2007. dec. 28.

ZÁRJUK LE A XX. SZÁZADOT!


Írta: Szász Péter Domonkos.

Historiográfiai szempontból többféleképpen lehet korszakhatárokat, tónusváltásokat, átmeneti időszakokat meghatározni. Ez nem tárgyi – egzakt – kérdés, hanem személyi kérdés. A történelembölcseleti fölosztást nagyban meghatározza a történetíró, vagy gondolkodó világnézete, amelyhez mint tengelyhez viszonyítva szemléli a téridő keretei között játszódó isteni komédiát – hogy egy ilyen dantei allúzióval éljek –, a Fény és a Sötétség harcát.
Személyes meggyőződésem szerint a XX. századot a kereszténységgel szemben önmagát meghatározó, a protestantizmussal – de sok tekintetben a reneszánsszal – elkezdődő antitézis delelési pontjának tekinthetjük. A „modernizmus” – minden eretnekség foglalatának – kora e hírhedt század, az összes árnyalatával, ideológiájával egyetemben, mely jelző méltóan megérdemelt billogja eme valóban „setít” kornak. A magyar történelemben a XX. század kezdetének két időpont adódik természetszerűleg: 1896 és 1922. Az első Transleithania milleneumának jelképpé vált dátuma, a második az utolsó szentkirály halálának éve. A kettő között elterjedő időszakot akár a „XX. század tornácának” is tekinthetjük a kronológiai kalibráció szerint. Az utolsó időpont helyett sokan fölvethetnék az 1914-es, az 1916-os, az 1918-as (1919, 1920, 1921) dátumokat. Monarcho-legitimista szempontból kizárólag Boldog Károly mennyei születésnapja fogadható el a fentiek közül, mivel egyrészt a „közügyektől való visszavonulása” („lemondása”, az infernális eszmék hazug eufemizmusa szerint) után tett összes trónfosztási kísérlet erkölcsi szempontból társadalmi szinten is súlyosan bűnös cselekmény volt (mind az egyes személyekre, mind az ezt támogató intézményekre, közösségekre tekintettel); jogi szempontból pedig teljesen törvénytelen, illegitim megnyilvánulás volt. Illegitim volt mind az örök isteni törvényből (lex divina æterna) eredő természettörvény (lex naturalis), mind pedig ezen természettörvényekre épülő, a Szent Korona nevében és Isten kegyelméből regnáló apostoli királyok által szentesített tételes törvények (lex canonica) fényében.
Így tárgyi – nem feltétlenül alanyi – szempontból a XX. századi magyar államiság és politika bűnös és törvénytelen közegben agonizált, és esett egyfajta kómába, tetszhalott állapotba. A XX. századot akkor zárhatjuk le, és juthatunk át egy új korszakba, egy igazi feltámadásba, ha a törvényes állapotot helyreállítjuk, restauráljuk, aminek előfeltétele a Szent Korona Testének erkölcsi feltámadása! Ebben áll a legitimizmus lényege – ezért küzdünk, harcolunk. Alanyi szempontból lehetnek erkölcstelen vagy gyenge jellemű királyok, de a királyság mint intézmény sohasem lehet rossz! Sok esetben a trón az oltártól – mint forrásától – valóban elszakadt, és önmagát tekintette az erkölcs s jog kizárólagos alapjának, s ezért mint tyrannis elbukott, de eme „buktatás” során föllépő fölfordulásban a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntötték. Ám a forradalmak fő motivációja nem a legitimista restauráció, a törvénytelen abszolutizmus jogos megdöntése volt (főleg nem a XX. században), hanem az isteni elem kiiktatása (szépítő jelzővel „szekularizációja”) a társadalmi életből, a monarchiák elpusztítása által! Ezt akarta s akarja ma is mind az individualista szabadelvűség (liberalizmus), mind a kollektivista közösségelvűség (szocializmus). Ezért egy hívő és konzekvensen katolikus keresztény soha nem lehet liberális vagy szocialista, mivel ezen ideológiák abszolútumképe, személyképe és társadalomképe téves, tehát isten- és emberellenes. E „progresszív”, pokolba haladó eszmeiségek hamis bölcseleti és pszeudoetikai homokdűnéken alapszanak a – Belzebub építőmesterei által elvetett – istenemberi Szegletkő helyett. A liberális és szocialista forradalmakat Isten azért engedte meg, hogy egy még nagyobb jót, egy erkölcsileg tisztult monarchiát hozzon elő belőle. Ezen isteni cél motiválja küzdelmünket, mert az örök igazságok társadalomerkölcsi megtestesítésének szerves közege e honban kizárólag a Szent Koronára és a Turul-utód Habsburg-Lotharingiai dinasztiából sarjadt, az alkalmasságnak (idœneitas) megfelelni képes Uralkodóra épülő Archiregnum Apostolicum lehet. A különböző népek így válhatnak egyetlen Istenért dobogó, szervesen élő Nemzetté a Kárpátok koszorúereitől övezett Szív-Hazában.
Magyar szentkirályok! Könyörögjetek érettünk! Ámen.
Budapesten, 2007. Nagykarácsonyán.

2007. dec. 19.

A MILES CHRISTI Katolikus Szellemi Műhely Manifesztuma



2007. december 17-én megjelent a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely Manifesztuma. A műhely a Miles Christi című katolikus folyóirat szerkesztőségéből szerveződött, de attól intézményesen független. Célja a manifesztummal az volt, hogy írásos formát adjon azoknak a liturgikus, teológiai, illetve társadalmi alapelveknek és törekvéseknek, amelyek az Egyház hagyományának egészét figyelembe véve a mai magyar katolicizmusnak kiindulást és irányt jelenthetnek. A szöveg határozott megfogalmazása egy-egy személy fölfogásának, ugyanakkor közösségi munka. A liturgikus részt eredetileg Kovács Ervin atya állította össze. A teológiai szakasz Alácsi Ervin János alszerpap munkája, és figyelemreméltó világossággal határozza meg a sokszor félreértett teológiai gondolkodás mibenlétét és legfontosabb normáit. A társadalmi rész első változatát Pánczél Hegedűs János, a folyóirat főszerkesztője írta, és vetett föl benne az eddigi, szigorúan vallási tematikához képest új, de gondolatébresztő szempontokat. A műhely novemberi egyeztetésének alapján végül én adtam olvasószerkesztőként végső alakot a manifesztumnak, amelyen a szerzők ezután még javíthattak. A manifesztum állásfoglalásai egyértelműek, de ezzel nem szűkebbre kívánják szabni a XXI. századi katolikus gondolkodás kereteit, hanem ellenkezőleg: szilárd alapokat és megfogható eszközöket kínálnak egy egyházias értelemben felszabadult eszmecseréhez és önmeghatározáshoz. Célunk egy társadalmi diskurzus megteremtése és a a felvilágosítás, egy alternatíva felkínálása minden itt tárgyalt témakörben.



LITURGIA
I. A római rítus két formájához való viszony
A Miles Christi katolikus szellemi műhely egyértelműen a római rítus „rendkívüli” formája mellett kötelezi el magát. E hagyományos liturgia jobb megértését, megélését, lelki kiaknázását és ünneplését kívánja elősegíteni azzal, hogy magyar szerzők tanulmányait vagy külföldi szerzők műveinek fordítását közli, illetve ismerteti meg a magyar hívekkel.
Mivel azonban a mai katolikusok legnagyobb része többnyire vagy kizárólag a római rítus többségi, ún. „rendes” formájával találkozik a mindennapi vallásgyakorlatban, nem lehetünk közömbösek e megújított liturgia állapota iránt sem. Munkánkkal elő kívánjuk segíteni a reformált liturgia minél méltóbb és a hagyománnyal a lehető legnagyobb összhangban történő végzését: azt a törekvést, amelyet legtöbben a kissé félrevezető „reform reformja” megjelöléssel illetnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az újabb szertartásrend (az ún. „novus ordo”) számos választási lehetőségével és kivitelezési módjával a felelős személyek mindig úgy éljenek, hogy az a hagyományos rítushoz a legközelebb vigyen, elősegítve így a hívek és papok többsége számára a saját gyökereikkel való kapcsolat megtapasztalását.
II. A liturgia teljességben való szemlélete és elsőbbsége
A liturgia tárgyalása során el kívánjuk kerülni azt a gyakori hiányosságot, amely a liturgia fogalmát csupán a szentmisére korlátozza. Bár a szentmise valóban a legmagasztosabb és legfontosabb liturgikus cselekmény, mégis része egy tágabb rendszernek, amelynek szerves részei a zsolozsma, valamint további szentségek és szentelmények is. Az ekképpen felfogott liturgia az elméleti tárgyalásban és a gyakorlati megvalósításban is előnyt élvez bármi más népájtatossági vagy magánjellegű vallási gyakorlattal szemben, miközben természetesen nincs kárára az utóbbiakban kifejeződő lelki és kulturális értékeknek. Így például egy litánia vagy a rózsafüzér végzése nem szabad, hogy kiszorítsa a vesperást, és elkerülendő az is, hogy népének helyettesítse a szentmise rendes, ordinárium- és propriuménekeit.
A liturgia teljességéhez tartoznak a hagyományos római rítus történelmi, egyházmegyés, illetve szerzetesrendi változatai is. Ezeknek tanulmányozását, megismerését és lehetőség szerinti újjáélesztését mindenben elő kívánjuk segíteni úgy, hogy a mindenkor érvényes szabályokat teljes tiszteletben tartjuk, de távlatilag e változatok törvényesítéséért is dolgozunk.
III. A nép értő, tevékeny és szövegszerű részvételének elősegítése
Szilárd meggyőződésünk, hogy a X. Szent Pius pápa óta a Szentszék által folyamatosan ajánlott és szorgalmazott, ún. „participatio actuosa” a reformliturgiához hasonlóan vagy akár jobban megvalósítható a hagyományos római rítus keretein belül. Erre ad módot a nép akklamációin kívül az ordinárium és a proprium éneklése. Ezt a gyakorlatban csak úgy lehet megvalósítani, ha az értékes magyar népénekhagyomány mellett könnyen elsajátítható — a változó tételeknél modellszerű — gregorián dallamokat használunk, illetve ha a propriumot népnyelven is elérhetővé tesszük. Ilyen propriumok létrehozásában Magyarország világviszonylatban is élen jár, ezért ezek megismertetését, terjesztését és a hagyományos liturgia keretei közt való alkalmazását elő kívánjuk mozdítani. A hívek ilyesfajta énekes bekapcsolódása a liturgia tényleges anyagába előnyt élvez az olyan elterjedt, de kevésbé szerencsés megoldásokkal szemben, mint a ministráns összes válaszainak közös, prózai mondása (dialógusmise) vagy a mise valódi szövegétől független énekek éneklése (missa cum cantu) a csendes mise keretében.
IV. A liturgiát kezeljük liturgikus kérdésként!
Tekintettel a reformált liturgia jelenlegi, zilált állapotára, amelyre már II. János Pál pápa is számos esetben (leginkább a Redemptionis Sacramentum kezdetű dokumentumban) panaszkodott, jogosnak véljük a visszaéléseknek, sőt a liturgikus reform bizonyos vonatkozásainak bírálatát. Mindazonáltal ezt soha nem kívánjuk ideologikus módon vagy pusztán támadó éllel tenni, hanem csakis tárgyilagosan, gondosan megvizsgált tényekre alapozva, ahogyan erre — általa is nagyra becsült szakemberekkel együtt — jelenlegi Szentatyánk, XVI. Benedek pápa még bíborosként példát adott megnyilvánulásaival, majd Szent Péter Székét elfoglalva pápai tekintélyű szabályozásaival is (Sacramentum Caritatis, Summorum Pontificum).
Nem kívánunk egyházpolitikai vagy társadalmi kérdéseket liturgikus álruhába bújtatva tárgyalni: számunkra ezek jól körülhatárolt, egymástól független területek, amelyekkel a megfelelő összefüggésben kell foglalkozni, nem a liturgia ürügyén. Ez természetesen nem zárja ki, sőt sokszor egyenesen követeli, hogy szükség esetén rámutassunk az egyes liturgikus problémák mögött meghúzódó hittani kérdésekre, hiszen a különböző liturgikus jelenségek hátterében sokszor különböző (és olykor nem kifejezetten igazhitű) egyház-, szentség- vagy kegyelemtani felfogások éreztetik hatásukat. Ezért és ebből a szempontból mindenképpen van átjárás a liturgia és a teológia között, de soha ne feledjük el végcélunkat, amely nem a romboló kritika vagy az öncélú vita, hanem az Anyaszentegyház minden egyes tagjának segítése abban, hogy a hiteles liturgikus gyakorlatban felfedezze katolikus-keresztény életének forrását és csúcsát!
V. A Summorum Pontificum motu proprio gyakorlati megvalósítása
Már II. János Pál pápa is leszögezte Ecclesia Dei kezdetű motu propriójában, hogy „mindenütt tiszteletet kell tanúsítani azon hívők jogos igényei iránt, akik a korábbi liturgikus hagyományokhoz ragaszkodnak”. A hívők és papok e jogának gyakorlati érvényesítését XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű motu propriója tette lehetővé világos, pontos és kötelező erejű
rendelkezéseivel. Mivel azonban még sok lelkipásztor és hívő akad, aki vagy nem tud e jogáról, vagy nem mer föllépni ennek érdekében, minden törvényes eszközzel elő akarjuk segíteni, hogy hazánkban minden olyan helyen, ahol igény van rá, megszerveződjék és rendszeresen működjék a hagyományos római rendtartás szerinti szentmise ünneplése, a zsolozsmaimádság, illetve a szentségek és szentelmények kiszolgáltatása. Ez a segítség magában foglalja az alkalmas templomok felkutatását, a liturgikus alkalmak megszervezését, a szertartások idejének és helyének hirdetését, a szertartásokon való jelenlétet és az asszisztenciában való közreműködést, a celebráló papok erkölcsi és anyagi támogatását. Ahol pedig az egyházi felsőbbség részéről hiányzik a II. János Pál, majd XVI. Benedek pápák által megkövetelt nagylelkűség és készség a hívek kérésének teljesítésére, ott végső eszközként élni kényszerülünk a Summorum Pontificum motu proprio 7. cikkelyében megadott lehetőséggel: „Ha a világi hívek 5. cikkely 1. paragrafusában említett csoportjának kérését a plébános nem teljesíti, értesítsék erről a megyéspüspököt. A megyéspüspök nyomatékosan fel van kérve arra, hogy tegyen eleget kívánságuknak. Ha ő sem tud gondoskodni az ilyen szertartásról, az ügyet terjesszék az « Ecclesia Dei » Pápai Bizottság elé.”
TEOLÓGIA
A szükséges dolgokban egység, az eldöntetlen dolgokban szabadság, és mindenben szeretet.
XXIII. János pápa Ad Petri cathedram enciklikája (1959. június 29.)
A hit, amelyet az Újszövetség szükségesnek mond az üdvösségre (Mt 10,22; 24,13; Mk 16,16; Zsid 11,6), olyan szabad, de az isteni kegyelemtől ihletett emberi cselekedet, amellyel az ember elfogad minden Isten által neki kinyilatkoztatott igazságot. A hit kétségkívül magában foglalja az engedelmesség és az egész életre szóló elköteleződés vetületeit, de ezeken túlmutatva meghatározott tartalomra is vonatkozik (vö. Summa Theologica II–II., qq. 1–2; KEK 153–161.). Ezért a keresztény hit nemcsak és nem elsősorban bizakodó hit (fides fiducialis), amint azt egy leszűkítően voluntarista szemlélet tükrözi, hanem megvalló hit (fides confessionalis), amely az emberi értelem szempontjából megismerhető és rendszerezhető lényegi tartalmat föltételez — „… elmenvén tehát tanítsatok minden népet.” (Mt 28,19)
Ennek megfelelően a kinyilatkoztatott igazságok alapvető megismerése és továbbadása egyrészről vallási kötelesség, másrészről a hit szükségképpen kutatja a mélyebb megismerés lehetőségeit, és örömét találja az Igazság önmagáért való szemlélésében, amely az értelem számára a mennyei boldogság előízét jelenti. Amint a hívő ember vallásos hódolata lényegében „szellemi istentisztelet” (Róm 12,1), úgy a teológia az a hamisítatlan „szellemi tej” (1Pét 2,2), amely után a hit által megvilágított értelem vágyakozik, hogy általa növekedjék az üdvösségre. A teológia tulajdonképpen a hívő értelem tudományos igényű reflexiója a kinyilatkoztatás tartalmáról (fides quaerens intellectum), ez viszont különbözik más tudományoktól abban a tekintetben, hogy alapvető tételeinek legfőbb forrása nem a természetes emberi ész, hanem a megfellebbezhetetlen tekintélyű Szentháromságos Egy Isten („Tudom, kinek hittem” — 2Tim 1,12), aki „sem tévedni, sem tévedésbe ejteni nem tud”. (I. Vatikáni Zsinat, „Dei Filius” — DH 3008; vö. Szám 23,19 és Róm 3,4)
I. Analogia fidei — a hit mértéke (vö. Róm 12,6)
A teológia tehát tudatosan fölépített, egységes rendszerbe foglalt, valódi tudomány, amelynek minden vallási igazságot a kinyilatkoztatás teljes, szervesen fölépülő egészének figyelembevételével kell vizsgálnia. A tanbéli tévedések és eretnek elhajlások forrása sokszor éppen az, hogy egyes igazságokat összefüggéseikből kiragadva, mintegy abszolutizálva szemlélnek (vö. KEK 90,114).
Ezért föltétlen tekintettel kell lenni a hittitkok szükségszerű kapcsolatára, amelyet az elméleti teológia „nexus mysteriorum”-nak nevez (vö. KEK 90). Ez a kifejezés arra utal, hogy hitünk egyes igazságai nem független, elszigetelt és esetleges tételek, hanem egy szorosan összefüggő, kölcsönhatásban élő folytonosságot alkotnak. Amikor tehát megértjük, hogy egy adott tan miként illeszkedik a teológiai igazságok szerves egészébe, akkor egyúttal elmélyül a tételre vonatkozó ismeretünk, valamint világosabbá válik előttünk az adott igazság tényleges tartalma is.
A katolikus hitigazságok között létezik továbbá valamiféle hierarchia (hierarchia veritatum fidei), mivel egyes igazságok különböznek abban a tekintetben, hogy pontosan miként illeszkednek, kapcsolódnak a keresztény hit legalapvetőbb tételeihez (vö. Unitatis Redintegratio, # 11; KEK 90.). Az igazságok hierarchiája azonban nem igazol semmiféle olyan elvtelen egységtörekvést, amely szerint a keresztény hitet vissza kellene vezetni a legszükségesebb lényegi igazságokra, mintha minden más tekintetben teljes szabadság érvényesülne, sőt egyes igazságokat — jelentéktelennek minősítve őket — figyelmen kívül lehetne hagyni. Az igazságok hierarchiája nem tévesztendő össze a teológiai bizonyosság fokozataival sem: egyszerűen azt jelenti, hogy az egyes hitigazságok egyetlen középpont köré szerveződnek (vö. Bevezetés a KEK-hoz).
II. Reditus ad fontes — visszatérés a forrásokhoz (vö. Zsolt 41,2)
A teológia valódi tudomány, de az egyetlen olyan, amelyben a tekintély természeténél fogva elfogadható, sőt egyenesen szükségszerű érv. Elkerülhetetlen, hogy a teológus pontosan azonosítsa és tárgyilagosan megnevezze forrásait, és ezek egymáshoz való viszonyát is tisztáznia kell. A teológiának hierarchiába foglalt forrásanyaga van, amelyben a különböző tekintéllyel rendelkező források szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A XVI. században, a reformátorokkal folytatott hitviták kereszttüzében nyert megfogalmazást az a lényeges módszertani szemlélet, amely szerint a teológia mérvadó helyeit, fő forrásait a köztük fönnálló hierarchikus rend figyelembevételével és egyfajta „polgári egyetértésben” (civilis concordantia) kell fölhasználni. E fő forrásokat négy pontba lehet sűríteni. Ezek 1) a Szentírás a maga kánoni alakjában, 2) az apostoli hagyomány, amint azt legfőbb hordozóiban lehet föllelni: az egyetemes zsinatok dokumentumaiban, a szent liturgia szövegeiben, a pápák megnyilatkozásaiban és az egyházatyák írásaiban, 3) a klasszikus skolasztika teológiai szintézise, különös tekintettel Aquinói Szent Tamásra, s végül 4) a kegyelemtől segített emberi értelem, amint azt tiszteletreméltó bölcselők műveiben, illetve a történelem tanulságaiban látjuk kibontakozni.
A humanizmus által meghirdetett visszatérés a forrásokhoz (reditus ad fontes), amely újra visszaköszönt a XX. századi „résourcement” mozgalomban, lényegében helyes irányelv, de a protestantizmusba elhajló radikális humanizmus és az ún. „új teológia” (théologie nouvelle) ellenében meg kell hirdetni egy új konkordizmust is. A modern exegézis jótékony eredményeivel gazdagított szentírástudományt és a módszeres, kritikai kutatások által soha nem tapasztalt mértékben föltárt patrisztikus irodalmat nem szabad ürügyként fölhasználni egyfajta teológiai antikvarianizmus népszerűsítésére. Csalárd és hiteltelen az a modern ideológia, amely a korai, őseredeti forrásokra való hivatkozással valójában a szisztematikus elméleti teológia, főleg pedig a skolasztikus szintézis következtetéseit kívánja megkérdőjelezni.
A XVI. századi jeles konkordisták (de Soto, Cano, Toledo, Bellarmine) példája nyomán magunkévá tesszük a reditus ad fontes gondolatát, miközben elutasítjuk az elhajlásokat, de valódi értéknek tekintjük a lényegi fölismeréseket. E fölismerések egyike, hogy bár a klasszikus teológiai kommentárok és manuálék valóban hasznos segítséget jelentenek, lényeges, hogy a források tanulmányozása lehetőleg közvetlenül, első kézből, ne pedig másodlagos teológiai forrásanyag közvetítésén keresztül történjék. Ehhez természetesen fontos a bibliai nyelvek, de mindenekelőtt a latin készségszintű ismerete (theologizare latine loqui est), kiváltképp a magyarul elérhető teológiai irodalom szomorú elégtelensége miatt.
Emellett II. János Pál pápa maradandó megállapítása, hogy az Egyháznak újra meg kell tanulnia „mindkét tüdővel lélegezni” (Angelus-beszéd, 1996. június 29.). A teológusoknak (is) elengedhetetlen, hogy mind a keresztény kelet, mind a keresztény nyugat forrásait alaposan megismerjék, hiszen a keresztény világ e két „féltekéje” sajátos teológiai szemlélettel, lelkiséggel, liturgikus lelkülettel gazdagítja a teológia tudományát.
III. Aquinas, dux certissimus — Aquinói Szent Tamás az egyetemes és közös egyháztanító, a teológusok fejedelme
A teológiai források között kiemelten kell kezelnünk a skolasztikus teológiát, azon belül Aquinói Szent Tamást, mivel az Egyház tanítóhivatala évszázados és szakadatlan tanítása szerint Szent Tamás mind a filozófia, mind a teológia területén bizonyos elsőbbséget élvez (pl. Gravissimum Educationis, # 10; Optatam totius, # 15; Lumen Ecclesiae, # 2; Sapientia Christiana, ## 71,79–80; CIC, can. 252. § 3.). Ezt az elsőbbséget a tanítóhivatal tekintélye erősíti meg, ezért nem lehet megkérdőjelezni vagy elutasítani a legfőbb egyházi hatóság illetékességének bennfoglalt tagadása nélkül. Fontos, hogy ezt az egyházi ajánlást helyesen értelmezzük és pontosan magyarázzuk.
Egyrészről kívánatos elkerülni a XIX–XX. századi neotomizmus egyes képviselőinek rugalmatlanságát, olykor sekélyes, rosszul értelmezett ragaszkodását a tamási teológia minden egyes eleméhez, mintha az Angyali Doktor minden tekintetben tévedhetetlen lett volna, vagy rajta kívül senki más sem járult volna hozzá érdemben a teológia fejlődéséhez. Szent Tamás teológiai örökségét kiemelkedő tekintélye ellenére sem szabad kizárólagosként, vagy tökéletes, változhatatlan „izmusként” kezelni, mert egyrészt történelmi meghatározottsága okán mindig nyerhet pontosabb, világosabb megfogalmazást, másrészről nem képez zárt rendszert, amely képtelen lenne az új teológiai fölismeréseket, kutatási eredményeket integrálni.
Ugyanakkor a tanítóhivatal világos és kifejezett ajánlásával összeegyeztethetetlen az a manapság nem ritka álláspont, hogy a teológusok teljesen szabadon hagyhatják figyelmen kívül Szent Tamás tanítását, annak érdemi ismerete, tanulmányozása szükségtelen, és teológiai álláspontok ütköztetése alkalmával az Angyali Doktor véleménye ugyanolyan vagy esetleg kisebb súllyal esik latba, mint más egyházdoktoroké, teológusoké. Ebben a kérdésben, ellentétben bizonyos kortárs fölvetésekkel, az Egyház nem változtatta meg álláspontját.
TÁRSADALOM, KÖZÖSSÉG, EGYÉN
I. Katolicitás és evilági lét
Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanításáról. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem evilági fogalom, amelyet valamely politikai világnézet szintjén kellene időszerűvé tenni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vallás magánügy — ellenkezőleg: hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak itt kell érvényt szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a mennyek országára. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, és hitetlen vélekedés az, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgaiban illetéktelen lenne.
A világban megmutatkozó válság gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, ezáltal a világ középpontjába. Minket ez a válság arra ösztönöz, hogy a lehető legnagyobb nyomatékkal hangoztassuk az igazság és a béke iránti ragaszkodásunkat.
Az Anyaszentegyház hitet és erkölcsöt érintő szolgálata mellett nem elhanyagolható az sem, hogy miközben liturgiájával biztosítja a szentségi életet és tanításában sértetlenül őrzi, sőt kifejti a hitletéteményt, olyan viszony kialakítására törekszik a társadalmi rendszerekkel és e rendszerekben, amely a lelkek üdvösségének elősegítését szolgálja.
A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban legjobban a hierarchiában (szent rend) való létezés segíti az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán, természetes világ önmagában tökéletlen: metafizikai távlatokat és értelmet csak azzal a természetfölötti tartalommal kap, amelyet az Egyház közvetít neki. Ehhez képest a nyugati kultúra mai, keresztényietlen állapotában a hedonizmus, az individualizmus, a materializmus kivételes erővel kísért, általuk a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetíteni hivatott Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy „társadalmi lobbi” szintjére süllyed. A jelenleg érvényesülő szabadelvű tömeguralom törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra és a tömeges fogyasztásra mint társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre hivatkozik, és valamiféle erkölcsi emancipációra alapozza uralma fenntartásának eszközeit. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, természetfölöttit szolgáló keretek, a modern Európát katolicizmus és kereszténység nélküli, vagy egyenesen katolikus- vagy keresztényellenes tartalmak és vezérlő elvek működtetik.
A katolikus hívő erkölcsi feladata a respiritualizáció a jelenleg normaként ható hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, katolikus hitéhez. A szentségek vétele által, az igaz tanítás megvallásában és az egyházi hierarchiába illeszkedve akkor is tagja Jézus Krisztus titokzatos testének, ha a társadalmi berendezkedés nem ösztönzi, sőt ellentétes értékrend keretei közé kényszeríti. Az állam soha nem tudja biztosítani azt, hogy a mennyek országa már e világon bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön a mindennapokban. Különösen találóak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak — hanem kiválasztottalak titeket a világból —, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15,19)
II. Egy keresztény társadalom reménye
A teremtett világ célja az Isten kegyelméből elérhető megdicsőülés. Ebben a folyamatban az emberiség úgy viszonyul céljához, ahogyan a Teremtő Istenhez viszonyul. A jelen társadalmait nem isteni eredetű elv irányítja, hanem emberi és anyagi. A teremtett világ összességének uralkodójára, az Istenre kellene irányulnia, így irányítása e világon is egyetlen főséget feltételez, amely viszont e világon túlról nyeri legitimitását.
Ezt a rendet a keresztény Európában minden közösség más viszonyok közepette, de egészen hasonló rendben igyekezett megvalósítani. Magyarország lakosai majdnem ezer évig a Szent Korona boltozatának voltak egy-egy darabja. A Korona által kifejezett egység és szentség az ország lakosainak közös ügye volt, és ez az egység — az Anyaszentegyház tanításának megfelelően — valóban „az egyesekért és az egyesek felett állt”. A magyar király és a Magyar Királyság az isteni kegyelem rendjét volt hivatott megjeleníteni minden alattvalónak, akik közé sokáig nem vert éket a nemzeti sovinizmus, hiszen a nemzetek feletti államfő, az egymásra utaltság, az összetartozás Isten akaratában és a Kárpát-medence földrajzi közösségében az ország lakosainak szerves társadalmi keretet teremtett. A magyarok, a rokon népek és a nemzetiségek magyar tudatúakként (Hungarus) ebben a rendben kívántak megszentelődni évszázadokon keresztül, a királyság biztosította mindnyájuk közös nemzeti szellemének megfogalmazását. Tevékeny testvéri szeretet, az egyéni boldogság felfedezése a felebarátok szolgálatában, boldogságuk és boldogulásuk keresésében — ezek az ősöktől ránk hagyományozott feladatok továbbra is időszerűek minden felelősségteljesen gondolkodó magyar katolikus számára.
A csupán népfelség elvén alapuló államformák (köztársaság, népköztársaság, tanácsköztársaság), amelyekkel a magyarság több mint fél évszázada kényszeredetten, vagy éppen kényszerítetten kísérletezik, a történeti alkotmány, az apostoli magyar királyság eltörlését és a magyar királyoknak a Szent Korona által gyakorolt uralma végét hozták magukkal. A népek e közössége messze került nemzeti szellemétől, gyökereitől, és fokozatosan elfordult az őt tápláló kereszténységtől is, amely korábban erőt adott neki a történelem viszontagságai között. E kedvezőtlen körülmények között született meg — a történelmi alkotmányhoz és az isteni rendet leképező állami berendezkedéshez való visszatérésnek már a puszta igényétől is távol — a jelenlegi tömeguralom, amely az ismétlődő választások hangulati fölfokozottságával csak megoszlást szít és eltereli a figyelmet arról, hogy az állam polgárai csak hiszik, hogy felelősen döntenek, miközben egyre szorosabban fűzi őket egybe minden természetfölötti viszonyítástól elszakadt létük. Az állami felsőség ma nem objektív, nem semleges és nem karizmatikusan mértékadó, amire egy válságba került népnek szüksége lenne.
Ezzel egyet nem értve mi közösségi és egyéni szinten is a történelmi alkotmány, a jogfolytonosság elvének biztosítása, az emberi becsület, a közjó tiszta szolgálata, a hagyománytisztelet, a hitvalló élet révén reméljük a jövő társadalmát katolikus módon megújítani. A magyar társadalomnak megnyugvásra, biztonságra, e világon túlmutató, újra megtalált keresztény hitre és ahhoz illő életre van szüksége. A népuralmi kísérletekre tekintve tiszta fejjel és tiszta szívvel, őszintén el kell számolni valós veszteségeinkkel, és vissza kell szerezni régi biztosítékainkat.
A tisztán népuralmi formák átértékelése és elhagyása esetén a legitimitás az ország lakosságára száll vissza mint az ország boldogulásának és boldogságának letéteményesére. A változás azonban csak úgy következhet be, ha újra egy, a társadalmon kívül és a társadalom felett álló, szentelményi jóváhagyással bíró személyt és intézményt választ az ország népe, amilyen történelmünk során mindig a felkent király és az apostoli keresztény királyság volt.
Az apostoli királyságunk nem csupán egy társadalmi-gazdasági intézmény, és annak alternatívaként való itteni felvetése sem valamiféle idealizáló, nosztalgikus gondolat, régvolt történelmi emlékek bánatos felemlegetése. Az apostoli királyság a magyarság eredeti létezési kerete, amely a Boldogságos Szűz Mária által szentesíttetett, és amelyet talán számon kér majd rajtunk a Teremtő, emlékeztetve minket első szent királyunk felajánlására. Ebben a királyságban és az azt kísérő, értékelvű hivatásrendiségben, amelyre a magyar katolicizmus adott már gyakorlati példákat korábban, a közösség és a társadalmi igazságosság biztosítékra találhat a mennyiségelvű, a fogyasztással mindent és mindenkit közös nevezőre hozó berendezkedéssel szemben, amely az emberi természet legalantasabb mozgatóira alapoz.
MMVII. Ádvent, a Miles Christi Katolikus Szellemi Műhely klerikus és laikus tagjai
Több tájékozódási pontot, információt találhat még a Szellemi Műhelyünk tagjainak publikációit is tartalmazó MILES CHRISTI folyóiratunkban. Érdeklődjék közvetlenül itt: lacroix_kukac_freemail.hu

2007. dec. 15.

Néhány gondolat Magyarország elmaradt lerohanása kapcsán




Az évszázadok során itt a mi kis országunkban, újra és újra felmerült a nagy kérdés; a népet mennyire és milyen módon kell beereszteni az alkotmányosságunk kapuin? Alkalmasint persze mindig más tette fel ezt a kérdést; hol „a nép” hol az adott kapuknak az őrei. Ma már ez a kérdés persze anakronisztikusnak tűnhet, hiszen a nép a kapukon belül van, ott persze bódultan néz és teszi, amit mondanak neki, és amit várnak tőle. De legalább belül van, mindenki nagyon boldog, lehullott a nagy lepel és most ő is úgy érezheti, hogy megosztják a hatalmat vele. A látszat sokaknak, és úgy látszik, viszonylag sokáig elég.
Kérdés persze az is, hogy ki „a nép” és kik a kapuk őrei és ezt az egész kérdést miért és mikor vetjük fel? Szent István király után, a nemzet igazi letéteményesei, a nemesek, felháborodtak az egyik legrejtélyesebb királyunkon, Aba Sámuelen például, hogy közrendűekkel együtt mutatkozik, sőt együtt is étkezik, quasi azoknak helyt ad az udvartartásban. Vannak, akik ebben egy fajta „őskeresztény idillt” véltek felfedezni a XX. századból visszatekintve, de a frissen kikeresztelkedett kortársak ezt úgy látták, hogy egyszerűen méltatlan egy magyar királyhoz az ilyen viselkedés, sorsára is hagyták a ménfői csata után. Legkésőbb azonban az Aranybullától kezdve „bővül” a nép-, vagy a nemzet fogalma, egyre többen lesznek, egyre mást, tulajdonképpen egyre többet akarnak. 1222-től, 1848-ig azért több mint hatszáz év telik el, amikor is egy folyamat végére érkezünk. 1848 azért igazi fordulópont, mert július 5-én az összeült országgyűlés, egy népképviseleti országgyűlés, amelyben már nemcsak nemesek voltak jelen és dönthettek az ország dolgairól, hanem mindenki aki beválasztódott (Petőfi például nem, nagyon morcos is volt e miatt, jól meg is verték), nagyobbrészt ugye nemesek, de azért nem egészen. Kik lehettek itt? Minden húsz év feletti, választójogot nyert, aki nem állt büntetőeljárás felett, gyámi vagy gazdai hatalom alatt és törvényesen bevett vallási felekezethez tartozott és a kor vagyoni cenzusának megfelelt, amely eléggé tekintélyes volt (300 forint értékű ingatlan, negyed úrbéri teleki minimálisan) vagy – és ez reményteli néhány mai sorstársra nézve – értelmiségi volt csak egyszerűen. (Ebből látszik, hogy már akkor is értelmiséginek lenni, kifejezetten nem jelentette azt, hogy tehetősebb is valaki.) Elengedhetetlen volt, hogy a választó vagy választható lakos 24 évnél idősebb legyen és tudjon magyarul, ami persze nem azt jelentette, hogy magyarnak kellett lennie nemzetiségét tekintve, hiszen a Szent Korona boltozatának tagjaként mindenki magyar (Hungarus) volt. Választókerületek voltak Horvátországban és a szerb katonai Határőrvidéken is (Erdély Magyarország szerves része volt).
Kérdés persze, hogy akkor az ország hány százaléka volt választható és választó? Mai szemmel nézve, szinte „diktatórikusan” kevés; maximálisan 9%-a, ami sokkal jobb volt, mondjuk a parlamentarizmus mintaképének tekintett Anglia korabeli 4-5%-os átlagánál, de modern lélekkel nézve biztosan felháborítóan kevés. 1848 azért nagyon fontos lépés, mert a szellem teljesen kieresztődik itt a palackból; a nép ráérez a hatalom ízére, és ami legalább ilyen fontos, a politikában megjelennek azok, akik rájönnek, hogy azzal, hogyha a népnek újabb és újabb falatokat adnak a hatalom tortájából, azzal tulajdonképpen az ő politikai tőkéjük nő kétszeresen is. Egyrészt nagyobb (értsd: szélesebb társadalmi bázison álló) lesz a támogatottságuk, másrészt függetleníteni tudják magukat a hagyományos politizálás köreitől (országgyűlés, királyi udvar, a király szentesítő személye) valamennyire és egy új politikai minőségtől várják majd legitimációjukat; a nép jóváhagyásától. A népétől, amelynek fogalmánál talán semmit sem lehet nehezebben definiálni, talán csak a szabadságét, a politikában, éppen ezért nagyon sokan és sokféleképpen hivatkoznak is rá, ahányszor csak tehetik, és még ennél többen akarják képviselni majd az érdekeit.
Az Osztrák-Magyar Monarchia, amelyet olyan jóleső érzés egyszerűen, csak Monarchiának hívni, esetében a választójog kérdése a XX. század legelején csúcsosodott ki legjobban talán, vagy még inkább tünetszerűen ekkor jelentkezett. A Monarchiában Ferenc József császár és apostoli király személye az, ami garancia volt arra, hogy valami a régi uralkodói minőségekből még az állam működésébe tud kerülni és ott aktivitást tud mutatni. Ferenc József esetében az uralkodás nem csupán egyfajta „ az államfői jogkörök gyakorlása” formula volt. Az istenkegyelmiség minősége – amely a legnagyobb királyainkban is jelen volt – többször is megnyilatkozott e királyunkban és nemcsak a személyes habitusát, életvezetését tekintve, hanem az országa vezetésében is.
Egy kortárs történelmi munka szerint a XX. századba éppen hogy átlépett Monarchiában, konkrétan1905-ben akkora volt a királyellenesség, mint 1849 és 1861 óta még soha. Ez önmagában is elgondolkodtató megállapítás, majdnem negyven évvel a kiegyezés után, de ha nemcsak a szokványos történelmi magyarázatokat (gazdasági – társadalmi - politikai) vesszük sorba – amelyek vizsgálása nem is érzem, hogy feladatom - azt vesszük észre, hogy megint egyfajta nacionalista mézesmadzag elhúzása az, amely veszélyeztette a Monarchia nemzetek feletti ideáját, békéjét és igazságát elsősorban. 1905-ben azonban a helyzetet már nem lehetett megoldani olyan egyszerűen, vagy inkább egyértelműen és tünetmentesen, mint akár egy évszázada is lehetett volna.
Furcsán történtek a dolgok egymásután, akkoriban.
Ferenc József 1905-ben a helyzet rendkívüli súlyosságát nézve, nem véve figyelembe a magyar politikai szokásjog és a választások eredményeit, nem ellenzéki kormányt nevezett ki. Kormányalakítással báró Fejérváry Gézát, a testőrségének (darabontok) korábbi parancsnokát nevezte ki miniszterelnöknek, abban a reményben, hogy meg tudja erősíteni a kicsit megroggyant magyar belpolitikai életet majd. Fejérváry kemény és egyenes ember hírében állt, legalább két nagyobb háborúban szolgálta a birodalmat, korábban majdnem húsz éven keresztül hadügyminiszter is volt (rövidebb ideig a földművelésügyi-, és a király személye körüli tárcát is megkapta), érdemeit nemcsak az udvar, de az őt ismerők sem vitatták. Egészen fiatalon kitüntette magát a solferinói ütközetben, több éven keresztül Ferenc József szárnysegédjeként szolgált. 1859-től a Mária Terézia katonai rend lovagja (1909-ben a gyémántokat is megkapta hozzá), 1896-tól annak kancellárja volt. A valóságos belső titkos tanácsosi címet, 1893-ban a Lipót-rend, 1901-ben a Szent István-rend nagykeresztjét kapta meg. Kinevezése egyértelműen bizalmi alapon történt, az uralkodóhoz tiszteletteljes, mélységesen alázatos, mégis őszintén bensőséges viszony fűzte, amellyel csak kevesen dicsekedhettek az udvarban. Fejérváry olyan ember volt, aki rendelkezett azokkal a képességekkel, aki az uralkodói normák alapján rendet tud teremteni. Nem igaz rá a „vaskalapos katona” skatulya, amelyben sokan szerették volna láttatni, királyhűsége egészen kivételes személlyé teszi, de ugyanakkor az évek során rafináltabb politikai érzéke is kialakult, amely során leginkább azok sorába illeszkedik, akik a konzervatív birodalmi reformot akarták végrehajtani, korszerű eszközökkel a Monarchiában.
Az új kormány belügyminisztere, Kristóffy József, Tisza Kálmán szellemi örököseként (ahogyan többször megvallotta, az elhunyt gróf egy „túlvilági sugallatának engedelmeskedve”) – kormányprogrammá tette először a magyar történelemben az általános választójog bevezetését, egy átfogó magyar politikai reform részeként. A kormány, amelyet Ferenc József császár és király azért nevezett ki, hogy a helyzetet mindenképpen stabilizálja, ezzel a húzással akarta kifogni a szelet az ellenzéki vitorlákból. Kristóffy, akinek a felesége a szabadkőműves Horváth Mihály egykori csanádi püspöknek polgári házasságából született leánya, Völgyessy Ernesztin volt, kifejezetten egy levezető, megnyugtató „tömeghatásnak” szánta a választójognak legalábbis társadalmi diskurzus-szintű felvetését. A legveszélyesebb hangadók azonban nem a felmelegített 48-as alapokon álló ellenzékiek voltak ekkor már, hanem a szociáldemokraták, Buchinger Manó és Garami Ernő vezetésével, akik az utcára vitték az embereket a szocializmus, a polgári jogok kiterjesztésének jelszavával. Kristóffy elsősorban velük akart kiegyezni és addig példátlan módon, paktumot kötött a szociáldemokratákkal, a lázongások lecsillapítására, az ún. „szervezett munkásság” támogatása fejében. A támogatásból nem lett persze semmi sem, hiszen azon kívül, hogy a paktum nagy elismertséget és még nagyobb támogatottságot szült Garaminak, Kristóffynak azonban nem hozott sem szerencsét, sem remélt politikai tőkét. Kristóffy felvetése az általános, szabad választójog bevezetéséről két oldalról váltott ki, két egészen különböző reakciót.
Az első a liberális, demokratikus, „függetlenségi” ellenzék képviselői voltak, akik vagy a kormányból kerültek ki, vagy az ekkor, elsősorban maszonikus gyökerekkel rendelkező különböző polgári, társadalmi szervezetekben tömörülő aktív politizálók közül. Ilyen volt az Általános Titkos Választójog Liga, vagy a Társadalomtudományi Társaság, és annak lapja a Huszadik Század is. Azok, akik mérvadóan megszólaltak az „alkotmányjogi vitában” jelentős részben szabadkőművesek voltak, mint például; Jászi Oszkár, Vázsonyi Vilmos, Benedek Elek, Wekerle Sándor, vagy a szabadkőművesek holdudvarához tartoztak egyesületek, klubok kapcsán. Ebben nincsen semmi meglepő, a korszakban a sokat emlegetett „progresszív politikai erő” képviselőinek számottevő része vagy maszon, vagy velük nagyon jó kapcsolatokat ápoló jómódú polgár. A korszakot, a történeti, de a magyar maszonikus munkák is „a magyar szabadkőművesség virágkorszakaként” emlegetik, amely minden egyéb különösebb törés nélkül egészen 1919-ig tartott. (A záró dátum szimbólumértékéből mindenki levonhatja a legkézenfekvőbb következtetéseket.) Voltak persze olyanok is az „alkotmányvédő oldalon” szép számmal, akik csak „a 48-as eszmék” mellett álltak, és minden lehetőséget megragadtak arra, hogy a kiegyezési rendszerbe rúgjanak egy jó nagyot, ezzel is egy új, „revideált kiegyezést” sürgetve, amelyben majd a magyarságnak még nagyobb politikai és gazdasági szerep juthat, és még inkább kidomborodhatnak, kurrensnek tartott nemzeti sajátosságaink.
A másik oldal feje - minő szerencsés konstelláció! - a Monarchia feje is volt egyben, ugyanis az udvar és Ferenc József volt az. Az uralkodó vezérkari főnöksége egészen máshogyan gondolta a dolgot, és elejét akarta venni annak, hogy egy újabb nemzeti tragédia robbanjon ki, amelyben a felheccelt magyar közvélemény, s leginkább az azzal szimbiózisban mozgó „függetlenségiek” a későbbiekben nem tudják majd kontrollálni az egyébként általuk kirobbantott eseményeket. Ezt nevezhetnénk persze „forradalmi hangulatnak” is, de több okunk is van rá, hogy ne tegyük, most leginkább az, hogy a kor eseményeit nézve, mindaz, ami akkor volt, csupán a lázongás kategóriáját meríti ki.
Lehet azon is vitatkozni persze, hogy az uralkodó lépése, amelyben Fejérváryt nevezte ki (aki nem volt egyetlen pártnak sem a tagja, így személyében mindenki valóban a pártok feletti kormányzatot tisztelhette volna) mennyire volt alkotmányellenes vagy sem. Lehet, mondom, de nem sok értelme van, hiszen az uralkodó egy személyben a törvény is, s Ferenc József, amikor a helyzet indokolttá tette ezt, élt is ezzel a jogával. Nehéz lenne vitatni, hogy 1905-ben a helyzet olyan volt, amikor az uralkodó élhetett ezzel a jogával. Nem megosztó, hanem egységesítő, az aktuális helyzetben egy, a politikai erők felett elhelyezkedő pozícióból a válság megoldása lehetségesnek látszott, ezért is tűnik úgy, hogy Fejérváry báró személye, nem utolsósorban valós kvalitásait is figyelembe véve, nagyon is jó választás volt és a királyság szempontjából egy klasszikus megoldási tervet húzott elő; az erős királyi emberét, aki felülemelkedik a pártérdekek felett. A szabad, titkos választójog felvetése, a szabadelvű Kristóffytól valószínűleg azért talált valamennyire is támogatásra az új miniszterelnöknél, mert ez politikailag a „saját ágyúgolyólyukkal süllyesztjük el őket” elv alapján működhetett volna. Nem tudott működni, s ennek az okait a rossz eszközök kiválasztásában és alkalmazásában kell keresnünk.
A vezérkari főnökség megoldási javaslata egy alapvetően katonai terv volt, amellyel a fegyveres felkelést akarták megelőzni, de e mellett, egy hosszabb távú normalizációs mechanizmus részeként, egy új alkotmányossági folyamatot is elindítottak volna. Igen, a magyar történelemben olyan csúnyán hangzó, „oktrojált alkotmányról” van szó, amely azonban most a koronatanácson kifejezetten előremutató színben tűnhetett fel, hiszen olyan reformokat vezetett volna be, amelyek sok éve várattak magukra, de parlamenti demokratikus diskurzus, szóval az obstrukció, ezt éppenséggel ellehetetlenítette.
A terv egy gyakorlati részből, lényegében Magyarország katonai elfoglalási tervéből (A magyarországi válság fegyveres erővel való megoldása - Lösung der ungarischen Krise durch Waffengewalt) és Potirek táborszernagy által jóváhagyott „Studie U” („U”, mint, „Ungarn”) elméleti tanulmányból állt össze. Ez a kettő anyag együttesen volt az „Operationsplan für den Kriegsfall U.” - A M.(agyarország) elleni háború hadműveleti terve.
A kész és egységesített tervezet elsődlegesen egy felmérési terv volt, hogy mennyire válhat a „nemzeti” – már csak ímmel-ámmal passzív - ellenállásból egy újabb forradalmi felkelés, zendülés. Megnézték, hogy mely csapatok igazán dinasztiahűek (elsősorban a horvátok és az ausztriaiak voltak azok ekkor) és melyek nem (magyarok, kevert állományúak). Az ország négy részéről induló támadásnak a főcsapása a főváros lett volna, Budapest elfoglalása után ugyanis mindenfajta ellenállás nagyon hamar megtört volna nagyon gyorsan. De Erdélyt is lerohanta volna egy hadtest és a Bánságra is jutott volna egy. A fegyveres megszállást a katonai igazgatás követte volna természetesen.
Fejérváry miniszterelnök is augusztusban az ischli koronatanácson három megoldási javaslatában gondolkodott, amelyekben a krízis megoldását látta; a harmadik, tehát a legutolsó, az abszolutisztikus kormányzás volt, katonai erőkkel támogatva. Ennek a megoldásnak a gyökere nem abban állt, hogy „Fejérváry katona ember volt”, hanem abban, hogy logikusan végiggondolva nem volt más megoldás, ha minden más kudarcba fullad. Fejérváry első két, kompromisszumos megoldási javaslata (koalíciós pártokkal való megegyezés vagy a parlament feloszlatása) ugyanolyan eredményeket ugyan nem tudtak garantálni, de politikailag kézenfekvőbbek voltak, kevesebb volt a macera velük, ez tény. Fejérváry talán éppen ezért, a középutas megoldást javasolta, feloszlatni a parlamentet, ettől megoldódik majd kormány támogatottsága is, hiszen egy új választáson majd a függetlenségi párt újból többséget szerezhet. Ferenc Józseffel azonban végül egy jelentősen kiterjesztett választójog, de korántsem általános és titkos választójog előkészítésében állapodott meg. A „szuronyok hegyén jön el az új alkotmány” gondolata, egyébként 1905-ben benne volt a levegőben, nem az udvar minden realitástól elrugaszkodott, hidegvérű terve volt csupán. Az utca oldalán is ebben többen megoldást láttak volna, egyedül a szuronyok hozta alkotmányban az látszott problematikusnak, hogy a szuronyok vissza is vihetik azt, ahogyan hozták.
A legfontosabb kérdést azonban még nem vetettük fel.
Hogyan lehetséges az azonban, hogy a felkent uralkodó, aki arra tett esküt, hogy megvédi másoktól a határokat, a saját országa ellen egy háborút indítson? A válasz egészen természetes, sehogyan sem, ez egyszerűen elképzelhetetlen. Az azonban elképzelhető, hogy az uralkodó saját magától menti meg az országot, sőt valószínűleg erre csak egy uralkodó lehet képes, vagy még ő sem. Az a „háború”, amelyet Ferenc József az ország ellen viselhetett volna, nem az ország ellen lett volna, hanem az országért, akármilyen demagóg módon is hangzik ez talán elsőre. Az uralkodó képes arra, hogy távlati célokban gondolkodjon és a mindennapok esetleges politikai eseményein felülemelkedve, azon túllépve, meggátoljon stratégiailag rossz eseményeket, amelyek hosszú távon egy önemésztő kataklizmát eredményezhetnek. A Magyar Királyságot felemésztette volna minden ízében egy újabb fegyveres felkelés, amelyet újra felkent királya ellen folytat, a huszadik század legelején. Ez a nemzeti öngyilkosság non plus ultrája lett volna, 49 után több, mint fél évszázaddal, amikor egy nemzet, politikai szólamokon feltüzelve a saját jövője ellen megy. Ezt csak egy olyan pozícióból lehet látni, igazán nagy bizonyossággal, amely a politikai pártok, sőt a nemzet felett helyezkedik el. Ez a pozíció a felkent, apostoli magyar király pozíciója, ahonnan gondoskodni tud a rábízott országról. Ez a pozíció az igazi magaslati levegő, amelyben kevesek tudnak létezni és annak súlyát elviselni, még kevesebben felfogni azt.
Ki merné Szent István királyunk szemére vetni Ajtony vagy Gyula lefogatását és likvidálását? Ki merné, ezer év után? És ki merte akkor? … A felkent uralkodó akkor is fegyverrel mentette meg az ország békéjét és jövőjét. Az ilyen horderejű kérdésekben ugyanis mindig nem a jelen, hanem a jövő mondhat csak ítéletet, ha egyáltalán meglesz ehhez a kvalitása és igénye. Ahogyan Szent Istvánnak joga volt erre, úgy Szent István minden utódjának joga volt és lesz erre, amíg az ország érdeke úgy kívánja, és amíg a trón nem üres.

Nem jól látjuk a problémát, hogyha a vérontás felöl közelítünk a kérdéshez, vagy olyan tetszetős sületlenségeket mondunk, hogy "amit lehetett ezer éve, azt nem lehet ma, mert más a világ". A krízis állandó, csak a módszerek változtak valamennyire és az elvek. Az elvek maradandóbbak, amennyiben a megmaradást szolgálják és annál kínosabbak, minél inkább távol kerültünk tőlük. A felülről jövő, szinte korlátlanul autoriter, kompromisszummentes beavatkozás ma az egyik legkínosabb, leginkább értelmezhetetlen elv, amire csak gondolhatunk. Ez persze nem az elvet, mint ideát minősíti, hanem azokat, akik azt nem értik és elutasítják.
A megoldás azonban már 1905-ben sem így érkezett meg, s ki tudja, hogy mennyiben és mire volt valójában megoldás.
Bánffy Dezső, (ifjabb) gróf Andrássy Gyula, Kossuth Ferenc (a Lajosnak a hazatelepült fia), gróf Zichy Aladár mérsékelt „függetlenségi” programmal állt elő, amelyet az udvar pozitívan fogadott első körben. Az utcának azonban ez jel volt inkább a demonstrációra - olaj a tűzre. 1905. szeptember 15-e a „vörös péntek” napja, amikor nem az emberek vére, hanem a tűntetők vörös lelkivilága sötétítette be a Parlament előtti teret. Nagyjából eddig ismeretlen és elképzelhetetlen kép volt a budapestieknek; százezer ember ordibál, rázza az öklét és követeli azt, amivel a fejét megtömték korábban az agitátorok. Az első ilyen hatalmas demonstráció volt, több ezer csendőrrel megtámogatva. A 48-as és kuruc eszmék nagy öregje, aki persze 48-49-ben még nem élt, Justh Gyula házelnök kenetteljes szavakkal megígért mindent, csak menjenek el. A tömeg örült, szóba áltak velük, meghallgatták a követeléseiket. Hát, akkor hurrá. Éljen. Ünneplik magukat egy kicsit, elcsendesednek és elmennek, atrocitás nélkül ezúttal még. A magyar képviselőkben, és ami nagyobb baj, a kormányban is, azért maradandó emléket hagy a százezer vörös ökölrázása.
Kért a nép, hát adtak neki. Ha nem is olyan gyorsan és nem is pontosan úgy, ahogyan remélte.
Az „ötperces audienciaként”, elhiresült fogadáson Ferenc József porig alázza az ellenzéki küldöttséget, az ezt követő lázongások – amelyeket a visszaérkezett felsült ellenzékiek szítanak - után október elején Magyarország hat parancsnokságára vitték el a „Kriegsfall U” tervezetét, a legnagyobb titokban, jelezve, hogy a tragédia határára érkezett el az ország.
De két nap múlva, amikor életbe léphetett volna a terv, nem következett be a határ átlépése, ahogy egyébként várható volt, s ennek nem az volt az oka, hogy a „Kriegsfall U”-ról tudtak volna a tömegek, ellenkezőleg. A kedélyek valamennyire lecsillapodtak egyszerűen, eddig tartott az üzemanyag, átmeneti szünet. Erőgyűjtés vagy kifulladás, nem tudjuk. Az uralkodó pedig villámgyorsan lépett; decemberben Fejérváry másodszor is kormányt alakíthatott, a „Kriegsfall U” parancsokat pedig visszavitték a hadügyminisztériumba. 1906. áprilisig báró Fejérváry Géza a miniszterelnök, s mivel a helyzet valamennyire stabillá vált, a "függetlenségiek" a lázítás politikája után, az alkut választották, ezért a kezelés is csak tüneti volt az udvar részéről. Fejérváry a királyi testőrség parancsnoka lett újra, áprilisban pedig a legeredményesebb maszon politikus Wekerle Sándor alakított újra kormányt. (Korábban az Egyház és az állam szétválasztását végezte el oly nagy sikerrel.) A létrejött „nemzeti koalíciós kormányzás” azonban az elkövetkező négy évben semmit nem tud megvalósítani 1910-ig, amiért a hűhót csapta, és a Monarchia problémái is megmaradtak, maximum a szőnyeg alatt gyűltek tovább, amíg és ahogyan lehetett.

2007. dec. 10.

A legutolsó aranyágacska letörése - Magyarország utolsó királyának restaurációs kísérletei (II. rész)





A király második restaurációs kísérlete (1921. október 20 – november 1.)

Az első visszatérési kísérletéből több következtetést is le kellett vonni az itthoni legitimistáknak. Az első és legfontosabb az volt, hogy a királyi hatalmat visszaállítani politikai és jogi megoldásokkal többé nem lehet. Horthy Miklós ellene volt a kísérleteknek, s minden eszközt megragadott arra, hogy a királyt távol tartsa az országtól. 1921. áprilisi határozata, amelyben felszólította IV. Károlyt, hogy ne zavarja meg az ország törvényes rendjét(!), ha ez mégis megtörténne, komoly intézkedéseket helyezett kilátásba, amennyiben ezt az uralkodó nem venné figyelembe.

Bár a király továbbra se akarta az erőszakos hatalomátvételt, annak túlságosan kiszámíthatatlan következményei miatt, a vezető legitimisták szervezkedésbe kezdtek, amelynek lényegében mégis ez volt a célja. A szervezkedésben részt vett Rakovszky István, Gratz Gusztáv, Beniczky Ödön, Lehár Antal, Ostenburg Gyula, Mikes János püspök és Szmrecsányi György. A király végül is jóváhagyta a kész tervüket. A szervezkedők felvették a kapcsolatot osztrák, szlovák, horvát, cseh monarchista-legitimista szervezetekkel is.

Két körülmény is volt még, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az első, hogy a magyar és az osztrák kormány Velencében szerződést írt alá, amely a nyugat-magyarországi rendezést volt hivatva elősegíteni. Valamint az, hogy Horthy és köre Habsburg Albrecht főherceget akarta megtenni Lajtabánság vezetőjének, majd pedig az ország „választott királyának”. A jogfolytonosságot semmibe vevő terv kiegészült még azzal az elképzeléssel is, hogy a bajor monarchisták királlyá kiáltják ki Ruprecht trónörököst, s így a két ország együtt lép fel a revízióért. A terv kivitelezhetetlensége ellenére Sárvárra is utazott III. Lajos bajor király és a trónörökös, aki itt is halt meg. Gyorsan kellett tehát cselekedniük a honi legitimistáknak.
Mivel sokan a kormányzó környezetében a király újbóli visszatérésére számítottak, ezért IV. Károly is csak pár órával a megérkezése előtt jelentette itthoni híveinek megérkezését, Zita királynéval együtt. Az uralkodó repülőgépe 1921. október 20-án délután szállt le, gróf Cziráky József dénesfai birtokán. Innen a király Sopronba ment, s már másnap hajnalban megindult a hatalomátvétel kísérlete.
Első lépésként kormányt alakítottak, majd feleskették a katonaságot a királyra, illetve behívókat küldtek szét Vasban és Zalában is, a király melletti bevonulásra szólítva fel a nagyobbrészt királypárti dunántúliakat. Időközben helyi kezdeményezésre Szombathelyen is átvették a hatalmat a legitimisták, ahol a történteket jelentették a királynak, s Őfelsége jóvá is hagyta őket.

Horthy, a Lehárék által meghirdetett hírzárlat ellenére, értesült a király visszatéréséről, még hajnalban, egy magánakciót folytató vasutasnak köszönhetően. A király és a kormány, valamint a fegyveres alakulatok egy különvonatban megindultak Győr, Komárom érintésével (ahol szintén felesküdtek a helyőrségek a személyére) Budapestre. A szerelvény csak nagyon lassan ért fel a fővárosba, mert jó néhány helyen felszedték előtte a talpfákat és sajnos túl sok helyen engedett Őfelsége az őt éljenző tömegeknek, de emellett sor került a híres vasúti sínek melletti szentmise megtartására is, amelyen a felkent király, hitvesével és híveivel együtt a síneken térdepelve vette magához a Krisztus Urunk Testét. Ahogyan haladtak előre a király csapatai, az összeütközés egyre inkább elkerülhetetlenné vált a kormány csapatai és a királyi katonaság között, ezért Budaörsnél megütköztek október 23-án. Az összetűzés azért zárult végül döntetlenül, mert a király újra csak el akarta kerülni a polgárháború most már nyílt veszélyét, s Ostenburg (a csapatok vezére) a király nélkül, érthetően, nem akart önálló akcióba kezdeni.

A királyi sereget körülzárták a kormánycsapatok, akik, mivel nem volt másra lehetőség, megadták magukat. A katonákat lefegyverezték, a vezetőket letartoztatták. Lehár Antal báró véletlenül elkerülte a letartóztatást, s sikerült elhagynia az országot szárnysegédjével együtt. Bajorországba ment, ahol a Habsburgoknál talált menedéket. A legitimisták legtovább Sopronban tartották magukat, de itt is leverték őket antant erők, az úgynevezett Felkelő Hadsereg segítségével, s újra feleskettek mindenkit a kormányzóra.

A királyt és a királynét Tatára vitték, ahol csak Siménfalvy ezredes mentette meg őket a Horthy különítményeseinek erőszakától, akik meg akarták ölni őt, ahogyan ők nevezték „a Karcsit” Rácz Kálmán vezetésével. Innen átszállították őket a tihanyi apátságba, majd a Gloworm nevű angol hadihajó szállította el őket Madeira szigetére. IV. Károly itt halt meg 1922. április 1-jén, száműzetésben, katolikus uralkodóhoz méltóan, de a felkent magyar királyhoz méltatlanul. Halálos ágya mellett utóda, fia Ottó volt, akinek a jelenlétéhez apja ragaszkodott ebben a helyzetben, hogy lássa, hogyan hal meg egy katolikus uralkodó.

A végkifejlet

Horthyék végleg rendezni akarták a „királykérdést”, ezért elkészítették a Habsburg detronizációt. Ahogy elkészült, utána beérkeztek a szomszédos kis államok tiltakozásai, Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságé elsősorban, az esetleges restaurációval kapcsolatban. Horthyéknak megint csak kapóra jött a tiltakozás, így erre hivatkozva, beterjesztették a Habsburg-ház trónörökösödési jogának, valamint IV. Károly uralkodói jogának megszüntetéséről szóló törvénytervezetet, amelyet a parlament, hatszori olvasatban, 1921. november 6-án el is fogadott.

A legitimistákat a restaurációs kísérleteket követő első években igen erős üldöztetés érte. Ezek közül mindenképpen említésre érdemes a Lingauer Albint és az Apáthy Lászlót ért megaláztatások és atrocitások. Azonban a mozgalom tovább működött, az első megrázkódtatások után, s 1925-ben már kongresszust is hívtak össze Körmendre a legitimista politikusok, ahol a vezérszónokok gróf Sigray Antal, gróf Apponyi Albert és gróf Andrássy Gyula voltak. A gyűlésen elhangzott az alapvetés, mely szerint a legitimisták csak törvényes és alkotmányos eszközökkel akarják megvalósítani a legitim királyság visszaállítását.

A legitimisták fokozatosan a politizálás egy olyan formáját választották, amely nem elsősorban a parlamenti politizálást jelentette, hanem inkább egyfajta „szellemi, egzisztenciális és csak sokadlagosan politikai tartást”, amely a mindennapi életben nyilvánult meg elsősorban. Például a Tiszteletreméltó Mindszenty József, Magyarország hercegprímása - aki a legitim királyság egyik legelkötelezettebb hívének számított még a II. világháború után is, a legordasabb kommunista időkben is[1] - a király halálának napján minden évben ünnepélyes gyászmisét tartott. E mellett a legitimisták minden évben bankettet adtak, ahol több ezren jelentek meg, visszhangozva az új jelszót: „Várjuk a királyt!”. 1935-ben Delabays abbé jött Magyarországra a Vatikánból, hogy IV. Károly király szentté avatásával kapcsolatban adatokat gyűjtsön, s nyilatkozata szerint talált is bőséggel olyanokat, amelyek azt szolgálhatják, nem igaz, tehát az a híresztelés, hogy utolsó királyunk „ad hoc módon történt”, vagy még inkább, mögöttes politikai okokból, hiszen hét évtizedes szentszéki eljárás eredménye. A kánonjogi szabályok szerint azonban csak ötven év múlva kezdődhet meg a boldoggá avatási eljárás, s akkor Magyarországon, érthető okok miatt, nem volt, aki ezt elindította volna, ennek érdemi rendezése csak a rendszerváltás után következhetett be, melynek egy végső állomásaként bekövetkezhetett 2004-ben az utolsó magyar király boldoggá avatása. Égi jutalom ez a földön megalázott, mártírsorsú utolsó királyunknak.




[1] A boldoggáavatás előtt álló bíboros egyébként Károly király özvegyével, Zita királynéval annak haláláig tartotta a kapcsolatot. Boldog Károly királyról pedig mindig nagy tisztelettel beszélt, nem felejtkezett meg soha megemlékezni róla. A király és a királyság odaadó hívének számított a magyar katolicizmus másik kiemelkedő alakja; Slachta Margit is, aki szintén – a Keresztény Női Tábor képviselőjeként – a királyság mellett tette le a voksát, a II. világháborút követő zűrzavaros, kommunista időkben is. Károly király emlékét ő is szeretettel és tisztelettel ápolta.

A legutolsó aranyágacska letörése - Magyarország utolsó királyának restaurációs kísérletei (I.)




Az előzményekről

Az első világháborút követő évek egyik legjelentősebb eseményei a „királypuccsokként” a köztudatban lévő események, melyekre talán soha nem esett kellő hangsúly a magyar történetírásban[1]. Ezeket az eseményeket – amelyeknél helytelennek tartjuk a „puccs” kifejezést, hiszen egy jogfolytonosság teljes helyreállításáról, tehát restaurációról volt szó - általában esetlegességük okán szokás csak tárgyalni, nem pedig kellő történelmi súlyuk szerint, amelyet ténylegesen jelentenek. Jelen kis írás erre tesz azonban kísérletet.

A világháború elvesztése, valamint az úgynevezett „őszirózsás forradalom” (1918) teljes kudarca után, a kommunista proletárdiktatúra (1919) került hatalomra rövid időre Magyarországon. Eközben az ország államformája kétszer is változott és mind kétszer az istenkegyelmiség elvének elvetésével, népuralmi formák voltak: népköztársaság, illetve tanácsköztársaság lett, mindez a legitim uralkodó, Boldog IV. Károly király teljes félreállításával történt. Sőt a királyság több évszázados intézménye és a magyar történelmi alkotmány ellen szólt mindaz, ami ekkor történt idehaza. Ugyanis a törvényesen megkoronázott uralkodó, Károly nem mondott le a trónról, csak felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását az országban. Ez egy olyan tény, amelyet kevesen mondanak ki, pedig jól ismert történelmi eseményekkel és bizonyítékokkal kellőképpen alátámasztható.

Károly királyt 1918. november 13-án felkereste egy magyar arisztokratákból álló küldöttség, élén a főrendi ház elnökével, báró Wlassics Gyulával, (aki egyébként kora kiváló jogtudósa volt) az eckartsaui kastélyában, s meggyőzte arról, hogy a jelen helyzetben függessze fel magyarországi királyi jogainak gyakorlását. IV. Károly ebbe beleegyezett, hiszen ez egy bevált és törvényes uralkodói gyakorlat volt, s egyáltalán nem jelentette a trónról való lemondását se. Ezt bizonyítja az a cselekedete is, hogy a folyó ügyek intézésére kinevezett egy helyettest; homo regiust[2], Habsburg József osztrák főherceg és magyar királyi herceg személyében, akinek az esküt tette le még Károlyi Mihály is, értelemszerűen úgy, hogy a királyság intézményének megdöntésére kevésbé gondolt a főherceg[3]. Így tehát mind a két államforma-változás egyéni akcióknak tudható be, s korántsem voltak legitimek, mivel egy létező államformát, létező apparátusával együtt akartak megdönteni, erőszakkal, annak jogerősségét gyakorlatilag egyszerűen csak semmibe véve. A köztársaság és a kommunista diktatúra csak egyszerűen vis maiort (ti. előre nem látható, elháríthatatlan akadály) jelentettek, melyekre való tekintettel Boldog Károly király visszavonult, de értelemszerűen nem mondott le. Az eckartsaui nyilatkozat azért sem tekinthető a trónról történő lemondásnak, mert abban Károly király jogi értelemben magánemberként nyilatkozott, magán embereknek, tehát nem történt jogalkotó cselekedet - nem volt miniszteri ellenjegyzés, a törvényhozás sem vette tudomásul azt.

A népköztársaság után, közös szociáldemokrata és kommunista – itt helyesen! -puccsal létrejövő Tanácsköztársaságot, a közhiedelemmel ellentétben, nem az úgynevezett, Horthy nevével fémjelzett Nemzeti Hadsereg döntötte meg, hanem a Román Királyi Hadsereg, amely elfoglalta az ország legjelentősebb részeit. Horthy Miklós ugyanúgy tárgyalt a románokkal, mint minden más akkori katonai és politikai erő Magyarországon. A kommunista vezetők által jóváhagyott „szakszervezeti kormányt” Peidl Gyula vezetésével, hamar eltávolította Friedrich István, 1919. augusztus 7-én. Kormányát a románok hallgatólagosan elismerték, s Friedrich gyakorlatilag hosszú idő óta elsőként – amennyire tőle és a lehetőségekhez mérten lehetett – legitimizáltatni próbálta magát, az egyetlen ilyen törvényes személlyel: József főherceggel, amit a főherceg készségesen meg is tett. Toposz, hogy a környező friss függetlenséggel rendelkező kisállamok ezt nem nézték jó szemmel, hanem az antant hatalmakhoz fordultak, hogy cselekedjenek. Lényegi cselekvés azonban nem történt, így Friedrich maradt a helyén, s rendeleteket hozott, többek között az új választójogi törvényt.

Az országban ekkor már három ellenforradalmi gócpont is működött, a budapesti (ennek a tagja volt Friedrich is), az Aradról indult, de már Szegeden működő, valamint még egy, amit általában „grazi parancsnokságnak” szoktak hívni, de helyesebb lenne a „dunántúli parancsnokság” elnevezés. A fővárosi sajnos nem volt annyira jelentős politikailag, általában királyságpárti kadétok alkották, a szegedi jelentősebb, ám roppant vegyes volt. Eredetileg még gróf Károlyi Gyula hozta létre Aradon, s egy – a kor fogalmai szerint értendő - konzervatív-liberális hozzáállás jellemezte alapvetően, amely mellé azonban radikálisabb egyének és csoportok is tartoztak. Szegeden foglalt helyet több különböző beállítottságú katonatiszt is, amelyek közül a legradikálisabb talán Gömbös Gyula, Lingauer Albin és Prónay Pál voltak. Őket ki is utasították Szegedről. Nem volt egységes a szegedi központ, de volt némi fegyveres ereje, s tetterőtől duzzadó katonái is, akik próbáltak szervezkedni a kommunista proletárdiktatúra ellen, illetve annak bukása után, amelyben csekély, hacsaknem semmilyen szerepük nem volt, a hatalom megragadásáért, kevés sikerrel. Közismert, hogy Horthy Miklós, mint az I. világháború győztes k.u.k tengernagya, került Szegedre, s itt nevezték ki parancsnoknak is. Horthy, amikor a felkent királyt éppen távozásra szólították fel Bécsben, akkor a császári és királyi palotában tartózkodott, mert éppen a horvátoknak át kellett adnia a flottáját. Károlynak, egy kéretlen esküt tett, amelyben életére megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg vissza nem szerzi mind a két trón Őfelségének. Az Istennek tett esküjét a sors legalább kétszer számon kérte a tengerésztiszttől, sajnálatosan egyszer sem tudott azonban ehhez hű lenni. Később, szegedi parancsnokként, tudatosan önállósította magát, s nem engedelmeskedett sem a homo regiusnak, sem az úgynevezett. „szegedi kormánynak”, csak ha azt politikai érdekei úgy kívánták.

A már említett dunántúli parancsnokság még Bécsben szerveződött, viszonylagos egységgel. Azonban kemény magja hamar otthagyta a túl sokat taktikázgató Bethlen Istvánékat l9l9. júniusában. Ez a mag a gyors beavatkozást sürgető báró Lehár Antal, Szmrecsányi György, gróf Palavicini György által fémjelzett csoport volt. Az Antibolsevista Comité (ABC) katonai egységeit a kiváló emberi, szervező és katonai erényeiről ismert Lehár báró szervezte, s most a fegyveresek követték a „grazi csoportot”. Létrehoztak egy bázist először Feldbachban, amelyet segített az osztrák keresztényszocialista kormány is. Több sikertelen behatolási kísérlet után képesek voltak megvetni a lábukat Nyugat-Magyarországon, ahol ezután szinte pár nap alatt sikerült elfogadtatniuk magukat, s kezükbe került a kormányzás. Nem követte a bevonulásukat megtorló hadjárat (az úgynevezett „Pirkner-különítményt”, mely önkényes kegyetlenkedéseket hajtott végre Lehár hamar leállította), semmiféle „fehér terror”. Törvényes intézkedések folyományaiként letartóztatások folytak, majd azt követően bírósági eljárások. A törvényesen működő Friedrich-kormány elismerte Lehárt nyugat-magyarországi katonai parancsnoknak, a kinevezése tehát hivatalos volt, s nekik teljes cselekvési szabadságot is adott. Gróf Sigray Antal, a csoport másik meghatározó tagja, a külpolitikai elismerést készítette elő az antant felé, támaszkodva a szép és gyors belföldi sikerekre.
Lehárék, ellentétben a szegediekkel, egységesek voltak, s a maguk területén rendet akartak tartani, s azt egy kiindulási pontnak tartották, a jövőre nézve. A dunántúli csoport minden tagja példásan királyhű volt, akik tenni akartak azért, hogy minél hamarabb az évszázados organikus keretekben láthassák hazájukat. Távolabbi céljuknak a száműzetésben élő király hazahívását[4], s a jogos helyre való visszaállítását tűzték ki, már a kezdetek óta. Minden cselekedetük, kül- és belpolitikai, erre irányult.

A fordulatot Horthy Miklós fővezéri kinevezése hozta meg - József főherceg által, amellyel az összes magyar haderő élére került, s ezzel létrehozott egy fontos ellenforradalmi bázist, a „fővezérséget”. Horthy kezében kevésbé volt tényleges szervezett katonai és főleg közigazgatási hatalom ekkor, mint Lehárék kezében, de elhitette magáról, hogy rá van szükség, s közelebb volt a tűzhöz, ezért őt nevezték ki[5]. Ezután az országban dualisztikus katonai kormányzás alakult ki, ami azért is fontos, mert az ellenforradalmi állam hatalma kezdetben alapvetően a katonai alakulatokra szorítkozott (ezért nem állította le például a hírhedt vérengzéseket Horthy sem, ha megtette volna, nem ismerték volna el vezérnek a politikai hatalmát biztosító különítmények). A hatalma úgy nőtt a fehér fővezérnek, ahogyan a román csapatok vonultak ki az ország területéről, így a Nemzeti Hadsereg nem magának, hanem az antant megszorító fellépéseinek köszönhette a hatalmát, így egyfajta lekötelezetté is vált vele szemben. Míg a másik oldalon Lehár Antal Nyugat-Magyarország katonai parancsnokaként és gróf Sigray Antal Nyugat-Magyarország kormánybiztosaként egyre stabilabb rendszert alakított ki.


A román hadsereg sohasem lépett a nyugati megyék területeire – Lehárék többször kijelentették, hogyha ez megtörténne, fegyveres összecsapásra kerülne sor közöttük, hiszen idegen megszállókat láttak bennük, akik a törvényes magyar közigazgatási területre léptek. A törvényes keretek között igazgatott Dunántúlon központi, kerületi és törvényhatósági kormánybiztosságok működtek. Napirenden volt a Károlyi-korszak és a Tanácsköztársaság alatti események értékelése és elítélése. Lehár a rend helyreállítását, s – mint ennek alapkövét – a király hazatérésének előkészítését tűzte ki elsődleges feladataként, ennek megfelelően helyreállította a helyi önkormányzatok és törvényhatósági bizottságok jogkörét is. Az ország más területeiről tömegesen vándorolt ide a lakosság, itt hamarabb állt vissza az élet a régi medrébe, mint bárhol máshol. Jellemző, hogy a Friedrich-kormány által meghirdetett statáriumot Sigray gróf nem rendelte el, mert az csak a rendzavarásnak adott volna táptalajt, így szükségtelen volt. A Friedrich-kormány ezt a lépést logikusnak vélte, s jóvá is hagyta döntését.

Az 1920. január 25-én megtartott nemzetgyűlési választásokon két párt indult nagy eséllyel: a Keresztény Nemzeti Kisgazda és Földműves Párt, valamint a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP). A két párt, bár sok ponton megegyezett, volt egy lényeges pont, amiben nagyon is eltért a véleményük, ez pedig a „királykérdés” volt. A kisgazdák az úgynevezett „szabad királyválasztókhoz” tartoztak, ugyanis azt állították (Werbőczy Tripartituma alapján), hogy IV. Károly lemondott a trónról, ami természetesen nem volt igaz, s így a királyválasztás joga újra a nemzetet illeti meg. E tábort támogatta Horthy Miklós fővezér és köre is a kezdetektől fogva. A KNEP az ún. „karlista” (IV. Boldog Károly királyt támogató) álláspontot fogalmazta meg magának; IV. Károly minél előbbi visszahívását az országba, hogy foglalja el újra trónját, mert a helyzet újra alkalmas erre.

A választásokon azonban a kisgazdák nyertek, egyedül csak a Tiszántúlon szerezve többséget (a Dunántúlon elsöprő legitimista-karlista győzelem született), így más módszerekhez kellett nyúlniuk a legitimista tábornak, akik közé olyanok tartoztak ekkor, mint az egész katolikus klérus, vagy éppen Beniczky Ödön, a belügyminiszter, de a történelmi magyar arisztokrácia legnagyobb részét is idesorolhatjuk.


A választási eredmények tükrében, valamint az ismert antant közbenjárás hatására, Horthy Miklóst 1920. március 1-jén kormányzóvá választották, s április 1-jén be is költözött a budai várba, József főherceget is csatlakozásra bírva. Ez a lépése végképp egyértelművé tette a helyzetet, s bár Horthy nem tűrt meg semmiféle katonai szervezetet, a sajátján kívül, azért a nyugati kormányzattal kivételt kellett tennie. Lehárék szilárdan tartották a rendet itt, érdemeik pedig a konszolidációban egyértelműek voltak, s ezt Horthy is jól tudta. Jellemző példa lehet a kor állapotaira, hogy mielőtt Horthy bevonult volna Budapestre, előtte Lehár Antal csapatai tisztították meg a terepet, s csak a parádét hagyták meg a tengernagynak.
Az új helyzet, amely a királyság teljes értékű visszaállításának nem kedvezett, másfajta eszközöket kívánt. Mivel a kormányzó a saját pozíciójának megerősítésére törekedett, nem a király hazatérését készítette elő, bár IV. Boldog Károly hívének mondotta magát, Lehárék elérkezettnek látták az időt a cselekvésre.

A király első restaurációs kísérlete (1921. március 26 - április 5)

A szervezkedők első lépésként létrehozták a Titkos Szövetséget, amely vezető legitimista politikusokból állott. Tagjainak a jegyzékét a száműzetésben élő király jóváhagyta. A szövetségnek tagja volt többek között: gróf Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Rakovszky István (a nemzetgyűlés elnöke ekkor), Beniczky Ödön, Gratz Gusztáv (külügyminiszter és neves történész), báró Windischgrätz Lajos, Mikes János püspök, s a már fentebb is említett nevek. A szervezkedés központja Nyugat-Magyarország lett, IV. Károllyal közvetlenül Sigray gróf és Lehár báró tartotta a kapcsolatot. A visszatérésre az időt 1921 márciusára gondolták.

Az eddig karlistáknak hívott politikusok, fokozatosan legitimistáknak nevezték magukat, illetve ezt a jelzőt kapták meg a politikai életben, ugyanis a királyság államformájának visszaállítása után a jogfolytonosság elve alapján a jogosan megkoronázott királyt is szerették volna visszahelyezni a trónra, ezzel visszaállítva az ország teljes körű jogi egységét. A „legitimista” és „karlista” jelző az általunk részletesebben tárgyalt korszakban (1919-1921) egyébként felváltva, egymást némiképpen kiegészítve volt használatos, Boldog Károly halála (1922. április 1.) után azonban a „karlista” kifejezés többé értelmét veszítette, s a legitimista jelző volt használatban. A legitimisták Habsburg Ottó örökös király (II. Ottó) trónigényét és tényleges magyar királlyá választását támogatták a továbbiakban, indokoltan, hiszen a trónt Ottó örökölhette csak meg jog szerint; hiszen még életében kijelölte erre a felkent király, akinek az elsőszülött fiú gyermeke volt. Amíg tehát Ottó él, addig ő – és csak ő - tekinthető jogos örökösnek a magyar trónra, ezért is támogatták őt a legitimista-monarchisták a „király nélküli királyság” korszakában. Ottó mellett tehát az ősi magyar királyválasztási gyakorlatban oly fontos elvek közül mind a három mellette szólt; az elsőszülöttség (primogenitura), a senioratus, és - meglehet ezzel kapcsolatban szélsőjobboldali és liberális körök egyaránt szeretnek eljátszadozni saját koncepcióik alapján - az idoneitás elve is mellette szól, hiszen rátermettségét kétségbe vonni nehéz lett volna az adott korszakban.

A király 1921. március 26-án érkezett Magyarországra, s éjjel már Szombathelyen volt, ahol a püspöki palotában hált. A visszatérését a király szándékosan Húsvét napjára tette, ami pont másnap jött el. Mélyen megélt vallásossága közismert volt már ekkor is mindenki előtt. A király szándékosan kötötte össze Magyarország hamvaiból történő teljes feltámadását Krisztus urunk feltámadásának ünnepével. Másnap tárgyalások folytak a legitimisták között, ahol gróf Teleki Pál is megjelent, s ellenezte a király visszatérését. Ezt figyelmen kívül hagyva a legitimisták elindultak Budapestre, fegyver nélkül, hogy kinyilvánítsák a hatalom visszavételét, mely ellen ekkor semmilyen elméleti érvet felhozni nem lehetett. A király uralkodásra képes volt, a támogatottsága adott volt, s nem látszott semmilyen tényező, amely ellentmondott volna annak, hogy újra ő töltse be az államfői posztot. Budapesten azonban Horthy nem adta át a hatalmat, s a királytól egy rendkívül modortalan és fenyegetett hangulatú tárgyaláson, hatalmat, címeket és gondolkodási időt kért, amit IV. Károly, példátlan engedékenységgel, s mert mindennél jobban el akarta kerülni a vérontást, megadott. Visszavonult Szombathelyre, ahol másnap, március 28-án, megismételte a felszólítását a hatalom átadására, amire meg is érkezett Horthy kormányzó lemondása ezúttal (!). Három órával később azonban nemleges válasz érkezett, amelyben megtagadta a hatalom átadását. Oka is volt rá már ezúttal, a környezete arról tájékozatta, hogy el akarja majd távolítani a király katonai parancsnok posztjából és a követelt címeket sem kapja majd meg. Bár erre minden indoka meg lett volna a királynak, ez az állítás nem volt igaz; a király és környezete nem tárgyalt ezekről a témákról, a rend és biztonság helyreállításának első szükséges lépéseit tárgyalták (melynek során József főherceget nevezték volna ki katonai parancsnoknak) illetve ünnepeltek az elmúlt három órában. Horthy utasította még Lehárt, hogy katonai eszközökkel távolítsa el a királyt Magyarország területéről - Lehár erre nem volt hajlandó természetesen. Horthy mindent megtett, hogy eltávolítsa a királyt, így még azt is kitalálta, hogy a király életére fognak törni, ami abban a környezetben aligha volt hihető. (Az a hiedelem, mely szerint Horthy felbérelt volna három embert a királygyilkosságra, nem bizonyítható.) A környező országok (Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) tiltakozó levelei csak ekkor – tehát Horthy ellenkezése után! - futottak be (amelyek semmi esetre sem voltak ultimátumok!), így nem fedi a valóságot az állítás, hogy Horthy csak ezek miatt nem adta át a hatalmat a visszatért királynak.
Közben a király Szombathelyen fogadta az arisztokrácia tagjainak tiszteletlátogatását. Itt járt többek között Boldog Batthyány-Strattmann László, az Erdődy és Grimmenstein, valamint a Széchenyi grófok családtagjai, akik mind feltétlen hűségükről biztosították a királyt, és nem győztek rosszallásukat kifejezni a történtek miatt. Horthy pedig ezt látva újra támadott, s felszólította a hadsereget, hogy forduljon a király ellen, mert csak neki, a kormányzónak szól a hűségesküjük. A legitimisták azonban nem értettek ezzel egyet, mert a jogfolytonosság elve alapján egyértelműen a királynak tett eskü volt érvényben, s nem az őt quasi helyettesítő kormányzóé, amely csak egy ideiglenes, kisegítő jogrend eredménye. Horthy erre összehívta a nemzetgyűlést, ahol április 1-jén megszavaztatta az addigi magatartását helyesnek legalizáló törvényt, amit a kisgazdák jóvá is hagytak, a KNEP nem. Már ekkor felmerült a trónfosztás gondolata, s ezt megakadályozni akarva a leghűbb tanácsadók is azt javasolták a királynak, hogy ne maradjon, mire ő nem volt hajlandó még így sem. Bízott a külföldi támogatásban, s nem akarta elfogadni, hogy el kell hagynia azt az országot, amelynek megkoronázott, legitim uralkodójának tekintette magát – az elmondottak ismerete alapján joggal.

Ekkor Horthy az utolsó lépéshez folyamodott, s leváltatta Lehárt. Innen az út már csak a fegyveres összetűzéshez vezethetett, amit a király mindenáron el akart kerülni. Azt akarta, hogy törvényesen, minden erőszak nélkül foglalhassa el az őt megillető trónt újra, s nem „puccs-szerűen” – ezért is önkényes mind a mai napig a honi történészek „királypuccs” kifejezése, amellett, hogy nem is konzekvensen igaz. Mivel ennek a lehetősége már nem volt meg, ezért kényszerűen az ország elhagyása mellett döntött. Boldog IV. Károly 1921. április 5-én hagyta el Magyarországot, antant katonák kíséretében, akik visszakísérték őt Svájcba. A király az ügyről proklamációt adott ki, amelyben nem tért ki a belső okokra, elkerülve a belső viszályt, s csupán külsőkre hivatkozott. Nagyvonalúságával egy elmúlt kor értékítéletét és morálját idézte sokakban, de messze nem mindenkiben, vissza.

Jelen írásunknál sajnos nincsen hely a közbülső események kellően részletes taglalására. Így nem térhetünk ki az úgynevezett „dunántúli felkelésre”, amelyet a legitimisták szerveztek elsősorban, hogy a jogtalanul megszállt magyar területeket visszaszerezzék az osztrák kormánytól. Sopron és környéke visszaszerzésében betöltött érdemeik ma már vitathatatlanok ezeknek a felkelőknek. S nem térhetek ki a legitimista többségű „Lajtabánság állam” furcsa történetére sem, mely annyira jellemző erre a korra, s ahol annyira kellett volna az erős központi hatalom az országban, mint amennyire nem volt meg. Sok katasztrófa elkerülhető lett volna ezzel.




[1] A „kellő hangsúlyt” itt elsősorban egy megfelelő kontextusra értjük. E helyütt két könyvet ajánlunk az olvasónak a témát illetően: Zsiga Tibor: Horthy ellen a királyér! Budapest, 1989 Gondolat; Kardos József: Legitimizmus, Korona Kiadó, Budapest.
[2] A homo regius kinevezése természetesen még az eckartsaui nyilatkozat (1918 november 11. vagy 13.) előtt történt, ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai visszavonulás után nem helyettesíthette volna József főherceg törvényesen a királyt. Adott körülmények között egyszerűen csak megnőtt ennek a hivatalnak a jelentősége, mondhatni „aktualizálódott” a vis maior közepette.
[3] József főherceg személye kétoldalú az általunk vizsgált korszakban. Egyrészt Károlyiban kezdetben látott egyfajta kiutat a válságos helyzetből, amelybe az ország süllyedt. Ebben nem kis szerepe volt talán annak, hogy Károlyi lojálisan viselkedett kezdetben a homo regius-szal. A polgári demokratikus kormány tehetetlensége és a helyzet fokozottan katasztrofális volta azonban kijózanítóan hatott a hercegre, és még hamar az ellenforradalom mellé állította. A vészes kommunista időszakot, hűen kinevezéséhez, de talán nem mindig hűen igazi rangjához, Budapesten töltötte és annak bukása után, kormányzóként deklarálta magát 1919. augusztus 7-én és átvette az államfői jogkört. Erőszakos román és angol nyomásra szűnt meg ez a jogköre, még ugyanebben a hónapban.
[4]Én az ellenforradalmat csak a király visszatérését elősegítő folyamatnak tekintem!” – mondta báró Lehár Antal ezzel kapcsolatban.
[5] József főherceg e lépését soha nem sikerült teljesen megindokolni sem neki, sem az ismeretségéhez tartozó embereknek. Lehár és a dunántúliak teljes elképedéssel fogadták ezt, hiszen végig úgy tudták, hogy a királyi herceg inkább mellettük áll, mint Horthy mellett. Megszerzett pozíciójukban a főherceg és Friedrich is erősítette őket. József főherceg döntése ellen az is szólt, hogy Horthy nem szívesen támogatott volna egy Habsburgot, hiszen pontosan tudta, antant támogatójától az angol George Clerktől is, hogy nem látják szívesen Magyarország élén a Monarchia uralkodó családjának egyik tagját, tehát ezzel nem erősítette volna szerepét a külföld (antant) felé. A helyzet nonszensz voltát jelöli, hogy „kinevezés” egy távirattal történt egyébként.