Roger Scrutonnak az MTA-n tartott előadásáról
A sors talán
némileg mulatságosnak is nevezhető fintora, hogy Roger Scrutonnak, a brit
konzervativizmus egyik vezető kortárs filozófusának útja éppen az esztétikától
vezetett a politika irányába, ahogyan nagy példaképének, a modern
konzervativizmus egyik „alapító atyjának,” Edmund Burke-nek is. Az elsőre talán
nem triviális kapcsolat értelme a felszínes viszonyok és unalomig ismételt
frázisok mögött rejtőzik. A konzervativizmus értelme bizonyos szempontból úgy
is megragadható, mint a „szépség politikája” (Burke), a kifinomult és
arisztokratikus forma tisztelete, amely szemben áll a modernitás prózaian
sivár, tömegszerű és homogén látképével, a tágan értelmezett “szocialista
realizmussal,” az ideológiai absztrakciók és a politikai sémák terméketlen, üres,
unalmas funkcionalizmusával.
Scruton Budapesten,
az MTA dísztermében tartott előadásának
témája azonban nem a művészet, hanem a nemzetállam és az olyan nemzetek feletti
struktúrák viszonya volt, mint amilyen például az Európai Unió. Nézete szerint
az ilyen „birodalmi” struktúrák a helyi viszonyokat figyelmen kívül hagyva
tesznek erőszakot a fennállón, vagyis a mi esetünkben a „nemzetállamnak” a
felvilágosodás után kialakult koncepcióján, azáltal hogy egy elvont-ideologikus
sémarendszert erőltetnek rá a „nemzeti karakterek” diverz valóságaira. Ebből
fakad mindaz a politikai meghurcolás, amelyet Magyarország jelenlegi
kormányának el kell szenvednie: amikor a baloldali értelmiség az engedetlent
„fasisztának” vagy „nacionalistának” kiáltja ki csupán egy olyan
mechanizmus mentén szerveződik, amelyet már a francia forradalom politikai
ideológusai is használtak, létrehozva a „reakció” és a "forradalmi éberség" mítoszait.
Scruton érvelése
ismerős lehet mindenkinek, aki tud a felvilágosodás-kori vitáról, amelyet
Burke és de Maistre a francia forradalom támogatóival folytattak az emberi
természet absztrakt-elméleti univerzalitásáról alkotott filozófia nyomvonalát
követve, és amely koncepciót a két konzervatív gondolkozó minden realitást nélkülöző
ideológiai kreációnak bélyegzett. A klasszikus brit konzervativizmusra jellemző
felfogás továbbgyűrűzik Scrutonnál a központosítás elutasításában, amelyet az
Európai Unió „balos” előfeltevésének lát, elutasítva a homogenizációra való
törekvést, amely minden esetben kizárja a szubszidiaritást és amely könnyen egy
centralizált bürokratikus apparátus „demokratikus zsarnokságába” torkollhat.
Scruton az EU-t birodalomnak nevezte, amelynek struktúrája szembemegy a
nemzetállammal, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy „Angolként egyébként a
birodalom lehetősége, nincs ellenemre.” Nem a birodalmi eszmével van tehát problémája,
hanem sokkal inkább annak torz, fals megvalósítási formájával.
Az EU
bürokratikus apparátusával, az ideológiai-politikai elittel kapcsolatban azt a
bírálatot is megfogalmazta, mely szerint ez az elit egyértelműen elszakadt a
választóitól, az Unió átláthatatlan bürokratikus rendszerében képtelenné válva
a képviseleti elvből következő felelősség hordozására és kibontakoztatására, a
felülről „oktrojált” szabályozások ellenében a brit filozófus az alulról
építkező politikai közösségek mellett tört lándzsát. A kontinentális
konzervatívok számára akár megütközést is kelthetne ez az olykor a
„bázisdemokrácia” híveit idéző érvelési mód, Scruton azonban természetesen egészen
mást ért a demokrácia fogalma alatt mint a baloldaliak, számára a
demokratikusság kritériuma elsősorban a képviseleti elv vagyis az állami
zsarnoksággal szembeni ellensúlyok klasszikus Locke-i és Hume-i megközelítésének teljesülése, és nem a
„tömeg uralmának” vagy az ezzel szoros összefüggésben álló „egyenlőség” fals
koncepciójának baloldali-egalitárius állítása. [1]
A filozófus
azt is hangsúlyozta, hogy a nemzetben kifejeződő „kollektív mi” határozottan
szemben áll az individuumra alapozó liberalizmus atomizáló tendenciáival, és ez
egy egyén feletti struktúrához való hűség és azonosulás jegyében állva
megerősíti az egyén elkötelezettségét a társadalom iránt, a nemzeti „egésznek”
tehát előfeltevésként meg kell előznie a fragmentált „részeket.” Scruton kitért
még emellett az európai kultúra keresztény alapjaira is: - habár tudvalevő,
hogy maga nem hívő – fontosnak tartotta megjegyezni és dicsérni az új
alaptörvény ide vonatkozó passzusait.
Scruton
előadása színvonalas volt és gondolatébresztő számunkra, habár nem minden
pontjával és vonatkozásával értünk egyet. Magyarország jelenlegi kormányával
szimpatizáló megjegyzéseit ismert politológiai és politikai-filozófiai
előfeltevéseinket tekintetbe véve csak igen limitált értelemben tehetjük
magunkévá. Talán szerencsés lett volna az is, ha kitér egy kicsit a
„nacionalizmus” és a „patriotizmus” közötti különbség tárgyalására (ahogyan
például a két nappal korábban előadást tartó John Lukács is tette), illetve
árnyalja a „nemzetállam” koncepcióját: a
nacionalizmussal összeköthető 19. századi nemzetállam elképzelését ugyanis magyar
konzervatív szempontból határozott alászállásnak kell értékelnünk a „nemesi
nemzet” azt megelőző felfogásához viszonyítva. Az így anticipált nemzetállam,
és a homogén nemzetfogalom, „az egy magyar politikai nemzet” minden kétséget
kizáróan az Osztrák-Magyar Monarchia sajnálatos bomlásának (vagy inkább
bomlasztásának) egyik drasztikus tényezőjévé vált. Az arisztokratikus, a
monarchikus és dinasztikus elv pozitívumai sem kerültek elő az előadás
folyamán, nem tért ki rá, hogy ezek vajon nem képviselhetnének-e egy „harmadik
alternatívát” meghaladva a nemzetállam
és a nemzetekfeletti struktúrák antagonizmusát. A kortárs politikai filozófiai
irodalomban tájékozott olvasóközönség számára ugyanakkor nem lehet titok, hogy Scruton
szimpatizál a monarchia eszméjével, interjúk, cikkek és tanulmányok tucatjaiban
tett már erről tanúságot, fontosnak tartja, hogy hazája Nagy-Britannia
alkotmányos monarchia, és igencsak kritikusan szemléli a monarchia elvének
egyre erőteljesebb háttérbe szorulását a modern világban.