Hogyan és hol harcoljunk?

Többször szóba került már a kérdés, elsősorban azzal kapcsolatban, hogy mennyire legyünk - lehetünk - része a rendszernek (ami nekünk nem tetszik), a köztársaságnak monarchistaként, hogy hogyan harcoljunk? Itt a legnagyobb gond, hogy amennyire a rendszer részei akarunk lenni (semennyire) azt egyszerűen nem tehetjük meg. Hacsak nincsen királyságpárti Magyarország tíz leggazdagabb embere között, mindannyiunknak bele kell folynia abba ami körülvesz bennünket. Gimnazistaként, egyetemi hallgatóként, dolgozó, adót (nem) fizető emberként, TAJ és adókártya tulajdonosként benne vagyunk abban, amit le készülünk bontani. 

Ezzel egy bizonyos - szükségszerű - szintig nincsen is semmi baj, hiszen az exisztenciánkat ebben az ex lex forradalmi állapotban is fenn kell tartani. Tanulnunk, dolgoznunk kell, el kell tartanunk magunkat, családunkat. José Antonio Primo de Rivera is a köztársaság ügyvédje volt, Francisco Franco a köztársaság katonatisztje. És itt csúszunk át - véleményem szerint - egy újabb kategóriába.

Ez pedig az államaparátusban dolgozók helyzete. Ezt is két részre választanám egy nagyon hangsúlyos vonal mentén; azok akik hivatásosok, és esküt tettek a köztársaságra (honvéd, rendőr, pénzügyőr), valamint azok, akik csupán alkalmazottak (közalkalmazottak, köztisztviselők). Ez utóbbit egyszerűen besorolhatjuk a hagyományos munkák közé, itt találhatunk tolmácsot, tanárt, ügyintézőt etc. Nem különbözik számottevően bármely más munkától (mármint ami az állammal való kapcsolatát érinti) és egy gimnáziumi vagy egyetemi tanári állás egy állami intézményben még elő is segítheti az ismeretterjesztést (mely elsődleges célunk jelenleg). 

A hivatásosok azonban más tészta. Nem állítom, hogy nem lehet reakciós monarchista egy rendőr (ismerek is nem egyet), csupán úgy érzem, hogy az eskü (ma már leginkább: fogadalom) aggályokat vet fel. Vegyük a jelenlegi helyzetet, hiszen január 1-jétől már a fogadalom is Magyarországra, nem pedig a Magyar Köztársaságra szól - és ezzel a tágítással akár még ez a bejegyzés is tárgyát vesztheti. A jelenlegi állomány azonban a köztársaságra tett esküt. Ám ez is egy olyan dolog, - és ez a respublika jelentéktelenségét bizonyítja - hogy senki sem így fogja fel, hogy a 'köztársaságra'. Sokkal inkább a hazára, Magyarországra. Senkinek nem kell a köztársaság. Ám az a tüske az ott van. 

Kétségtelen, hogy a rendőrség és a (már nem létező) pénzügyőrség olyan feladatokat lát el, melyre bármely monarchiában szükség lenne. Nem is a rend fenntartásával, hanem azzal a 2% politikai résszel van a gond. A fogadalommal. És ábrándozzunk el egy kicsit. Tudjuk, hogy most nem a harc ideje van itt, hanem az építkezésé, ismeretterjesztésé és önfejlesztésé, de mi lenne ha Ferdinánd hercegünk restaurációs csapatai (velünk a soraikban természetesen) Budaörsnél állnának egy fél-polgárháborús helyzet közepette? Mit tennének a - nyilvánvalóan kivezényelt - rendőrség és honvédség dinasztiahű tagjai? Rálőlének a Trónörökösre a köztársaság védelmében? Mert egyvalami biztos; ha ezt megtennék, akkor az bizony már nem Magyarország vagy a rend, hanem kifejezetten a köztársaság védelmében lenne.

Ám nem feltétlenül szeretném ezt kihegyezni csak a hivatásosokra. Sokkal inkább a határ érdekel. Hol húzódik? Egyetemistaként hajtunk a köztársasági ösztöndíjra, de azért a köztársasági érdemrendet már nem fogadjuk el a 'Nemzet Tolla' kezéből? Nekem van egy véleményem, de kíváncsi lennék olvasóink hozzászólásaira is.

Naiv festészet, naiv konzervatívok

Naiv festészet.
Azt hiszem nem szorul magyarázatra, miért említem ezt a stílust. Tekintsünk el attól, hogy kinek milyen az ízlésvilága. Speciel én nem vagyok oda a naiv festészetért. Habár elismerem létjogosultságát egy bizonyos szinten. A kifogásom inkább azon eszmei hézagokra vonatkozik, melyek a festmények, a megfestett személyiségek és azok szerepének értelmezése között jelennek meg.

Mindszenty hercegprímás Urunkat hiába próbálja ugyanis kisajátítani újabban a magát jobboldalnak nevező liberális keresztény (?) értelmiség és kormány. A hercegprímás nem volt sem langyos demokrata, sem modernista. Ő legitimista volt és meggyőződéses konzervatív egy életen keresztül. Úgy hiszem az emlékét nem moshatjuk össze holmi demokrata maszlaggal. Kádár János, egy életen át tisztességes (?) magatartását felfogni is képtelen vagyok. Nem is szeretném cáfolni.

Ez egy vicc.

A sort folytathatnám, de teljesen felesleges. Mindenki talál kivetnivalót, mindenki látja az apró csúsztatásokat, melyeket próbálnak lenyomni a torkunkon, hogy mindannyiunkat "középiskolás fokon tanítsanak" a magyar történelemre. Ismerve a mai magyar történelemoktatást a középiskolákban (tisztelet a kivételnek, ami hála Istennek van) ez sikerül is.

Teljes zűrzavar, kisajátítás, és helyenként poszt-marxista terminus technicusok. A figyelmet azonban egy dologra szeretném felhívni. Az Új Alkotmány születik (?) című festményre.

Kérem Uraim!

Ezt Önök sem gondolhatják komolyan. Szent István királyunk és ez a "jut is, marad is" alaptörvény. Ízléstelen. Én tisztában vagyok vele, hogy Önöket elevenen nyúzta volna meg a sajnos mai napig létező balliberális média és politikai garnitúra, ha helyreállították volna a jogfolytonosságot. Az azonban, hogy a konzervatív oldal szerepében tetszelegnek, enyhén szólva visszatetsző. Ez a föld olyan embereket adott nekünk, mint Mindszenty József hercegprímás, báró Lehár Antal, gróf Széchenyi István, Szent László, Szent István királyaink, és sorolhatnám. De nyíltan leírom. Nincs hova hátrálnunk! A baloldal bemocskol mindent, ami számunkra szent. Önök pedig megpróbálják sekélyes ideológiájukba belevonni, belerántani. Nem Uraim, nem hagyjuk. Nem Mindszenty Józsefet kell "szalonképessé" tenni. Nem és nem. Önöknek és a népnek kell elmerengeni, és végiggondolni: Vajon merre is tart Szűz Mária országa?

Mutáció a jelennek

Így Krisztus Király vasárnapja után...

...vajon elgondolkodnak-e keresztény ÉS demokrata honfitársaink, amikor a Miatyánk utolsó soraihoz érnek egy-egy mise alkalmával és a pappal együtt mondják: "...Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen"? Hogyan lehet az, hogy a templomban ezt mondják, a templomból kiérve pedig elfelejtik mindezt? Vajon lehetséges-e összeegyeztetni az istenkegyelmiséget a népfelség elvével? És honnan ered a keresztény demokraták hatalma? Istentől, vagy az önimádó néptől?  A nép szava valóban Isten szava? Krisztus választotta-e a tanítványait, vagy a tanítványok Krisztust? Tudom, ezek provokatív kérdések amelyeket általában mély hallgatás fogad. De mégis föl kell tenni, időről-időre. Talán egyszer válasz is érkezik.

Köztársasági elnök szakképzés nincsen és ne is legyen!

"Nem tudom ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy mennyire jó, ha a nép egyszerű fiai, pékek, pályaelhagyó szabad bölcsészek, esztergályosok, technika-biológia tanárok irányítanak egy országot, de így az államcsőd kapujában azt kell, hogy mondjam megérdemelne egy alapos verést. Mindenki foglalkozzon azzal amihez ért! Nagy Feró zenéljen, Schmitt Pál sportoljon, Göncz Árpád írjon, fordítson, Sólyom László kiránduljon, Mádl Ferenc (Isten nyugosztalja) tanítson az egyetemen és és ne legyen senki köztársasági elnök, mert hazánkban jelenleg ilyen irányú szakképzés nem folyik."

[Ismeretlenül ismerős magyar monarchista jogos kifakadása.]

I. Ferenc József királyunk halála napján

Ma van 95 éve, hogy I. Ferenc József, Magyarország apostoli királya visszaadta lelkét Teremtőjének. Emlékezzünk meg a leghosszabb ideig uralkodott királyunkról halála napján és gondoljunk arra, hogy mennyi mindent adott a hazának és a nemzetnek. Imádkozzunk a lelki üdvéért és kérjük a Mindenhatót, hogy adjon még a hazának sok ilyen királyt a restauráció után!

A magyarországi királyságpártiak a Ferencz József sörözőben emlékeznek meg nagy királyunkról, ma 17:30-tól a Nagymező utca 12-ben. Mindenkit szeretettel várunk.

Modern republikánus mese...brrrr

Nem kértem bocsánatot?

Unalomig ismételt, ilyen mértékben utoljára 1990-ben és 1998-ban hallott fogalomra lettem figyelmes, amit legtöbbször az önmagát „baloldalinak” meghatározók hangoztatnak; sokszor a felelősség szétkenésének rejtett szándékával. Ez a kifejezés: a megbékélés.

Annyit, olyasmit akar jelenteni aktuálisan, hogy „ne foglalkozzunk” ezzel vagy azzal, „felejtsünk el” ezt vagy azt, „bocsássuk meg”, „nézzünk el” minden előzményt a másiknak.

Azon a szemponton most könnyedén libbenjünk át, hogy a megkívánt magatartásra vonatkozó fogalmak a moralitás kategóriájába tartoznak.

Mint ahogy azon se morfondírozzunk magunkra erőltetett hanyag eleganciával, hogy a most „megbékélést” kérők hatalmuk teljében senkinek és semminek nem bocsátottak meg, nem néztek el, nem voltak hajlandóak a „megbékélésre”, de még a megbékélés szimbolikus megjelenítésére sem.

Hatalmi arroganciájuk mindig megtiltott számukra mindenkor ilyen – akár jelkép erejű – gesztusokat is.

A vicc-kultúra sorozatban ismeri az erre az élethelyzetre íródott, vagy ezekből táplálkozó helyzetkomikumokat; amikor kiderül a nyuszikáról, hogy még sem olyan hatalmas, mégsem tehet meg mindent, mégsem mondhat mindent; így most nem is színesítem ezzel az írást. Mert a helyzet minden, csak nem vicces.

Hisz mondják meg nekem, mibe került volna még anno a holokauszt tagadásával együtt vagy azzal párhuzamosan a kommunizmus bűneinek tagadását is törvénycikkbe iktatni? Miért kellett ehhez egy új ciklus, ahol meg „ők” is megszavazzák a korábban általunk lesöpört indítványt? Mindig csak hatalmi, alá-felé rendeltség dimenziójából, arroganciából kell politizálni? S ha igen: a bűnében megátalkodott most miért kér kegyelmet, miért kér mégis megbocsátást, mikor „ő” olyanra önszántából sosem volt képes, csak ha arra rákényszerítette valami? Hamisak a felhangok, disszonáns a kórus mindig ilyenkor.

És most nem a legújabb „bocsássunk meg” kórusról, a kommunizmus bűneiről beszélek (vannak az aktuál-politizálásra jobban hivatott oldalak, ahol mindenki kiöntheti vonatkozó indulatait, búját, bánatát, félelmét esetleg rettegését) én etikáról beszélek.

Mert nekem régóta egy valami nagyon bántja, irritálja, piszkálja a lelkemet, és ez a Landeszmann-ügy. Talán még emlékeznek rá, valahogy így hangzott a gondolat: „(...) ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”. Engem itt kérem leszóltak, lenéztek, leostobáztak, lebunkóztak; s mai napig nem emlékszem rá, hogy valaki ezzel az 1992 Karácsonyán elhangzott szidalmazással kapcsolatban felhívott volna egy jó kis „megbékélésre”. HSZ-val meg ne is foglalkozzunk, mert én ilyet nem nézek ki ebből a jó asszonyból, csak egy megbékélést rövidre záró dobtáras géppisztolyt. De ki emlékszik itt, anno egy megbékélésre felhívásra?

Ezek a tüskék régóta bennem vannak.

Anyósom még esküvőnk idején azt adta nekünk jó tanácsként: „Gyerekek, vigyázzatok a tüskékre! Mert mindegyiket ki lehet ugyan húzni, de a nyoma lehet, hogy örök életre megmarad.” S ne is foglalkozzunk most azzal, hogy a Drága Mama mikor és hány tüskét is szúrt belém/belénk. Mert ilyen az anyós-vő sors. Én nem tárgyalok vele, a gyerekek viszont mindig elmehetnek hozzá (el is mennek), csak egyszerűen mi nem állunk szóba egymással – mert akkor biztos nincs sértés. Köszönés, távozás, minimum fél Magyarország távolság. Működik. Azóta nem bántott meg és én sem vívtam ki még mélyebb unszimpátiáját; hisz módom sincs rá.

S erre jön egy önjelölt poeta miser. Mondom, régóta érlelem magamban ezt a bánatot – mikor nemtelen egyszerűséggel lecsatlósozott, lebűnösözött és tajtékzó szájával követelte, hogy kérjek bocsánatot.

Fájt, sértett. Hiszen én ezzel az emberrel egy hazában éltem/élek. De ő a vélt igazsága miatt engem szándékosan megszégyenít. Nem véletlenül, nem akaratlanul, nem szándékolatlanul, hanem nagyon is célzottam.

Nem cécózik, kijelenti, hogy: 1) Nekem bocsánatot kell kérnem tőle, 2) Még soha az életben nem kértem bocsánatot vagy elnézést.

Nem ízléstelenkedek azzal, hogy még meg sem születtem, sőt az édesapám is kisfiú volt, amikor ezek a sérelmek megtörténtek. Szóval nekem miért kellene bocsánatot kérnem?

De nem is ez a valódi kérdés. Mert aki sértett, az sértett, s kellő lelki tartás nélkül, lelki nagyság nélkül, emberség nélkül ezen az eseménysoron – elismerem – nehéz felülemelkedni. Mert ha lenne emberi tartása, méltósága, hite az ilyen gondolatokat hangosan híresztelőkben, nem is mondanának ilyeneket.

Ami bánt, igazán sért, az állítása második részének hazugsága.

Ugyanis már 1965-ben, a magyar-német egyezményben, az (akkori) magyar állam bocsánatot kért, azzal, hogy tűrte, a németek kártérítést fizessenek. Majd még egyszer 1971-ben. S mivel a kommunisták annyira „különös anyagból” vannak gyúrva, az ő Kossuth-díját adományozók, hogy az esdeklés nem kenyerük (Lásd: „Holnaptól lövünk”), az igazi bocsánatkérés csak 1990 után következhetett. Ugye, ez az ember elfelejtette, hogy egy Antall meg egy Göncz 1990 júliusában megkövette a nyilas-terror áldozatait? De ami a lényeg, a mea-culpa jegyében 2000 óta van emléknapjuk is, amit minden iskolában megtartanak.

De nem is ez bánt. Még 1946-ban egy Ravasz László nevezetű, a kommunisták által meghurcolt református püspök egyháza nevében „megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette … nem állt ki egész bátran az ártatlanul üldözöttek mellett”.

És még nem is ez bosszant, hanem, hogy 1994-ben a MKPK pedig ezt mondta: „Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk”.

Tetszenek érteni? Tettel, jelképesen, pénzzel, jó szóval, minden emberi lehetőséggel bocsánatot kértünk (kértek) a kegyetlenkedéseket el sem követők (is). Sokszor. 2000 óta pedig évente legalább egyszer, plusz még a menetrendszerű és igen túlhangsúlyozott televíziós műsorokban. De még ez sem érdekel. Tegyék! Akit nem érdekel, nem nézi. Aki unja, másra gondol közben. Hogy lejáratják az egészet? Ők tudják – vagy mégsem, hogy az unalmat az undor követi és később az undor az egésznek a hitelét veszi el.

Miért mondom, hogy „ők” tudják? Mi ez a külső perspektíva? Miért „ők”? Hát ők nem a magyar nemzet részei? – kérdezhetnék. Hallom én innen-onnan, hogy akarnak, meg hogy Szent István Intelmei, meg minden, és hogy nagyon azok akarnak lenni, de azt is hallom, amikor eme hazudozó posztkádári megélhetési irodalmár kifejezettem mindig „őket” emleget szidalmazásaiban. Azaz vannak „ők”, a bűnösök, és vannak a nem-ők. Ha ő kirekesztheti magát, tegye. Miért is tegyek én másként. Ez ugyanaz, mint a híres „magunkféle” és „magukféle” párosításnak megfelelő öndefiníció, amit akkoriban sokan annyira zokon vettek az „ő” oldalukról.

De akkor is tisztázzuk egyértelműen: a botrányaival elhíresült, s valószínűleg aggkori agyér-elmeszesedésben szenvedő „kortárs” (a szó minden pejoratív értelmével) író a sértő hangneme mellett hazudik is. És mint tudjuk: aki hazudik, az más bűncselekmény elkövetésére is alkalmas. Kijelentéseinek morális súlya, értéke – úgy is, mint gyalázkodásnak – konvergál a mínusz nulla felé (már ha egyáltalán lenne ilyen).

Ellenforradalmi hőseinkre emlékeztünk

Írta: Nagy Áron

Dicsőséges ellenforradalmunk hőseire emlékeztek tegnapelőtt szép számmal a monarchista blog szerkesztőinek meghívására a fővárosi Egyetem téren. A nagyívű beszédek ezúttal elmaradtak - az egybegyűltek inkább mécsesek meggyújtásával és közös imával tisztelegtek a kommunista terrorállammal szemben fegyvert fogó, s a győzelemért vérükkel adózó harcosokra. A gyűlés este hét órakor oszlott fel az apró lángnyelvek viszont tovább ragyogtak jelzőfényként az éjszakában. Éppen ezért sokan, akik nem tudtak, vagy nem mertek részt venni az összejövetelen, később az Egyetem téri szobor talapzatának díszeit látva mégis az emlékműhöz léptek, hogy egy-két perces főhajtással állapodjanak meg előtte.

"Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl."

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk! Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" Te pedig, mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére! Amen

Velünk élő monarchizmus I. - Szent István király a Bartók Béla úton

Budapesten, a XI. kerületi Bartók Béla út 79. számú ház falán található ez a freskó. Elkészültekor a kép feltehetőleg még a Horthy Miklós útnon állt. Három első szentünket örökíti meg: Szent István király éppen tanítja fiát, Szent Imre herceget Szent Gellért püspök jelenlétében. Felettük Szűz Mária a kis Jézussal és az angyalok trónolnak.

Ez a freskó meglehetősen eldugott helyen, fák lombja között hirdeti első szentéletű királyunk dicsőségét. Bizonyára nagyon kevesen hallottak már létezéséről. Holott sokkal több ilyen mementó kéne, hogy a mai emberek, politikusok nap mint nap felidézhessék magukban a Magyar Királyság alapvetését: Szent István Intelmeit. Hiszen mi mást örökített volna meg a freskó festője, mint annak a tíz - mai divatos szófordulattal élve - pontnak az átadását a trónörökös számára, mely egy ezeréves királyságot alapozott meg? Ezen tíz fejezetben szó esik:

1. A katolikus hit megőrzéséről
2. Az egyházi rend becsben tartásáról
3. A főpapoknak kijáró tiszteletről
4. A főemberek és vitézek tiszteletéről
5. Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról
6. A vendégek befogadásáról és gyámolításáról
7. A tanács súlyáról
8. A fiak kövessék az elődöket
9. Az imádság megtartásáról
10. A kegyességről és irgalmasságról, valamint a többi erényről.

Nos Magyarország addig volt tényező, addig volt hatalmas, amíg uralkodói e 10 pont szerint éltek. Manapság csupán egyet szokás hangoztatni, augusztus 20-a táján (7.), de valójában semelyiket sem tartja be jelenleg a magyar állam. Érdekes mód az intelmek közül egyetlen sem szól konkrétan a gazdaságról, vagy a pénzről. Ennek ellenére ez az egyetlen recept, mely kivezetheti Magyarországot ebből az államcsőd közeli helyzetből. És ne csak a Bartók Béla úton sétálgatva gondoljunk erre.

Kötelező irodalom: Árpád-kori legendák és intelmek /Szentek a magyar középkorból I./ Osiris 1999

A győztes ellenforradalom ünnepe

Holnap lesz a 92 éve végetért győzedelmes magyar ellenforradalom emléknapja. Ünnepeljük meg ezt mi is, és emlékezzünk a forradalmi métely elleni harcokban elhunyt katonákra egy meggyújtott mécsessel. Kérjük a Magyarok Nagyasszonyát, hogy járjon közbe Urunknál hű magyarjaiért, és azért, hogy megtörténhessen egy újabb ellenforradalom a mai világ minden szintjén! A magyarországi királyságpártiak idei megemlékezésének

Ideje: 2011. november 16. 18:00
Helye: A belvárosi Egyetemi Templom mellet található ellenforradalmi és első világháborús emlékmű előtti terület.

Kérjük, hogy hozzon mindenki magával egy mécsest, és szívében méltóképpen emlékezzen meg a magyar szabadságért küzdő hősökért!

Lopakodó kommunizmus - Éljen-e november 16-a?

Károlyi Mihály - 1905

A jelenlegi, önmagát baloldalinak nevező, és némely esetben komikusnak is ható, ún. ellenzék szempontjából teljes mértékben érthető az a hisztéria, amit a Vörös gróf szobra körül csapnak. [1]

Károlyi senkinek sem kell. Ahogy sem a személye, sem a gondolatai soha senkinek nem kellettek. Erről mi sem árulkodik jobban, mint saját önéletrajzának címe: Egy egész világ ellen. [2] Károlyi mindig csak címke volt, mindig csak egyszer használatos segédeszköz, ilyen-olyan alkalmakkor felkapott, majd a szervezői sátor elé hajított május 1-i tábla.

Olcsó poén lenne, ha Károlyi testi hibáját emlegetnénk, ebből levezetve „őrült beszéde” rendszerét. E sorok írójának az a véleménye, hogy annak van nyúlszája, akinek nyúlszája van. Ez sem nem érdem, de nem is mentség; ez csupán egy orvosi kartonon megbúvó adat. Viszont a közszereplés felvállalása úgy a jelenkort, mint a tárgyilagos, néhol ellenséges utókort mindenféle kritikai megjegyzésre késztetheti. Legalább egy Mens sana in corpore sano-ra.

Igazán miről is beszélünk? A magyar történelem egy parányi epizódjáról. Amelyben – a szerző jól elrejtett megállapítása szerint: Károlyi megszámláltatott, és könnyűnek találtatott.

Olvasható olyan elemzés Károlyiról, aki Kerenszkijhez hasonlítaná. Elgondolkodtató, ám kényelmes szempont, hiszen ezzel a megjegyzéssel minden felelősséget könnyedén elháríthatunk úgy magunktól, mint Kerenszkijről, és főleg Károlyiról. Mert az a kérdés, hogy Károlyi valóban a „magyar Kerenszkij” lenne, aki csupán előkészíti a következőket? Mármint magyar változatban.

Igen, mert a valódi politikus onnan ismerszik fel, hogy van „képe”, elképzelése a jövőről; amibe a nemzetet vezetni akarja, vagy amitől a nemzetet meg akarja menteni. De ez Károlyinál hiányzik. Ő a valamit nem-akaró, nem az akaró figurája. Olvassa el a T. Nagyérdemű a fentebb citált emlékiratát. Az nem áll másból, mint önmentegetésből és felelőssége szétkenéséből; alibik, magyarázgatások gyártásából.

Mert ne legyenek kételyeink: a politikusnak igenis van felelőssége; mert kinek, ha nem éppen neki, a vezetőnek ne kellene, hogy legyen. De nem csak pillanatnyi, ún. politikai, amire mindenki, rutinszerűen hivatkozik, nem csak távlati-, büntetőjogi-, hanem történelmi felelőssége is van. És ismételgetheti mindenféle „elfogulatlan” elemző, hiába kívánja magának vindikálni a történelem ítélőszékének jogkörét, a történelem ítéletét csak a történelem mondhatja ki, sosem a jelenkor, és főleg nem a politikai elkötelezettségű bérgondolkodók; de még a szoborállítások, sőt a szobordöntögetések sem.

A történelem ítéletéhez perspektíva kell, és ez Károlyi esetében nagy valószínűséggel már megvan. Éppen ez az, ami elborzasztó. Károlyi szempontjait felesleges Lenin vagy akár Kerenszij [3] szempontjaival összehasonlítani. Károlyit Károlyi szempontjaival kellene összehasonlítani.
Főleg úgy, hogy Károlyi szempontjai az „Egy világ ellen” című szerecsenmosdatásában fellelhetetlenek. Mert neki éppen perspektívái nem voltak, csak egyéni sértettségei, ambíciói és mákonyos álmai.

Jó, rendben, most mondjanak egy konkrét elképzelést, ami ebből a „műből” áttűnik és az nem valaki gondolatának a jól-rosszul elsajátítása, idézése!

De értem én. Az elmúlt 60 év – ha másra nem – arra legalább jó, volt, hogy megtanítottak egy társadalmat a sorok között olvasni és a kellő kritikára a hatalomtól érkező „örök igazságokkal” szemben. Károlyink soha nem volt a magyar Kerenszkij. Kerenszkij – Lenin szavaival élve – egy hasznos idióta volt. De Károlyi még ez sem. Hisz’ még a lenini-sztálini hatalom is megtagadta. Legalább háromszor, hiába kuncsorgott mindig vissza.

Desmoulinstől 1793-ig

De ha már okvetlenül történelmi előképet akarnánk felhozni, Károlyi inkább hasonlít a királygyilkos Louis Philippe „Égalité”[4], rangjáról lemondott orléans-i hercegre, aki előkészíti Danton menetelését, aki besegít Desmoulins vérfürdői előkészítésébe, s aki maga is a „Megvesztegethetetlen” tilója alatt végzi. S minderre csupán saját nagybátyjával szembeni izzó gyűlölete és becsvágya bírta rá. Elárulni a családot, a királyt, Franciaországot és mindazokat, akik valaha is bíztak a királyi küldetésben.
Igen, lehet, hogy Fülöp (testi) hibája az irigység volt, de ne feledkezzünk meg arról az körülményről sem, hogy a XVII-XVIII. század fordulóján, közepén a szalonok kedvencei éppen azok a „felvilágosultak” voltak, akik kikövezték az utat a guillotine előtt. S az ehhez vezető szellemi előkészítést, a királyi család média-gyalázását és a rend tudati szétzúzását egy Bourbon mégis szórakoztatónak tartotta. Mi ez, ha nem elmebetegség?

S itt térjünk vissza Károlyihoz. Személye, műve valójában szóra sem érdemes; még epizódnak sem nevezhető a magyar történelem egésze szempontjából. Ami most érdekes, ők a zászlólobogtatók. Kik azok, akik akár 2011-ben is szellemi elődjüknek nevezik ki a deklasszált grófot? Károlyinál mindig csak ez az egy lényeges kérdés tehető fel: Kik jönnek utána?

Ezért érdekes a fent említett önmeghatározási válságban szenvedő szervezet markáns Károlyi-akciója.[5] Hiszen Károlyinál mindig csak egy kérdés érdekesebb: Károlyi utódai. Mert Károlyi mögött mindig az ilyen-olyan kommunisták lopóztak. Ez az ideológia mindig ilyen volt. Lopakodó. Először rejtőzködik, beépül más pártokba, ennek vagy annak, esetleg (népi-, szocialista-, igazi-) demokratának állítja be magát, hogy később több mint 100 millió emberéletért legyen felelős. És a maga mögött hagyott erkölcsi, gazdasági káoszért; a romokért. Amit mindig a konzervatív irányításnak kell eltakarítania.

Ezért nem örülök Károlyi mai védelmezőinek. Mert akik védik, akik Károlyi mögött nyomulnak, éppen rájuk mondta Belgrádban 1918. november 7-én d'Espèray [6] francia tábornok: „Hát maguk ilyen mélyre süllyedtek?” [7] Mert a lopakodók, a settenkedők, akik újra és újra előretolják Károlyit, a Károlyi-féléket, ők mindig „a” süllyedtek.

Apropó, tényleg éljen november 16-a?


Megjegyzés:
[1] Lásd
[2] Lásd
[3] Lásd
[4] Lásd
[5] Lásd
[6] Lásd
[7] „Vous êtes tombés si bas?”

Bemutatkozunk a Regnum! Portálon

Kik vagyunk? Mit gondolunk? Magyar, monarchista és blogger. Így egyszerre!

Japánba kiküldött tudósítónk jelenti

2011. november, Japán, Fukuoka. Jukio Misima és társa, Morita halálának 41-dik évfordulójára megrendezett bankett, amelyen egy helyben lakó admirális beszédet mond. A belépő kétezer jen (cca. 5800 Ft).

Érdeklődő azért van bőven.

Magyar legitimista rekvizítum

A fenti képen a Magyar Legitimista Párt hivatalos emblémája van 1990-ből, egy választási anyagukról (az egész lap zöld színnel lett nyomtatva, ezért sajnos nincsenek benne külön más színek). A párt szerveződés nem volt nagyon sikeres, a választáson lényegében semmilyen eredményt nem ért el és a politikai programjában sem szerepel(hetet)t a restauráció igénye. Újabb bizonyíték amiért nem lehet a királyság témáját egy párt színeiben eredményesen képviselni. Szimbolikája azonban megkapó lett, amelyben a turul, a hangsúlyos Szent Korona ábrázolás és a legitimo-monarchista szimbólum, a kettős kereszt szerepel benne, mintegy kimetszve a országcímerből.

Negyvenhárom éve tért meg a Teremtőhöz Hamvas Béla

Emlékezzünk és tanuljunk tőle. Az Örök Világosság fényeskedjék Neki!

Meghalt a császár…

… olvasom itt és ott, ebben a lapban és abban, hallgatom ezen a csatornán és amazon. A különbség csak annyi, hogy van, aki kis betűvel írja, van, aki pedig naggyal, s akad, aki a nagy kezdőbetűt idézőjellel kombinálja. Nem kívánom a néhai Albert Flórián érdemeit sem kicsinyelni, sem méltatni, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy régen elfelejtett hazai politikusunkhoz hasonlóan én sem értek a futballhoz. Én csak szeretem nézni. Mármint a jó, az érdekes focit. Albert Flórián gyermekkorom nagy kedvence volt, s nem tudom miért, de nekem az egykori – akkor még nem celebnek – televíziós sportriporternek – nem kommentátornak vagy szakértőnek – nevezett híresség fél órán keresztül szapulta, hogy egy helyben áll és meg sem mozdul, és semmit sem tesz a játék érdekében. Ez gyermekkorom szinte első Albert-élménye, és a Ferencváros gombfoci készletem, amiben még Kű is benne volt és Géczy volt a kapus. De ismételem, nem értek a focihoz. Én sem értek.

Ha egyvalakivel szembeni nagyrabecsülésünket, rajongásunkat, tiszteletünket akarjuk kifejezni, véletlenül sem kap olyan titulust, hogy XY, az Elnök, vagy XY, az Elsőtitkár, esetleg XY a Végrehajtó Bizottság Titkára. A szuperlatívuszok és a titulusok az emberek tudatában ösztönösen a monarchiával kapcsolódnak össze. Az az érték, az a valódi érték. Nem a respublika. De nem csak nálunk, mert van „Der Kaiser” is.

Sőt, a könnyűzene is szereti a „királyokat”. Ott is a monarchista rangok képviselik az értéket és a tiszteletet. Vannak kicsi „királyok”, vannak nagyok, sőt – szerintem – ellenkirályok is és akadnak „hercegek”, „grófok” és „bárók” is. Mert, hiába énekelték a múlt század első évtizedeiben a híres menetdalfesztivál-nyertes nótát: „Királyok, hercegek, grófok, | Naplopók és burzsoák, | Reszkessetek, mert feltámad | Az elnyomott proletár.” – valamiért senki sem szereti magát proletárnak becéztetni (prolinak meg főként), s ha választani kell, inkább akarja a „király”, a „herceg” vagy a „gróf” titulust. Lehet, hogy bennem van a hiba, de én még „burzsoá” nevezetű emberről sem hallottam, pedig a burzsoá (értsd: „polgár”), az nagyon is értékes, sőt, állítólag ők lennének a polgári társadalom, a köztársaságok alapjai.

Ha majd egy neves énekesről, sport-csillagról bárhol azt fogom olvasni, hogy nem a „feudális csökevény”, a „hűbéri piramis” akármelyik rangjával nevezi magát, vagy nevezik őt rajongói, akkor – talán – revideálni fogom eddigi nézeteimet.
De ebbe a műveletbe persze nem tartozik bele, ha valaki talál egy „kulák” becenevű embert, mert a gazdagparaszt a monarchikus államberendezkedésnek is komoly alapkövei voltak.
S talán az sem véletlen, hogy a respublika küldte a hercegeket, a grófokat és a kulákokat Recskre és a Hortobágyra. És zavarta külföldre.
Hogy utána beüljenek az elkonfiskált házaikba, s ha már a cselédeket nem telepítették ki, hát rögtön meghosszabbították a munkaviszonyukat. Mert a ki-tudja-hanyadik köztársaságos „éhes proletár”, ha megkaparintja a hatalmat, rögtön a cselédre is igényt tart. Ahogy a fekete bőrű gigasztár is a lelke legmélyén fehér ember akart lenni.

Szent Imre herceg napjára

A Katolikus Egyház ma ünnepli Szent Imre herceg és hitvalló főünnepét. Szent Imre herceg első apostoli királyunk tragikusan korán elhunyt fia és trónörököse volt, akit apja lelkiismeretesen készített az uralkodásra, különösen a ránk maradt Intelmeiben. Az egyik legbecsületesebb, legtisztább Turul-házi sarjként emlékezünk rá, akinek sajnos csupán kevés év adatott. A fiatal herceg erélyességéről és vallásosságáról már korában legendákat zengtek. Ugyan megházasodott, de egy égi szózat nyomán feleségével szűzként élték le életüket. A herceg mai napig a magyar ifjúság védőszentje. 

Emlékezzünk Szent Imre hercegünkre, kérjük közbenjárását Teremtőnknél és adjon az Úr a magyar nemzetnek sok szentimrés fiatalt, akikre lehet építeni!

Forrás.

A Foederatio Emericana Alkotmánya

Károly-napi kívánságunk

Kompozíció: Molnár Maxim Ádám.

Ez a könyv nem hiányozhat egy monarchista polcáról sem!

Örökös királyunk halálhíre idején , mint vigasz jutott el hozzám ez a könyv, melyet most bemutatni igyekszem a kedves olvasóknak. Egy jó-barátom kezében pillantottam meg. Charles A. Coulombe Krisztus Helytartói című művéről van szó. Tetszetős címlap, populáris kötés, mely számomra , mint konzervatív , ellenforradalmi nézeteket valló olvasó számára gyanút keltett. Pláne a vásárlás helye: Alexandra. Tudvalevő ugyanis, hogy ilyen és ehhez hasonló könyvesboltokban magára valamit is adó férfiember nagyon ritkán talál érdemes művet. Többnyire limonádé irományok illetve Pallavicini Zita által jegyzett Egy őrült őrgrófnő naplója (Krisztus segíts!) című fércművek sorakoznak a polcokon. Egyszóval a kétkedés és szkepticizmus örök konzervatív tulajdonságaival láttam neki a könyvnek.

Rögtön megváltozott a véleményem az ajánlás láttán:

II. János Pál Őszentségének,
Róma püspökének...
Otto von Habsburg
császári és királyi őfelségének,
Ausztria főhercegének,
Magyarország apostoli királyának,
a nyugati császári hagyomány örökösének;
és őfelsége Louis de Bourbonnak,
Anjou hercegének,
Franciaország és Navarra
jog szerinti XX. Lajos királyának
ajánlom e könyvet tiszteletteljesen,
a múltra emlékezve,
s a jövőbe vetett reménnyel.

Mielőtt a nyájas olvasó billentyűzetet ragadna, megjegyzem, észrevettem a pontatlan cím és névhasználatot. Jelen esetben azonban eltekintettem tőle. 2011-ben az Alexandra könyvesboltban egy valódi monarchista hangvételű , royalista szellemiségű könyv. Talán érzik az idők jeleit?

A hátoldalról:

"Coulombe a legkülönfélébb - ma sommásan "reakciósnak" nevezett -, monarchista és egyéb társaságok tagjaként olyan pápatörténetet ad a kezünkbe, amely merőben eltér az eddig megszokottaktól. " "Coulombe magát büszkén vallja dogmatikusnak."

A művet ajánlom mindenkinek, aki büszkén vallja magát konzervatív katolikusnak, monarchistának és kifejezetten előnyben részesíti a dogmatikus megközelítést, melyet a téma véleményünk szerint megkíván. Természetesen elérhető több internetes áruházban is. A szerzőről pedig egy idevágó riport alapján alkothatunk magunknak képet. Interneten elérhető több írása is. Érdemes beleolvasni.

(Katt a képre!)

Ellenforradalmak pozitív jelentőségéről is olvashatunk - ami manapság igen meglepő ebben a vonatkozásban - akárcsak az Őfelsége I. Ferenc József apostoli királyunk által emelt vétóról a szabadkőműves Rampolla bíboros ellen. Mindent összevetve, kuriózum, amit már csak ezért is érdemes elolvasni, hiszen nem sok reakciós amerikai royalista könyvét adják ki magyar nyelven. Talán még ennél is kevesebb szól Krisztus helytartóiról.

Népköztársaság vagy köztársaság?! Ki tudja ezt megjegyezni már...

Kraschau - Egység és Rend

Halottak napjára