Ki lesz az utolsó római?

Julius Evoláról beszélgettünk minap a barátaimmal. A nevéről.

S arról, hogy az „utolsó rómainak” is szokás őt nevezni.

Nem érdemi a megállapítás – tudom –, de mindig csodálatra késztetett, ahogyan Evola a keresztnevét használta. Nem a Giulio-t, hanem az olasz nevezet latin megfelelőjét, a Julius-t. Ki akart volna ezzel valamit fejezni, vagy egyáltalán: van ennek bármiféle jelentősége?

A római Iulius nemzetségről (gens Iulia) ugyanis tudnivaló, hogy az ősi Róma egyik azon legrégebbi családja volt, akik még a királyokkal is rokonságban álltak. A Iulius nemzetség maga a római történelem volt.

Caesarról – Caius Iulius Caesarról – pedig azt is fontos kimondani, hogy az elrepült évezredek ellenére ma is rendkívül jelentős és figyelemre méltó személyiség, és egyáltalán nem olyan, mint ahogyan a modern kor képregényei, Hollywood vagy a Disney World ábrázolni szeretné.

Nem a semmiből jött – és nem is a semmibe tűnt.

Hiszen Caesar nem tett mást – amit a liberális historiográfia tudatosan nem akar észrevenni; mert hogy ő nem egyszerűen a res publica sírásója, hanem – ősei, az ősök hagyományának folytatója. Mármint annak megfelelően, amit ő Rómának ismert és hazájaként szeretett. Pedig ma is szokás úgy beállítani, mint ha valahonnan a ködből, hirtelen, kvázi az ismeretlenségből egy XX. századi értelemben vett diktátorként bukkanna elő. Pedig nem az volt. Ő az ősi, a valaha működőképes és megújulásra alkalmas rendet képviselte, amit Róma – mai értelemben vett – plebejusodása észrevétlen fokozatossággal egykoron (is) lerombolt.

Caesar és munkássága ma is követendő minta lehetne… avagy, hogyan tud a normalitás úgy győzni, hogy nem csak meddőn, maga elé meredve, monomániásan ismételgeti a visszatérés, a helyreállítás szükségességét; s úgy restaurálni, hogy ami életképes intézmény, azt átvegye, ami pedig nem az, annak vagy új tartalmat adjon, vagy szép csendben egyszerűen hagyja azt kiüresedni.

Caesar – soha kellőképpen nem méltatott – érdeme éppen ez: a megszüntetve megújítás, a megújítva megszüntetés.

Caesar az emberi történelem egyik legjelentősebb alakjává vált; s mint ilyennek, valójában a nyugati civilizáció minden lakott településén életnagyságú szobrok járnának neki.

Ezért lett volna tragédia, ha Brutus lesz Caesar örököse, s utólag látva is, a legjobb választás valóban Caius Octavius Augustus volt.

Brutus tragédiája éppen az, hogy botor módon hitt a res publica bármiféle értékében és ennek érdekében hallgatott az aktuális „demagógokra”, a csak a lopott, a minden alapot (tradíciót) nélkülöző hatalmat megtartani akarókra – s emiatt, saját szűklátókörűségétől vezérelve, elárulja a saját családjával együtt magát a római hagyományt is.

[Nem kell nagyon erőltetni, ha esetleg valaki XX. századi magyar áthallást vélne felfedezni ebben a gondolatban, s esetleg valaki megfeleltetni véli a magyar arisztokrácia egy bizonyos, igen jelentős történelmi családjából származó magyar Brutust…]

A konzervatív ideológia egyik örök forrása Caesar. S akik ma a nevét hallva csak fintorognak és túlmagyarázzák, valójában – akár ha csak tudat alatt is – éppen azért utálják és gyalázzák, szólják le, kicsinylik le; mert volt mersze, lelkiereje a tradicionális, konzervatív világnézetével nem csak keseregni, búsongani (ahogy a Cicerók várták volna tőle), hanem erőhöz nyúlni és hadsereggel megoldani az abnormitás felvetette kérdéseket és pontot tenni egy ab ovo elvetélt kísérlet, a res publica végére.

Mert mindig eljön az idő, amikor az addig csak szavakban harcosoknak, a meghunyászkodóknak, a veszteseknek tűnőknek át kell lépniük a Rubicot – kinek-kinek a saját Rubicoját – és el kell dobniuk azt a fránya kockát; rábízva magukat a jó szerencsére:

Sors bona nihil aliud! Nincsen más!

Alea iacta est.

A rómaiakra – akár az elsőkre, akár az utolsókra – amúgy is haragszik a liberális történettudomány. Nincs tehát mit veszíteni.

Nándorfehérvár - Orbán nagyágyúja

Most hogy mindenki kötelességének érzi megemlékezni a nándorfehérvári diadalról és a hősökről, nekem egyáltalán nincs kedvem róluk beszélni.

Le a kalappal előttük, csak az zavar, hogy ma olyanok dicsérik őket, akik tegnapelőtt még esténként, szinte kéjes gyönyörrel olvasták fel a rádióban a „Kommunista kiáltvány” gyermekek épülésére átdolgozott változatát.

És egyáltalán… mi az hogy még mindig „SZ”-t kell elviselnem a rádióban, akit hallgatva felfordul a gyomrom és még szinte azt is látom lelki szemeimmel, ahogy a protézisragasztó hirtelen elengedi a szájpadlását és a fogsora a mikrofonon koppan.

Nem a kora zavar. Meg egyébként is: a kor sem nem érdem, sem nem bűn, csak egy adat… s az akár még tiszteletre méltó is lehetne, ha az nem egy kommunista áruló kora lenne. Az zavar, hogy a III/III-as stricinek senki nem mondta meg még: „Gyuri bácsi, húzzá’ e’ inne’ hama’, de izibe’, sovány-malac-vágtába’! Örülj, hogy nem ragasztgatják össze a lakásod ajtaját!”
Vagy ahogy egy kortársa mondta 1958-ban: „Kiemelni kívánom továbbá, hogy politikai síkon nincs fiatal- vagy idősebb korú vádlott.”

De nem! Ő, ők mai napig „közszerepelnek”.

És ez magáról a mai rendszerről is sokat elárul. Sapienti sat! A padsoraikba bevesznek egy 56-ost, és tűrnek, sőt buzdítanak egy besúgót a munkára („érdemei” folyamatos felemlegetésével, egyben bűnei elhallgatásával – nem tudom a veséjüket levertek ugyanígy méltányolják-e az érdemeit?), sőt naponta megemlékeznek „minden hullámhosszon”, méghozzá pozitív felhanggal ezekről az árulókról – és ez maga a „SZ-izmus.” Büszkének lenni az árulásra.

Így, ilyen hangulatban, Nándorfehérvár kapcsán én másról szeretnék beszélni.
Orbánról!
Orbán mesterről.
Illetve az ő nagyágyújáról.

Ma a British Museumban

Nándorfehérvár előtt 3 évvel – de hiszen ezt mindenki tudja – foglalta el II. Mehmed Bizáncot, Konstantinápolyt – illetve ami maradt belőle. Ugye az is megvan, hogy – miként később a Titanicot elsüllyeszthetetlennek – ezt a várost is bevehetetlennek tartották.

II. Mehmed viszont bevette. Mert rájött, hogy a „modern hadviselés” kulcsa a tüzérség.
(Ezzel a tudással később mily sokan csinálnak majd karriert…)

S mivel közelről nem tudta a megfelelő pontokat porrá töretni, hát a Boszporuszon túlról kellett ágyúznia. Csakhogy… Csakhogy! Csakhogy. Ki csinál nekik ilyet?
Ugyanis abban a korban még nem volt olyan ágyú, amely át tudta volna lőni a tengerszorost, méghozzá úgy, hogy megérkezve még elegendő romboló erővel rendelkezzen.

Itt jön képbe Orbán. Mert nagyon nem ismert epizódja a történelemnek, hogy Bizáncot enélkül a bizonyos Orbán mester – „a magyar”, mint írják – Orbán ágyúöntő mester nélkül II. Mehmed sosem tudta volna bevenni Róma utolsó maradékát, a klasszikus kultúra egyetlen maradványát szétrombolni. Visszaállíthatatlanul és pótolhatatlanul.

Szóval ma én ma inkább az árulókra, a kollaboránsokra, a „töröközőkre” szeretnék inkább emlékezni. Azokra, akik elkészítik a világ legnagyobb ágyúját – mert az volt nagyon sokáig – de az ellenségnek. És nem volt erkölcsi skrupulusuk.

Mint az „SZ”-eknek, az „M”-eknek, akik majd hogy nem még verik is a mellüket ma a büszkeségüktől: „Igen, segítettem elárulni a hazát! Igen, én vagyok a szemét, és büszke is vagyok rá! Igen kommunista ügynök voltam! Én vagyok a modern kor töröközője.”

Ezért nincs kedvem emlékezni – amíg ezek az árulók itt élnek közöttünk.

Orbán ágyúja elhomályosítja a hősök dicsfényét.

Ilyen korban élünk. Nincs mit ünnepelni. Nincs kedvem ünnepelni. A köztünk élő árulók lopják el az ünnepet.

A cinke-király (hangos jegyzettel)

Nem tudom, hallottak-e az angliai kék cinkék (Parus caeruleus – Blue Tit) esetéről?

Tudnivaló, hogy ezek az ánglusok nagyon ragaszkodnak ám a hagyományaikhoz – ez hírlik róluk.

Ezért egészen mostanáig a tejet is üvegben viszik reggelente a házakhoz.

Azok az üvegek meg ott várakoznak a küszöbökön, a fal mellett.

Szegény kék cinkék meg évszázadok óta csak vágyakoznak, csak vágyakoznak, epekednek, kocsányon lóg a szemük; és sosem kapnak sem tejet, sem tejszínt, legfeljebb faggyúval összepréselt avas napraforgó magot…

Tejszínt nem. Fejni meg – ugye nem tudnak…

De azokat a fránya kék cinkéket sem ejtették a fejük lágyára…

Hogyan, hogyan sem, de egyszer csak megfigyelték, hogy azt a gyermekded védő kupakot, ami igazán csak a kiloccsanástól védi az üveget, valamelyik cinke – valószínűleg a „cinke-király” – egyszer csak felszúrta a csőrével és jól lakott.

„Lopós madarat” többet is ismer az etológia – bár Mt;6,26 és Mt;13,32 óta azért bánjunk csínján ezekkel a minősítésekkel…!

Mert valami olyasmi történt, ami megmagyarázhatatlan.

Egyetlen madár kezdte, majd még egy, majd még egy, és egyszerre a város minden cinkéje boldog mosollyal az arcán (már ha lenne nekik ilyenjük) tejet ivott az ember üvegéből.

Hogyan beszélték még? Hogyan adták át a módszert? A csipogás-nyelv alkalmas lenne erre is? Vagy más eszközt használtak a tudás átadására?

S ha ez a furcsaság nem lenne elég, tegyük azt is hozzá, hogy ezt a „renitens” madár-magatartást 3 nap alatt egész Angliában feljegyezték. S ha feltételezzük, hogy a „cinke-király” futárokat küldött volna szét egész Cinke Királyságában, hogy a tudást megossza a többiekkel – hát, csalódni fognak. Mert a cinkék repülési sebessége alkalmatlan arra, hogy ekkora távolságot 3 nap alatt megtegyen. Ha éjjel-nappal repülne e titokzatos cinke-futár, akkor sem tudná berepülni e távot a dél-angliai nyaralóhelyektől (:-D) egészen a rideg észak-skóciai partokig.

Hát akkor hogyan?!

Törjék csak rajta művelt emberek az okos fejüket!

Engem nem igazán érdekel tudományos megoldásuk.

Én már megfejtettem: „A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.” (Jn;3,8)

S nyugodjunk meg abban is, hogy amikor eljön az ideje annak, hogy egy igazság napvilágra kerüljön, jöhet bármilyen gát, akadály, mesterségesen támasztott emberi bonyodalom, aggodalom – az igazság egyszerűen, visszatarthatatlanul megjelenik, materializálódik és tömegessé – azaz megszokottá, elfogadottá, bevetté – válik. Nincs ellenszere. Meggátolhatatlan.

Ne aggodalmaskodjunk hát!

Miért mondom ezt? Mert ez jutott eszembe, amikor valaki arról beszélt nekem, hogy Magyarország végérvényesen elveszett, morálisan padlón van, etikai szemétdombra került, feloszlás, eltűnés előtt állunk, Trianon vitathatatlan tény, „nincs magyar feltámadás”; s hogy a Királyság hívei is, a monarchisták és a legitimisták csak marginális – nevetséges és/vagy röhejes – politikai kisebbséget képviselnek; s meg kellene már „szokni” a ma bevett fogalmakat és „rendet”. Európát. A respublikát.

Tényleg? És a kék cinkék? Ők vajon mit tudnak Európáról és a köztársaságról?
Egyáltalán… érdekli őket? A Cinke Király by monarchista

Lobogónk Pathó Páll! (hangos jegyzettel)

Petőfi nagyot tévedett. Többrendbelileg. Ez mára már kétségtelen, és egyértelmű: nem látta ő az összefüggéseket.

Vagy csak afféle, mindent össze-vissza locsogó XIX. századi „blogger” lehetett.

Erre nem mostanában jöttem rá, de e felismeréstől kezdődően kezdtem el igenis tisztelni tekintetes Pathó Páll uramat (1793-1855), Esztergom vármegye oktalanul lenézett alszolgabíráját, Szőgyén község jegyzőjét.

De tudta ezt a mi jó, drága Petőfink is, hiszen – talán jól titkolt bűntudata okán – hírhedt verse életében nem is jelent meg, s 1855, Pathó Páll uram halála után már 5 gyermeke – Géza, Iza, Ila, Jóska és Rozina – sem indított jó hírnév megsértése miatt pert a poéta jogutódaival szemben…

Viszont gondoljuk el azt is, hány évszázadnak kellett eltelnie, hogy belássuk a tekintetes Alszolgabíró úr igazságát! Hogy nem kell búsongnunk a republikánus botorságokon, az eltelt évszázadokon, az idő tekintetes Pathó Páll uramat – és engem – igazol; amikor a tekintetes úrral együtt mondjuk: „Ráérünk még erre!” (Mert az eredeti szólás ekképpen szólt, nem úgy, ahogy Petőfi a verslábak kedvéért azt megfaragta.)

Pató Pál arcképe
Ponori Thewrewk Ádám Ajtony alkotása

Mert kétségtelen tény, hogy Pathó Páll uram egy valóságos géniusz, egy pusztai filozófus, egy magyar Diogenész volt. Gondolja csak el a Kedves Olvasó! Az általunk – esetleg, ma – problémának látott dolgok, kérdések, események valójában és döntő többségükben ál-problémák. Amelyeket ha magukra hagynánk, azok a dolgok természetes rendje szerint – minden bizonnyal – maguktól megoldódnának.

Mert kérem, itt a hangsúly a „természetes renden” van.

Természetellenesen, erőszakkal, furtum, a természet becsapásával a felbukkanó kérdések megoldhatatlanoknak látszhatnak ugyan; de ekkor megint, újra, újra és újra újabb kérdések keletkeznek.

Mert ilyen a dolgok természetes rendje! Kérdés kérdést követ.

Viszont; ami elromlik – az meg is javulhat. És vice versa: ami jó, az el is romolhat. Ha meg mégsem javulna meg, hát a kérdés nem is volt méltó rá, hogy foglalkozzunk vele. Akkor meg? Minek pazaroltunk volna rá időt? Kész időpocsékolás lett volna; amit pedig a fontos teendőinktől kellett volna elvennünk.

Mert kérem, mi történik, ha „hamari” módon gondolkodunk – ahogyan a széles látókörű Tolkien adta e meglepő kifejezést az entek atyja, a bölcs Szilszakáll szájába – és mindent azonnal meg akarnánk oldani?

Bizony, ekkor jönnének a megélhetési „szakértők” és mindenféle „megfizethetetlen” – ám mégis méregdrága – „jó tanácsot” adnának.

S mikor már az összes libánk elpusztul – azok még mindig ott állnának és mondanák, mondanák, csak mondanák az újabbnál újabb, kéretlen „jó-tanácsokat”.

Noha ekkor már az is elképzelhető, hogy éppen e „jó-tanácsok” miatt nem tud a kizökkent idő „visszazökkenni” a maga természetes medrébe; s a gond magától megoldódni.

Gyermekkoromban apám vett egy kertet. Nagyon szeretett ott lenni, s mindig minket is kivitt magával. Az öcsémmel nem túlzottan rajongtunk a munkatempójáért. Ő szépen, komótosan végignézett mindent, szinte a szemeivel simogatta tokától bokáig a fákat, a bokrokat, a növényeket; nagyokat szippantott a levegőből és észrevehetően jól érezte magát a szerszám nyelére támaszkodva. Képes volt negyed, sőt félórákat is ebben a meditatív pózban eltölteni.

Mi meg az öcsémmel kapkodtunk és igyekeztünk volna „haza”, mert „kezdődik” az ez vagy az a vasárnapi, „ifjúsági” műsor a tévében. Mert akkor még tévé-függő voltam – mármint azé az egy szocialista propaganda-csatornáé.

Hiába; „meg kell ahhoz öregedni, hogy az ember öreg legyen” – mondta egy kedves, azóta pappá szentelt barátom. Ettől kezdve tudom, hogy több szocialista propaganda-csatorna az csak kvantitative több csatorna, kvalitatíve nincs összefüggés; s a legjobbat akkor teszünk magunknak, ha egyiket sem nézzük. Mert egyszerűen nem igaz, hogy ezekre időt kellene szánni – mármint a valóban fontos tanulmányaink és elsajátítandó teendőink rovására.

A pathóizmus viszont – Petőfinek hála – mára egy méltatlanul nem tárgyalt filozófiai metódus lett. Pedig látom, körülöttem széles tömegek már régóta, valójában pathóisták; legalábbis legbelül. Pathóizmus nélkül ugyanis nem lehetett volna túlélni a világháborúkat, Trianont, a szovjet terrort, az orosz megszállást, Rákosit, Kádár-Apró-Dögeit; no és a feledhetetlen Gyurcsány Ferkót.

Pedig mindegyiktől csak meg kellett várni, hogy kimutassa a foga fehérjét és nem legyőztük őket, nem elbuktak, nem elbuktattuk őket, hanem csak elfogyott szépen lassan körülöttük a levegő és a légszomjba pusztultak bele; míg mi csak hagytuk, hogy önmagukat legyőzzék. Ilyen egy bölcs nép kollektív tudattalanja; és életösztöne.

S eközben lássuk meg azt is, hogy a pathóizmus valójában a nemzet túlélésének segédeszköze. Mindenkor. S lám – ékes bizonyság az eszme transzcendenciájára és megalapozottságára Isten s ember előtt – a magyarság valóban túlélte. S eme előbb említettek neveire, arcára meg már alig valaki emlékszik.

Minek hát az a sok-sok kapkodás, idegeskedés?

Még anno, amikor a tanácson dolgoztam, volt erre két szólás:

– Egy ügy nem érdemli meg, hogy ügynek nevezzük, amíg az akta nem vette be az iroda szagát.

– S a másik: Az az akta, amely képtelen megoldani saját magát, csak azt nevezhetjük ügynek.

Nagy János alkotása
(A szobor létrejöttének támogatója,
valójában létrehozója:
a Szőgyénből valamikor elszármazott,
patrióta és hazafi Király Mária nővér volt)

Bölcs szavak ezek. Rámutatnak a problémamegoldások rákfenéjére, s máig hűséges – mégis rendszerfüggetlen – követői s megtestesítői a megvalósult pathóizmusnak is. A pathóizmusnak, mint gondolatbéli és egyben életvezetési, s önvédelmi módszernek, meditációs technikának.

Hallom, a Legfelsőbb Bíróság megtagadta a Pató Pál Párt bejegyzési kérelmét. Egetverő otrombaság volt ez kérem! Azt írta a taláros testület a bejegyzést megtagadó határozatában, hogy: demoralizáló és destruktív az alapszabályuk, ironikus, szatirikus valamint közösségellenes a ténykedésük. Nos! Kell-e ennél nagyobb elismerés és obskúrus lényeglátás? Éppen attól a grémiumtól, amely valójában – ha akarta, ha nem –a magyar megmaradás alapkérdéseit ily módon, de felismerte; mármint e valójában szolipszista döntéssel is igazolhatóan?

Mert ne feledjük azt a nem lényegtelen körülményt sem, hogy Pathó Páll uram életpályája csattanós válasz az őt és filozófiáját ért vádakra.

Először is 50 éves korára érezte annak olthatatlan szükségességét, hogy megházasodjon, s elvegye nemes Wargháék Örzsébet (sic!) keresztnevű leányát. S miután a cél és az eszköz már önmagából adott volt, ekkor viszont nem aprózta el teendőit, s gyors ütemben 5 gyermek atyjává vált. Derék! Nagyon derék; ma is megirigylendő honfiúi teljesítmény!

S miután az a nyikhaj csepűrágó 1846-iki Novembrius 7-kén megírta ominózus versét – figyeljük az időpontot! – tekintetes Pathó uram a nagy ribillióban a helyi ’48-as Nemzetőrség szervezésébe vetette magát, bár annak megalakulása után már nem ő lett annak parancsnoka. Nem hiába! Szinte hallani véljük érveit: „Ráérünk még erre!”

A kossuthista kapkodás és agyrém elmúltával viszont azonnal, már 1849-iki Októbrius 19-kén nemes és tekintetes Pathó uram azonnal megreklamálta, hogy szolgabírói apanázsát több hónapja a T. Császári és Királyi Biztos Úr nem disponálta. S szavainak, alázatos kérelmének nyomatékot adandó, rögtön hajdúját is elküldte a kérelmével együtt, hogy a tárgyi összeget neki rögtön elhozhassa. A Királyi Biztos utalványozta is volna a kért summát, ám a kor szokásai szerint azt hajdú – se nyugta ellenében, sem sehogyan – nem vehette át. Soha! Ez kérem nem a hajdú pensuma. Így tekintetes Pathó Páll uram kénytelen volt személyesen tiszteletét tenni az átvételhez.

S míg ezt a történetet leírom, azon töröm a fejem, vajon az ezt olvasó kései utódok felismerik-e az e cselekedetben mélyen megbúvó végtelen rafinériát és taktikát? Hisz, mikor másodjára már személyesen ment a pénzéért, az, annak jogossága már nem volt, nem is lehetett vitatott, s dictum, factum, punctum volt, hogy „az kérem a tekintetes Alszolgabíró úrnak: jár.”

S kérem, az ilyen embert, az ilyen fineszt milyen alapon patópálozza le, s nevezi a méltóságos Kúria e szellemi gigászt „demoralizálónak”, „destruktívnak” valamint – noch dazu – „közösségellenesnek”?

Ej, ha még több ilyen pathópállunk lett volna…!

De nincs veszve semmi! Fel! S a 2014-es választásokon reményeljük, hogy szavazhatunk a PPP-re! S hogy e Haza normálisabbjai erre a pártra fognak majd szavazni! Én ugyanis beadnék egy újabb alázatos kérelmet a bejegyzés végett – de most már „th”-val és két „l”-lel írnám példaképünk nevét – úgy, ahogy az valójában dukál néki!

Mert e pártra olthatatlan igény és szükség mutatkozik – mint a valódi magyar, túlélő szellemre.

Én mindenesetre a PPP-re szavaznék; már ha lenne ilyen párt, s a választás napját addigra el nem feledném. De majd valahová csak felírom. Nagy litterákkal… talán, kéménybe korommal.

[Nos, a fenti sorok az én elmeszüleményeim lennének. Azok semmiképpen nem a hivatalos magyar monarchista véleményt képviselik. S ha valaki a szatírát, a karikatúrát nem venné észre - hát ő valóban az én emberem, s küldöm a PPP párttagsági igazolványát... majd valamikor... ha mögtalálom a zigazolványokat és hogy hová a búsba raktam a pöcsétet. Addig is: "Szavazz a PPP-re! - Ha jót akarsz!" Mi ugyan nem lőjük le a kutyádat, mint az echte liberálisok, de lehet, hogy nem kvaterkázhatsz velünk... ha betévedsz az asztaltársaságunkhoz... Dictum, factum, punctum!"]

Frázis-Trianon (hangos jegyzet)

Kézzelfoghatóan és szemmel láthatóan megváltozott a nemzet Trianon-képe, ha csak az elmúlt 40-50 évet nézzük.

Édesapámnak volt egy öreg kollégája, a nyugdíj előtt álló Sziklay doktor; egy régi vágású úriember, aki egész megjelenésével, öltözködésével is mintegy azt szimbolizálta, ami méltóság, rend volt az elmúlt világban. A hétköznapok dacával hirdette egy szebb, hitelesebb világ fensőbbségét.

Ha a közelébe kerültem ez az érzés a bensőmig hatolt, pedig egy szót sem szólt soha hozzám.

Egy alkalommal, az egyik szokásos névnapon vagy születésnapon betévedtem az irodájukba, ahol az urak már jócskán fogyasztottak – az üres boros és pálinkás üvegek mennyisége legalábbis ezt jelezte –, így hangoskodtak és már-már énekeltek is.

Csöndben leültem, és hallgattam – ahogy az ifjakhoz illik – csak hallgattam.

Sziklay doktor éppen „előadást” tartott. Megtudtam, hogy karpaszományosként végigharcolta a Dontól hazáig tartó végtelen utat, s hogy a Kormányzó egy úriember volt. Ez kb. ’72-ben történt.

Kiderült, hogy ez a világ hajítófát sem ér; „akkor”, „régen” még volt tisztesség, s hogy ennek a nemzetnek a máig ható legnagyobb baja: Trianon. A lelki Trianon.

Megfagyott egy kicsit a levegő. Szokatlan volt ez a hang akkor. Később mindenki elfelejtette az egészet. Sziklay doktor nemsokára tényleg nyugdíjba ment.

Aztán jött a „rendszerváltás”. Nem tudom, doktorunk megérte-e?

A hatalom a hivatalosság szintjére emelte a Trianon-tudást. Ettől kezdve újra lehetett siránkozni, búsongani, az asztalt csapdosni. Sziklay doktor biztosan élvezte volna…

Majd a búsongást, a haragot a „nemzeti emlékezés”, a „nemzeti összetartozás” váltotta fel. De azon semmi nem változtatott, hogy a Trianon-emlékezetből kimaradt több mint 40 év, ami testvérek között is legalább két nemzedék. 1989-ben ott kellett kezdeni, hogy egyáltalán beszélni lehessen a történtekről. Beszéltünk is – jó magyar szokás szerint, csak beszéltünk. S ha úri kedvünk úgy hozta, akár józanon is lehetett az asztalt csapdosni és a Kormányzót éltetni.

Majd egy új nemzedék jött, amely lassan belefulladni látszik az emlékezésbe. S ami a legnagyobb baj, ez az új nemzedék már apáinál, nagyapáinál is jobban beletörődni látszik e nemzeti gyászba; s szinte mindenki már-már elfogadja mindezt az igazságtalanságot, azt ami velünk történt.

Mert velünk történt – ezt ne felejtsük el.

De a korábbi harcos, magyar virtussal ékesített ellenállást valami meghatározatlan szomorúság váltotta fel. „Jól van ez így! Csak hagyjanak békén! Jogot a határon túli magyarságnak!” S nincs, nem is volt az elmúlt 20 évben kormány, amely Trianont programmá emelte volna.

Nem is tehet mást. Hiszen az új nemzedék véglegesnek tűnően fertőzött lett. Az önfeladástól, a megadástól és a kézfelemeléstől fertőzött. „Csak hagyjanak békén!”

Terjed a kór. Már nem is gondol senki arra, hogy Trianonnak meg kell változnia; hogy Trianon egyáltalán megváltoztatható lenne. Már Horthy is így kezdte. Megünnepeltette velünk a részleges revíziót. Azaz nézőpontot váltott. Az addig meghatározó történelmi elv helyett az etnikai elv elfogadását hozsannáztatta.

Majd a második nagy háború vérzivatarában lelkileg kimerült nemzet már nem is akart emlékezni. S most hagyjuk a „kommunisták bűnei” kezdetű csasztuskákat, mert nélkülünk bizony ez a munka nem ment volna. S a baj, hogy ezt mindannyian jól tudjuk, csak bevallani szégyelljük. A lengyelek több száz éves elnyomatás után is ki tudtak állni magukért. Mert ők soha, egy napra sem felejtettek. Ezért van az, hogy Trianon emlékezete a gúnyhatárokon túl ma élénkebben él, mint nálunk, az „anyaországiaknál”. De „anya” így nem viselkedik…

A minap megdöbbentő beszélgetés tanúja voltam.

Egy német hadirokkant fényképe alatt olyan megjegyzéseket olvastam, ami mai korunkra annyira, de annyira jellemző. Valaki megjegyezte, milyen kár, hogy a háborúkat nem azok vívják meg, akik kirobbantják. Álljanak ki a királyok egy mérkőzésre és aki nyer, az nyerte a háborút.

Tehát nekünk már nincs szerepünk a jövő nagy küzdelmeiben. Majd mások megoldják – akár egyetértünk a célokkal, akár nem. Van erre egy szó: pacifizmus. Mások persze defetizmusnak nevezik.

Ez a betegség a vietnami háború idején terjedt el. Még jelvényük is lett, valami madárláb; és a falakat is telepingálták a jelszavaikkal: Peace, love, flowers, freedom, happiness. Az „én”, az „én” és az „én”. Az „én” békém, az „én” szerelmem, az „én” virágom, az „én” szabadságom, az „én” boldogságom.

Hát csoda, hogy elvesztették a háborút? A puskacsőbe nem virág való, és főleg nem őszirózsa. Pacifista, defetista nemzet nem nyerhet háborút, nem mentheti meg magamagát. Még akkor sem, ha mindenféle korszerű – s így modernista, valójában igazi demagóg – nézeteket is szajkóz.

„Élni! Csak meg ne haljunk!” Mert nekem „jogom van”, jogom az élethez és a boldogsághoz!

De hát egyszer mindenki meghal! Inkább egy életen át – térden?

Az individuum legyőzte a communio-t. Bármi áron! Minden áron. Még Trianon árán is.

Az alattvalók eltűntek. Nincs, aki parancsot teljesítene. Mindenki egyből tiszt, mindenki vezérkari tiszt akar lenni. S így nincs egységes magyar nemzet sem – mindenki egyénileg akar boldog és sikeres lenni. Bármi áron! Az „okosok” meg „oldják meg”, „nekünk ebben nincs szerepünk”.

Tipikus ’societas leonina’. Minden jóhoz jogom van és minden szenvedést, megpróbáltatást visszautasítunk. Nem, nekem nem kell semmit tennem! Elég, hogy vagyok, hogy megszülettem. Én ezt tettem le a társadalom asztalára. Ez a tipikus: „mert megérdemlem!” hozzáállás. Az én, az én és az én.

De hogy visszatérjek a gondolatindító történethez: aztán kiderült, hogy az a bizonyos hozzászóló X éve katona. Gondolom tiszt. Na, ezért tény, ezért objektív és megkerülhetetlen, eltörölhetetlen körülmény, örök és megváltoztathatatlan történelmi alap Trianon. A magyarság elveszésének szomorú alapja. A mentális hozzáállásunk miatt.

S lehet közben hivatkozni mindenki őseinek megfellebbezhetetlen érdemeire, hősiességére; még arra is, hogy az illető a Gyurcsány ellenes tüntetések idején mit tett, mit írt. Ez már mind nem számít semmit. A jól csengő, ősi családnevek és előnevek sem jelentenek már semmit, ha mögöttük a trianoni önfeladás és teljes leszerelés áll – még ha azt katonazubbonyban teszik is.

Egy dolgot viszont tudok: ha úgy fordul a kocka; amikor „idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja” mindazt, ami elveszett, amit „félve a szenvedésektől” egykor hagytunk eltűnni, s ezért arról „önmagunk lemondtunk” egyáltalán nem szeretném, ha a fenti tiszt lenne a szakasz-, vagy a századparancsnokom.

Pacifizmus és defetizmus soha nem oldott meg történelmi kihívásokat. A háború tagadása, a háború szükségességének elvetése, s így a háború elkerülendőségének mai dogmája sem civilizációt, sem múltat, sem értéket soha nem teremtett, mert valami olyfélével helyezkedik szembe, ami az embert, az emberi társadalmat éppen azzá tette, ami éppen ma – a szemünk előtt –megszűnni és összefolyni látszik. S ahogyan az etruszkok is akkor vesztek el – amikor lelkileg feladták a harcot; amikor a katonai eredményeknek engedve megtagadták végül saját magukat és elfogadták a latin uralmat saját uralkodóik helyett.

„Mert hát, élni kell! Ugye? Nem igaz?”

De Trianon mégsem élhet – amíg akár egy ember is van, aki úgy gondolja: nekünk is személyes szerepünk van minden harcban, amely nélkülünk nem megvívható; s amíg nem fogadjuk el a szakrális és Isten kegyelméből uralkodók döntéseit. Mert nekünk ez a dolgunk – ez a helyünk a társadalomban és a történelemben. Csak az ősi értékek győzhetik le Trianont.

Sokan talán éppen ezért legyintenek ma Trianonra; mert valójában az Értékre, a Hagyományra és a Rendre legyintenek. Akár ipszilonnal is a nevük végén… akár zsávolyban is.

 

Horthy – vörösben

Vitéz nagybányai Horthy Miklós történelmi szerepének elemzéséhez hozzá sem látok, hiszen megítélése ma is oldalfüggő. Az egyik földreszállt angyalnak, a magyarság megmentőjének látja és láttatja, míg a másik még kétségtelen érdemeit sem hajlandó nem csak elismerni de felismerni sem.

És most az egész kérdés új dimenziókat kapott – most hogy a Kormányzó „korunk nagy csatájába” került bele; az „új hatalom” születésének és győzelmének árnyékában vergődik; amit a ma újságírója nemes (vagy nemtelen) egyszerűséggel csupán „szobor-háborúnak” nevez.

Vegyük a tényeket:

Egy exhibicionista és eddigi élete során csak a botrányairól elhíresült ügyvéd a saját Facebook oldalán (amelynek több „ismerőse” van, mint az általa favorizált Demokratikus Koalíció nevezetű politikai formációnak), nyafogott, zokogott egy darabig, hogy egy Isten háta mögötti kis faluban, Kerekiben az elmúlt vasárnapon Horthy Miklós szobrának felállítását tervezték.
Megismerhettük oldaláról az unalomig ismert, hazug és gyakran félrevezető, a letűnt korból származó valamennyi „érvet”.

Kiderült, lám még mindig vannak ebben az országban olyanok, akik bár nem csókolgatják naponta Rákosi és Révai portréját, mégis tanaikat magukra nézve mai napig is kötelezőnek érzik elfogadni. Érveik unalomig ismertek. Nem is idézem. „Tömeggyilkos”. „Felelős”. „Don-kanyar” és egyéb csatolt részei. Csupa sorban megdöntött és megcáfolt állítás...
De Horthy megítélése nem tény-kérdés, hanem hit-kérdés.
Nem is lehet más, hiszen ideológiai háború zajlik.

Vannak ezek a Gój Motoros fiúk, akik a nyafogást hallva találkozóra hívták a mi "egy-ügyű" ügyvédünket.
A lény elfogadta az invitálást és csütörtököt jelölte meg a „Partraszállás Napjában”.
A Motorosok nyugtázták a meghívást.

Erre ma reggel mire ébredünk?
Hogy Dániel Péter a keddről szerdára forduló éjjel vörös festékkel öntötte le a Kormányzó szobrát, vagy legalábbis ott volt.

Hogy ne legyenek kétségeink, fényképet is készített az akcióról és azt is fölrakta az internetre.
Ebben a pillanatban tapintható ki mélységes frusztrációja és cselekedeteinek legbelső mozgatórugója.
Nézzük ezt a képet és csodálkozzunk! Mert rokona ez a kép a meggyilkolt áldozatai holttestével pózoló Lenin fiúk 1919-es felvételeinek és a meghalt afgánok testrészeivel pózoló hős amerikai katonák méltán érdeklődést kiváltott felvételeinek.

Ugyanazt is akarja kifejezni.

Mit? A „hic fuit” életérzést.
Hogy: itt voltam, én tettem, büszke vagyok rá – minden erkölcsi, morális skrupulus nélkül.

S a felvétel még valamit elmond: ez a gyűlölet üzenete.
Mert nem csak hogy – a képből is láthatóan – éjszaka, azaz védett jogi elkövetési időben követte el bűncselekményét az elkövető, hanem az elfogadott tetemrehívási megállapodást is felrúgta.
Azaz a morális gát, az adott szó becsülete, a kihívás lovagias elfogadása és teljesítése is fényévekre áll a „piktortól”, a XXI. század eme politikai „szobafestőjétől”. Így az akciója inkább idézi az általa szavakban már lassan 70 éve démonizált módszereket és személyeket, mint az erkölcsi megtisztulás szintén hangoztatott követelményét.

Ezek után nem arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz a szoborral, hanem arra, hogy ezt a minden etikai elvet, szokás, és minden becsület- és párbajkódexet felrúgó magatartást a Magyar Ügyvédi Kamara hogyan értékeli? A közismerten és kínosan a maga pártsemlegességére hivatkozni szerető köztestület vajon lefolytat-e bármiféle eljárást ebben az ügyben? Mert ha nem teszi… ezt követően már minden jogát elveszíti arra, hogy később bárki ügyében is hivatkozzon az ügyvédi társadalommal szembeni bármiféle etikai elvárásokra.

Középen – hogy ne legyen Moszkva magyar falu (hangos jegyzettel)

Nagy Lajos rekonstruált arca

Mondhatja rám bárki, hogy mint a viccbéli Móriczkának, nekem is mindenről „az” jut eszembe.

De nem tud nem-eszembe jutni, mikor már-már bevett gyakorlatnak látom és szinte elfogadott földrajzi, politika-földrajzi meghatározásnak a Közép-Kelet-Európa megjelölést.

Tudom, hogy igen-européer, igen-felvilágosult, igen-nyugatos és igen-demokrata politikusaink, majd később a hozzájuk csapódott zsurnalisztáink vették át és terjesztették el e kifejezést. Persze az az Európa az ő szájukban mindig valahogyan „Ejrópának” hangzott, ez igaz – ám valahogy ez a hibás kifejezés, földrajzi fogalom mára már szinte az egész médiában elfogadott lett.
Dehogy elfogadott – „trendi” lett…

Most jöhetnék a nyelvtani elemzéssel… Hogy „így meg úgy”, s hogy Közép-Kelet-Európa Európának az a része, amely annak keleti részéhez tartozik (Lásd: Kelet-Európa), és ezen a térségen belül, jelesül annak is a közepe: ez a Közép-Kelet-Európa. De ezt talán ha csak mondom, elmondom, újra és újra mondom, úgy sem fogják megérteni; ezért – megunva a liberális földrajzi és identitásbeli hamisítást – egy vaktérképen ki is színeztem a megfelelő területeket.

Ha végiggondoljuk higgadtan és nyugodtan, akkor így már könnyen beláthatjuk, hogy Közép-Kelet-Európa valahol Kijev és Moszkva között található – azaz a valódi Kelet-Európában; ott ahol Rettegett Iván cár (Иван IV Грóзный) és Jurij Dolgorukij herceg (Князь Юрий Владимирович Долгорукий) szelleme a meghatározó mai napig is. Nem Szent Istváné, nem Szent Lászlóé és nem is Nagy Lajosé. Előre bocsátom, semmi bajom az orosz cárokkal és a Russz uralkodóival, ám ez a föld nem „az” a föld. S ezt talán ők sem szeretnék. Mint ahogy minden bizonnyal ők sem örülnének annak a viccelődő kedvű szólásnak – ha meghallanák –, miszerint: Lesz még Moszkva magyar falu!

Ne legyen! Maradjon Moszkva ott ahol van, de legalább a kifejezésekben legyen már minden az ami. Moszkva Moszkva, a tejszínes, tárkonyos burgonyaleves tejszínes, tárkonyos burgonyaleves; Magyarország pedig Közép-Európa.

Már hallom is az ideiglenesen hazánkban állomásozó és bujtással szaporodó, de genere liberálisainktól a nyegle választ:

– Mit kell itt neked pattogni?
– Hát nem mindegy?
– Mindenki érti, miről van szó! Nem kell a paláver! Jobb dolgod nincs? És hogy: Irigylem a gondjaidat!

Persze, mindenki azért küzd, amit fontosnak tart. Levegő-kapkodó Molnár Csabánk a demokráciáért, bajusztalan Mesterházy Attilánk a magán-nyugdíjpénztáráért, sértődős Schiffer Andrásunk pedig a szülő-bűnözés fogalma ellen.
Mindenki azért, ami neki lényeges.

Így hát én a Közép-Európa fogalmáért.

De, hogy lássák: velem lehet beszélni: egyezzünk ki egy Kelet-Közép-Európában.

Megjegyzem, a Közép-Kelet-Európa hívei mindig azt mondják, hogy ők vesszővel használják a kifejezést. Azaz így: Kelet-, Közép-Európa. Azonban nem kell túlságosan fantáziadúsnak lennünk ahhoz, hogy belássuk – a rádiókban a kötőjeleket és a vesszőket igen nehéz artikulálni… Ráadásul, amikor azok a mondatok írásban megjelennek, ott bizony már nincs egy vessző sem.

Miért fáj nekem ez az „aprócska” hiba? – kérdezték nálam jóval megengedőbb barátaim.

Az identitás miatt! A gyökerek miatt! A hovatartozás miatt. Minden nemzet azzá válik, aminek tartja magát. Előbb az történik, hogy egy népet lebalkániznak, majd később ez a nép balkáninak tartja saját magát, s így a végén balkáni is lesz. A megbélyegzés, a stigma meghozza eredményeit, és minden lepusztul, „balkanizálódik”. Mint az iskola bolondja, aki először csak nevet a le-bolondozásán, de aki egy idő után már nem is gondolkodik egy feladat megoldásán; hiszen ő úgy sem tudja, hiszen ő „úgyis buta”. S ettől a ponttól ő már valóban elveszett. Először nyelvileg, majd lelkileg, hogy a legvégén a valóságban is elkallódjon.

De kérdezzük-e, meg mernénk-e kérdezni legnagyobb királyainkat, Szent Istvánt, Nagy Lajost vagy Mátyást, hogy ők egy keleti vagy egy Európa közepén tért foglaló birodalmat vezettek-e? A Zrínyiek, esetleg Dobó vagy Savoyai Jenő Európa szélét vagy a szívét védték? – mármint a saját Hungária-hazájukon kívül?
Na, ugye, hogy ugye!

S míg e gyászos jövő-képen búsongtam, azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnám a legegyszerűbben, a legképszerűbben megmagyarázni; miért is vagyunk mi „Közép”? És nem is kelet-közép, s főleg nem közép-kelet.

Mondhatnám azt is – gondoltam –, hogy Közép-Európa Nagy Lajos egykori koronájának szélén végződik, de ez a meghatározás sem lenne jó – hiszen az emberek jelentős része ma is valami „három tenger mosta” mítoszhoz ragaszkodik, ezért talán helyesebb, ha a Monarchia térképét hozom fel magyarázatként.

Mert így egyszerűbb megérteni a kérdést! Már, hogy hol kezdődik Kelet, és hol végződik Közép? Amit mindig elfelejtünk – mert el akarják, el akarták velünk feledtetni. Igazából Közép-Európa három [négy, illetve öt] államból áll – így a legkönnyebb megjegyezni. Németországból, Svájcból és az Osztrák-Magyar Monarchiából. Csak ezt a három államot kell megjegyezni. Természetesen 1918 után ehhez csatlakozik újra Lengyelország, mint ország, de mint terület – a Monarchia révén – már korábban is Közép-Európa része volt. A káros trianoni sejtburjánzás során létrejött államalakulat-kísérleteket mindenki ismeri – így azokat most nem említem.

Még egyszer: Közép-Európa Németországból, Svájcból és az Osztrák-Magyar Monarchiából áll. Minden, ami ezen túl van, az vagy kelet, vagy dél, vagy más, mindenesetre semmiképpen nem Európa „Szíve”, Központja. S ezt az esetleg nyitott szellemiségű intellektuelek, újságírók, és a Magyar Rádió felsőfokú végzettséggel rendelkező hírszerkesztőinek is megismételném: Magyarország: Közép-Európa; és semmiképpen nem: Közép-Kelet-Európa.

Hagyjuk meg a szavak teremtő erejében, a kifejezésekben is Hazánkat ott, ahová természetesen tartozik – Középen! Középen, mint a Monarchia – s amit éppen azok vertek szét, akik most ezt az elmebaj-kifejezést terjeszteni szeretnék; ami már végképp összekeverné a fejekben: hová is tartozunk valójában.
Történelemben, vallásban, szellemiségben, gazdaságban, kereskedelemben, hadászatban – minden tekintetben – mindig is a Közép voltunk.

(S remélem, hagynak is itt maradnunk – nem költöztetnek át minket liberális barátaink valahová keletre… még ha ez a szocialistáknak valamiért mindig is a mániája volt.)

In memoriam Nagy Ferenc (hangos jegyzettel)

A napokban volt szükségem az információra, de – bevallom – nem találtam a forrást; pedig „bomolva” kerestem, mint egykor József Attila. Még azt a blaszfémiát is elkövettem, hogy újra elővettem a kommunista rendszer felbomlásakor nagy hamarjában kiadott „Extra Hungariam” című sorozatot, és végigolvastam újra a – talán nem véletlenül Pulitzer-díjat nem kapott – „Küzdelem a vasfüggöny mögött” című önfényező önéletrajzát.

De az adat nem volt sehol. Persze, miért is lett volna? Viszont akkor már végképp nem tudom, hol olvashattam? Rákosi önéletrajzában? Ki tudja.

Ebben az évben lesz ugyanis 65 éve (majd kíváncsi leszek – a mi drága bel- és kültenyésztésű országrontóink vajon erről is megemlékeznek-e, esetleg követelnek-e neki is egy szobrot az Országház-térre?), hogy Magyarország második szabadon választott miniszterelnöke lemondott. Mármint, ahogy egy Puskin, Szviridov és Vorosilov rángatta bábu egyáltalán „szabad” lehet… Szabad – mint egy palackba zárt hajó szelheti a hullámokat.

A Károlyi-szobor eltávolítása kapcsán jutott eszembe az ominózus mondat.

Mert nekünk – magyaroknak – a történelem az elmúlt 100 évben hordószám öntötte a rossz, alkalmatlan és perverz politikai vezetőket; mióta az Isten kegyelméből uralkodó királyt elme-roggyantak elüldözték, szövetkezve az aktuális ambíció- és válság-bajnokokkal. S megmagyarázhatatlan módon saját magukról közben még azt is hirdették, hogy a nyomába érhetnének bármiben is egy koronás főnek.

A miniszterelnök és az államminiszter a Gellért-
hegyi emlékmű avatásán 1947. április 4-én.

Őfelségét, IV. Károlyt azóta boldoggá avatták.

De ki emlékszik már erre a névre: Nagy Ferenc.

Ki volt ő? Egy miniszterelnök a szovjet-megszállta Magyarországon. Aki még emlékirataiban is azt hirdeti, hogy ő mennyire (ennyire meg annyira) „megpróbált” a meglévő korlátok között szabadon mozogni. Mint ahogy egy, a szűknyakú üvegbe belenevelt uborka mondaná: szabad vagyok – a lehetőségeim adta korlátok között.

S van egy sejtésem: ezt még ő sem hitte, még ő sem hihette el. Ha pedig elhitte…

A keresett mondat történetéhez hozzá tartozik, hogy már megtörtént a „kékcédulás” választás, már elhurcolták Kovács Bélát, meggyilkolták Kis Szalézt, aláírták a számunkra kedvezőtlen újabb párizsi békediktátumot – Sztálin minden ígérete ellenére –, felelőtlen kommunista elemek ledöntötték a Prohászka szobrot, de még hónapokra voltunk az ún. Pócspetri-ügytől és évekre a Mindszenty-pertől.

Szóval: tombolt a szabadság; a népi demokrácia szabadsága, a kommunisták szabadsága, Rákosi szabadsága, de hataloméhes és helyzetükből adódóan vak kisgazdavezetők még mindig legitimálták a tövényesíthetetlent; önös érdekeiktől vezérelve tovább asszisztáltak Magyarország megszállásához, kifosztásához és főként lelki, mentális megsemmisítéséhez. Aminek következményeit mai napig viseljük; főleg azok szellemi, pszichés, lelki hordalékát.

[Ezért érthetetlen: ennyi, „a bal” számára felülmúlhatatlan érdem után, egyáltalán miért nincs még szobra Nagy Ferencnek az Országház-téren?!]

Hasznos idióták Truman elnöknél
(Gyöngyösi János, Ries István, Harry Truman,
Nagy Ferenc, Rákosi Mátyás, Szegedi Maszák Aladár)

Nagy Ferenc – az egykori karrierista paraszt-vezér – 1947. június 1-én nyújtotta be lemondását egy a svájci határon kelt levelében, amit Tildy köztársasági elnökhöz, a szintén baranyai származású volt kisgazdavezetőhöz címzett.

Kérdezhetnénk: hogy került a csizma az asztalra? Hogy került Nagy Ferenc Svájcba? Miféle felvett úri allűrök miatt kellett éppen Svájcban és éppen akkor nyaralnia? Egy „népfinek”.

Egyszerű a magyarázat: meglátogatta az itt tanuló nagyobbik fiát.

De ekkor már az ÁVH-n javában dolgoztak a Kisgazdapárt végső kimiskárolásán. Ennek volt egyik befejező aktusa az ún. „köztársaság ellenes összeesküvés”, a „Magyar Közösség per”, amit ugyanúgy nem tudtak kezelni a hatalomgyakorlásra már a kezdetek-kezdetén is alkalmatlan kisgazda vezetők, ahogy a korábbi ügyek, kérdések megoldására sem rendelkeztek agykapacitással; s továbbra is saját báb-mivoltukkal büszkélkedve korzóztak az ekkor még szalonképesként feltűnni akaró, a Truman elnök és a sajtó előtt parolázó kommunista vezetőkkel, kart karba öltve.

[Szögletes zárójelben megjegyzem a „köztársaságot” pár év múlva éppen annak 47-es védői szüntették meg, s kreáltak belőle sztálini nép-köztársaságot – bármit jelentsen is a főnév előtti jelző.]

…és akkor lesújtott a „munkásosztály ökle”, az „imperialisták, a nép ellenségei, a klerikális reakció és a feketézők réme”.

A mi Ferencünk, mint ahogy azt már megszokta – s amennyire a józan gondolkodás korábban sem volt kenyere – egy Rákosinak vagy kinek is címzett üzenetében azt írta, hajlandó lemondani a miniszterelnökségről, ha ... (letartóztatott és időközben „megdolgozott” személyi titkárára vonatkozó – nem teljesült – feltételén túl) ... ha a hatalom: a lovaglócsizmáját, a Sztálintól ajándékba kapott ZiSZ-115 típusú kocsiját, a szintén Sztálin ajándékozta vadászpuskáját, valamint a Lacika fiát kiadja neki.

Így! Ebben a sorrendben!

Hát, hiába! A Haza minden előtt!

Még ha a lovaglócsizma és „a nagy” Sztálin ajándékai néha azt kicsit meg is előzik.

Bizony, a hatalomra születni kell! Azt egy életen át kell tanulni, gyakorolni, elsajátítani, s nem elég pár (százezer) szovjet szurony és a megfélemlített „választók” ilyen-olyan színű szavazócédulája.

(Vajon a Lacika átadásakor a kért dolgokon felül „ajándékba” adott nevelőnőnek örült-e a Feri? De, ugye figyeltük? Nevelőnő – ahogy ez idő tájt Baranyában az annyira megszokott volt – mármint kisparaszti körökben. Ám azt teljességgel biztosra vehetjük, hogy a csizma látványa őszinte örömmel töltötte el a Magyar Köztársaság miniszterelnökét.)

Éjjen Martius 15-ke! Éjjen Sükei! (hangos jegyzettel)

Olvassuk el a feliratot is!

…mert tényleg voltak ilyenek. Pár kávéházi széplélek, önimádó és -tetszelgő ifjú. Annyian, hogy egy nagyobbacska asztal köré alig fértek el. Annyian, hogy a titkosrendőrség, a nevüket hallva mégis csak mosolygott; legyintett egyet, feljegyezte legújabb flash mob-jaikat egy dossziéba, de még arra sem vette a fáradtságot, hogy egy jólképzett pandúrt kiküldjön fűtetlen hónaposszobájukba, hogy megdorgálja őket.

– Minek?! – gondolták magukban. – Pár hagymázas forrófejű miatt felesleges az amúgy egészen jól indult megbékélési és átalakulási folyamatot megakasztani. Egyszerűen nem érnek annyit! – morfondírozhatott a pesti vezetés.

– Hiszen olyan jól alakulnak a dolgok a diétán! Úgy tűnik, a rendek valamiféle egyezség mentén szerveződnek, s végre a higgadtak vezetik az amúgy elkerülhetetlen folyamatot.

– Így aztán a Pillwax kávéházból (alias Fillinger kávéházból) érkező hírekkel kapcsolatosan a „Tízek Társasága” hőrögetései, hőzöngései tényleg szót sem érdemelnek. A folyamatok jól haladnak! Pozsonyban. – vélekedhetett magában a főrendőr; és még arra sem gondolt, hogy előkészíttesse a gumilövedékek kilövésére is alkalmas, az állományban rendszeresített puskákat, vagy a plexi pajzsokat és a tomfákat kihozassa a raktárból.

Ám a „Tízek” nem hagyták magukat. Ők azon törték a fejüket, hogy „holnapra megforgassák az egész világot”.

„Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” – vélekedett később Madách egy alakja; s így ők sem adhattak mást. Csak mi lényegük: kháoszt, rombolást, felfordulást és vért. Mint a „nagy előd” tette, akinek a kottájából dolgoztak.

Hogyan lehet, hogy ezt a rendőrség nem tudta? – kérdezhetnék az utódok.

Honnan gondolják, hogy nem tudtak e forrófejűekről? – De tíz ember… az 10 ember, számoljanak utána. Hát mire mehet egy maroknyi magát felvilágosodottnak és frankofilnek gondoló siheder?

Semmire! Ezt a pandúrok is tudták; ezt mindenkinek tudnia kellett.

Csak a „tízek” nem tudták. A rendelkezésükre álló receptben kicserélték a hozzávalókat – hungarizálták azt –, s már rögtön azt gondolták: el is készítették a „magyar forradalom” 12 Michelin-csillagos, verseny-győztes receptjét; és senki nem szólt nekik, hogy soha nem lehet átvenni mechanikusan és lineárisan más népek „forradalmi” kultúráját, és a rebelliókat sem lehet egyszerűen exportálni. ˙(S még vagy 100 évig ilyen badarságokon törte/töri a fejét a nemzetközi-bal – mert hogy magyar-balnak kevéssé nevezhetőek.)

A „Tízek” – jó balos szokás szerint – rá is telepedtek egy már létező, előre meghirdetett eseményre: a József napi vásárra. Sikerült is összeszedniük öt vagy tízezer, a magyar nyelvet jórészt törő vagy nem is értő tótot és németet. Elsőrendű közeg! – gondolhatták magukban – Nekik aztán mondhatunk bármit.

"Kívánjuk a' sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését"?
 Kérjetek és kaptok... erről szólt Április

Mondtak is.

Az esőben megsétáltatták a vásározókat, mármint a hirtelen forradalmi néppé kinevezett tömeget; akik kicsit már elfáradtak, kicsit átfáztak, de hát „Csak nem megyek el innen…! Majd otthon lesz mit mesélni a kurta kocsmában, jó magyar bor mellett – még hetekig.”

S amikor a Városházán kitáratják az ablakokat – nagy szerencséjük volt, mert a városatyák azt hihették, hogy jó cseh mintára az ablakon akarják őket kidobni, pedig – csak azt szerették volna, hogy a kinti „forradalmi tömeg” hallhassa: ők bizony „keményen dolgoznak” a forradalom megvalósításán; s hát haza ne menjenek. A népek. (S mert publicum nélkül mit sem ér a sensatio.) Ezt a magukat magyar „Hegypártnak” képzelő fiatalok is jól megtanulták.

Apropó! Valamiért azt senki nem tanítja, hogy az ún. 12 pont nevű kívánságlistát először a Pillwax-tól nem messze – havas esőben az ember fia ne csámborogjon, mert még meghűl! – függesztette ki egy Sükei nevezetű tiszteletesfi, aki Pest-szerte híres dadogó volt, s amikor az összegyülekezett embereknek elkezdte magyarázni a plakátot, a helyi konstábler a mentális gyógyintézetbe akarta vinni, mert azt gondolta: zavart a szentem. Pedig csak költő volt.

Valószínűleg sorshúzással vagy többségi szavazással küldték ki éppen a Sükeit. Érte talán nem volt kár! Vagy mert: megfelelő embert megfelelő feladatra – hiszen értenie „a népnek” nem kellett semmit; nekik elég volt „boldognak lenni”. Boldognak lenni a forradalomtól. Az ő „forradalmuktól”.

A forradalomtól, ami francia receptre készült bár, és igazán sete-sután lett végrehajtva; alapja, hatása sem volt… és 164 év után – legalább magunknak – valljuk be: értelme sem túl sok volt.

Hacsak annyi nem, hogy az esti nemzeti színházi előadásból megtudhattuk: a magyarok nemzeti színei a piros, fehér, zöld, kék, sárga – a visszaemlékezések szerint. Ám, hogy ez a két utóbbi szín miképp került oda, ezt talán ne tőlem kérdezzék. [*] Hacsak az a „kék” csupán nem egy messzeség megszépítette „kék” nem lenne – s az eredetileg fekete lett volna; ami az előadás sötétjében – nagy hazafias lendületben – akár kéknek is volt nézhető (miért ne? Hiszen az agy mindig azt látja, amit a szellem láttatni akar). Mert ha az a „kék” valójában fekete volt, akkor ennyit, s ne többet a „nép forradalmi hevületéről”!

Mit ünnepelhetnénk Martius 15-kén? Egy olyan eseményt, amely jószerével csak egy kora tavaszi megfázás előkészítésének tekinthető? Hiszen a valódi „forradalmárok”, az igazi „haladók”, az építők, a „fontolva haladók” éppen vagy Pozsonyban, vagy Bécsben voltak; és kőkeményen dolgoztak. Olyanok, akik valóban előre akarták lendíteni a magyar közjog megakadt szekerét. S ez meg is történt – ezt nevezzük ma Áprilisi Törvényeknek. Legitim alku, legitim megállapodás, törvényes egyezség; a nemzet és Ő Királyi Felsége, az apostoli magyar király között. Martius 15-e helyett érmesebb lenne hát 1848. április 11-ét ünnepelnünk; azt a valódi átalakulást, amikor V. Ferdinánd apostoli magyar király szignálta az elfogadott és kompromisszumos törvényeket, a valódi magyar átalakulást rögzítő iratot, s nem tíz irodalmár tüdőgyulladás kísérletét.

Forradalom? Annak minden elemével? Történt-e ilyen Magyarországon? Igen, történt – mármint francia értelemben – amikor a felhergelt csőcselék Lamberget meggyilkolja a hajóhídon. Tehát a magyar polgári forradalom valódi napja nem 15-ke Martius, hanem 28-ka Septembrius, amikor gróf Lamberg Ferenc altábornagyot a felhergelt pesti csőcselék lemészárolta. Ez a forradalom valódi napja.

Azé a forradalomé, amely a Magyar Királyságot majd’ 20 éves késedelembe, azaz majdnem egy generációs késedelembe taszította. S ez a kimaradt generáció a Deákék, a Tiszáék nemzedékének annyira hiányzott 1867 után! Már ha maradnánk a liberálisok híresztelte „erőszakos magyarosítás” dogmája mellett.

1848 nem márciusról szól. Nem a később a „demokratikus”, „népfelséges” választásokon csúfosan – sőt gyalázatosan – elbukott, megbukott, senki normálisnak nem kellő önkinevezett szabadságharcosokról, hanem Széchenyi és elvbarátai furtum hátbatámadásáról. Ami később oly’ sok bajunk oka lett. Nincs hát rajta mit ünnepelnünk. S jegyezzük még meg: a végén Széchenyi került elmegyógyintézetbe, nem Sükei.

Vajon, ha ma élne Széchenyi gróf, melyik koszorúzásra menne el? S vinne-e tojást a görög-stíl tógába öltöztetett ön-tribun szobrához? De vajon ez Széchenyi forradalma volt-e; vajon ez Lamberg Ferenc forradalma volt-e? Mert Petőfié semmiképp. S mi volt az ára? Utána számolt már valaki? Vér, szenvedés, baltával lefejezett magyarok ezrei, Trianon? S megérte?

S már csak egy kötözködős megjegyzés.

Vajon miért van az, hogy Petőfi, Petrovics Stefán fiának kokárdája antiheraldikus, – ezt mindenki tudja –; már hogy valójában az a későbbi olasz trikolór. Ezt a hibát még a Petőfinek is látnia kellett! Tudta is, nyugodjunk meg!

Talán azért tette ilyenné – ma is hordatottá –, mert Petőfit – a forradalomimádót – a Hegypárt morfinistáinak ma is fertőző elmebaja annyira áthatotta, hogy a francia kakastaréjt akarta hinni „hazafiasnak”. Pestet meg Párizsnak.

Vajon, ha Petőfi terve sikerül, vajon valamelyik guillotine mögött láthattuk volna később szónokolni.

S vajon a dadogós Sükei szögelte volna a proskribáltak listáit? Sosem tudjuk meg.

Viszont az megtudhatjuk, hogy sokat vesztettünk, amikor nem a Széchenyik, hanem a Kossuth tűrte Petőfik játszhattak magyar jövőt. Akár ha fél napra is.

* Barátaim hívták fel rá a figyelmemet, hogy a jegyzetben említett piros, fehér, zöld, kék, sárga színek együtt, egy szalagon, zászlón történő XIX. századbani alkalmazása Magyarország egységének szimbóluma lett volna; s melyben a kék, sárga színek Erdélyországot képviselnék, Erdély közismert csillagos-holdas címeréből (a székelyek által használatos vörös, fekete zászlószínek ellenére).

Brüsszelnek igaza van! (hangos jegyzettel)

Szabó Csaba miniszteri biztos tájékoztatta a nagyérdeműt a dolgok kolontári állásáról. Most nem érdekes, hogy a földön, a földben és a föld felett mi mindent lehet(ne már) termelni, s hogy az élet visszatérhet-e oda, ahonnan a gátlástalan – a csalhatatlannak kikiáltott – szabadpiac azt kilúgozta? Ez most számomra, gondolataim szempontjából sokadlagos kérdés.

A közigazgatási vezető beszámolt róla, hogy a dolgok igencsak vontatottan haladnak. Ha röviden akarnánk megfogalmazni: Brüsszel brüsszelkedik. Azaz – Madách után szabadon – nem adhat mást, csak mi lényege.

Az apparátusok (minden apparátus) legjellemzőbb tulajdonsága ugyanis a döntéstől – bármilyen döntéstől – való félelem. Ha ugyanis valamiben is állást foglalna, az önkéntelenül is magában rejtené a tévedés lehetőségét. S mint volt hivatalnok igen jól tudom, hogy a köztisztviselőt sosem a szívósan, kitartóan végzett munkája eredményei minősítenek, hanem mindig és csakis a hibái. Dönthet ezerszer, százezerszer jól, de „az emberek” (és főként a politikai elit) mindig is arra az egy hibájára fog emlékezni, amelyet talán-talán elkövetett.

Ezért alakult ki az a szólás, hogy „egy akta nem akta, ha nem képes saját magát elintézni”; vagy más megfogalmazásban: „addig nem nyúlhatsz egy iratcsomóhoz, míg az be nem vette az iroda szagát.”

Ha ez a hozzáállás magának az apparátusnak a sajátja, akkor miért lenne ez más Brüsszelben, mint Ököritófölpösön, Markotabödögén vagy akár Nyúlon? Mi lenne a különbség a két tisztviselői típus között? Mármint a fizetésükön kívül.

De ez nem is érdekes.

Ami számomra meglepő volt, az az aparátcsik eddig legutolsó, hiánypótló kérdése volt.

Kiderült ugyanis, hogy az ügyintézőnek a döntésre 60 nap áll rendelkezésre, s – mit ad Isten?! – valamiért mindig az 59. napon jut eszébe valami kardinális kérdés, amelynek megválaszolása nélkül a döntése nem lehet eléggé korrekt, eléggé egzakt és eléggé megalapozott. [Ezt a kérdést már elemeztük; ilyen a tisztviselői habitus…]

Ami meglepett, az a miniszteri biztos tolmácsolásában legutóbb elhangzott brüsszeli kérdés:

„…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Olvassák el magukban még egyszer, lassan és ízlelgetve a szavakat: „…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Ez egy kiváló kérdés! Gondolják át! „…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Mert mi történik akkor, ha erre az a válasz, hogy: „Nem!”

Rábízhatná-e akkor Brüsszel az alkalmatlan magyar hatóságokra a feladat ellátását?

Ugye, hogy jó ez a kérdés!

De ne álljunk meg félúton! Ez a kérdés van ugyanis annyira esszenciális, hogy erre mindenképpen választ kell találnunk! Sőt, ezt tágabb dimenzióba is kell helyeznünk!

Az uniós hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?

És ezt min lehet lemérni? Mi az alkalmasság mértékegysége? A kilojoule? Vagy a lóerő?

Sőt! Menjünk tovább! Ki hatalmazta fel a magyar hatóságokat bármiféle eljárás lefolytatásra? És Brüsszelt? És ha akad is ilyen; mire hatalmazta fel ez a valaki, akár ezt, akár azt a „hatóságot”?

Ez a kérdés minden hatalomgyakorlás non plusz ultrája.

Honnan származik, honnan származhat egy hatalom „alkalmassága”? Legyen az akár Budapest, vagy akár Brüsszel.

Mert egy királyság esetében erre a kérdésre ismerjük a választ: „Isten kegyelméből”. Tehát a legitimáció a kérdés.

Azaz: mi legitimálja a köztársaságot; nevezzék azt akár Budapestnek vagy akár Brüsszelnek.

Mi a „forrása” a hatalomnak? Így is kérdezhetnénk. Mi a köztársaság „hatalmának” forrása, mi legitimálja azt?

Okos fiúk ülhetnek – jó pénzért – abban a Brüsszelben…

Milyen kár, hogy a tehetségüket ilyen favágó kérdések eldöntésére kell elpazarolják, mint a kolontári „kárenyhítési” vagy „támogatási” kérdéskör.

De szívesen hallanám ennek a bizonyos brüsszeli hivatalnoknak a válaszát a saját legitimációjára nézve! Hátha akkor jobban meg lehetne értenünk a köztársaság mibenlétét…

De azt hiszem… Brüsszelnek én kevés vagyok, hogy kérdést tegyek fel.

De még „a nép” is, amely 1990-ben ő nagy bölcsességében – nálunk – leváltotta a posztbolsevikieket, hogy aztán 1994-ben visszakönyörögje őket, s 2002 és 2010 között még újra adott nekik 8 évet tehetségük kiteljesítésére. Ha tévedhetetlen lenne „a nép”, ilyen rövid idő alatt nem követett volna el ennyiszer ennyi téves döntést. Mármint ha a „népfelség elve” egyáltalán létezne, s az nem csak egy munkahipotézis lenne. És a Daniel Cohn Bendit-féle moralitás, etika kérdéskörét még nem is érintettük…

Hiszen napnál világosabb: hatalmuk, hatáskörük senkire nem támaszkodik, senkire nem hivatkozhat, csakis saját magukra; minden transzcendens elem mellőzésével. S állapodjunk meg végre abban: a nép nem Isten. És soha nem is lesz.

És akik rá hivatkoznak – valójában saját magukra hivatkoznak.

Mint barátunk, Münchausen báró – aki köztudottan saját magát is képes volt hajánál fogva, saját lovával együtt kirántani a mocsárból. Brüsszelnek igaza van! Egyre jobban kedvelem ezt az uniós fickót.

Mert egy jó válasz legelső kritériuma mindig: egy jó kérdés.