2021. okt. 28.

Soprontól Tihanyig 10.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Október 28, péntek 

Délfelé szobámba jön Ilona sógornőm és meglep a jelentéssel, hogy őfelségéék délután négy órakor a polgárdii állomáson át fognak utazni. Útban Pestre. Nagy izgalomban vagyunk. Vájjon mi lehet a meglepetésszerű rendezésnek a célja?! Hamar elhatározom, hogy ha már nem is ma, de legalább holnap én is Pestre megyek. Ma mindnyájan ki akarunk menni az állomásra, de miután a csoportosulásokat nem engedik, óvatosak leszünk, nehogy a derék főnököt valami kellemetlenség érje. Négy előtt kihajtunk Gyártelepre. Ilona, Lajos, Boy, Radnai és én, egynéhány inas és komorna. A vonatnak kis késése van. Növekvő izgatottsággal várjuk és szemmel kísérjük már attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyja a polgárdii állomást. Végre lassított menetben megérkezik és megáll. Feldobog a szívem. Mindvégig nem tudtuk meg fog-e állni. A vonatnak csak két személyszállító kocsija van. Keressük a felségeket» de nem látjuk sehol. Megpillantom Gyulát az utolsó kocsiban, a folyosón áll zárt ablakok mögött. Körülötte csupa civilruhás idegen. A háttérben szuronyos csendőrök. Oda akarok futni, de intenek, hogy ne közeledjek. Gyula arca ijesztően halovány. Kifejezése komoly, szomorú. Most, hogy kétszer huszonnégy óra óta nem láttam, újból föltűnik, milyen rossz színben van. De mért nem száll ki legalább a hágcsóra? Miért nem ereszti le az ablaküveget és én miért nem mehetek közelebb, hogy megkérdezhessem, mi a terve, mit akar csinálni, hol van a király és a többiek mind? Karjaimmal hadonázom a levegőben, mozgatom hozzá a számat, úgy amint siketnémákkal szokás beszólni. De mindenütt csupa merevség, csupa mozdulatlanság ül az idegen arcokon. Gyula pedig mintha még halványabb volna, szemei még fénytelenebbek, még szomorúbbak. De mi az? Jól látom? Nem mozdult-e meg a keze csaknem észrevétlenül egy jeladásra? És mintha felfelé, a mozdony felé mutatott volna.

Szaladok felfelé, do nem látok semmit és jövök vissza. S mintha összesúgott volna az idegen civilruhások közül kettő. Kinyílik az ajtó. Az egyik közeledik felém. Arca ünnepélyes, hivatalosan merev, mint mindazoké, akik az államhatalom vaskarmainak szorongatásában ólnok. »Őemineneiája az első kocsiban van« és sokatmondóan néz a szemeim közé. »Őemineneiája!?« — most még kevésbé értem. De mire egy második kérdéshez jutnék, már eltűnt a civilruhás. (Megtudom később, hogy detektív.) És ott áll újra a folyosón. Másodszor is megindulok a mozdony irányában tágra nyitott szemekkel, hogy belássak a fülkék mélyébe. És csakugyan igaz! Az egyik ablakban egy másodpercig felbukkan Csernoch hercegprímás ősz feje. Tőle nem messze Soós generális. Visszahökkenek! Hát nem a király utazik?! Rohanok vissza. Szinte szégyenlem, hogy elpocsékoltam a rövid pillanatokat, amelyek meg hátra vannak. Gyula még mindig egy helyben áll és néz minket. Mögöttem Lajos, Ilona, Boy. Szinte mozdulatlanok. Hamarabb megértették, mint én, hogy itt milyen szörnyűség megy végbe. A kalauz lead egy levelet az állomásfőnöknek s azután csaknem zajtalanul megindul a vonat. És mi is együtt vele párhuzamosan, hogy utána nézhessünk addig, míg szemeink bírják. Az állomásfőnök nekem nyújtja át a levelet. 

A finom borítékon a hercegprímás címere. Csodálkozva szakítom föl és olvasom. »1921 október 28, péntek Kegyelmes Asszonyom! A Hercegprímás meglátogatta Tihanyban Andrássy Kegyelmes Urat, aki kérte annak jelentését, hogy jól érzi magát, a küldeményt megkapta és nagyon köszöni társai nevében is. Most utazik Andrássy Kegyelmes Úr Rakovszky társaságában abban a vonatban, amelyben én írom e sorokat. Budapestre szállítják. Délután két órakor indultunk Tihanyból és este hét órakor érkezünk Budapestre A Hercegprímás és Soós tábornok is a vonaton vannak. A legalázatosabb tisztelettel Leopold Antal dr., a Hercegprímás oldalkanonokja.« — Meg vagyok hatva, jól esik ez a figyelem. És végre megértek mindent. Ebből az egy szóból: »Szállítják!«

2021. okt. 27.

Soprontól Tihanyig 9.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Polgárdi, október 27, csütörtök 

Ma írtam Balatonfüredre egy ösmerősömnek és kértem, hogyha teheti, látogassa meg Gyulát, hozzon tőle híreket és vigyen is tőlünk. Kértem, tudja meg azt is, hogy a királynénak mire van szüksége. Bármivel elláthatjuk. Egyidejűleg küldtünk mindnyájuknak könyveket, szivart, ruhaneműeket, de levelet csak neki, hogy mondja el szóval a tartalmát. Még délelőtt megérkezik Salm Hermann Pestről. Vele jön Fekete repülőtiszt. Salm nagyon izgatott Ostenburg miatt. Azt hallja, hogy reggelre ki fogják végezni. Tihanyba készül, papi köntösben akar bejutni a kolostorba. Ajánlani akarja a királynak, hogy a kormánytól követelje maga mellé Ostenburgot kísérőül, akármerre viszik is száműzetésbe. 

Tea tájban megérkeznek Tihanyból Esterházy Franciék. Tihanyban a tartózkodási engedélyek megszűntek. Rövid volt. Franciékat is küldik haza. Nagyon lehangoltak. A kormány tegnapi simasága tehát esak becsapás volt! Elbeszélik, hogy az őrizet erősen megszigorítódott. Gyula, Rakovszky és Gratz az éjjelt az apátság egy földszintes szobájában töltötték együtt, — most a Hevesi-villában laknak a visszhangnál, fűtetlen szobában és csak engedéllyel mehetnek át őfelségéikhez. Boroviczénynek nem szabad a szobáját elhagyni, a felesége pedig csak külön engedéllyel mehet be a királynéhoz. A folyosókon felállított őröknek lövési engedélyük van. Franci, aki a király ajtaja előtt várta a parancsokat, látta, amint a király kidugta a fejét az ajtóban és szólni akart hozzá. Odasietett, de az őr vállára emelte puskáját és keményen rászólt, hogy mozdulni ne merjen és mikor ő alkudozni próbált, az őr ráordított: »Szerencsétlen, ne mozduljon, mert lelövöm.« A folyosókon detektívek is járnak fel s alá. Boroviczény meglesett egyet, amikor a királyi pár szobája előtt az ajtó kulcslyukán hallgatódzott. Annyira el volt mélyedve finom foglalkozásába, hogy észre sem vette, amikor Boroviczény a háta mögé került. — Gyulának, mialatt a királynál volt, a szoba egyik zugába kellett vonulnia és hangját nagyon megtompítania, a királyné pedig keményen kopogó lépésekkel járt fel és alá az ajtó előtt, nehogy kihallatszok a beszélgetés a folyosóra. Megjön Boy leányom Pestről. Örülök, hogy nem hagy magamra. Ó reá mindig számíthatok, ha baj van. Vele együtt jön Radnai, a Magyarság munkatársa és beszéli, hogy a Magyarság gépeit szétrombolták — úgylátszik dühöng a közbiztonság Pesten!

2021. okt. 26.

Soprontól Tihanyig 8.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Polgárdi, Október 26.

De undorodom Pesttől. Polgárdin aránylag közel vagyok Tihanyhoz és ott csend és rokonszenves légkör van. Hajnalban felébresztenek azzal, hogy meleg holmikat hoztak Bicskéről Gyulának. Megörülök, hogy idejekorán érkezett a küldönc. Pár nap előtt nyár volt, most teljesen beállt a késő ősz. Gyula kisüti, hogy az udvari vonat via Polgárdi megy Tihanyba. Én tehát mehetek velük egész odáig. Sokáig várunk útrakészen a folyosón a főlépcső alján a felségekre. Kint még teljes az éji sötétség. Franci kirukkoltalja egész cselédségét a fehórköntösös szakácstól kezdve le az utolsó lovászgyerekig. Sorfalat állnak és háromszoros éljenzéssel fogadják a felségeket, mialatt beszállnak a kocsiba. Két szép szürke van számukra a broomba befogva. Mi többiek autón megyünk. A városban az egyik őrség reánk fogja a fegyvert. Franci ordít, hogy a király vonatához megyünk, — eresszenek! Egész hadiállapotban van a város. Őrjáratok cirkálnak és egy sor katonaság van felállítva a kastélytól az állomásig, a vonat pedig megtömve Ostenburg-csendőrökkel. Őfelségéik részérő villanyvilágítású, meleg szalonkocsit küldöttek Pestről. Meglep, hogy ennyi figyelemmel vannak. Mi, Gyula és én, a király fülkéjétől balra vagyunk. Jobbra Franciék, Boroviczényék. A két másik fülkében a kézipodgyász Strauss Mici komornával és Tatáról négy inas, akiket Franci elvisz Tihanyba. A fülkeajtók nyitottak. A folyosón élénk a közlekedés. Csurgón felszállnak Károlyi Daisy és Wenckheim Lilly. Velünk jönnek Fehérvárig, ahol József, a főispán várja a királyt. A pályaudvar üres. Nagyon őrzik. Csak az állomáson kívül állnak emberek. Elhangzik egy magános Éljen! A »bűnöst« leütik. De még som lehet az ember hagyományos ösztönével síkraszállni. Az állomáson kívülálló emberek a vonat elindulásakor lelkesen tüntetnek. Amerre megyünk, a tilalom dacára emberek állnak a töltéseken és a veszteglő tehervonatok kocsijain. Legtöbbnyire egyszerű emberek, munkások, parasztok. Hisz még kora reggel van és Pesten gondoskodtak arról, hogy tettüket homály fedje, mint ahogy nem is alkalmas arra a napsütés. 

Az emberek némák, beléjük van fojtva a szó, a sóhaj. Nekik nem szabad örülniök, hogy megjött a király, sem tiltakozni az ellen, hogy mint rabot viszik a ma még ismeretlen távol idegenbe. Ilyen esetben hivatalfosztás, esetleg börtönbüntetés jár. Elfogulva forgatják kezeikben kalapjaikat és várnak. Olyan testtartással, mint aki régen vár, de tovább is várni fog, mert várni akar. Hirtelen megrándulnak az arcizmok, megélénkülnek a szemek. Öröm és meghatottság váltakozik bennük. (Felülről, az ablakok függönyei mögül ez jól megfigyelhető.) Aztán felemelkednek a karok, lengenek a kalapok, a kendők. Integetnek. Síri csendben ugyan, de szűnni nem akarón, mindig fokozódó lelkesedéssel. És a felségek köszönik. A folyosón állnak, vagy visszasietnek a fülkéjük ablakához és integetnek hosszan, fáradhatatlanul. Arcuk kipirult, szemeik könynyesek. Hálásak a részvétért és szeretetért, amelyet leolvasnak az arcokról, a hódolatért, a királyhűségért, amelyet a kis emberek hoznak a kisemberek barátjának és amelyet nem tud beléjük fojtani a zsarnokság egyik terroreszköze sem. És mennyivel magasabbra értékelheti a »kisemberek barátja« ezt a csendes tüntetést, mint azt a fületsértő, zajos tömegszuggeszciókat, mely a hatalmast kisóri és amely a hatalomban a saját érvényesülését, a saját anyagi hasznát, a saját hatalomraj utasát ünnepli. Nem! Akármi vár még a jövőben erre a szerencsétlen fejedelmi emberpárra, nem azzal az érzéssel távoznak majd az országból, hogy nem kellenek a népüknek. Nem ez a benyomás követheti őket a tengerekentúlra. Csak azoknak a sehonnanjövőknek, akik a magyar király itthonléte a homályba, a szürkeségbe való visszasülyedóst jelenti, csak ezeknek nem kell és nem fog kelleni a legitim magyar apostoli királyság soha. Seregélyesre érve, mikor komolyodni kezd a helyzetem, megkérem Gratzot, beszéljen érdekemben Siménfalvyval, hátha még el tudna érni valamit. Gratz beszól vele s azt mondja, hogy minden eredménytelen, próbáljam meg én. Kérni! — érzem, hogy fejembe szökik a vér. De csak egy percig habozom, azután megyek. Az ezredes be van zárkózva hálófülkéjóbo. A függönyök mögött aludhatott, mikor Gratz bekopogott hozzá. Csodálkozom, hogy ki tudom nyögni, mit akarok. De ő úgyis tudja. Azt mondja, Pestről van utasítása, nem teheti meg. »Nem tudom elképzelni, hogy Pesten reám gondolnának. Azt sem tudják, hogy itt vagyok. Kinek a szemében lehet fontos az ón itt- vagy ottlétem? Ha tudniillik nem puszta szekatúráról van szó.« Mialatt beszélek, nézem dúlt vonásait és mire megszólal, már tisztában vagyok vele, mit fog mondani. Udvariasan beszól, sajnálkozik, megtenne mindent, de még sem tehet semmit. Ő is csak közeg, csak végrehajtója a parancsoknak. Mikor már látom, hogy nem használ semmi, azt mondom, úgy azok a híres parancsok sem lehetnek oly fontosságúak, hisz percről-percre váltakoznak. 

Végeredményében maguk sem tudják, mit akarnak ott Pesten a magasságban. Parányi jóakarattal észrevétlenül maradhatna az én hollétem. Látom, hogy nem tetszik az, amit mondok. Ő összeráncolja a homlokát és újból hangsúlyozza, hogy »külön parancsa van a Kegyelmes Asszony személyére nézve?. Beadom a derekamat. Biccentek a fejemmel. Kezet nem adok és megyek az ütközők vaslemezhídján át vissza az udvari kocsiba, A király beüzen Gyulához, jönne át hozzá. De minthogy már csak két állomásra vagyunk Polgárditól és nekem rosszul esnék, ha most elhagyna, helyette én megyek be. »Búcsúzni jövök. Rövid időn belül el kell hagynom a vonatot.« »Hogyan, már ilyen gyorsan!« A felségek méltatlankodnak. Melegen érdeklődnek, részvéttel beszélnek, kérdezősködnek és mindig eltalálják azt a szót, amely jól esik. Érzem, hogy lerongyolt idegzetem nem állja soká. Végezni kell s pedig sietősen, mert nem akarok elérzékenyülni. Megfogom a királyné kezét, két kezemmel erősen megszorítom és ajkaimhoz emelem. Aztán nem látok többé semmit, egy hő- és könnyhullám borítja el az arcomat. És rohanok kifelé. Észre sem veszem, hogy nem búcsúzom a királytól s csak mikor utánam jön és az ajtóban felém nyújtja a kezét, tudom, hogy ez is utoljára volt. A felségek még beüzennek Gyulának, hogy jöjjön csak akkor, amikor már kiszálltam, hogy meg ne rövidüljenek búcsúperceink. Gyulát nagyon megviselte ez a pár nap. Azt mondja, hogy félöntudatánál van, félálomban. Gyártelepen várakozik a Batthyányfogat. Katonák rakják ki kis podgyászomat. De a vonat sokáig áll. Én még beszélgetek Rakovszkyval, Gratzcal, Boroviczónyvel, mialatt nézem Gyula szinte áttetsző, feltűnően megsoványodott arcát. 

A felségek kinéznek az ablakból és felülről újra kezet nyújtanak. A hosszú vonatról leugrálnak a tisztek. Az ablaküregek megtelnek emberi féltestekkel, fejekkel, vállakkal, karokkal. Leolvasom nézésükből, hogy mire gondolnak: »Megfogyatkozunk, szűkül a királyt környező intimusok száma. Vájjon így lesz-e ez ezentúl is?« Mikor jelzik a vonat indulását, megindulok várakozó kocsim fölé. Kiáltanak utánam, hogy a felségek kinéznek s intenek. Megfordulok, megyek vissza és az ablak alatt állva végbúcsúként felszívom emlékembe utolsó tekintetüket, résztvevő jóságos lelkük kisugárzását. A kocsi aztán hosszasan megy párhuzamosan a lassan kúszó vonattal és én mindaddig nézem, amíg eltűnik a polgárdii állomás épületei mögött. Polgárdin még egy órát vesztegel. Vizet vesz. — És én ezt nem tudtam! A kastélyban nincsen senki. Batthyányék, kik Bicskén voltak, Fehérvárra mentek, de miután Károlyi József megtelefonálta nekik a fehérvári állomásról, hogy érkezem, nem késhetnek sokáig. A komornyik kérdezi, akarok-e reggelit. Megköszönöm, — nem kérek. Nem vagyok éhes. — Pár perc múlva azonban beállít egy dúsan megrakott ezüst-tálcával. Meglepődöm, — hisz nem kértem reggelit. »Mégis készítettem«, mondja, »a Kegyelmes Grófné fáradt, meglátszik rajta«. És pártfogólag: »Jó lesz egy kis erősítő, — nehéz időt tetszett átélni«. Tehát vannak ínég jószívű emberek!!! Ilona sógornőmet halálra rémítette egy küldönc, aki az éj sötétjében beállított Bicskére, kihívta a ház elé az esőbe és félszavakban elmondta neki a tatai betörés éjszakáját, célozva a statáriális eljárásra is és sürgetve az ügyvédek megnevezését.

2021. okt. 25.

Soprontól Tihanyig 7.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Tata, október 25, kedd 

Éjjel bejött hálószobánkba egy fegyveres csoport, mely, miután lefegyverezte az Ostenburg-tiszteket, akadálytalanul behatolhatott hozzánk. Felgyújtották a villanyt és mikor Gyula, aki már előzőleg hallotta a nagy lármát, revolveréhez nyúlt és kérdezte, hogy mit akarnak, udvariasan válaszoltak: »Legyen nyugodt, Kegyelmes Úr, nem bántjuk, mi az Ostenburg-katonákat keressük.« Gyula akkor nem tudta, hogy kik ezek az éjjeli látogatók és csodálkozott, mikor körülbelül egy órára rá kopogtak az ajtónál és kívülről beszólt valaki: »Minden rendben van.« Még bosszankodott, hogy miért zavarják annyiszor és a sok álmatlan éjszaka után miért nem hagynak végre pihenni. Ez a pihenés csakugyan nem volt sem kiadós, sem hosszú. Öt órakor benyit Esterházy Ferenc, a házigazda, a hírrel, hogy Pestről utasítás jött Siménfalvynak, mely szerint Gyula, Rakovszky és Gratz fedezettel induljanak azonnal Fehérvárra, ahol katonai bíróság elé állítják őket. A legnagyobb sietséggel öltözünk és csomagolunk, azaz dobálom be a holmikat a kézitáskákba. Mária, aki már készen föl volt öltözve, segít nekem. Látom, hogy nagyon meg van ijedve és sok melegséggel gondoskodik rólunk. Töltött revolverünket és feljegyzéseimet ágyam alá hajítom és odasúgom Máriának: »Intézkedjél folölük!« A füstölgő reggeli már vár az ebédlőben. Tűnődöm, vájjon búcsúzhatunk-e a Felségektől, mert halljuk, hogy már fentvannak és a király nagyon tiltakozik az ellen, hogy tanácsadóit tőle elvigyék. Útra készen még sokáig kell várakoznunk, — odakint még éjjeli sötétség van, — de miután ez a várakozás nagyon elhúzódik és úgy látszik, újabb utasításokat várnak Pestről, bemegyünk a pipázóba és egyelőre kényelembe helyezkedünk. A háziak elmesélik az éjjeli eseményeket. A támadócsapat és az Ostenburg katonák másfél óra hosszáig püfölték egymást az udvaron. Előbb lefegyverezték az Ostenburgokat, de miután Siménfalvy csendőrökért telefonált, ebeknek és az akkoriban Gebhardt százados parancsnoksága alatt álló Ostenburg-testőröknek végre sikerült a támadókat kidobni. Abban az időben szólhattak be hozzánk, hogy minden rendben van. Az átható, lucskos hideg dacára Esterházy Franci hálóingben nézte a harcot és hiába szóltak reá, hogy öltözzék fel. Mária nagyon komikusan írta le a férjét, ahogy hálóingben és mindegyik kezében egy kézigránáttal ide-oda mászkált. Ők arra ébredtek fel, hogy hálószobájuk közelében, a falban lévő csigalépcsőn, zajt hallottak. Franci kiment és a felső lépcsőfokon állva, az érkező fegyveres embereket letaszította, úgy hogy egyik közülök a lépcső alá gurult. »Hol van a Karcsi?« kérdéssel jöttek fel, mire Franci azt felelte, hogy ő nem tudja, ki az. Máig sem derítették fol, hogy ez a banda tulajdonképp miért jött, fel akarta-e koncolni a királyt, vagy pedig magával hurcolni. A király már fogságban volt, tehát nem volt szükség újabb erőszakra. Mialatt mi a pipázóban ezeket megtárgyaljuk, a felségek a mellékszobában misét hallgatnak és vigyáznunk kell, hogy beszélgetésünk ne hallatsszék át. Látva, hogy az idő múlik és nem jön újabb intézkedés, — már második reggelit is kaptunk, — megkérem Esterházy Tomit, a viceháziurat, szállítson az állomásra, hogy személyesen érdeklődhessek a király vonatából eltűnt szőrméim után. Felszállok Tomival — aki el akar kísérni — Esterházy Anti autójára és készülünk kihajtani a várudvar erősen őrzött kapuján, de kemény »Állj« kiáltásokkal feltartóztatnak a szuronyos katonák. Egy tiszt durva hangon ránk ordít: »Hová akarnak menni?! Ez nem megy csak így!« Erre elmondom, hogy elveszett rókaboámat és bundatakarómat akarom felkajtatni. Fontoskodóan összesúgnak, Tomit leszállítják az autóról és helyébe egy szuronyos katonát ültetnek be. 

Az állomás csakúgy, mint tegnap, tömve van katonasággal. Felkerestem Gombos ezredest és az állomásfőnököt és tárgyalok velük, de eredménytelenül. Mire visszajövök, még mindig nem hallatszik semmi a Fehérvárra való utazásunkról. Van tehát időm az ágy alatt levő holmikat onnan előszedni és Francinak őrizet végett átadni. Lejön Boroviczény és elmondja, hogy őfelsége mennyire küzd politikusai eltávolítása ellen. Kijelentette, hogy ha elválasztják őt tanácsadóitól, akkor ő is letartóztatottnak tekinti magát, mint ahogy tényleg az is, de megköveteli, hogy ezt nyíltan jelentsék ki. Tatát többé el nem hagyja és csakis az erőszaknak enged. Meséli Boroviczény, hogy jelen volt, mikor Siménfalvyra a király a legnagyobb felindulásban rákiáltott: »Ön nekem tett esküt! Az én Lipótrendemet viseli! Tessék, fogjon el! Itt a kardom!« És odanyújtotta neki a kardját. Siménfalvy halálsápadtan fejéhez kapott. Visszautasító mozdulattal kitántorgott a szobából, kint a falnak dőlve reszketett. Minthogy a kastélyi telefonvezetékeket elvágták, Siménfalvynak mindig az állomásra kellett kimennie, hogy Pesttel beszélhessen és ez természetesen minden alkalommal sok időt vett igénybe. Egy órakor reggeli volt a nagy ebédlőben. Én a király és Franci között ültem úgy, mint előző este. Franci később elmondta nekem, hogy ameddig él, emlékében lesz ez a reggeli. Egész idő alatt rémlátomásai voltak. Látta maga előtt, amint a felelőtlen csapatok a házba bérontanak és felkoncolják őfelségéiket. Annyira bántották ezek a rémlátomások, hogy érezte, hogy az étel sehogy sem akar lecsúszni a torkán. Reggeli után még sokáig ültünk a felségekkel a pipázóban és sok érdekes beszélgetés folyt. Hirtelen zajosan kinyílik az ajtó és betoppan Esterházy Lulu sápadtan, kimerülve. Ostenburg, amikor kiszállt a vonatból, a király külön parancsára nem jött be a tatai kastélyba, de egy uradalmi vadászházba ment, ahova elkísértek Lulu és fivére. Most felfedezték őket, Ostenburgot letartóztatták és Pestre hurcolták. Végbúcsúként azt üzeni Őfelségének, hogy büszkén és boldogan fog érette meghalni. Jelenleg — mondja Lulu — ő is le van tartóztatva, pedig okvetlenül kell, hogy szabadlábra helyezzék, mert Pesten minden követ meg fog mozdítani a fogoly érdekében. A királynő kérdezi, hogy miért lett ő is letartóztatva. »Mint őfelsége udvarhölgye«, vágja ki büszkén Lulu, aki nem engedi magát könnyen zavarba hozni. De nem maradhat itt, — erősiti újból, — okvetlenül Pestre kell mennie. Ha fogvatartják, akkor kötélhágcsón fog leereszkedni az ablakból. (Bolond leány! mintha ezzel célt érne, hisz az egész kertet körülzárták és a kapukat is őrzik.) Fivére megnyugtatja azzal, hogy ő majd elintézi az ügyet. 

Kimegy és pár perc múlva azzal jön vissza, hogy a dolog rendben van. »Szabad vagy, én vagyok helyetted elfogva.« Aztán hosszasan magyarázza a királynénak, hogy őt valósággal nem lehet elfogni, csupán névleg. Már ötször volt fogoly és mindig kiszabadította magát a legkülönbözőbb módokon. Most is majd talál módot rá, őt ne féltse senki. És ezt olyan furcsa kitételekkel magyarázza, hogy alig bírom a nevetést elfojtani. Még ilyen nagy és komoly momentumok sem mentesek a komikumtól. De sorsunk még mindig eldöntetlen. Mivel azt kezdem hinni, hogy ma már nem visznek el, hozzáfogok a kipakoláshoz; Gyula ezalatt pihen kissé az ágyán. Teaidőben megjön Pestről Pedlow kapitány, amerikai vöröskereszt-megbízott és magával hozza Fiáth Máriát, Károlyi Györgyöt és Miss Thomsont, egy fiatal amerikai újságírónőt. A felségek nem jönnek le, hanem felkéretik Pedlow-t. Esterházy Lulu megörül az alkalomnak és kori az amerikait, vigye el Pestre. A király is nyugtalan Ostenburg sorsa felett és megbízza Pedlow-t, kérje meg a missziókat, hogy járjanak el érdekében.

Miután a vendégek Luluval együtt elmentek, még sok ideoda beszélgetés folyik Pesttel. A király továbbra is energikusan protestál a szétválasztás ellen. Megmarad azon álláspontján, hogy el nem mozdul Tatáról és hogy inkább alkalmazzanak rajta erőszakot. Pesten, ahol úgylátszik már túlságosan beleőrültek a cesaromániába, azt határozták el: legyen hát erőszak, de erre Siménfalvy még sem mer vállalkozni. Bejelenti, hogy leteszi a sarzsiját, keressenek mást. Sok idő múlik, míg Pest újra jelentkezik. Csakugyan kerestek mást, de nem találtak. A hóhérmunkára nem vállalkozott senki. Most tehát mérséklik a nagy hangot és kezdenek alkudozni. Őfelségéiket Tihanyba fogják szállítani. Először Gratznak engedik meg, hogy elkísérhesse őket, de miután a király ebbe semmi áron sem akar belenyugodni, új ide-oda üzengetés után végre hozzájárulnak, hogy a többi is mehessen, de hozzáteszik, hogy ez nem jelenti azt, hogy a tanácsadók elkerülik a büntetésüket. Gyula és Rakovszky erre megkeresték Siménfalvyt és kérték, jelentse be Pestre, hogy eszükágában sincs megkerülni a bíróságot és — nehogy tévedésben legyenek az ő intencióik felett — Gyula kijelentette, hogy hajlandó bármilyen bíróság elé menni, sőt megköveteli azt, mert nincs semmi titkolni valója. Ők csak azért akarnak a király mellett maradni, mert érzik, hogy ilyen nehéz időkben esetleg szolgálatára lehetnek. Rakovszky a maga részéről is megerősíti ezt és még azt is hozzáteszi, hogy a rendes polgári bíróságot követeli. Kimenet szemrehányást tesz Gyulának, hogy ezt miért nem hangsúlyozta, miért mondta, hogy hajlandó bármilyen bíróság elé menni, hisz ők magukra nézve nom fogadhatják el sem a katonai, sem a rögtönítélő bíróságot. Az új pesti rendelet arról is szól, hogy készüljenek valamikor hajnalban az elutazáshoz, de az urak közeli hozzátartozói nem mehetnek velük. Ezzel, úgylátszik, egyenesen rám céloztak, nem lévén egyikünknek sem Gyulán kívül »hozzátartozója«. Azaz igaz, Boroviczényné! Miatta aztán újabb pour-parlek indulnak meg Pesttel. Valódi szenvedés tanúja lenni a sok megaláztatásnak, melyet a királlyal elszenvedtetnek. A folytonos visszautasítások, brutális válaszok, a parancsosztogatások, — ezt engedik, ezt nem, éhez hozzájárulnak, éhez nem, — alig merek az arcukba nézni, valahányszor ilyen megszégyenítő ukáz érkezik. Lázong bennem a magyarságom, nemzetem hagyományos királyhűsége és az az osztályöntudat, amely származásban, nevelésben, sok ma mindenható tényezővel vérazonosságban összekapcsol. 

A királyné bámulatos. Nem hallottam tőle egész idő alatt egy keményebb elitélő szót, amikor oly jóleső, oly emberi ily módon könnyíteni magán. Nincs sem elkeseredve, sem csüggedést nem látok benne. Ő mindig önérzetes, bátor bizalmat tud önteni mindenkibe, csak a szemei tágulnak és a szokottnál fényesebbek, amikor már elviselhetlenné válik a velük szemben tanúsított nyers kíméletlenség. Milyen erőforrás a vallás, amely ilyen óriási önfegyelemre és önuralomra képesít!! A folyosón, amelyen a felségek járnak, ha étkezni jönnek, fegyveres őrizet van felállítva. Amikor melegebb idő volt, az őrök kint álltak a kapu előtt, most, hogy hideg van, a folyosón tolonganak. A királyt bántja, hogy előttük kell elmenniök és kéri, hogy arra az időre küldessenek el a folyosóról. Franci szorgoskodik, hogy ez megtörténjék és hogy be is legyen tartva. Egyáltalában gondos, figyelmes háziúr. Utána jár mindennek. Máriának is házigondjai vannak. Az egyik szalont a király dolgozószobájának rendezi be. A kastélyban és a melléképületben a legutolsó zug is lakva van. Az Ostenburg-tisztek kanapékon, de még a puszta földön is alusznak. Ebéd alatt sok szó esett arról, hogy a felségeknek milyen kényelmetlen és primitív elhelyezésük lesz a papoknál és mennyire izolálva lesznek a félszigeten. Franci és Mária ajánlkoznak, hogy elkísérik a felségeket és megbíznák Siménfalvyt, hogy e kérdést intézze el Pesttel Boroviczény Ágnes felfolyamodásával együtt. Kérésüket azzal indokolják, hogy nem politizálnak, hogy nem volt közük a történtekhez. Ágnes pedig, mint a királyné közeli rokona (anyja egy Löwenstein hercegné, a királyné első cousineja) kéri, hogy maradhasson mellette. Ezt végre megengedik és azt is, hogy Máriáék elkísérhessék Tihanyba. Csak velem szemben maradnak hajthatatlanok. 

Ebéd után újra a kis kanapén ülünk a kandalló előtt és a királyné újra, mint tegnap, majdnem szünet nélkül beszél. Mintha távolból jönne a hangja, oly lágy. Én nézem az ajkát és hallgatom, mily szépen fűzi egymáshoz a szavait. De kevés megy át az öntudatomba abból, amit mond. A sok éjjelezéstől testileg és lelkileg le vagyok rongyolódva. Az idegeim csak félig vannak beszámítható állapotban. Már csupán az elválás rémét realizálom, csak ez a fájdalom tart ébren. Önkéntelenül gondolnom kell Tormay Cecilre, amikor írja: »a rettentő omlás robaja elnyeli az egyéni végzetek kis jajszavát«. Igaz! — mily kicsiny ez a jajszó azok számára, akiket nem érint, de mégis mily nagy ott, ahol az elevenre tapint, parce qu' il ni a rien de petit pour le coeur — tanították nekem gyermekkoromban. Anélkül, hogy egy szót szóltam volna, a királyné megértette, — mert a szívével hall, — és biztat melegen, meggyőzően. »Nem történhet baja! Neki olyan neve, olyan állása van mindenütt. A külföldön is alig van hely, ahol ne ismernék nevét, ahol ne hallottak volna róla. Nem! Nem! Nyugodt lehet, nem érheti baj.« De amennyire meghat ez a bátorítás, ez a vigasz, annyira meg is ijeszt. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy baj történhetnék. Hisz ügye oly tisztán áll. Csupán az fáj, hogy elválasztanak, hogy nem maradhatunk együtt.. . De most hirtelen másképpen kezdek látni. 

A Fehérvárra való autóút megakadályozása egyesegyedül a király érdeme. Ha nem lépett volna föl olyan eréllyel, hogy még a kardját is kész volt átadni, elhurcolták volna és senki sem vállalt volna felelősséget arra nézve, hogy útközben mi történik. Ez volt első percben Rakovszky benyomása is, aki a legrosszabbra is el volt készülve és Gyulának ismételten mondta, hogy »Sohasem érkezünk meg Fehérvárig!« úgylátszik a király is ilyesfélére gondolt, azért lépett fel olyan keményen és elszántan. Korábban mentünk szét, hisz újra csak rövid éjszakára van kilátás. Előbb még beírjuk nevünket mindnyájan a vendégkönyvbe. A király két sorban legkevesebb húsz K-t ír le, mielőtt a Károly nevet leírná. — A tollak Franci asztalán mind rosszak, keveset használhatják őket. A felségektől nem búcsúzom, mert velük együtt fel akarok kelni hajnalban. Hogy aztán mi lesz velem, még nincs eldöntve. 

2021. okt. 24.

Soprontól Tihanyig 6.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Biatorbágy, október 24, hétfő 

Egész éjjel esett s nagyon lehűlt a levegő. Újra nem aludtunk semmit. Pedig jól el voltunk látva a Bicskéről küldött ágyneművel. Éjjel többször bementem a sebesültekhez. Gyula kérte, költsem fel, ha netalán reggel felé elaludna, mert Törökbálintra kell mennie, a magyar kormánnyal tárgyalni. Azt mondja, ki fog jönni Bethlen, Bánffy, talán Ráday. Hét óra tájban felöltözik, útra készen és kimegy. Én is hozzálátok az öltözködéshez, hogy elkészüljek és rendbe hozzak mindent, mire visszajön. Egy óra múlva már kopog a fülke ajtaján. »Máris visszajött?« mondom meglepetve. »Ez gyors volt!« »Nem is mentem el. Utolsó percben az az üzenet jött Gratzhoz, hogy Bethlenék nem jönnek. Csupán a magyar kormány megbízásából Kánya és a katonák részéről Sárkány. A király erre megbeszélte Gratzcal, hogy csak ő és Lehár menjenek és ellátta őket utasításokkal.« Ezekről Gyula nem tud. »Van egy óra időnk«, mondom örvendezve, »menjünk el a községbe reggelizni és mosakodni. Ismerőseink tegnap ismételve hívtak és kosarat kellett adnom. Bizton szívesen látnak és örülni fognak nekünk«. Gyula beleegyezik és elindulunk. »Hova? Hova oly korán?« kiáltja utánunk Pallavicini. »Egy ismerősünkhöz megyünk a faluba«. Még beszaladok a váróterembe a sebesültekhez utánanézni, van-e szükségük valamire. A tüdőlövéses még él. A súlyos láblövéses sok morfint kapott és félálomban nyögdécsel. A kis medikus mindig a hátán fekszik, úgy, ahogy elhagytam éjjel. »Köszönöm, jól vagyok«, mondja és összeszorított ajkakkal néz fölfelé. Szegény gyerek, vájjon tudatára jött-e annak, hogy mit tett, hogy jóhiszeműségét mire használták föl és ki ellen uszították. Beülünk Klempa ezredes autójába és indulunk a községbe. Mészölyék nagy vendégszeretettel fogadnak, még a jól megrakott, terített reggeli asztalnál ülnek. Éppen készülnek kimenni az állomásra. Mialatt reggelizünk, fűtik a fürdőkályhát és mihelyt meleg a viz, nagy élvezettel elsőnek ülök bele a kádba. Amikor Gyulára kerülne a sor, élesen cseng a telefon. Az állomásról hívják, jönne azonnal egy fontos megbeszélésre. Kisül, hogy a Klempa-féle autó nem várt be bennünket, úgy, hogy nem indulhatunk. De Pallavicini újabb telefonsürgetésére megkérjük, küldjenek egy másikat. Alig érünk az állomás közelébe, utunkat állja Károlyi József és titkárja. Már messziről intenek, hogy álljunk meg. Hiába megyünk tovább, mert az állomáson nem találunk többé senkit. A király még óhajtott volna Gyulával beszélni, de nem birta bevárni. Nagy sietségben indultak visszafelé. Meglepődve kérdezzük, hogy mi lehet az oka ennek a hirtelen visszavonulásnak, de Károlyi József maga sem tud többet mondani, mint hogy azt hiszi, attól tartottak, hogy a király vonatát — melyet lövések értek — elfogják. József és titkára beszállnak hozzánk — az autó ugyis az övé — és száguldunk Bicske feló. Útközben belekerülünk a visszavonuló csapatok, ágyuk stb. közé. Alig vagyunk kint Mészölyék házából, belecsap oda három gránát, mely két embert földhöz vág és megsebesít. A család a pincébe menekül. 

Megérkezve Bicskére, az állomásfőnök azzal fogad, hogy az udvari vonat három perc előtt hagyta el az állomást. Azt hiszi, hogy nem mehetett messzebb, mint egy 6—8 kilométernyire lévő őrházig, mert azt hallja, hogy azon túl felszedték a síneket. Rohanjunk tovább! Hátha ott elérjük!! Az őrháznál megtudjuk, hogy a vonat már keresztülhaladt. A következő állomás Szár. Oda kell eljutnunk. Kegyetlenül rossz úton, amelyen az éjjeli esőtől a gödrökben még áll a víz, száguldunk tovább. Száron is csak azt a választ kapjuk, hogy a vonat három-négy perc előtt robogott keresztül. József kijelenti, hogy nem folytathatja tovább az üldözést, mert gépe felmondja a szolgálatot. Bemegyünk a főnökhöz tanácskozni. Gyulát félrevonja egy dúlt arcú tiszt és nagy izgalomban elmondja, hogy neki okvetlen mielőbb el kell érnie a király vonatát, mert óvni akarja őfelségét attól, hogy folytassa útját Győr felé. A komáromi és győri helyőrségek hűtlenek lettek, újból felesküdtek a kormányzónak. Kérjük a főnököt, szerezzen egy mozdonyt, hogy folytathassak utunkat. A főnök szobájában találkozunk Esterházy Antival, ki autóján hozta Esterházy Máriát és Salm Nórát Bicskéről. Mária, ki minden áron Tatára akar jutni, kéri, hogy vigyük magunkkal. A mozdony pár perc múlva előáll. Indulunk. Erős, jeges szél fúj és ha nem volna rajtam a kölcsönkért férfi bőrbunda és egy nagy szürke sál, a meleg fürdő után valószínű, hogy halálosan meghűlnék. Gallára érve az állomásfőnök azzal fogad, hogy lokomotívunkat nem bocsáthatja tovább és mialatt lesegít a magasból, tudatja velünk, hogy a királyt elfogták és jelenleg a tatai kastélyban van kíséretével. Nagy izgalomban tanakodunk, hogyan juthatnánk tovább. A hírt nem tudjuk megérteni és el nem hisszük. Fuvarról beszélünk, de erre túlnagy a távolság. A főnök felemlíti a munkásvonatot. Megörülünk. Kérjük, hogy intézkedjék ez irányban. Visszajön a jelentéssel, hogy munkásvonat nem mehet, hanem még két katonavonat fog hamarosan beérkezni. Neki parancsa van, hogy már csak egy vonatot szabad áteresztenie. Mária izgatottan kérdi: »Kitől van parancsa?« A főnök nagy zavarban a földre néz. »Pestről?« kérdi Mária. »Igen, Pestről.« »Hát így állunk, Ella néni!« kiáltja. »És maguk engedelmeskednek?!« A főnök kínosan hallgat. Pár perc múlva beérkeznek a vonatok. Mi felszállunk az elsőbe. Több ismerős tiszt ül a fülkében, köztük a győri aranygalléros meghúzódva az ablaksarokban. A tisztek élénken diskurálnak. Nem tudnak semmiről, csak azt, hogy a király vonata hirtelen visszaindult. Ők rövid időre rá követtek, miután több találat érte vonatjukat. De hogy hová mennek, nem tudják. Én elmondom nekik, — amit az állomásfőnöktől hallottunk, — a király elfogatását. Első percben nagy az elképedés. De lassan kezdenek magukhoz térni és megnyugodni. Nem hiszik el. Azt mondják, pletyka az egész. Panaszkodnak, hogy teljesen híradás ás utasítás nélkül maradtak. »Könnyű lett volna akármilyen állomáson valami utasítást leadni számunkra«, méltatlankodnak a tisztek. »Teljesen tájékozatlanok vagyunk.« Bánhidán újra megakad a vonat. Azt mondják, nem megy tovább. Esterházy Ferenctől jön sürgöny a feleségéhez, hogy kocsit küld értünk oda. Bemegyek az állomásfőnökhöz. Az ajtó előtt félrevon egy feketeruhás, izgatott hölgy és felajánlja, hogy vegyük igénybe szolgálatait, bármilyen téren és irányban. Kérdésemre, hogy mire érti ezt, fülemhez hajol és kérdi: »Önök úgy-e főhercegnők?« »Nem«, felelem. »De akkor, — úgy-e bár — az udvari vonathoz tartoznak?« »Igen! Igen!« Ekkor elmondja, hogy az udvari vonatról kiszállt két úr. Valószínűleg magasrangú egyének, kik az ő sógorával értekeztek és igénybevették sógora vendégszeretetét. Megnevezi az utcát és a házszámot. Számíthatunk teljes megbízhatóságára, mondja. Akármit akarunk elrejteni biztonságba hozni, mindenben szolgálatunkra áll. Megköszönöm, de amellett kérdem, hogy mi az oka annak, hogy ezeket elmondja nekem és hogy mit tud. »Semmit sem tudok«, — feleli, — »csak segíteni akarok a nagy szerencsétlenségben«. És könnyes szemmel mormogja: »Most, hogy ilyen nagy bajban vannak«. Jön Gyula a hírrel, hogy a vonatot tovább engedik. Megkeresem Máriát, ki a kocsikat keresi, de nem találja és visszaszállunk a vonatba. Ott egy főhadnagy már átvette a kommandót. Időközben az a hír jött, hogy a király már nincs Tatán, onnan tovább indult Győr felé. »Mi van a hűtlen csapatokkal?« kérdem. Az a dúlt arcú tiszt, aki Száron megszólította Gyulát, szinte valahol a vonaton van. Elkésik ő is úgy, mint mi. A király pedig Győr felé rohan, esküszegő katonái szuronyai elé! »Szörnyű állapot«, jajgat újra egyik tiszt, »hogy velünk nem tudatnak semmit. Legvalószínűbb, hogy katonáinkat már lefegyverezték.« »De ha azt hiszi«, mondom, »akkor miért rohanunk mi is a biztos fogságba. Nem kellene-e ellentállni? Magukat is csak lefegyverzik úgy, mint a többit.« »Magát is elfogják«, súgom oda Gyulának. »Nem fogok megszökni«, feleli szokatlan kemény hangon. »Oda megyek, ahol a királyom van.« Ezt hallva a szemben ülő tiszt, aki talán azt képzelte, hogy valami kontroverzia támadt közöttünk, mintegy önmagát biztatva, emelt hangon, lelkesen beszélni kezd: »Hova szökjünk? Miért szökjünk? Hisz nem tettünk semmi rosszat. Megtennők újra! Mi a királyunkat szolgáljuk! Nincs miért szégyenkeznünk! Azok szégyelhetik magukat, akik elárulták és cserbenhagyták.« (Az aranygalléros tiszt mintha jobban összehúzná magát az ablaksarokban.)

Esterházy kastély, Tata

Ahogy közelebb jövünk Tatához, nő a bizonytalanság, hogy mi vár ott reánk. »Ha őfelsége a kastélyban van«, mondja a főhadnagy, aki átvette a parancsnokságot, »akkor mi is csak oda megyünk. Ha ő fogva van, mi sem harcolhatunk tovább. De azon esetben, ha a király vonata keresztültörte magát, akkor követjük mi is. Mi is áttörjük magunkat. Ezt már csak az állomás előtt fogom megítélhetni, amikor meggyőződtem róla, hogy ott mi történt.« A Tata előtti első megállóhelyen nőttön-nő az izgalom. A tiszteknek pár perc múlva betekintésük lesz a főállomásra s tudni fogják, kik vannak ott. Ahogy megáll a vonat, a tisztek az ablakhoz tódulnak s mereven néznek a főállomás felé. Lassan gördül tovább a vonat. Lépésben is el lehetne menni mellette. »Uramisten!« kiáltja a főhadnagy, »tele van az állomás katonasággal, fej fej mellett.« »Micsoda katonák ezek?«, kérdi mindenki egyszerre. »Megtudjuk azonnal.« »Ettől függ most további magatartásunk.« »A mieink! A mieink!«, tör ki a tisztekből az örömrivalgás. »Egytől-egyig mind a mieink! Gúlában áll a fegyverük.« És még meg sem állt a vonat, máris ugrálnak le és sietnek bajtársaikat üdvözölni. Én első pereben nom értem a helyzetet. Minek örülünk, miért ülnek a király csapatai itt? Ki fogta el őket, hisz nincsen ellenség sehol Siménfalvy, — az őrizet alatt magunkkal hozott tiszt, — már átvette a kommandót. Most ő rendelkezik minden felett, őhozzá kell fordulni. 

A király vonata egy mellékvágányra van tolva és teljesen üres. Engem izgat az otthagyott összes ingóságaink sorsa. Amikor Torbágyon elhagytuk a vonatot, abban a hitben, hogy egy óra múlva legkésőbb visszajövünk, a fülkében mindent szanaszét hagytam. Ott volt a sajátunkon kívül a sok idegen holmi is, amikért félig-meddig felelősnek érzem magamat. Gombos ezredes, aki most, mint a Siménfalvy jobbkeze szerepel, megnyugtat, hogy a fülkéből nem veszett el semmi. Egy tatai hölgy nagylelkűen átengedett brooin-ján hajtunk be a kastélyhoz. Mindenütt, minden kapu el van állva szuronyosokkal. Kiszállunk az idegen kocsiból és gyalog sétálunk be. A várudvarban találjuk Rakovszkyt és Gratzot. Már messziről integetnek felénk. Rakovszky meghatottan rázza a kezünket: »Hála Istennek, hogy eljöttek, hogy nem hagytak minket egyedül a bajban! No, de ezt úgyis tudtuk. Maguktól nem vártunk mást!« A házigazda bevezet szobáinkba, a főépülettel szemben fekvő földszintes corps de logis-ba. ugyanazon szobákat kaptuk, amelyeket pár év előtt még szegény Esterházy Berta idejében laktam, amikor Kaja leányommal és barátnéjával, Bismark Qoedallával, (Bismarck Herbert leányával) voltam egyszer ott tavasszal. Gyulával közös hálószobát kapok fürdővel. Köröskörül Ostenburg-tisztek laknak, úgy, hogy szobáinkba is csak őrajtuk keresztül mehetünk be. Őfelségéék tea után felkéretik Gyulát lakosztályukba, de én már csak este, ebédnél találkozom velük. Ebéd alatt elmondja a király, hogy a kormányosapatok megszegték a fegyverszüneti megállapodásokat, bekerítették Ostenburgot és elvágták muníciókószleteitől. Amikor emiatt a király csapatai méltatlankodtak, azt a választ kapták: Lázadókkal (mit Bebellen) így kell elbánni. Azokkal szemben minden meg van engedve. Amint Lehár meggyőződött az árulásról, elrendelte a visszavonulást. Ő és Ostenburg csapataiknál akartak maradni és támadást megkísérelni, le is ugrottak a vonatról, de őfelsége utánuk sietett és megparancsolta nekik, hogy szálljanak vissza, őfelsége akkor arra gondolt, hogy Nyugat-Magyarországra megy. Kiadta a parancsot, hogy egy magasrangú tiszt maradjon Torbágyon, szedje össze a szétszórt csapatokat és ezekkel együtt kövesse őt a hátrahagyott vonatokkal. Egyúttal értünk küldött a faluba az üzenettel, hogy törekedjünk mi is a legközelebbi vonattal utána menni. (Ez a küldönc már nem ért el bennünket.) Gratznak és Lehárnak a csöripusztai tárgyalásról való visszatérése és a vonat indulása között alig múlt el 7 perc és 65 máris tűz alá került az állomás. Az indulás pillanatában őfelsége vonatának ötödik kocsiját még elérte egy löveg, a királyt kísérő vonatot pedig már erősen lőtték az alig ezer lépésnyire levő ágyukból. Útközben tudomásukra jutott, hogy Tatán túl felszedték a síneket, továbbutazásról szó sem lehetett többé. Ekkor határozták el, hogy bemennek a kastélyba. Őfelsége nagy meghatottsággal beszól három vasúti alkalmazottról, kik már a király elfogatása után jelentkeztek és mindenáron le akarták tenni a hűségesküt. Annál nagyobb megütközéssel beszéltük meg Hegedűs esetét, aki alig hogy beérkezett Tatára, az állomásról telefonon mint a kormány megbízottja mutatkozott be. Később jelentkezett a kastélyban és azt mondta, hogy utasítást kapott a kormánytól, bírja rá lemondásra a királyt és írja alá tanúként a lemondási okiratot Siménfalvyval együtt. Estebéd után a pipázóban a királyné engem maga mellé ültet egy szűk kis kanapéra és egész este kizárólag velem beszél. Újból feltűnik nekem és bámulom, mennyire szépen és szabatosan fejezi ki magát. A szó csak úgy pereg az ajkáról. Elmondja, hogy száműzetésük első napjától kezdve mennyire bíztak nem egy vezetőben, mennyire meg voltak róla győződve, hogy a haza érdeke teljesen azonos az ő érdekükkel, de hogy őfelsége az utolsó félév óta nyugtalankodni kezdett, — kételyek támadtak benne egyesek loyalitása iránt. Elmondja, hogy ő tartotta a királyban a lelket, mindig próbálta a növekvő bizalmatlanságot szétoszlatni. Húsvét óta ez már nehezen ment, mert a király nagyon fel volt háborodva, ö akkor is arra kérte, hogy ne ítéljenek el senkit, nem lehet tiszta képük a helyzetről a távolból sok minden rosszul, legalább is másképpen hat, nem tudhatják, milyen okok játszanak közbe mindannál, ami történik. Ne szűnjenek meg bízni! No de a legutóbbi napok eseményei végképp kinyitották a szemeiket. Amikor elmondtam neki, hogy Gyulát is gyakran félrevezetik-, mert túlságosan bízik az emberek becsületességében, igazmondásában, a rosszat nehezen hiszi el, a királyné megjegyzi: »Ez legtöbbnyire így van. Nemes érzelmű emberek nem értik meg, hogy mások nem olyanok, mint ők, mert másokban is mindig önnönmagukat látják.« De dacára a sok keserves kiábrándulásnak, — folytatja a királyné, — ezek a csalódások nem képesek bennük a magyarok iránti hitet és bizalmat megingatni. A nagy összeomlás óta a monarhia nemzetei között a magyar volt az, amely a legtöbb hűséget és kitartást tanúsította. Svájcban is annyi jelét kapták a szeretetnek és ragaszkodásnak, hogy mindig csak mély megindultsággal tudtak hazagondolni. Látják, hogy a magyar nemzet tradícióihoz híven kitart a Szent Korona eszméje mellett, mely bizonyos, hogy előbb-utóbb minden irányban győzni fog Majd elbeszélte, hogy a Sopronban eltöltött nap, október 21-ike házasságuk tízéves évfordulója volt. Nem győzi ismételni, mennyire jólesett nekik és mily szerencsés előjelnek tekintették, hogy életük ezen legboldogabb napját magyar földön ülhették meg. És amint hallgatom ezt a csodálatos asszonyt, a régi elmúlt világból való családanyák típusa elevenedik meg benne, az — a mai fogalmak szerint talán — ódivatú hitvestárs, Int férje sorsa jobban érdekel a saját sorsánál, gondja jobban emészti a saját, gondjainál, szenvedése neki jobban fáj a saját fájdalmánál. Most is a megpróbáltatások tetőpontján megfigyelve őket, látom, hogy mindig egymásban keresik a vigaszt, egymásból merítik a szent ügyhöz szükséges erőt és kitartást. És milyen rajongó a szeretetük gyermekeik iránt! Eddig nem kaptak hirt felőlük —"pedig ma csupa bizonytalanság mindannyiuk jövője! Nem tudják, hol és mikor látják viszont egymást. A királyné nem győz eleget róluk mesélni. Elmondja, hogy mennyire szeretnének hazajönni, hogy a kis Ottó trónörökös megszólít mindenkit, akit magyarul hall beszélni. Nevelőnője ezért gyakran megdorgálta és megfenyegette, hogyha nem hagyja abba, bepanaszolja anyjánál. A kis fiú erre nagy fölénynyel magyarázta, hogy ő minden magyarral beszélhet. Mamája, egészen biztosan nem haragszik meg érte, sőt örül neki. Amikor csakugyan arra került a sor, hogy a királynét bevonják a vitás kérdésbe, és ő kénytelen volt megmondani, hogy nem engedheti, hogy minden jöttment idegent megszólítson, hisz nem tudhatják az illetőről, vájjon királyhű-e, a kis fiú nagyon meglepődött. »Hát nem minden magyar ember királyhű?« kérdezte és nagy szemeket meresztett, mintha ezt semmiképp sem tartaná lehetségesnek. Séta közben egyszer megszólította egy magyar hölgy és azt kérdezte tőle, vajion örül-e annak, hogy király lesz, mert most már ő lesz a magyar király. A kis trónörökös eleinte csodálkozással, aztán növekvő bosszúsággal nézett végig az asszonyságon. »Én nem leszek király, ameddig a papa él. Ő a király és ő még soká fog élni « A hölgy azonban nem tágított: »De ha most megkoronázzák? Mert meg akarják koronázni!« »Akkor mindjárt lemondok a papa javára,« tört ki a gyerekből haragos, dacos hangon. Róbert fivérét gyakran biztatja, hogy idővel legyen ő király. »Én inkább tábornok leszek — magyar tábornok — az akarok lenni!« A királyné még azt is elbeszélte, hogy amikor a kommün alatt az a hír jött, hogy Horthyt a kommunisták megölték, a gyermekek mindig imádkoztak érte. Amikor aztán megcáfolták a hírt, Ottó meg volt róla győződve, hogy ez az ő imádságainak a kihatása. Amikor húsvétkor a király első hazatérési kísérlete után a kisfiú meghallotta, hogy mi történt, nagy felháborodással kérdezte: »Hogyan bánhatott így a papával az, aki már halott volt és akit én támasztottam fel.«

2021. okt. 23.

Soprontól Tihanyig 5.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Biatorbágy, október 23, vasárnap 

Éjfél után elérjük Tatatóvárost. Ott is felesküszik a katonaság. A király és királyné nem kelnek fel, nagyon fáradtak, de erősen behallatszik a ritmikus eskü: »tűzön, vizén keresztül, tengeren, szárazföldön és a levegőben Istenért, királyért és a Hazáért!« és az éljenzés. Én kimegyek a folyosóra és a gyér lámpafénynél pár percig nézem a feszesen álló sötét árnyékokat. Gyula kiszáll és találkozik a perronon Esterházy Ferencékkel, kik megtudva, hogy a király Tatán keresztülutazik, kijöttek az állomásra. Velük van Esterházy Tomi és Wenckheim Antalné. Nagy kedvük van a felségeket elkísérni. Kérik Gyulát, tegye ezt lehetővé. Lehár megengedi és most ők is velünk vannak. Bicskén áthaladva az ottani helyőrség is felesküszik. A felségek újra nem mutatkoznak. Reggel megkérdeztem a királynét, nem zavarták-e őt a hangos eskütótelek és az éljenzés. Azt felelte: »óh igen, fölébredtem és félálomban hallottam az eskü szavait, akkor örültem, és tovább aludtam. Nagyon ki voltam fáradva, de ha valami örvendetest élünk át és boldogok vagyunk, jól esik a fölébredés.« 


Itt, Torbágyon, újra megakadtunk. Akárkit kérdezek, mindenki azt mondja, hogy nem tudja, hogy miért. Reggel mise volt a király kocsija előtt. A felségek a vasúti síneken térdelve, megáldoztak. Körülöttük félkörben a katonaság és a falu népe. Az áldozás úgy hatott reám, mintha készülődés volna a halálra. Ostenburg Budaörsre ment. Az hallatszik, hogy ott lőnek rájuk és hogy formális harc fejlődik ki. Ezt lehetetlen elhinni, hisz biztos információnk van, hogy Pesten a katonaság és a polgári lakosság köreiben a hangulat a legkedvezőbb. No — és akárhogy van, ilyenre mégsem képesek! 

Mise után küldöttségileg kijönnek a községbeliek zászlóval. Egy ismerősünk, ki itt lakik sógoránál, megkérdez, hogy vájjon jónak látom-e a hivatalos üdvözlést. Azt felelem, hogy természetesen igen, mire ő siet intézkedni. A falu jegyzője igen lelkes beszédet tart és a jóképű sváb paraszt nép tolong, hogy minél közelebbről láthassa a királyi párt. Egy kis leány szép virágcsokrot visz be a királynénak, ebéd előtt pedig gyönyörű szőlőt. Az élelmikészletek lassanként elfogynak, de ki gondolt volna ilyen hosszú utazásra. A faluban új beszerzéseket csinálnak. Ismerősünkkel megbeszélem, hogy nagyobbik kézitáskáinkat itthagyjuk nála, mert Kelenföldre érkezve bizton senkit sem fogunk találni, akire rábízhatjuk és a nagy zűrzavarban el fognak veszni, így megszabadulunk ezen gondtól és a podgyászt estig Pestre hozza a Metternich-uradalom egyik kocsija. Megkérdezem Gyulát, vájjon helyesli-e ezt az intézkedést. Ő azt feleli, nem ajánlja, hogy a podgyásztól megváljunk, mert ha a dolgok így mennek tovább, nem tartja lehetetlennek, hogy az éjjelt még a vonatban fogjuk tölteni és a podgyászra ez esetben szükségünk lesz. Szörnyűködöm! Lehetséges-e, hogy még egy harmadik éjszakát töltsünk a vonaton, hogy ma estére ne érjünk be most, hogy csak pár kilométernyire vagyunk Pesttől...? Gyula szerint kevés a kilátás reá. Újra többfelé kérdezősködöm, hogy mi történik. Senki sem tudja.

A község hódoló küldöttségének fogadása után az állomás mögötti úton felvonul az éppen megérkezett tüzérség ágyukkal. Mennek Budaörs felé a biai dombokra. A felségek nézik a felvonulást. A falu népe pedig őket nézi. Hetek óta nem esett. Fák, bokrok lombtalanok. Olyanok, mint a seprűnyelek és mindenütt bokáig érő tapadó piszkos por. Vájjon hogy tetszik a királynénak ez a kietlen, kiszáradt, fa és árnyék nélküli ország a vízbő, üde, zöldpázsitos Svájc után? Átsiklik agyamon egy emlék. Látok egy fehérre meszelt szobát. A sarokban seprők és szemétlapátok. Látok két faszéket, egy vaságyat, letakarva gyűrött szürke lópokróocal. Ezen az ágyon pihent a megkoronázott királyné. Ezen az egyik faszéken ült, amikor beléptem hozzája. Elembe jött egyszerű, még poros útiruhában, meleg kézszorításra nyújtva felém szép finom kezét. Látom, hogy az ajka remeg, hogy szemei tágra nyílnak, sugároznak. »Mily boldogság otthon lehetni« mondja. »Mikor áthaladtunk a határon, mikor Svájc komor sziklahegyei után megláttuk felülről a végtelen magyar rónaságot, azt a tájat, amilyen nincs második a világon, sohasem felejtem el az érzést, mely elfogott. A hosszú börtön után végre hazatérni, élvezni a szabadságot, az otthont! . . .« És dagad a szó az ajkán, mikor melegárnyalatú hangja ismétli: »Igen! Igen! Végre, oly hosszú idő után viszontlátni az otthont, a hazát!« Mit mondott? ... Hideg borzongás fut rajtam végig. Mintha véres ködfátyol ereszkednék le szemeimre. Azt mondta, »haza«, »otthon«, itt, ahol pár kilométernyiről vészes morajt hallani és magyar ember lövi a hazatérő király katonáit!... 

Ma kivételesen későn ettünk. Ebéd alatt egy szót sem bírtam beszólni. Éreztem, hogy feszül bennem minden idegszál, hogy egyenetlen és kihagyó a szívem lüktetése és mint alakulnak ki agyamban borzalmas rémképek. Nézem a királyt és megijedek az arcától. Színe fakó és haja kuszált. Máskor nyájasan öntögette a vizet a poharamba, cigarettát kínált a tárcájából. Ma mereven néz maga elé és nem veszi tudomásul, mi történik körülötte. Ameddig élek, nem fogom ezt az ebédet elfelejteni. Csak a királyné beszól. Legtöbbet szomszédjával és időnként hátra fordulva kinéz az ablakon. »Milyen rendületlenül áll itt a nép!« mondja. »Megismerek egyes embereket, akik reggel óta itt állnak. Hogy még nem unták meg!« Megjött Károlyi József Fehérvárról és egyelőre velünk marad. Délután hosszasan ülök vele az állomás előtti fapadon és együttesen tűnődünk azon, hogy minek nézünk elébe, mi vár reánk. Az állomáson a távírda és a telefon folytonos működésben van. A sok készülék szünet nélkül cseng, bug, kopog. Egyszer Rakovszky beszél Pesttel, szidja a kormányt, máskor a katonák adnak és vesznek föl jelentéseket. Bemegyek ón is egy időre a hivatalos helyiségbe, esetleg megtudok valamit, de az egyoldalú beszélgetés nem sokat árul el. Délután a felségek hirtelen elhatározzák, hogy kimennek a frontra. Hát itt is már front van!? Hoznak egy mozdonyt. Ott állok mellettük, mikor felszállnak. Gyula is ajánlkozik, hogy velük megy. »Ha életveszélyben vannak«, mondja, »nem hagyom őket egyedül. Velük megyek.« Küzdök magammal, hogy le ne beszéljem, de azt hiszem, ijesztően nézhetek ki. Rakovszky is felugrik a mozdonyra, majd Lehár felsegíti a királynét. Ő nem megy velük, de mindenkinek megjelöli a helyét. Mikor leszáll, szeme teli van könnyel, hangja érdes és recsegő, majd elcsuklik, mikor felém fordulva kiáltja: »És ezt az asszonyt nem akarja királynéjának a magyar nemzet!« »Ne felejtsenek el fehér kendőt lobogtatni!« hallatszik alulról. Pálffy Vilmos a mozdony tetején kihúzza a zsebkendőjét. »Ez nem elég nagy«, kiáltom, tárjanak, míg hoznak mást!« S menesztem Esterházy Tomit, hozzon ki a hálókocsiból egy törülközőt. Az indulás percében szaladva érkezik egy dúltképű ember. Gépészféle lehetett. »Szálljanak le!« ordítja. »Ezt a mozdonyt nem használhatják, nem állja a tüzet, összelövik, mint a kártyaházat.» A pályán hoznak sebesülteket, az elsőket, akiket látok. Ezek ezt megerősítik. »Legalább ne álljanak a jobboldalra!« kiáltják, »mi is ott kaptuk a sebeinket.« — »Megtettem az intézkedéseimet«, mondja Lehár, »induljanak!« És megmozdul a nehéz gép. Lehár homlokához kap: »Isszonyatos expedíció«, mondja elcsukló hangon. »Én sohasem ajánlottam volna!« 

Hoznak 26 sebesültet a frontról. Egy részét tragacson, — másokat bajtársaik viszik összefont karjaikon és vannak, akik gyalog jönnek. Beszállítják őket a várótermekbe, egymás mellé fektetjük a padlóra, hozatunk alájuk szalmát és hozzálátunk a munkához. Én kihozom a vonat hálófülkéjéből az összes párnákat és pokrócokat és elképzelem magas tisztjeink, politikusaink elképedését, mikor éjjel teljesen kifosztva látják magukat. De első az, aki vérét ontja a királyért! — Késő estig kötözünk, segítségére vagyunk a két orvosnak és szerzünk ennivalót a betegek számára. A falu népe megható. Hoznak élelmiszert és sok ajándékot, a Metternich-uradalom alkalmazottjai párnákat és paplanokat. Lulu szokott energiájával megtáncoltat mindenkit. Lót-fut, intézkedik. Pattogó hangon osztogatja a parancsokat és mindenki hallgat reá, mintha elhinné, hogy neki joga van hozzá. De múlik az idő. Sokat nézem az órát. Odakint már koromsötét van és esik. Először hónapok óta. Hallom, hogy szüntelenül csenget a telefon. Bemegyek a hivatalos helyiségbe, ahol a katonai jelentések érkeznek. Egy percre beülök egy sarokba. De veszem észre, hogy egyre idegesebb leszek és hogy nem bírom a fülledt levegőt . . . Szaladok kifelé, vissza a betegekhez. Egy sarokban fekszik két tüdőlövéses. Kínosan zihálnak. Az egyikről azt mondja az orvos, nem marad meg. Meghal reggelig. Egy súlyos láblövéses szünet nélkül jajgat, »miért kell annyit szenvednem?« A vaskályha mellett szalmapárnán fekszik egy medikus, — a túloldalról való. — A királyára lőtt... Van belőlük több is a teremben. Csinos, értelmes fej. Mióta itt van, nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul fekszik a hátán és néz felfelé. »Rossz párnája van?«, mondom, »nem szúrja a szalma? Hozok mást«. »Jól vagyok, köszönöm. Három golyót kaptam, de nem nagy dolog, ne tessék értem fáradni.« Megállít a mieink közül egy fennjáró könnyebb sebesült: »Most jövök Nyugatmagyarországról. Három hétig küzdöttem az osztrákok ellen. Most hagytam el a kórházat. Csúnya sebeket szereztem. De egy sem fájt úgy, mint ez a seb, melyet magyar embertől kaptam.« És mintha megmozdult volna ott a kályha mellett a kis medikus a szalmapárnán . . . »Nem tudtam eddig, hogy miért harcolok«, mondja egy másik, »miért kell szenvednem — most megértettem. Mindnyájunknak megvan az otthona, a kis földje, házikója, keresete. Csak a magyar királynak nincs mit magáénak neveznie, nincs hova lehajtania fejét.« 

Kívülről tompa dübörgés hallatszik, mely píllanatról-pillanatra erősödik. »Jön a mozdony! Jön vissza a király« mondják. Szaladok kifelé. Bár koromsötét van és a föld csúszós, mégis megtalálom az utat — Gyula karjaiba. — Szorítom magamhoz és most érzem csak igazán, hogy mennyire féltettem! Gyula később elmondja, hogy mikor kijöttek a frontra, a király magához hivatott az ellentáborból két tisztet, egy ezredest (Schwoy) és egy kapitányi. Azt mondta az ezredesnek, hogy az eskü, amelyet a kormányzónak tett, nem lehet ellenkezésben a királynak tett esküvel. Maga Horthy is felesküdött neki. Tartozik neki engedelmeskedni. A kapitány azalatt Gyula előtt fejtegette, hogy helyzetük milyen borzasztó. Végül abban állapodtak meg, - hogy a kormányzó küldjön megbízottakat a testvérháború elkerülése végett. Visszajön Hegedűs altábornagy Pestről. Egész délelőtt távol volt. Reggel azt mondta a királynak és Lehárnak, hogy Kelenföldre megy tájékozódni. Thannal akar beszélni és megpróbálja arra rábírni, hogy szüntesse be a testvérharcot. Kelenföldről anéllkül, hogy őfelségének jelentést tett volna, bement Pestre, Bethlennél és Hohler angol követnél volt és azzal jött vissza, hogy a főparancsnokság alóli felmentését kéri, állítólag, azt mondta, hogy nem akar olyan ellenfél ellen harcolni, melynek soraiban saját fia harcol. A kormánytól azt az üzenetet hozza, hogy akár a király maga, de fegyveres kíséret nélkül, akár a király tanácsadói közül egy-két ur menjen be Pestre, hogy ott a helyzetről — mely a kormány szerint mindinkább fenyegető — informálódjék. A király természetesen vonakodik egyedül Pestre menni. Beérte a húsvéti tapasztalatokkal! De uraink ehhez ugysem járulnának hozzá, még abban az esetben sem, ha hajlandónak mutatkoznék reá. Hiszen a kormány viselkedése után a legrosszabbra is el lehetünk készülve. Hegedűs elmondja, hogy Horthynál is volt. Ez rossz hatással van mindenkire!

Vacsora alatt is érkeznek rövid egymásutánban küldönctisztek jelentésekkel. Összezsúfolva tolongunk az étkezőteremben és az abba nyíló Lehár-féle privát fülkében. Érzem, hogy a katonáknak útjában vagyunk, hogy némileg feszélyezve vannak a tanácskozásban. A legtöbb hír kedvezőtlen. Tegnap egész nap és még ma délelőtt örömmel és titkos reménységgel várták a királyt Pesten. Azóta romlott a hangulat. Ha holnap reggelig nem tudunk bejutni, ügyünk elveszett. Gyáva mindenki. A sikert, a fait accompli-t várják, ha ez be nem következik, a legrosszabbra lehetünk elkészülve. A jelenlévő tisztek egyike elmondja, hogy az ellenszegülő sereg Gömbös által toborzott egyetemi ifjakból áll, akiket Horthy személyesen buzdított és tüzelt. Egyrészüket fel hívatta a Várba, másokat maga keresett fel a műegyetemnél és a kaszárnyákban és beszédeket intézett hozzájuk. »Mentsétek meg a hazát a végpusztulástól.» stb. Félrevezették a diákokat azzal, hogy egyrészükkel elhitették, hogy a király osztrák és cseh katonákkal jön Budapest ellen, másokkal pedig műijedelemmel, hogy a csehek betörtek Komáromnál és ezeket kell kiverniök. Ez a szánalmas félrevezetett ifjúság oly elszántsággal és dilettáns könnyelműséggel támadta meg Budaörsnél az egyik szerelvényt és oly heves tűz alá vette, hogy a tiszt elbeszélése szerint kénytelenek voltak közvetlen közelről gépfegyverekkel közibük lőni. »Mint a tekebábok, úgy hullottak jobbra-balra.« Rakovszky arcán az iszonyat fut végig. »Nem, ez lehetetlen«, nyögi, »ezt nem folytathatjuk. A magyar királyt nem lehet polgárháborúval a fővárosba hozni. Magyar vérrel nem szennyezhetjük be a királyi trónt.« A király szint változtat, láthatóan szenved — arcizmai görcsösen feszülnek. Félrevonja Lehárt és hosszasan beszél vele. A királyné résztvevőén, meleg gyöngédséggel figyeli: »Minden jóra fog fordulni«, mondja, »csak el ne veszítsük a hitünket«. (Amint később hallom, a király megtiltotta, hogy az ifjúságra, a jövő magyar értelmiség színejavára tüzeljenek.) 

Utolsónak Lulu fivére, Esterházy János érkezik és jobb híreket hoz. A tisztek először Lehárral beszélnek, aztán vele együtt a királynak adják le jelentésüket. Mihelyst jobb jelentések jönnek, a királyné mosolyog. Sohasem látszik meg rajta a csüggedés, a kishitűség. Bámulatos lelkierővel uralkodik magán. Vacsora után még sokáig elülünk együtt. Megérkezik Ostenburg. Fáradt és kimerült. A baloldalamra ül. Gondoskodom róla, hogy kapjon valamit a vacsora maradékaiból. A királyné komornáját, kit Sopronban fogadtam fel számára, beállítom pincérnőnek. Az asztalkendőt napok óta nem cserélték fel, sőt le sem vették az asztalról. Térképek, iratok szanaszét hevernek rajta, kenyérmorzsákkal és ételmaradékokkal együtt. Kezd undorodni az ember az evéstől. A komorna, akit a királyné még csak be sem eresztett magához, utasításomra felfrissíti az asztalt, törli az evőeszközöket és edényeket és felszolgál. Minden más képet nyer, csak kár, hogy nem jutott ez előbb eszembe. Ostenburg elmondja, hogy üzenetet kapott az ellentáborból, hogy tárgyalni akarnak, mire fegyverszünetet kötöttek, amely holnap reggelig tart. A pesti kormány kijön a továbbiak megbeszélésére és a tárgyalások befejezéséig a harc szünetelni fog. Ostenburg bizakodik, éppen nem kislelkű. Azt mondja, hogy holnap estére Pesten leszünk. A felségek fáradtak, visszavonulnak. 

Később hallom Lehárt, amikor magyarázza, hogy volna egy mód a csapatokkal behatolni a fővárosba. Egy hegyen át vezető úton még éjjel, minden feltartóztatás nélkül el lehetne érni Pestet. Kedvez az idő is, a sötétség, az eső. Háború esetén föltétlenül erre szánná el magát. De kizárja a kísérletet az a körülmény, hogy a felségek a vonaton vannak. Nem teheti ki őket annak, hogy őrizet hiánya miatt esetleg fogságba kerüljenek. Elhívnak, mert egy málhás kocsi érkezik Bicskéről két nagy bőrönddel, melyek színig vannak tömve finom ágyneműkkel, selyemtakarókkal, párnákkal stb. Levél is jön mellékelve Batthyány Zsuzsannától. Kéri, hogy jönne a királyné holnap Bicskére és maradjon ott éjszakára. Ezt már nem jelentem be a felségeknek, mert lefeküdtek. Ráérek erre holnap. Sok gondot ad azonban a kipakkolás. A málhák oly nagyok, hogy nem lehet őket a kocsik szűk ajtaján betolni. Kint kell a holmikat kiszedegetni a permetező esőben, sárban és a meredek hágcsón egyenként kell felszállítani a koromsötét fülkékbe. A vonaton tudniillik csak a király kocsijában és az étterembon van világítás, a többiben nincs. Egyik Ostenburg-katona kézilámpással világít nekem kint az esőben, de bent a vonatban már tapogatódznunk kell. Mire elrendeztünk mindent éjszakára és Gyulával felváltva tartjuk a csepegő gyertyát, benyit fülkénkbe két beburkolt, sötét alak Amint az egyik megszólal, ráismerünk ifj. Pallavicini Alfonzra. Vele van egy volt közös diplomata. Ráülnek a hálóingeinkre, papucsainkra és mindent egyszerre meg akarnak tudni. Hogy hol kapnak helyet éjszakára, maguk sem tudják, de ez nem izgatja őket — lesz ahogy lesz!

2021. okt. 22.

Soprontól Tihanyig 4.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.


A vonaton. Október 22, szombat 

Rossz éjszaka után, melyet a rossz fekhelyek igen kínossá tettek, nem kis meglepetésünkre reggel nyolc órára Soprontól még csak Kapuvárig jutottunk el. Tízkor Csornán vagyunk, ahol két-három óráig állunk s csak egy óra felé érkezünk Győrbe. Még ebédnél ülünk, tészta és dessert között, mikor befut a vonat a pályaudvarra. A felségek abbahagyják az evést és fogadják Klempa ezredest, ki hosszasan bemutatkozik. Egy magasrangú tisztről, aki éppen szökni készült, kitudódott, hogy délelőtt üzenetet küldött Horthy kormányzónak a király érkezéséről. A perronon nagy tömeg gyűlt össze, mely szűnni nem akaróan ünnepli a királyi párt. A tömeg Gyulát is sokat éljenezi és hallani kívánja. Ő néhány szót intéz hozzájuk. Azt mondja, hogy Magyarországon mindig a jog uralkodott és most mindenkinek kötelessége a királyhoz csatlakozni, aki nekünk az integritást fogja hozni, mire több oldalról azt kiáltják: »Adná az Isten!« Rakovszkyt a király már tegnap miniszterelnöknek dezignálta és a külügyminiszterségre Gyulát kérte fel. Valaki már annak szólítja, mire Gyula nevetve leinti: »Majd csak Pesten leszek az, amikor meg lesz hozzá az ország is«. Mindeddig minden jól megy. Emelkedett kedélyhangulat és amerre néz az ember, mindenfelé boldogságtól sugárzó arcok. 

Bombaként csap le a kormány üzenete, hogy a király vonatát tartóztassák fel. A küldönc más sürgönyöket is hoz, amelyekben az entente-missziók tiltakozásukat jelentik be. Erre el voltunk készülve, az előbbire nem. Gyula figyelmesen átolvassa a sürgönyöket és csak annyit mond: »ez nem lep meg, nem újság előttem«. úgy veszem észre, hogy ez nem alterálja túlságosan, de annál inkább a magyar kormány viselkedése. A vonatot senki sem meri feltartóztatni. A helyőrség leteszi az esküt. A magasállásu tisztet magunkkal visszük. Hegedűs útközt aranyérmet kap, amit sugárzó arccal feltűz. Akkor éppen mellette állok és látom, hogy a keze ügyetlen a feltűzésben. Győrszentivánon hirtelen megáll a vonat. Megtudjuk, hogy Ács előtt felszedtéka síneket. Ostenburg utászai ugyan hamar rendbehozzák a pályát, de Ácsra csak öt óra felé érünk be. Ide újabb üzenet jön a kormánytól, hogy Lehárt le kell tartóztatni, a király vonatának pedig lehetetlenné tenni a továbbmenetelt. »Csak rajta«, gúnyolódik Lehár, »én már megszoktam az elfogatást, csak nemrég ültem a dutyiban.« Sok ember gyűl össze az állomáson. Ismerőseink közül is többen fehérneműt, ágyneműt, párnákat hoznak a királyné számára. Bemegyek őfelségéék fülkéjébe és megkérdezem, ne küldjem-e be komornáját az ágybebúzáshoz. Látom, hogy a királyné maga végzi ezt, maga hajtja le a lepedőket a matracok alá a saját és a király ágyán. Hozzálátok segíteni. A király mellettünk áll és egyre köszöni a segítséget. Hír jön, hogy Komárom előtt a landsbergi alagútnál Perczel ezredes ellentáll. Férfiismerőseink közül többen jelentkeznek Ostenburgnál a zászlóaljba való belépésre. Itt Ácson végtelen időkig vesztegelünk. Ha jól tudom, Vass miniszterre várunk, aki parlamentairenek van kiküldve. A király, aki a történtek után úgy sem akar vele találkozni, indulatosan mondja nekem, hogy »ő ugyan várhatja, míg beszélek vele, a kormány ilyen viselkedése után eszemben sincs ezt tenni.« Végre elfogy a király türelme, kiadja a parancsot, hogy többet nem várunk, hanem indulunk tovább. Este kilenckor Komáromba érkezünk. Ostenburg a Perezel-csapatokat bekeríti és kerülő úton hatol be. Perezel megszökik, Siménfalvy ezredes véletlenségből Ostenburg kezeibe kerül. Itt is kivonul az egész helyőrség és felesküszik a királyra. Ácsról, hol mar nem talált senkit, megérkezik Vass miniszter Ottrubay ezredessel. Beszállnak a vonatba és Tatáig Gyulával, Rakovszkyval és Boroviczónyvel egy fülkében ülnek. Vass azzal a megbízatással jött, hogy bírja rá a királyt, hogy ne folytassa útját, hanem álljon meg. Ezzel biztosan csak időt akarnak nyerni, hogy első ijedtségükből felocsúdjanak és szervezkedjenek, mert mint hallatszik, Pesten óriási a fejvesztettség. Bethlen csak reggel érkezett meg Pécsről és azóta tótágast áll egész Budavára. Őfelsége Rakovszky által üzenteti, hogy semmi esetre sem áll meg, — az entente-ra vonatkozólag pedig csak Pesten fog nyilatkozni. Gyula még az éj folyamán elmondja nekem a köztük és Vass között lefolyt beszélgetést. Megmagyarázták neki, hogy most már nincs arról szó, vájjon helyes vagy okos volt-e a király hazajövetele, vagy hogy ki a felelős, ki a hibás, hogy ez megtörtént, de egyedül arról, hogy most számolni kell ezzel a fait-accomplival. Gyula elképzelhetetlennek tart minden más megoldást, mint azt, hogy a kormányzótól kezdve mindenki kivétel nélkül koronás királya mellé álljon. Horthy elháríthatja magától a felelősséget, ha úgy tetszik neki, kinyilatkoztathatja, hogy roszszalja a tettet, de azért adja át a hatalmat, mert csakis ha egységesen, ingadozás nélkül áll a nemzet az uralkodója mögé, csak akkor imponálhat velő úgy a kis-, mint a nagyántántnak. Vass igazat látszott nekik adni. Meg is ígérte, hogy ebben az értelemben fog a kormányzónak referálni. Beszélgetés közben Vass még azt is mondta Rakovszkynak, hogy csodálkozik azon, hogy a király vonatát olyan könnyelműen őrzik. Bárki a sínekre tolakodhatik és megtámadhatja a királyt. Ő is minden feltartóztatás nélkül, sőt anélkül, hogy találkozott volna valakivel, közelíthette meg az udvari vonatot. »Ti nem is tudjátok, mily veszélyben vagytok!« mondja Rakovszkynak. »Láthatod ebből« feleli Rakovszky, »hogy a királyt nem kell őrizni. Nem bántja őt senki. Diadalmenetben jöttünk idáig és mindenütt a nép szeretete őrizte.« Mikor a pesti kiküldöttek Tatán kiszálltak a vonatból, urainknak az volt a benyomásuk, hogy Vass le van véve a lábáról, hogy minden a legjobban áll és hogy most már feltartóztatás nélkül mohetünk be Pestre. A katonai vezetők ma délután megcsinálták az egész tervet a bevonulásra. Megbeszélték Gyulával és velem, hogy a királyné egy tizenkét főből álló tiszti díszőrséggel nálunk a rakparton lesz elszállásolva és addig marad ott, míg a király bevonult a várba. — Azon esetben ha este érkeznénk, a királyné nálunk töltené az éjszakát. Én ezt természetesen nagy örömmel fogadtam. Uram Isten, csak volnánk már ott!!!

2021. okt. 21.

Soprontól Tihanyig 3.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Sopron, október 21, péntek 

Délelőtt féltizenegykor Gyula, Boroviczény és ón elindulunk autón Sajtoskálra, a Ruprecht-kastélyba, ahol egy öreg inason kívül senki sem fogad. Ez azt mondja, hogy gazdája elutazott. Arra a megjegyzésünkre, hogy tegnap ide vendégek érkeztek, az öreg inas azt feleli, hogy voltak ugyan vendégek, de már elmentek. Bár látjuk, hogy bizalmatlan velünk szemben és gyanúsan néz reánk, mégis bevezet bennünket a fogadó-terembe és mikor Gyula megnevezi magát, sok mentegetőzés és bocsánatkérés után a billiárdasztal terítéke alól előkeres egy levelet és átnyújtja Gyulának. Lehárnak egy üzenete volt, hogy elvitte a királyt és a királynét hajnalban Sopronba, mert biztosabbnak találja, ha az Ostenburg-csapatok között vannak. Kéri Gyulát, jönne el oda. Elindulunk tehát. Minket ugyan délben visszavártak Dénesfára reggelire, sőt a lelkünkre kötötték, hogy ne késsünk el, mert ez Ilonát izgatná, de mi ekkor már nem vissza Dénesfára, hanem Sopronba megyünk. Autónkat minden községnél feltartóztatják. Körülbelül félúton egy autó jön velünk szembe csendőrökkel megrakva, köztük egy főhadnaggyal, akik azt mondják, hogy a mi autónk fedezetéül vannak küldve. Sopronba érve, először a megyeházára hajtatunk, mert azt hisszük, hogy a király és a királyné ott vannak. Keressük Sigrayt, kiről azt mondják, hogy ott volt, de elment. Nem merünk tovább kérdezősködni. Lejövet a kapu alatt találjuk Zsembery főispánt, ki sokatmondó pillantással azt mondja: a kaszárnyába mentek. A kaszárnyában Ostenburg jön elénk, akit sem én, sem a férjem nem ismerünk. Bemutatkozás után Gyula megkéri őt, hogy tudassa ittlétét a királlyal. Abban a pillanatban jön ki a király szobájából Lehár és elmondja, hogy a felségek éppen asztalhoz ültek s hogy a király Hegedűs generálist várja. Hegedűs körülbelül velünk egy időben érkezett, váltottunk is vele pár szót. Felesküdni jött. 

Minthogy már közel volt két órához, elhatározzuk, hogy előbb elmegyünk ebédelni és csak azután jövünk vissza. A Pannoniában Sigray lakosztályában ott találjuk őt Rakovszkyval és Gratzcal ebédnél. Éppen bevégezték és mindjárt helyet csinálnak nekünk az asztalnál. Rakovszky és Gratz egy idő múlva a kaszárnyába mennek. Mi Sigrayval még a szállodáiban maradunk és mire bevégezzük az ebédet, követjük őket. A kaszárnyában nagyon mozgalmas az élet. Mindenki készülődik az elutazásra. Kérdezősködésemre azt mondják nekem, hogy este lesz az indulás Pestre. Először kilenc órára tűzték ki. Aztán elhalasztották tizenegyre, de valóban csak éjfél után négykor törtónt meg. A szerelvények összeállítása miatt volt a késedelem. Miután megtudtam Ostenburgtól, hogy a királyné elkíséri őfelségét Pestre, megkérem őt, hogy adjon számomra is helyet a vonaton, mert nem akarom a királynét egyedül hagyni. Mellette akarok maradni. Ostenburg azt mondja, hogy ennek nem áll semmi útjában és eziránt mindjárt intézkedni fog. Esterházy Lulu, ki udvarhölgynek ajánlkozott fel a királynénak, ennek nagyon megörül és megkér, hogy anyja távollétéhen vállaljam nála a gardedame szerepet. Én ezt szívesen megígérem, de megjegyzem, hogy mihelyst udvarhölgy, nincs többé szükség arra, hogy chapronírozzák. 

Boroviczényné, a királyné volt udvarhölgye, csak Győrben fog felszállni a vonatra. Ő várja a férjétől jövő üzenetet, hogy hol és mikor csatlakozzék hozzájuk. A királyné, mihelyt megtudja, hogy a kaszárnyában vagyok, behívat magához. Egy legénységi szobában van elszállásolva. A bútorzat egy katonaágyból és két faszékból áll. Egy sarokban lapátok, seprők és néhány katonacipő. A falakon szögeken függnek kifordított katonanadrágok. A királyné, ki már a kora hajnali órákban jött ide, nem is fekhetett le, csak úgy dőlt le ruhástól a rendetlen ágyra, hogy kipihenje magát. Elmeséli nekem, hogy mikor előző nap megérkeztek Kenyéribe Cziráky Gyurihoz, ott megteáztak és mindjárt le akartak feküdni, mert nagyon fáradtak voltak az úttól. Először ültek repülőgépen. »Nem ajánlom a repülést senkinek som«, mondja, »akinek nincs reá szüksége, ezt mulatságból ne tegye soha.« »Képzelem, hogy eleinte kellemetlen lehetett«, mondom. »Nemcsak eleinte«, vágott közbe a királyné, »de az egész idő alatt. Kínos négy óra volt...« »A leszállásnál, — beszéli tovább — hiába kerestük a tűzjelzéseket. Emiatt sok időt veszítettünk, nem tudtuk, hol vagyunk és az első leszálló előtt sokáig keringtünk a levegőben.« Azt is meséli, hogy Kenyerin, sajnos, nem feküdhettek le, pedig annyira örültek az elkészített nagyszerű puha ágyaknak. De megjött Lehár autója az utasítással, hogy vigye őket az erdei vadászkunyhóhoz, ahol aztán a továbbiakra nézve eldől a sorsuk. A Ruprecht-kastélyban Lehár meg akarta őriztetni incognitójukat, gróf és grófnénak szólította őket, de az üres ház őrzője hamarosan tisztában volt a helyzettel, félrevonta Lehárt, odasúgta neki, hogy rég felismerte a magas vendégeket, de ne féljen attól, hogy bárkinek elmondja. 

Gyula ezalatt Rakovszkyval és Gratzcal egy másik legénységi szobában van, ahol szinte nagy készülődések folynak az esti elutazásra. Ebben a szobában, mely közvetlen a felségek mellett van, töltjük mindnyájan a délután javarészét. Székek hiányában faládákon ülünk, melyeket minduntalan kihúz alólunk a nyakra-főre csomagoló legénység. Gyula, kit a király rövidesen érkezésünk után magához hivatott, nagyjában elmondja nekem, hogy mit beszélgettek. A délután folyamán körülbelül 30 tagból álló magyarruhás leánycsoport virágokat hoz a királynénak. A felségek a lépcsőházban fogadják őket. A királyné a virágokat átveszi és pár szóban megköszöni. Szép és megható ünnepély az Ostenburg-csapatok felesketése. Gyalogság, huszárság, tüzérség vonul fel feszes tartásban és tiszteleg őfelsége előtt. Körülbelül 1500 ember, a híres Ostenburgféle »jaguár«-csapatokból valók. »Büszkék lehettek arra, hogy ti kíséritek vissza a székvárosba a királyotokat«, hallatszik Ostenburg hangja a csapatok éléről. A királyné a magyarruhás lányok között állva nézi a királyt, amint a himnusz hangjai mellett ellép a katonaság sorfala előtt, és hallgatja az esküt, melyet ezer torok dörög ritmikus hangsúlyban: » Tűzön, vízen keresztül, tengeren, szárazföldön és a levegőben Istenért, királyért és a Hazáért.« És utána a hátborzongató Isten engem úgy segéljen!! Arca igen komoly és szinte átszellemült. Hegedűs kétszer esküdött föl. Egyszer a király szobájában és egyszer az udvaron. Mialatt az eskü folyt, a kaszárnya széles vasrácsos kapuja előtt összegyűlt a kíváncsi tömeg, mely nőttön nő. Nemsokára onnan is hallatszik, mintegy visszhangként, a katonák kemény, ütemes éljenzésére a lelkes tömeg örömrivalgása. 

Már teljes sötétben hagyjuk el kilenc óra felé a kaszárnyát. igyekezünk befelé a városba. Akkorára az utcákon már nagy a járás-kelés. Mindenütt csoportokban állanak az emberek és mást sem lehet hallani, mint hogy »Megjött a király! Hallottad már? Csakugyan igaz!?« — Minket is többször megállítanak, teljesen idegenek, sőt vannak, akik hozzánk szegődnek és elkísérnek a szállóig, mialatt kérdésekkel ostromolnak. A Pannoniában egy külön terembe vonulunk, ahol vacsorára Sigray vendégei vagyunk. Nagyon sokan gyűlünk össze. Magasrangú tisztek, tábornokok, Hegedűs is ott van, a civilek közül Zsembery főispán és Klebelsberg Kunó, a város képviselője, ki Pestről szerdán Gyulával együtt érkezett és félősen, óvatosan, figyelőén húzódik meg az asztal egy végében. Vacsora alatt Gratzot folytonosan szekálják, hogy ő micsoda nagy puccsista, pedig senki sem nézte volna ki belőle. Gratz belemegy minden tréfába és jóizűen nevet hozzá. Tizenegy órakor kimegyünk a vonathoz, de a négy szerelvény még nincs készen. Ott is nagy tömeg várakozik az állomás előtt, és az egész útvonalon, amelyen a felségek végigmennek. A szerelvények közül az első katonavonat, a másodikon van a király és kísérete, a harmadik és a negyedik szintén katonavonat. Nekem Gyulával egy közös fülkém van. Kemény, igen keskeny fekhelyek. Nem lehet megmozdulni. Aludni még kevésbé. Éjfél után négykor indulunk el.

2021. okt. 20.

Soprontól Tihanyig 2.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét. 

Dénesfa, október 20, csütörtök 

Ma délbon volt a kis Béla keresztelője. A társaság ötig együtt maradt és közben Gyula hosszasan politizált Mikes püspökkel és elmondotta neki az egységes pártra vonatkozó kedvező kilátásokat. A programot, amelynek a királykérdésre vonatkozó részét alapelveiben ő készítette, Bethlen szombaton Pécsett ismertetni fogja. Ő sajnálja, hogy nem mehetett vele Pécsre, de a keresztelő miatt mondott le a tervről. Bizalommal néz a jövő elé és reményű, hogy az új alakulás a legitimista álláspontot napról-napra erősíteni fogja. — Öt órakor Mikes püspök és a vendégek nagyobbrésze eltávoznak. Károlyi József, ki keresztapa volt és a három Cziráky (az öreg Antal, Józsi és Gyuri) elmennek kocsin a méneshez. Később elbeszélték, hogy megérkezésükkor egy repülőgépet vettek észre, mely pár perc múlva siklórepülésben leszállott egy közeli tarlóra. Egy lovász, aki lóháton a telefonvezetéket vizsgálta, oda galoppozott, hogy közelebbről láthassa az érkezőket. A gépből kiszállt egy tiszt és megkérte a lovászt, hogy menjen a kastélyba és mondja meg Cziráky József grófnak, hogy Alexy főhadnagy van itt és kéreti, jönne azonnal. A lovász azt válaszolta, hogy a grófot a ménesnél látta s hogy egyenesen oda fog lovagolni és az üzenetet át fogja adni. Józsi mihelyt értesült az üzenetről, Gyuri fivérével oda hajtatott a repülőgéphez. Ezalatt Gyula velem sétált a parkban, nem sejtve, hogy kint mi történik. Hazamenőben voltunk, mikor közel a park kijáratához Józsi kocsija elhajtott mellettünk, amely elől én félreugrottam. A bentülőket nem ismertem meg, mert már félhomály volt és rövidlátó is vagyok. Tanakodtunk azon, hogy kik mehettek most Kecöly felé ilyen szokatlan irányban és órában. »Valószínűleg a kecölyi házvezetőnő, — mondom, — aki a keresztelői ebédet segítette főzni s most hazamegy.« Gyula ezt nem hiszi, mert látta, hogy a mellette ülő férfi két kezével integetett neki. Mire visszatértünk a kastélyba, ott találjuk Boroviczényt Károlyi Józsival a pipázóban teázni. Amikor Boroviczényt meglátom, meglepetve kérdezem, hogy hogyan került ide és honnan jött ilyen váratlanul? Azt feleli, Svájcból, egyenesen Hertensteinből. »Hertensteinből? No és hozott magával valakit? — kérdeztem tréfásan, — talán a királyt?« »Igen! Igen! Hoztam a királyt és a királynét is.« »És hova tette őket,« folytatom nevetve, »hol vannak?« »Itt vannak! Jól vannak. Nem ártott meg nekik az út.« És ilyen hangnemben folytatja még jó ideig, mig végre unni kezdem ezt a makacs felültetési kísérletet és Gyula is megszólal, hogy hagyják már abba a tréfát. »De ez nem tréfa!« erősítgeti most már Károlyi Józsival együtt. »Nos, hát mutassák meg nekem, hogy hol vannak«, — mondom kissé türelmetlenül. »Kenyéribe vitte őket Cziráky Gyuri«, szólal meg Károlyi József, »mert ott biztosabb helyen vannak, mint itt.« Visszanézek Gyulára, aki mögöttem áll és látom, hogy hirtelen halálsápadt lesz és mintha megtántorodott volna. Megértettem, hogy a dolog igaz! Gyula jó sokáig nem beszólt egy szót sem. 

Következett Boroviczény részéről az utazás részleteinek elbeszélése: 12 óra 14 perckor a Zürichből való startolás, a gépdefektus Bajorország felett, a vele járó ijedtség, aztán az első leszállási kisórlet a dénesfai határon kívül a Fertőnél és végre a másik végleges leszállás. Az egész utazás négy és fél órát vett igénybe. Józsi, ki időközben bejött, folytatólag elmondja, hogy a felségek be akartak jönni a kastélyba, de ő lebeszélte őket. Tudatta velük, hogy a kastélyban ma keresztelő volt, vendégek vannak és idegen cselédség. Javasolta, menjenek Gyuri fivéréhez Kenyéribe. Ő garcon-ember, kis háztartása van, a felségek ott nyugalomban és zavartalanul elhelyezkedhetnek. Ezt az ajánlatot el is fogadták. Felültek a várakozó fricskára, a bakra felült Cziráky Gyuri, ki a falu elkerülésével elhajtatott velük a parkon keresztül kenyéri birtokára, mely körülbelül egy félórányira van Dénesfától. Az elbeszélések még végükhöz sem értek, mire megérkezik a három repülőtiszt, akik elkísérték a királyt, Fekete Alexy főhadnagyok és egy bajor, Zimmermann. A gépet a tarlón hagyták őrizetlenül, amit én kissé könnyelműnek találok. A tisztek nem győzik beszólni, hogy a királyi pár repülés alatt milyen bátran viselkedett, pedig először ültek repülőgépen. A királynénak egész idő alatt egy arcizma sem rándult meg, mely izgatottságot árult volna el, még a gépdefektus kritikus percei alatt sem. Azt mondják, hogy ilyen bátor asszonnyal még nem találkoztak életükben soha. Pár percre rá megjön Oswald százados, Lehár adjutánsa is, hogy a leszállásról és a királyi pár elhelyezkedéséről jelenthessen Lehárnak. Az adjutáns egyúttal közli, hogy hír jött Pestről Rakovszkytól és Gratztól, mely szerint ezek onnan elindultak és kérnek kocsit Kapuvárra az esti fél tizenegykor érkező vonathoz. A kocsit elküldjük. Visszaérkezéséig, éjjel 1 óráig nem fekszünk le, de a kocsi üresen jön vissza és a kocsis jelenti, hogy a vonatból nem szállt ki senki. Mi azzal magyarázzuk a dolgot, hogy Rakovszky és Gratz bizonyára Sopronban képzelik a királyt és emiatt tovább utaztak. Az est folyamán nagyon mozgalmas az élet a kastélyban. Folytonosan jönnek-mennek. Lehár újabb üzenetet küld, hogy a felségeket nem meri Kenyerin hagyni, mert ha időközben tudomást szerzett volna valaki megérkezésükről, akkor biztos, hogy elsősorban a Cziráky-kastélyok egyikében keresnék őket. Jobbnak találja Ruprecht képviselő kastélyát. Ö a dénesfai erdő lakatlan vadászházikójában van, és kéri Gyulát, jönne ő is oda. (Később megtudtuk, hogy a király, amikor a parkban elhajtott mellettünk, megismert minket és meg akarta állítani a kocsit, de a királyné fáradt lévén, kérte, hogy hajtsanak tovább, hogy minél előbb lepihenhessen.) Gyula hajlandó elmenni, de megjegyzi, hogy első találkozása alkalmával meg fogja mondani a királynak hogy ő nem tudott a hazajövetelének szándékáról. Én kérem, hogy ezt ne tegye, miután már úgyis megtörtént és nem lehet a tényen változtatni, de ő azzal érvel, hogy nem akarja, hogy felelőssé tegyék olyan tettért, melyet ő nem ajánlott s amelyről nem tudott. Ezt pedig minél előbb meg akarja mondani. Magától értetődőleg azonban egyúttal ki fogja jelenteni, hogy most, miután ez a sorsdöntő lépés megtörtént, ő feltétlenül őfelsége rendelkezésére fog állani. 

Mikor Gyula az erdőből visszajött, elmondotta, hogy az erdei kunyhóban találkozott Lehárral, ki egy irgalmatlanul befűtött kályha mellett ült és várt. Gyula helyeselte Lehár tervét, hogy éjjelre a király s a királyné a Ruprecht-kastélyba menjenek. Azután beküldötték az egyik autót Kenyéribe és a királyi párt egy útkeresztezésnél várták be. Gyönyörű vörös holdvilág volt. A királyné meghatottan mondotta, hogy milyen boldog, hogy végre otthon lehet és mennyire élvezi a szép magyar tájakat. Gyula búcsúzáskor megígérte nekik, hogy másnap délelőtt fel fogja őket keresni. Gyorsan elhatározom, hogy én szinte vele megyek. Hallottam ugyanis Boroviczénytől, hogy a királyné csupán egy kis kézitáskát hozott magárai és nélkülözi a legszükségesebb dolgokat. Arra gondoltam, hogy fehérneműt hozok neki, felajánlom komornámat vagy más komornát szerzek részére.

2021. okt. 19.

Soprontól Tihanyig 1.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét. 

Dénesfa, október 15, szombat 

Kedden, tizenegyedikén érkeztem ide Dénesfára Ilonához (Cziráky Józsefné grófné), akinek pár nap előtt megszületett a harmadik fia. Férjem nem jöhetett velem, mert Apponyi képviseletében Bécsbe kellett volna mennie, résztvenni a népszövetségi tanácskozásokon. Azóta kótizben jött tőle sürgöny, hogy lemondott bécsi útjáról, de Dénesfára egyelőre még nem jöhet, mert Pesten nagyban folynak az egységes párt megalakítása körüli tárgyalások. Ma telefonon is beszéltem vele. Elmondta, hogy Bethlen és Bánffy holnap érkeznek vissza Velencéből és Bethlent még be akarja várni. 

Dénesfa, október 17, hétfő 

Újra beszéltem Gyulával telefonon. Mondotta, hogy Bethlennel tárgyalt. Az egységes pártalakítás kérdése holnap fog eldőlni. Ő bízik a sikerben, bízik abban, hogy pártja nem fog szétszakadni. 

Dénesfa, október 18, kedd 

Józsi (Cziráki József gróf) uzsonnatájban megjött Szombathelyről. Tegnap délelőtt ment oda. Beszéli, hogy készülőben van valami. Neki az a benyomása, hogy a felkelők puccsot terveznek, Bécset akarják bevenni. Vele, mint aki hivatalos minőségben van, nem beszélnek őszintén és ez nyugtalanítja. Még azt is elmondja titok leple alatt, hogy elterjedt hírek szerint Stíria és Tirol fegyverben állnak és velünk együtt be akarnak vonulni Bécsbe. A király visszatérését is újból rebesgetik. Józsi nyugtalansággal beszél erről és méltatlankodik afelett, hogy míg Pesten csak párttülekedésekről van szó, itt úgy látszik nagy események vannak készülőben. 

Dénesfa, október 19, szerda 

A bajor király halála miatt Józsi Sárvárra ment, hogy a kormány és a megye részvétét kifejezze és a temetésre vonatkozólag intézkedjék. Gyula este a gyorssal Budapestről Kapuvárra érkezett. Kimentem érte autón az állomásra. Elbeszéltem neki mindazt, ami a levegőben van. Ő azt mondta, reméli, hogy nem terveznek valami elhamarkodott lépést. Lefekvés előtt Józsi a kósza hírekre vonatkozólag több kérdést intézett Gyulához, ki neki ugyanazt felelte, mint nekem.

2020. dec. 31.

Monarchista-e Ön?

A legtöbb ember, akinek a címbéli kérdést feltennék, kétségtelenül egy megvető „Nem!”-mel válaszolna. Kevesen – igen kevesen az Egyesült Államokban – talán igent mondanának. Ám valójában mennyire értik azt, hogy mibe egyeznek bele vagy mit utasítanak vissza? Egész pontosan mi is egy monarchia? Vagy, ha már itt tartunk, mi egy köztársaság? Ahogy az Egyesült Államok szövetségi uniója, Hitler Németországa és Észak-Korea mind köztársaság, úgy Ausztria-Magyarország, Kanada és a Kínai Császárság mind monarchia. Ám mindkét esetben, ég és föld a különbség a felsoroltak közt. Valószínűleg az egyetlen dolog, ami közös a legtöbb monarchiában, az az uralkodó örökletes módon történő kiválasztása – ám nem ez a helyzet a Szentszékkel, a Szuverén Máltai Lovagrenddel vagy az Andorrai Társhercegséggel, valamint sokáig nem így volt a Lengyel-Litván Nemzetközösségben vagy a Szent Római Birodalomban sem.

Hozzávetőlegesen öt közös pontról beszélhetünk; erre alapozhatjuk XXI. századi monarchizmusunkat. Ezek az alábbiak: oltár, trón, szubszidiaritás, szolidaritás és – jobb kifejezés hiányában – okcidentalizmus.

Írta: Charles Coulombe.

Az írás a portálunkon olvasható tovább!

2020. okt. 13.

II. Ferdinánd, az ellenreformáció uralkodója

A történelmi könyvek közül kétségtelenül az életrajzok a legnépszerűbbek. Egy átlagos olvasó aligha találja túl érdekesnek a Franciaország története 1789–1815 címet. Viszont sokkal valószínűbb, hogy kézbe veszi azt, amelynek egyszerűen csak az a címe, hogy Napóleon. Ugyanez igaz a „Magyarország politikatörténete a két világháború között” és Horthy Miklós viszonylatban is. Már az ókori történetírók is elsősorban életrajzokat írtak. Talán éppen ennek ellenhatásaként, amikor a történelem, mint tudomány a XVIII–XIX. század folyamán „professzionalizálódott”, az új típusú hivatásos történészek nem nagyon foglalkoztak életrajzokkal. Hiszen – tudományosan vizsgálva – nyilvánvaló volt számukra, hogy még a legnagyobb tehetséggel és hatalommal rendelkező ember is legfeljebb csak követni tudja azokat a „szélesen hömpölygő” gazdasági, társadalmi, szociális folyamatokat, amelyek az emberi társadalmakat és az országok egymás közötti viszonyait, a birodalmak felemelkedését és bukását stb. meghatározzák. A történettudomány első modern képviselőit – ókori előfutáraiktól eltérően – kevéssé érdekelték az „egyéniségek”.


Nagy gazdasági–szociális folyamatokban gondolkodtak. Feltehetően a természettudományok fejlődését megirigyelve az emberi történelmet olyan logikus, így előre látható, kiszámítható ok–okozati összefüggések rendszerében akarták láttatni, amelyben nem volt hely a történelem folyamatának új fordulatokat adó egyéneknek. (Legfeljebb csak annyira, hogy gyorsítani, vagy lassítani tudják azt, ami amúgy is bekövetkezik.) Így az életrajzírást átengedték az újságíróknak, drámaíróknak, illetve bárkinek, aki írásból akart megélni. Ahol meg csak a példányszám számít, sose fognak írni II. Ferdinánd életéről.

Írta: Csizér Márton.

Az írás a portálunkon olvasható tovább!

2020. okt. 2.

Pálffy János gróf a dinasztia szolgálatában

Erdődi gróf Pálffy János 1681-ben önkéntes katonaként kezdte meg pályafutását és 70 évvel később 1751-ben Magyarország nádoraként halt meg. Van-e még történelmünkben olyan személy, aki ilyen hosszan és ráadásul ennyire sikeresen – mint az alábbiakban láthatjuk majd, élete gyakorlatilag szakadatlan sikersorozat volt – kudarcok nélkül  forgott volna a közpályán? Bizonyára akad. Viszont azt biztosan állíthatjuk, hogy senki sincs, aki évtizedekig volt országunk történelmének főszereplője és mégis annyira kiesett volna a történelmi köztudatból, mint éppen ő.



Hogy miért? Azért, mert nem vezetett „szabadságharcot”, nem szőtt összeesküvést az uralkodója ellen és nem is vázolt fel átfogó gazdasági reformprogramot az ország felemelkedése érdekében. Az első kettő bölcsességét dicséri, az utóbbira meg életében még nem értek meg a feltételek. Pálffy János korában a magyar érdekeket elsősorban a harcmezőn kellett védeni. Először egy hosszú háborúban a magyarság számára évszázadok óta a fokozatos pusztulást és sorvadást jelentő oszmán hatalomtól kellett megszabadulni.


Az írás a portálunkon olvasható tovább!