkel építi. Úgy mint eddig! A fiatal magyar demokrácia három nagy cselekedetet vitt végbe eddig. A földreform volt az egyik s ezzel minden időkre végzett a magyar feudalizmussal. A választójogi törvény megalkotása és nemzetgyűlés megválasztása volt a második s most végezte el a harmadikat: a nép nevében s annak akaratából törvénybe iktatta a magyar köztársaságot. Egy esztendő alatt kifosztottan, szegénységben, romok között íme: három hatalmas tárgya és jele a magyar nép csodálatos erejének és életakaratának.

Ki merészelne ezzel az akarattal szembeszállni? Ki merészelné visszadisputálni a földreformot? A föld azok kezén marad, akik megkapták. A nagybirtokosok soha többé hatalommá nem lehetnek itt ezen a földön.

Ki merészelhetné megtámadni a magyar demokráciát kifejező nemzetgyűlést?

A nép megvédi foggal és körömmel is a demokrácia intézményeit. Ki merhetne kezet emelni a magyar köztársaságra?

Testével védi ezt a nép, munkások, parasztok, szabad, tanult fők széttéphetetlen sánca veszi körül s jaj annak, aki kezet emel rája! Megteremtettük a köztársaságot és erre az alapra építünk most már boldog és szabad magyar életet. A nép, amely századokon át oly sokat szenvedett, a szolgaságnak oly súlyos bilincseit hordozta és oly sokáig élt sötétségben, most elindul a szabadság és demokrácia napfényes útján s Európa bámulni fog, mire képes ez a maroknyi magyarság, ha szabadságban élhet s kifejtheti a maga hasznára és boldogulására erőit s képességeit. Lesz élet ezen a földön, nagyra nő a magyar s a dicsőség fényében áll majd a magyar köztársaság:

Éljen a szabad magyar nemzet!

Éljen a dolgozók harcos és építő egysége!

Éljen Tildy Zoltán, a harmadik magyar köztársaság első elnöke!

[Megjegyzések: Azt gondolom, hogy a szöveg magáért beszél, azonban gonosz módon kiemeltem a legfontosabb hangsúlyokat dőlt betűvel. Emlékeztetőül; 1. az ország megszállás alatt volt egy éve; 2. 1946-ban az első magyar köztársaságot kiáltották ki, mert 1918-ban népköztársaság volt, 1919-ben pedig tanácsköztársaság (Szakasits vagy mind a kettőt egyszerűen csak köztársaságnak veszi, vagy 1849-et veszi annak és 1919-et nem, ki tudja?); 3., a "négyszáz éves habsburgi elnyomás" itt csúcsosodik ki a szélsőbaloldali retorika egyik gyöngyszemeként, nem árt ezt megjegyezni, hogyha "jobboldalinak" hívott emberektől halljuk ugyanezt vissza.]

Rang, privilégium és kötelezettség nélkül

A nemesi rangokat és előneveket az I. Magyar Köztársaság törölte el 1947-ben (1947. évi IV. törvény), amelyet a jelenlegi köztársaság is hatályban hagyott persze, partvonalra küldve ezzel az egykori magyar társadalmi-, és politikai elit rangjait a kommunizmus vége után is. A nemesség adományozása kizárólagosan királyi jogkör volt mindig is a magyar közjogban, így persze önmagában is érdekes, hogy egy mezei országgyűlés hogyan szüntetheti meg azokat, amely ugye a jogfolytonosságot is megszüntette és az 1918-as népköztársasággal vállalt folytonosságot. A törvény persze olyan, mint a jelenlegi tákolt-módosított alaptörvény; kusza és átmeneti, nem teljes, hiszen nincsen semmilyen szankciórendszere sem. Tehát ha valaki grófnak, hercegnek, vagy lófőnek kívánja hívni magát jogszabályellenesen semmi joghátrány nem fogja érni most sem. Újgazdag partikon ez még jól is jöhet, hiszen muszáj a névjegykártyán feltüntetni a rangot, ha van, ha nincsen. Címek tehát, elméletileg, vannak a jelenlegi köztársaságban, amely nagyon is illik hozzá, hiszen "koronás köztársaságunk" van, legalábbis a címerében. Privilégiumok nincsenek persze, és ha nincsenek, akkor kötelezettségek sincsenek. A magaslati élet hiánya ez, annak az elitnek a lehetősége hiányzik, amely vezette az országot mindig is. És ha nincsen ilyen elit, van helyette pszeudo-elit, a pszeudo-államiságban. Jó lesz az nekünk. Ez talán azonban válasz nekünk arra, hogy a magyar nemesek most miért nem politizálnak olyan nagyon, legalábbis az élvonalban nem. A köztársaság jobban szereti azt, hogyha ezt üzletemberek teszik ezt, nem elhivatott, komoly hagyományokkal rendelkező magyar államférfiak.

A törvényt persze meg lehetne támadni, hiszen van olyan köztársaság (német és francia) az EU-ban, ahol lehet a rangokat de iure is használni, nemcsak a magyar mutyijog szerint, de facto. Tehát nem egy totális népfelség elvről van szó, sokkal inkább következetlenségtől és a kommunista hagyomány fel nem számolásáról. Merthogy a kommunisták akarták ezt olyan nagyon, a rendszerváltozásnak meg jó volt így, ahogy van.

De kit bántanak a magyar nemesek ebben a Magyar Részvénytársaságban? Nem tudni. Lehet, hogy csak nincsen igény rá?

A magyar nemesi jogcímek helyreállítása a köztársasági erények szerint is védhető valamennyire, csakhogy még szebb legyen a helyzet. Olyat ugyanis, aminek nincs káros hatása, vagy veszélye, elvileg nem szabad tiltani. A nemesi címek használata ma már semmiféle káros társadalmi hatással nem jár önmagéban, hacsak nem él még mindig az osztályharc, ugye. merthogy a törvény maga a köztünk élő kommunizmus.

Miért gond leírni, hogy valaki gróf, vagy báró, vagy herceg? Kinek derogál ez igazán? Annak idején ez alapján szanáltak egy egész társadalmi réteget és tettek B-listára. Ahogyan ez a jogszabály korábban méltó ok nélkül korlátozta egyesek szabadságát, úgy ma is ezt teszi. 1789 és 1917 igazi öröksége ez - 2009-ben. Az Alkotmánybírósághoz fordulni meg ne tessék; a köztársaság megvédi a saját jogelveit. Ahogyan a király adományozhat csak nemességet, a nemességet is a nemzetnek a királyság hozhatja el újra.

Elég, meleg, forró - egy kánikulai poszt

Írta: Chubakka feat. PHJ.

Sólyom László, a II. Magyar Köztársaság (ami nem a III.) elnöke nem fogadta a homoszexuálisok Szivárvány Misszió Alapítványának képviselőit, és nem támogatja a homoszexuálisok felvonulását sem. Különösebb indok nincsen, egyszerűen nem ér rá. Az elnök elfoglalt, nyár van, hagyják békén őket a melegek, úgyis nagy már a hőség. A sajtó persze azt sejteti, hogy "homofóbiai" meggondolásokból, hiszen Sólyom "inkább konzervatívnak" számít (ne menjünk bele abba, mennyire az, vagy sem, mindenesetre érzékeny erkölcsű környezetvédőnek jobb, mint konzinak és politikusnak). A "homofób" azt jelentené, hogy 'embergyűlölő', ha nagyon szigorúan vesszük. A "buzeránsok" (hogy egy régi szép magyar polgári kifejezést vegyünk elő, a liberális és modern "meleg" helyett) akkor most csak saját magukat nevezik "embernek"? Dehogy. Ne gonoszkodjunk, hiszen a "homo" a "heteronak" az ellentéte, de azért még érthetnénk úgy is.

(Bah.)

Inkább azonban emlékezzünk; boldog régmúlt "kirekesztő időkre". Amikor ki lehetett egy társadalomból rekeszteni a társadalom megrontására szövetkező lélektelen kufárokat. Amikor elszigetelve éltek, és bár mindenki tudta, hogy vannak, senki nem foglalkozott velük, mert nem kérkedtek, és nem akarták társadalmi normává tenni a létezésüket, ezért nem is bántotta őket senki. Akkor lehet, hogy nem voltak kirekesztőek azok az idők, csak egyszerűen "boldogok"?

Nem baj, bele kell törődni; most ilyen világban és országban élünk - a deviancia normalitássá aljasult és aki szembeszáll vele, deviánsnak minősül. A deviancia tehát relatív fogalom lett. Deviáns a melegekre köpő nyárspolgár nyugdíjas, kezében nájlonszatyorral, és nem deviáns a homoszexuális szubkulturát normatívává tevő polgárjogi harcos. Akinek meg ez kínaiul van, az tanuljon meg kínaiul.

Lényeg, ami lényeg, Sólyom nem fogadta őket; az a Sólyom, aki a Magyar Gárda képviselőit sem fogadta, mert ők is deviánsak, ők a "csőcselék", a "törvényenkívüliek". Sólyomnak a 2006-os és 2007-es hazugságon felháborodott magyarok is csőcselék volt, és deviancia. Nem értette, nem tett semmit sem ellenük, azon kívül, hogy ő is fellhábororodott - rajtuk. A népképviseleti állam feje, nem foglalkozott a nép haragjával. Az csak egy kisebbségé volt, ahogyan a melegek is csak egy kisebbség. Az önjáró és önsorsrontó magyar köztársaságocska, ki-tudja-hogyan 'megválasztott' első embere a minoritással nem foglalkozik, vagy éppen lekezeli azt. A primus inter pares ilyen idehaza.

Mert ő még nem tudja, a köztársaság sem tudja, hogy nem voltunk és nem lehetünk egyenlőek. Egyenlőség csak Isten előtt van, mert nála senki sem nagyobb.

Isten, Király, Haza, Egység, Család - így induljunk el inkább. De Család nélkül nincs Haza, Haza nélkül nincsen Egység és nincsen Király sem. Van helyette "prezidente", aki nem tud egységet teremteni.

Csak concubinatus van, csak respublika van és csak "prezidente" van. Meg melegünk. És elegünk is van. Egy vihar jó lenne már, de nem egy biliben.

Koncentráljunk a lényegre, ha lehet.

Köztársaságpárti volt-e Kossuth Lajos?

Az alábbiakban Kossuth Lajos két leveléből közlünk részleteiket amelyek reményeink szerint érdekes és hasznos adalékokkal szolgálhatnak annak a kérdésnek az eldöntéséhez, hogy a "Magyar Álladalom" kormányzó-elnöke köztársaságpárti volt-e, vagy sem? Meggyőződésünk, hogy az volt, és azt gondoljuk, hogy ezt a köztársaság igazi nagy támogatói is így gondolták (Szakasíts Árpád 1946-ban, 1849-et tartotta az első magyar köztársaságnak) és így gondolják ma is.

E mellett persze tisztában vagyunk azzal, hogy a magyar nemzeti emlékezetnek fontos része 1848 és 1849 is, de azt érezzük, hogy ennek a megítélése és ezzel kapcsolatos köztudatban tartása nagyon sokszor egyoldalú és erősen rányomja a bélyegét a hatvan év népuralmi rendszereinek a történelemszemlélete is. Így néha azt érezzük, hogy 1867 nem is volt, vagy 1896, csak 1849. Mindazonáltal nem gondoljuk azt sem, hogy itt volna a helye valamiféle "bosszúállásnak" vagy ehhez kapcsolódó "politikai tisztogatásnak", hiszen úgy látjuk, hogy még az 1849-esek között sem volt ritka, hogy királyhű politikát és magatartást vegyenek fel legkéősőbb 1867-ben, e mellett pedig nem olyan régen a Magyar Királyság még élő trónörököse megkoszorúzta Kossuth Lajos szobrát New Yorkban, miközben sokszor hangoztatta már, hogy az egyik kedvenc költője éppen Petőfi Sándor. Így tehát az idő meghozta a maga döntését, de ebben a döntésbe bele kell, hogy férjen egy árnyaltabb kép is. erről a korszakról és ennek a korszaknak a vezető embereiről (A leveleket kompilálta Verena, szelektálta, előszó, lábjegyzet; PHJ)

+++

Levél Albaidai őrgróf d'Orense Jose Maria (1) úrnak Madridban.
Kedves Orense!
(…)
Ne adja Isten, hogy a fenforgó válság végeldöntésénél a spanyol nemzet megfogyatkozzék azon érettség logikájában, melynek oly meggyőző bizonyitványát adá mind a határozottságban összhangzás által, melylyel a megalázó szolgaság lánczát megtöré – mind a rend és mérséklet nyugodt fensége által, melylyel győzelmét megnemesíté – mind végre a felvilágosodott szellem által, mely alig kivivott szabadságának legelső tetteit jellemzi.
A spanyol nemzet e magatartása, a milyen tiszteletre méltó, szint oly bölcs is, mert elháritott általa a külavatkozásra minden ürügyet, s békésen biztosítá magának az irigylésre méltó előjogot, hogy sorsának szabad ura s egyedüli birája lehet. Igen, de előttem világosnak látszik, hogy az ily nemesen bebizonyított érettség logikája köztársaságot követel.
A jövendő a democrátiáé.
Vannak, kik szeretik a kilátást, lehetnek olyanok, kik félnek tőle, – de nincs, és nem lehet, ki bekövetkezését elháríthassa. – Akarni: vétek isten törvénye ellen. – Megtenni, lehetetlen. A jövendő a democratiáé. És a demokratia annyi, mint önkormányzat, – a népnek a nép általi önkormányzata. Ez pedig csak köztársaságban lehetséges. – Köztársaságon kivül legfelebb csak a kormánybani részvéthez juthat el a nép. Önkormányzathoz nem – a népnek a nép általi önkormányzata és a monarchia egymást kölcsönösen kizárják.
És valóban, ha figyelembe vesszük a természetes hatást, melynek a történelem fejlődésére okvetlenül ki kell szivárogni ama nagyfontosságu tényből, hogy az amerikai nagy köztársaság oly fényesen bizonyítá, minő életrevalóság van a democratiai elvben még a legnagyobb kiterjedésű államok kormányzatánál is, s mily hasonlíthatlan képességgel bir megfelelni a szabadság, rend, haladás és polgáriasodás minden követelményeinek, lehetetlen kétségbe vonni, hogy a monarchia napjai meg vannak számlálva.
Nemzet, mely sorsának szabad ura, miért épitené hát szervezkedésének új épületét futó homokra, melyet a történelem szele elseper? Miért kapaszkodnék anachronismusokba, miket a jövendő nem türhet meg?! Midőn egy vagy más nemzet azért küzd, hogy magát küluralom alul felszabadítsa; – vagy midőn kormányrendszerének változtatásánál külavatkozással s minden vivmányait veszélyeztethető külháboruval van fenyegetve, s a körülmények oda mutatnak, hogy az elsőt elérni, a másodikat elhárítani csak a monarchiai elv elfogadásával lehetséges, hogy ily esetekben a nemzet resignálja magát, monarchiát alakítani, az természetes és megfogható.
(…)
Itt Olaszországban nehány republikánus azért csatlakozik a monarchiához, mert azt hiszi, hogy a monarchia egyesíti Olaszországot, a köztársaság megoszlatná. E nézetet itt a jelen helyzetben érteni lehet talán, mert ha Olaszország ujjáalkotásának műve nincs is még bevégezve, annyi mégis tény, hogy a monarchiának sikerült őt egy földirati elnevezés helyzetéből állammá emelni.
De Spanyolország helyzete egészen különböző. Önöket a köztársaság fogja egyesíteni, a monarchia megoszlatná, mert akármelyik királyjelölt lenne is a győztes, annak ellenében, mindig fenmaradnának más praetendensek, s minden praetendensnek volnának pártosai, s az Önök dicső forradalma, a helyett hogy az elvek magaslatán maradva, a személyes előszeretet nyomorult kérdésévé zsugorodnék össze. A köztársaság ellenben annyi mint a spanyol nép souverainitása Spanyolországban, s e souverainitás egyszer, felállitva, kizárja a vetélytárs eszméjét; egy csapással véget vet minden combinatióknak, melyek a praetendens ellenében praetendensnek adnak elsőséget. Királyt választani Önöknek annyi mint a jövendőnek zavart, viszálkodást és katonai pronunciamentókat hagyni örökségbe, köztársaságot alapítani annyi mint békét, nyugalmat biztositani, – s lehetségessé tenni, hogy az ország azon anyagi nyomoruságból kiemelkedjék, melyet a monarchiának köszönhet s melyből monarchiával ki sem emelkedhetik, mert királyok igen drága butorok egy nemzet gazdászatában; drágák magukban is, s drágák, mert »udvar« kell nekik, és kell egy roppant állandó hadsereg, a nép jólétének e telhetetlen pióczája.
S valóban én úgy látom, hogy a monarchikus elv szószólói nem is birnak más indokot felhozni Spanyol országban, mint a multak traditióit. «Boldog Isten! de hiszen a monarchia traditiói Spanyolországban elborzasztják az embert irtózatosságukkal! Négy százados multjának egész rettenetes történelmében nincs egyetlen lap sem, de csak egyetlen egy sincs! melyen a szabadság barátjának, az emberbarátnak szeme megnyugvással állapodhatnék meg.
Nekem úgy látszik, kedves Orense! hogy éppen Spanyolország az minden országok között, melynek a királyság iránti hajlamból gyökeresen ki kellene gyógyulva lenni traditiói által. A népeknek megvan az a nagylelkű gyöngeségük, hogy könnyen felejtenek. De frissítse fel Ön nemzetének emlékezetét, mutassa fel Ön neki monarchiájának képét, a jellemző vonásokban, uralkodásról uralkodásra, meglátja Ön, mit fognak a spanyol szívnek sugallani a monarchia traditiói.
Hanem azt mondják Önöknek köztársaságiaknak, hogy a jövő monarchiája nem lesz hasonló a mulléhoz, mert körül lesz véve egy valódi democratikus alkotmány minden biztosítékaival.
(…)
A tény az, hogy az alkotmányos monarchia két, egymást kölcsönösen kizáró elvet akar együvé fogni. Az egyuralom elvét és a népuralom elvét. Nem lehet ezt egymással kiegyeztetni. Egyik sem válhatik valósággá, a nélkül hogy a másik illusióvá válnék. Ha az egyuralmi (monarchikus) elv kerekedik felül, a szabadság nem teljes s nem lehet biztos. Ha a népuralmi (alkotmányos) elv kerül felül, a monarchia legalább is haszontalanná válik; fényüzési czikké lesz (mint Angliában), mely igen sokba kerül; mely azonban még ájultságában is paizsul szolgál az aristocratia és udvaronczok gonosz szenvedélyeinek, természeténél fogva akadályt képez a democratikus eszmék valósitásában, s a mellett soha sem szünik meg azon veszélyessége, hogy elnyomás fegyverévé válhatik, a mint szelid vagy gyönge kezekből erőszakos vagy nagyravágyó kezekbe megyen át.
Tudom, azt vetik ellen Önöknek, hogy a köztársaságok sem menttek a nagyravágyó veszélyétől. Ez nagy részben a nemzet jellemétől függ. Például az észak-amerikai nagy köztársaságban – ámbár annak sok tekintetben nagyon bölcs intézvényei annyiban hiányosak, hogy nagyon sok kegyosztó hatalmat (patronaget) összpontosítottak az elnök kezében, – mégis az lehetséges ugyan, hogy mulékony surlódások támadjanak a constituált hatalmak közt; – de a nagyravágyás nem lehet veszélyessé. Londonban egykor részt vettem egy vendégségben Buchanan amerikai követ társaságában, ki később a köztársaság elnöke volt. – Amerika multjáról folyt a társalgás, s egy valaki nagy magasztalásokkal szólott a nagy Washington jelleméről, mivelhogy nem hagyta magát a korona csillogása által elszédíttetni. Tudja-e Ön, mit válaszolt erre Washington jövendő örököse az elnöki székben? »Senki, úgymond, nem tisztelheti Washington emlékét jobban nálamnál; de a mi azt illeti, hogy nem vágyott koronára, ebben bizony legkisebb érdem sem volt, mert bármi magasan állott légyen is polgártársai szeretetében s nagyrabecsülésében, – legyenek Önök meggyőződve, Uraim! hogy, ha a legparányibb jelét adta volna is a monarchikus nagyravágyásnak, Washington feje a porba gördült volna, mintha csak a legaljasabb gonosztevő feje lehet volna.«
Egy ily nemzetnél a nagyravágyás nem veszélyes. Egyébiránt köztársaságokban a nagyravágyás csak akkor válhatik veszélyessé, ha a hatalom központosítva találtatik. Ez magyarázza a franczia köztársaság bukását.
(…)
Igenis, a köztársaságoknak semmi szüksége nincs ily elnökségre. Tág decentralisatio mellett, melyre különben is a spanyol nemzet jelleme s történelme parancsolólag utal, egy végrehajtó bizottmány, évenkint a nemzetgyűlés által választva, valóságos haladás lenne a kormányzatban. Egyenes kifolyása leendvén a nemzeti souverainitás legfőbb organumának, s ennek folytonos ellenőrsége alatt működvén, ezen intézmény már eredeténél fogva a legjobb tekintélylyel birna, melyre egy kormánynak szüksége lehet, s nemcsak ment volna a nagyravágyás vagy kegyenczkedés minden veszélyeitől, hanem még az oly surlódás lehetségét is kizárná a nemzetgyűlés s a végrehajtó kormány között, mint a minőnek az Egyesült Statusokban nem rég tanui valánk.
Egyébiránt maga ezen surlódás története is bizonyságot teszen a mellett, hogy a rend és állandóság elve mennyire sajátja a köztársasági intézvényeknek. Nincs oly monarchia a világon (Angliát sem véve ki), a hol egy ily surlódás ne vezetett volna egy államcsinyre vagy forradalomra, – Éjszak-Amerikában a dolog békésen elintéztetett a választási urnánál.
E körülmény megérdemelné, hogy komolyan fontolóra vétessék Spanyolországban azok által, kik a monarchia mellett nyilatkoztak. Tegyük fel azon lehetetlenséget, hogy a felállított köztársaság nem felelne meg a nemzet várakozásainak. Szabadságban maradna mindég visszatérni a monarchiára békében, rázkódtatások nélkül, ha úgy akarná. De ha most királyt választ, s aztán úgy tapasztalja, hogy, mint a multban mindig, reményeiben újra megcsalatkozott, megszabadulhat-e tőle forradalom nélkül? Soha! Minek hát kihivni a fatumot? A forradalmak mindig fájdalmas válságok, s még midőn szükségesek is, nem mindig rögtönözhetők.
Minden tekintetben tehát igazuk van Önöknek, barátom! hogy a köztársasági zászlót kitüzték. Lobogtassák is azt erős kézzel fennen, magasan! Önökkel van a kor geniusa, – a történelem meghamisíthatlan logikája – a multak tanulsága – a jelen szüksége – nemzetük jelleme, érettsége s a haladás józan ösztöne, mely Spanyolországon át meglepő mértékben nyilatkozik, – mindez s a művelt világ rokonszenve és felvilágosodott közvéleménye hangosan intik a sokat szenvedett spanyol nemzetet, hogy ne mulassza el felhasználni a helyzet irigylésre méltó kedvezményeit.
Szivvel-lélekkel republikánus vagyok, – de azért valamint a multban fel tudtam áldozni személyes érzelmeimet hazám azon legfőbb érdekének, hogy az idegen uralom lánczát lerázza, úgy a jövendőben is hasonlót tudnék tenni, hogy ha önzéstelen honszeretet kötelességei ujra hasonlót tanácsolnának.
(…)
Igenis, a jövő a demokratiáé. A nagy amerikai köztársaság diadalmasan kiállván a rettenetes megpróbáltatás vérfürdőjét, nincs a földön hatalom, mely az ott uralkodó elvek befolyását az emberiség haladására megállíthatná. (…)
A monarchia ideje lejár – Megmutatta, hogy mire képes. Nézzen Ön maga körül, mivé tette Európát a monarchia? Egy nagy kaszárnyává, melynek feltartása kimeríti a népek szívvérét, kiapasztja csontvelejét.
Üdv hát, háromszoros üdv az európai szabadság hajnalának a Manzanares parjtain! Éljen az egyesült spanyol statusok köztársasága! Turin, 1868. deczember 6-kán. Kossuth Lajos.

+++

Martinovics Ignáccal kapcsolatban:

"Fraknói Vilmos úr »Martinovics«-a reám, megvallom, kellemetlenül hatott. Hiszen ha az valóban oly jellemü ember volt mint a minőnek Fraknói festi, azt kellene róla mondanunk, hogy a szó teljes értelmében egy haszontalan, komisz ember volt. Ily szabásu emberek nem emelkedhetnek az eszmemartyrság magaslatáig; ez psychologiai lehetetlenség; vagy ha véletlenül eszme-martyrokká erőszakoltatnak, nem halnak úgy meg, mint a miként Martinovics meghalt. – Atyám, mint fiatal ember jelen volt Martinovics dessecratiójánál Budán, s még öreg korában is meghatottan emlékezett vissza a jelenetre, mily megvetéssel mosolyodott el a halál fia, midőn »introibo ad altare Dei« szavai után reá kiáltották »non introibis« s midőn újjain a consecrationalis olaj-ledörgölési cerimonia végrehajtatott, mi méltóságteljesen mondott ennyit: »Tamen homo sum.« – Jellemtelen, komisz emberek nem tudnak így meghalni.
Én persze Martinovicsról nagyon keveset tudok. Bizalmas körben gyakran iparkodtam a beszélgetést Kazinczy Ferenczczel, Szulyovszkyval e tárgyra terelni, kik ugyanazon ügyért szenvedtek, melyért Martinovics meghalt. Szulyovszky őt nem is ismerte személyesen. Kazinczy igen, – de nem szeretett e dolgokról beszélni, hanem, ha mi keveset szólt, Martinovicsról mindig nagy tisztelettel szólt.
Azonban én az úgynevezett Martinovics-féle összeesküvést merő mesének tartom. Nem volt ott semmiféle összeesküvés. Mindössze a 1789-ki (nem az európai avatkozás szülte 93-ki, hanem a 89-ki) eszmék hajnalának pacsirtái voltak; azon eszméké, melyeknek mi 50 év mulva testet adtunk.
Az meglehet, hogy tudományos képzettsége nem volt oly alapos mint sokoldalu. A ki sokféléből tud, ha csak nem olyan Leibniz-féle portentum, – mélyre kevésnél hathat. Kivált a természettudományok körében, hol tüneményeket kell hosszu éveken át észlelni, miszerint csak egy specialis kérdésre is megkapjuk a feleletet – Ars longa, vita brevis, – hanem az nekem lélektani valószinütlenségnek látszik, hogy egy oly komisz jellemü egyéniséget, a minőt Fraknói Martinovicsában szemlélünk, annyi sok jeles hazánkfia bizalmával tisztelhetett volna meg s az eszmék világában mesterének fogadhatott volna el. (...) .

(1) 1868-ban Izabella királynő elvesztette a trónját, amely után a királyságot Serrano és Prim tábornokok próbálták kormányozni, akik azonban Hohenzollern Lipót trónjelöltségét támogatták. Ekkor merült fel először a köztársaság gondolata - francia és amerikai mintára - spanyolhonban, amelyet először 1873-ban kiáltottak ki. A köztársaság mellett agitálók egyike az említett spanyol nemes volt.

Egyetlen gyors eretnek gondolat.

Hogyan létezik az, hogy egy népuralmi államformával rendelkező államban, a politikusok erkölcsi visszássága vagy éppen romlottsága szülte népharag büntetendő? Hogyan létezik, az, hogy az ok és a okozat a nép - minden jel szerint nagyon is egyszerű - gyermekében nem vizsgálandó, még akkor sem, hogyha az köztudottá vált? A köztársaság jelenlegi urai számára mindaz nem látható, ami a nép körében már érezhető, sőt tapintható is. A nép és a köztársaság 2006-ban vált szét legkésőbb. Az 1956-os vérrel írt állítólagos legitimációjának hátat fordított ez a respublika végleg.


2009.01.21. Tank-per: az utolsó szó jogán és ítélethirdetés from szkr on Vimeo

Vissza a királysághoz! - Köztársaságaink.

Írta: Prof. Dr. Pungur József.

Egy régi adoma szerint a sátoros ünnepre érkezett fiatal tiszteletest a parókus lelkész asztalánál így kínálja a nagytiszteletű asszony: „Tessék még fogyasztani a fánkból!” – „Köszönöm – volt válasz – már ettem vagy hármat”. Mire jött a kiegészítő válasz: „No, nem is igaz – csak ötöt!”

Valahogy így vagyunk köztársaságainkkal is. Rendszerint „a mi harmadik köztársaságunkró l” beszélnek, holott valójában csak öt volt – az elmúlt száz évben. Az első az elvesztett első világháború végén jött létre 1918. november 16.-án, amikor is a Nemzeti Tanács az országházban kihirdette az első Magyar Köztársaságot, amely azonban hat hónap után kimúlt.

A másodikat a hatalomra jutott kommunisták kreálták Magyar Tanácsköztársasá g néven – szovjet példára 1919. március 21.-én. Ez csupán 133 napig tudta fenntartania magát, s még az év augusztus 1.-én felbomlott. A harmadikat az elvesztett második világháború után a Nemzetgyűlés kiáltotta ki 1946. február 1.-én, mely eltörölte a királyságot s helyébe ültette a köztársasági államformát. A megszálló szovjet csapatok jelenlétében. Ez mindössze három év és hat hónapig élt. A negyedik a kékcédulás csalással hatalomra kerülő kommunista párt követelésére jött létre 1949. augusztus 19.-én Magyar Népköztársaság néven – szovjet mintára. Ez megroppanni látszott az 1956-os forradalomban, mégis szovjet katonai segítséggel tartani tudta magát 40 évig. Az ötödik Magyar Köztársaságot a kommunista hatalom csődje miatti rendszerváltás kezdetén 1989. október 23.-án kiáltották ki, s amely eddig majd’ húsz évet tudott kihúzni.

Öt köztársaság csupán 75 éve alatt – nem volt ez egy kicsit sok? És mit hoztak ezek? Az első Károlyi Mihály vezetésével 6 hónap alatt előkészítette a trianoni tragédiát. A második Kun Bélával az élen terroruralmat valósított meg s összeomlott a román agresszió következtében. Rövid uralma hathatósan segítette elő a trianoni országvesztést. A harmadikkal felépíttették a romba dőlt országot, majd a negyedikkel kemény, majd puha diktatúra segítségével sikeresen szovjetizálták azt – a Szovjet blokk gyarmata lettünk. Az ötödik a reménység virágát hozta, amely azonban csakhamar elpusztult a nyugati vadkapitalizmus fagyos leheletére. Mára már csak a válság, káosz, kapkodás, kifosztás, elszegényedés, lemaradás, visszaesés és kilátástalanság maradt – sötétből elugrott, elővett vagy ránk ültetett figurák vezetésével.

Öt köztársaság két-három emberöltőben? Ilyen eredményekkel? Nem sok-e ez egy kicsit nekünk? Nekünk, magyaroknak, akiknek ezeréves királyságunk volt olyan alkotmánnyal, amely olykor Európa élvonalába emelt, s máskor nemzeti tragédiáink idején a nemzet megtartó ereje volt. Idézzük fel a két világháború közötti megcsonkított, járvánnyal, inflációval s menekültáradattal sújtott országunk alkotmányos királyságának korát s annak néhány eredményét:

A megcsonkított országba százezer számra özönlöttek menekültek az elcsatolt országrészekből, ám valamiképpen mindről tudtunk gondoskodni. Az inflációval sújtott országban a Pengőt hoztuk létre 1926-ban, amely Európa legerősebb valutája volt a II. világháború végéig.

Államadósságunkat az időszak felére kifizettük, sőt el tudtuk engedni a gazdák összes tartozását.

Az összeomlott gazdaságot rövid idő alatt helyrehoztuk, sőt fejlesztettük. Olyan gyáróriások nőttek ki, mint a Ganz, Weiss-Manfréd, Láng, Tungsram, Hoffer, Chinoin és a Richter. Dieselmozdonyok gyártásában világelsők lettünk. Duna-tengerjá ró flottánk összekötötte vízi útjainkat a világtengerekkel. 2,628 km. elsőrendű országutat építettünk, vasútvonalaink hossza 8,671 km-re nőtt, ebből 243 km-t villamosítottunk – magyar találmány alapján. Alap- és középfokú iskoláink száma 7,418-ról csaknem a duplájára: 13,780-ra; óvodáinké 975-ről 1,140-re emelkedett. Új kórházat 160-at is építettünk a már meglévő 187 mellé, s bennük megkétszereződött az orvosok száma.

Megteremtettü k a mindenkire egyaránt vonatkozó szociális ellátórendszert, biztonságos működéshez szükséges vagyonnal látva el a nyugdíj- és betegségbiztosí tókat. Ingyenes gyógyszert kaptak az egyre növekvő számú cukorbetegek. Budapest (gyógy)fürdővárossá vált. Átadtuk Európa első műjégpályáját. A 1938-as Győri Programmal fejleszteni, modernizálni, tudtuk nemzeti hadseregünket. Nyaralótelepeket építettünk a munkásoknak a Dunakanyarban, a Soroksári Duna-ágban; a tisztviselőknek a hegyvidékeken és a Balatonnál. Filléres vonatok szolgálták a hétvégi kikapcsolódást. A köz szolgáinak (közüzemek dolgozó, köztisztviselők, közalkalmazottak) vasúti, üdülési, biztosítási, közüzemi díjbéli és egyéb kedvezményekkel honoráltuk áldozatos munkáját.

Az ONCSA program keretében az 1940-es évek elején 12 ezer szegény nagycsaládos kapott lakóházat. A tehetségmentő szolgálatok a tehetséges, de szegény gyerekek magasabb fokú ingyenes tanításáról gondoskodott. S ne feledjük: e korszak közepén 3-4 év a Nagy Gazdasági Világválság ideje volt! Korlátok közé szorítottuk a szélsőséges pártok működését, megtiltottuk a horogkereszt használatát, és az Egyesült Államokat másfél évtizeddel megelőzve (!) eltöröltük a máskülönben csupán ideiglenesen bevezetett numerus clausust.

Politikai téren önállóságra törekedtünk s az igazságtalan Trianoni békediktátum nemzetközi felülvizsgálatá ra. Mielőtt az ország háborúba keveredett volna 1941-ben addigra nemzetközi szerződésekkel és nem háborús úton az elszakított magyar tömbök nagy részét visszaszereztü k, amiket azonban az 1947-es Párizsi békekonferencia nem ismert el. Hazánk lakossága e másfél évtizednél alig több idő alatt 7.6 millióról (1920) 8.7 millióra (1930) majd 9.5 millióra (1940) növekedett, azaz másfél évtizednél alig több idő alatt 1.639.479 fővel növekedett. (Adatok többsége Sárközy Csabától).

Hasonlítsuk össze ennek az időszaknak kiemelkedő eredményeit az úgynevezett Harmadik Köztársaság – valójában az ötödik – eredményeivel, de leginkább az 2002-től majd 2006-tól eltelt szakasszal, amikor is az uralomra került pártkoalíció – az általuk is beismert félretájékoztatá ssal, hazugsággal és csalással volt csak képes győzni, s ráadásul népe elleni rendőrrohammal mutatkozott be! És nincs hatalom mely ezt megállítsa, mert az ország Alkotmánya ezt nem teszi lehetővé! Az eredmény tragikus: eladták a gyárakat, üzemeket, felosztották az nagygazdaságokat, szinte mindent eladtak, elherdáltak, kiárusítottak, s most már a földünk került sorra. Közben az államadósságot az egekig halmozták s a nép az adóprés szorítása alatt fulladozik. S miket építettek? Szinte semmit! Ellenben eszeveszetten romboltak: kórházakat, orvosi rendelőket, postákat, iskolákat zártak be, vasútvonalakat szüntettek meg. Nő a munkanélküliség, növekszik a szegénység, a keresetek nem növekednek csak az árak; az ifjúság előtt nincs perspektíva s menekülnek el az országból. Az elszakított s mára már 2.5 millióra olvadt kárpát-medencei elszakított magyarságot hazugsággal kitagadtatták a nemzet testéből. Lehetne folytatni az öt köztársaság országot veszejtő eredményeit.

Mit hoztak Károlyi Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás, Kádár János és Gyurcsány Ferenc vezette köztársaságok? Országárulást, vésztörvényszéket, sortüzeket, akasztásokat, bebörtönzéseket és deportálásokat, rendőrrohamokat, kardlapozásokat és szemkilövéseket. Mindegyik nemzeti tragédiát hozott csupán, rombolni tudott csak, de maradandót építeni nem! Az idő eljött, hogy megmaradásunk, előrehaladásunk és jövőnk érdekében vissza kell térnünk gyökereinkhez, nevezetesen ezeréves királyságunkhoz, s annak is a legfejlettebb formájához az Alkotmányos Királysághoz. Erről az útról majd száz éve taszították le népünket, s csupán 25 eredményes évre térhetett az vissza, mely a háborúvesztés tragédiájában végződött.

Itt az idő, hogy a jelenlegi kormány bukása után országunkat visszahelyezzü k az ősi alapokra, s onnan kezdjük újjáépíteni. Demokratikusan választott országgyűlés kell s felsőház melyben az elszakított részek és a nyugati magyarság képviselői is helyet kapnának; király – választva az árpádházi utódok legkiválóbb rátermett tagjai közül. Csak a királyság államformája biztosíthatna nyugodt, tartós, emelkedő fejlődést és védelmet magyarságunknak, mint ahogy azt tette volt.

Mi is vagyunk annyira történelmi nép, mint az angolok, svédek, dánok, a hollandok, vagy spanyolok akik csak nemrég állitották viszza királyságukat. Ezek történelmük viszontagságai között megtartották a királyság intézményét, s az megtartotta őket – ezért ragaszkodtak ahoz.

Az öt köztársaság 75 éve alatti rombolásai és tragédiái arra tanítanak: vissza a királysághoz!

Edmonton, 2008 tavaszán.

(A fentebbi cikk eredetileg a Bethlen Gábor Irodalmi és Baráti Kör blogján jelent meg. Pungur professzor úrral igyekeztem felvenni a kapcsolatot, nem sikerült, így csak remélni tudjuk, hogy nem bánja, hogy írása megfelelő közegbe kerül és hozzájárultunk annak terjedéséhez. A cikket fontosnak érezzük megjelentetni, akkor is, hogyha kisebb-nagyobb következetlenségek felfedezhetők Pungur professzor itteni, de sokkal inkább máshol is hírdetett álláspontjában. PHJ)

A magyar republikanizmus érvénytelensége.

Írta: Békés Márton.

A magyar republikanizmus semmisségét és abszolút érvénytelenségét két szemszögből lehet és kell vizsgálni: a politikai küzdőtér bal-, és jobb sarkából. Ezt fogjuk tenni.

A dolog könnyebb végével kezdve, röviden legyen elég annyi, hogy a magyar jobboldal nem lehet republikánus. Elfogadhatja a fennálló köztársaságot, mint az államforma éppen adott rendszerét, de végső gyökerében, lelke és politikai meggyőződése legmélyén nem hihet benne. Elfogadja, de nem tulajdonít neki jelentőséget. Miért? A válasz egyszerű: a jobboldal, mint politikai álláspont és aktív politikai erő, politikai filozófiai alapját a konzervativizmusban leli meg, amely a nagy tervek, a racionális átalakítások, a Nagy Ugrások és a hagyományellenesség ellensége. Más szavakkal: a konzervativizmus – és ennek politikai képviselője, a jobboldal – az emberi hagyományok aktuális és megélhető, azaz nemzeti tartalmát és keretét messzemenőkig tiszteletben tartja és védelmezi is, ha támadás éri. A királyság pedig, mint Magyarországon ezer évig fennálló és végig sértetlenül maradó államforma, a magyar nemzeti hagyományok integráns része, a nemzetnek keletkezése óta fennálló állami kerete, és olyan tartalmi egység is, amely szimbolikusan vagy éppen tényleges történeti erejénél fogva a nemzet saját tulajdona. Elvenni, elidegeníteni tőle csak valamilyen erőszakkal, racionalista–ideologikus dühvel, nyílt hagyományellenességgel lehet.

De nézzük csak!

Sem az erdélyi fejedelmek, sem Rákóczi vagy éppen Kossuth nem kérdőjelezte meg a Magyar Királyság államformáját és uralmi gyakorlatát, nem akarta elvenni szimbólumait vagy tényleges hatalmi jellegét. Mindebből azt szűrhetjük le, hogy a baloldali történetmitológia forradalmi immanenciájába kényszerített történelmi személyiségek sem akarták a királyságot eltörölni vagy megszüntetni, és helyébe egy, a magyar nemzeti hagyományoktól tökéletesen idegen rendszert felhúzni. A szerencsétlen trónfosztások (1707, 1849) sem jártak együtt 1918-ig az államforma forradalmi megszüntetésével, tehát a balliberális republikanizmus mítoszainak legalább a kétharmada túlzás vagy történelemhamisítással felérő nemzeti tudatmódosítás csupán. De jobboldaliként nincs is arra szükségünk, hogy Kossuth államformák terén vallott gondolataiból szelektáljunk, hanem bőséggel elég az, ha felismerjük: a hosszú ideig sértetlenül, folyton-folyvást továbbfejlesztve és soha meg nem kérdőjelezve működő monarchikus államforma itt Magyarországon hagyományosnak, bevettnek, kezdettől fogva létezőnek és esztétikailag szépnek, de gyakorlatilag is jól működőnek tekinthető. Megszüntetési vágya vagy ostobaságból, vagy hagyományellenességből fakadhat csak, amely kettő egyébként esetünkben szinonim fogalmak is.Azaz mai jobboldaliként – feltéve, ha tisztában vagyunk politikai álláspontunk szilárd konzervatív talapzatával – nem lehet számunkra kétséges, hogy a királyság megszüntetését, a monarchikus államforma eltörlését és a republikánus törekvéseket mély, de lesajnáló szomorúsággal és erős ellenszenvvel kell fogadnunk. Ez nem jelenti, hogy valamilyen hóbortos dologba kezdjünk, de azt igen, hogy saját identitásunkat erősebbé kell, hogy tegyük azzal is, hogy monarchista platformra helyezkedünk. Még egyszer azért, mert jobboldaliként, konzervatívként nem tehetünk másként, hiszen a monarchikus államforma sok más minden mellett szintén a magyar nemzet sajátja, nemzeti hagyományainak éppoly integráns és szerves része, mint I. Szent István király, Széchenyi eszméi és 1956. Gróf Sigray Antal mondta: „a királyság a nemzet életével van összeforrva, együtt buktak el és együtt fognak feltámadni.”

A dolog másik oldala, azaz, hogy a baloldal számára miért érvénytelen a köztársasági eszme, nehezebb, de nem megválaszolhatatlan kérdés. Mint tudjuk, az európai baloldal 1789-től kezdve – sőt, a XVII. század közepe óta! – antimonarchista, republikánus és „haladó”. A haladó erők mindenkori jellemzője, hogy a történelmet egy lineáris profán üdvtörténetbe sűrítik, ahol a folytonos haladás valósítja meg a progresszió elkerülhetetlennek vélt – és gyakran erőszakkal meggyorsított – győzelmét. E feltételezett progressziónak vélekedésük szerint útjában áll a monarchia, az Egyház, valamint a társadalom hagyományos szerkezete (család, tekintély, hierarchia, fegyelem), mivel ezek csak lassítják és időben messzebbre tolják ki a földi paradicsom megvalósulását. Ezek eltörlésének, megsemmisítésének, megszentségtelenítésének haragja a modernitás kohójában igen magas hőmérsékletre hevíttetett, mivel a trón és oltár végleges elszeparálása megtörtént, előbbi hatalmát korlátozták, utóbbit pedig szekularizálták, vagy legalábbis a baloldali modernista törekvés efelé igyekezett hatni. Darvas József kriptokommunista parasztpárti képviselő „érvelését” idézzük az 1946-os köztársasági vitából: „mi nem csak betesszük, hanem be is falazzuk az ajtót a múlt felé, amely felé számunkra visszatérés nincs és nem is lehet.” A monarchiák évszázados, évezredes trónját össze kellett törni, a fenséges dinasztiákat nevetségessé kellett tenni, a királyok hatalmát meg kellett szentségteleníteni és olyan államformát kellett létrehozni, amelyikben a népszuverenitásra apelláló demagógok hatalma korlátlan lehet. De tegyük fel a kérdést, melyik rendszer volt demokratikusabb: a bolsevik köztársaság vagy a belga királyság? Ki élt szabadabban: az angol korona gyarmati alattvalói vagy a zimbabwei puccs után elnyomott feketék és fehérek? De tovább: melyik rendszer szilárdabb: az ezer éves fejlődés meghosszabbított sínjein lassan közlekedő Magyar Királyság vagy Kun Béla, Rákosi, Kádár és napjaink köztársasága? A köztársaságok vérben születnek – a királyságok bíborban.
De vissza az alapkérdéshez! A baloldal számára azért teljesen érvénytelen a köztársaság, mert a mai balliberális oldal sem tartja magát meggyőződéses republikánusnak, nincsenek köztársasági ünnepei, nincsenek vállalható és ismert köztársasági alakjai, nincsenek szimbólumai és nem rendelkezik semmilyen, őt a magyar köztársasághoz kötő identifikációs stratégiával. A néha-néha felmelegített republikánus dühöngés nem kölcsönöz olyan erőt a baloldalnak, amely erős republikánus karaktert adna neki, a kommunista Táncsics, a doktriner Jászi, a jelentéktelensége folytán általuk is (jogosan) elfelejtett Nagy György és Hock János, a politikailag impotens Károlyi Mihály, a vállalhatatlan Kun Béla, Rákosi és Marosán György mellett ugyan melyik, a nemzeti hagyományokhoz is illeszkedő történelmi alak az, amelyik a republikanizmust fémjelezhetné? Persze, vegyük tekintetbe: nehéz lehet ezer év monarchikus ünnepélyessége és fenséges hatalmi pompája után beköltözni egy szegényes kék–piros kalyibába, ahol a fent említettek rosszemlékű transzparenseit csupán egy pislákoló tüzecske világítja meg. A köztársaságpárti félhomályt be kell tehát fűteni, de a haladás már nem szolgáltat ehhez jól éghető alapanyagot (különben is vizes, nedves történelmi törmelék csupán), és nincs is nagyon mihez nyúlni: Magyarországon – hála Istennek és általa a józan magyar népnek – nem volt sohasem komoly köztársasági forradalom, nem épültek republikánus barikádok és nem mészároltak le hőssé kitekerhető szélsőbaloldali idiótákat. Ehelyett a magyar köztársaságok története sunyi alakoskodások, nevetséges forradalmárkodások, negyed óra alatt szétoszló alkoholgőzös népgyűlések története, de ez is olyanok árnyékában, mint Károlyi, Kun Béla, Rákosi és Kádár. Legyetek rá büszkék! Ez a magyarországi köztársasági hagyomány.

Vitányi Iván, a mai vérszegény republikanizmus partizánja írja: a köztársaság „több mint államforma: életforma, erkölcs, ethosz, az egész nyilvános életet átfogó és meghatározó magatartásbeli, viselkedési norma.” Tessék mondani, „drága baloldali barátaim” (ugye tudjuk, kitől származik a megszólítás? – a megfejtőknek vörös frígiai sapka jár ajándékba!), hol van a balliberális oldalon köztársasági „életforma” (egyáltalán mi az?), netalántán republikánus ethosz és ki ünnepli odaát hevesen a Legfelsőbb Lény kultuszát, miközben vadul serceg a vér a guillotine alatt? Ki halna meg ma a magyar Madridban „No Pasaran!”-t üvöltve – háta mögött a szovjet komisszár pisztolycsövével? Ki lenne hajlandó – és melyik ünnepen is? – a köztársaság szimbólumával – ami mi is? – tömegesen felvonulni a nagy republikánus elődök – akik? – táblái alatt a magyar köztársaság jelszavaival – amelyek? –, kipirosodott arccal?!

A magyar nemzet emlékezetében ma is él István, László és Mátyás, a történelmi tudat számon tartja nagy királyainkat, a magyar nemzet államkerete ezer évig a királyság volt, címerünket az a Szent Korona ékesíti, amely nem egészen száz éve még uralkodói homlokot érintett – ezzel a hatalmi joggal, ezzel az uralmi életerővel, ezzel a megszentelt állami hagyománnyal szemben állít ki a köztársasági oldal néhány levitézlett, zavarosfejű írót és filozófust, akik republikánus szónoklatát párszáz fogatlan párttag, rosszul öltözött alak és kivezényelt ifjúballiberális hallgatja. Talán szót sem érdemel az egész, annyira szánalmas, ha nem jellemezné olyannyira a magyarországi köztársasági érzelmeket!

A hagyomány és a haladás küzdelmében elkerülhetetlenül állást kell foglalnia annak, aki a monarchia kérdéséhez nyúl, s főképp akkor, ha ezt jobboldaliként teszi. Nem kell sokat utána gondolkodni válaszainknak, ha összevetjük: ezer év hagyománya áll szemben hat évtized önmagában is definiálatlan szervezetlenségével. Régi királyságunk megszűnt ugyan, de soha nem szabad elfelejteni, hogy az a miénk volt. Az 1946 óta eltelt hatvan év pedig kié? A miénk biztosan nem. De mások sem tolonganak érte. A magyar republikanizmus halott, ha egyáltalán élt is valaha egyetlen napot.

Republikánus kegyelet és felelősség

Horthy kormányzóval kapcsolatosan már elmondtuk a véleményünket néhány poszttal arrébb, nem szívesen ismételnénk magunkat, abban MINDEN kitételt fenntartunk továbbra is. (Néhány pontban azon is túl.) A minap azonban egy érdekes videó került elő az 1993-as újratemetésével kapcsolatosan, amelynek a megtekintését mindenkinek csak ajánlani tudjuk (ha már az M1 nem kért belőle, gondoljuk az RTL Klubon vagy TV2-n sem fog menni), tekintettel arra, hogy annak idején néhány szűk szavú híradós riporton kívül nem sokat lehetett hallani efelől. A közel egy órás videó roppant módon tanulságos, főleg, hogyha azt nézzük, hogy mindenki beveszi a rizsát mai napig, hogy 1989-1990 csak a "demokratikus átmenetről" szólt.

Korántsem. És erről leginkább az tanúskodik, hogy a II. köztársaság után három évvel kik és miért jöttel el az újratemetésre. És itt most nem elsősorban a republikánus demokrata politikusokra gondolunk, hanem mondjuk arra az úriemberre, aki 670 km-t tett meg kerékpáron, Székelyföldről, 10 nap alatt, mert édesapja "a Horthy katonája volt". Ugyanez elmondható a kárpátaljai fiatalról is.

A kommunizmus vége sok mindent a partra dobott, és voltak olyanok - ahogyan lehet látni nem is csak marginális politikusok - akik érezték ennek valamennyire a súlyát, és annak a kárhozatos örökségét, amelyet a kommunizmus itt hagyott. Döbbenetes, hogy mondjuk egy Csurka István (akivel kapcsolatban, félreértés ne essék, semmilyen komolyabb pozitív véleményünk nincsen) ilyeneket mondott meglehetősen spontán módon a kamerába; „Ez a temetés egy nemzeti demonstráció. Nem történelmi értékelés, hanem a magyar történelem folyamatosságának kegyeletes megünneplése. Ez politikai jelentőséggel bír. (…) A magyar történelmet teljes egészében, az ezer év folytonosságával kell felvállalnunk.” Ez most akkor a jogfolytonosság érvényének a felvetése lett volna Csurka úr? Vagy itt van Kónya Imre, aki a nagyon nyomorúságos Pethő Ivánnal szemben még 1990-ben is felvetette a nemzeti számonkérést kommunista bűnösökkel szemben. Szóval Kónya úr ilyeneket mondott, szintén teljesen spontán módon; "Nagyra értékeljük a kormányzó úrnak a nemzet érdekében tett politikai lépéseit. (..) Mi úgy gondoljuk, hogy egészében véve a kádárizmus egy hazug, nemzetellenes és modernizáció-ellenes rendszer volt, egy zsákutcás rendszer volt, amelyet a magyar nemzet ellenére kényszeríttettek ránk. Ezzel ellentétben a Horthy-rendszer, egy olyan szituációban, amikor a nemzet a kétharmad részét elveszítette, nemzeti politikát folytatott és nagyon rövid idő alatt képes volt normális viszonyokat teremteni Magyarországon.". Boros Péteren, aki később a köztársaság miniszterelnöke is volt, is ámulunk egy kicsit; "Kegyelet és a tisztelet hozott ide. Nem idegen hadseregek segítették arra a posztra (ti. Horthyt), ahova került és magyar volt végig érzelmeiben. Úgy vélem, ez nem lehet kétséges, annyi sok galád személyiség után, aki elfogadott ilyen hatalomba való helyezést, aki saját véreit gyilkoltatta, aki behódolt idegeneknek. Ezek közül fejjel magaslik ki Horthy Miklós igaz magyarsága. Aki összetéveszti a korszakkal a személyt, az nagyot téved.".

Nos, mi, legpozitívabb értékelésünkben Horthyban továbbra is a királyság és a jogfolytonosság (nagyobbrészt) helyreállítóját látjuk. Egy republikánus demokrata politikustól ezt nem várjuk el természetesen. Mégis komolyan gondolkodóba ejt az, hogyha vezető politikusok érezték és vallották azt, hogy Horthynak milyen szerepe volt, akkor miért nem cselekedték meg MINIMÁLISAN azt, amit ő megtett egy hasonló szituációban 1919/20-ban? Ha nem tudták, ha tudták, hogy mit kellett volna tenniük 1989-ben egy lehetetlen respublika helyett, felelősségük adott. Ha azonban tudták, akkor a felelősségük ezerszeres.