Talán Istenben boldogult Lehmann tanárnőm mondta – akinek mindig is adtam a véleményére –, hogy egy alkotásról mindig az idő mondja ki a végső ítéletet, sosem a divat; ezért: „Te inkább olvass klasszikusokat! Azok értéke már napnál világosabban kitűnik.”
A tanárnő egyébként az Angolkisasszonyokhoz járt – ez valahogyan kiderült – s a tantestületben is állandósult mellőzöttség volt az osztályrésze; osztályt nem kapott és óráit előszeretettel látogatták a „szakfelügyelők”, akik még a gondolatjeleibe és a csöndjeibe is belekötöttek. Kádár-kori konszolidáció, a fortélyos félelem, a rettegés és a hamis jólét bizonytalansága. Akkor kezdtem valamit megsejteni a gondolataiból, amikor egyszer véletlenül összeakadtunk egy vasárnap esti szentmisén, ahol hirtelen ott állt előttem a tanárnő, s nem lehetett eldönteni, ki van nagyobb zavarban?
Érték és hagyomány. Az amerikai kultúrmoslékban megjelenő állítólagos mondanivalót sosem tekintettem egyiknek sem. A Harry Potter misztikát is egy helyettesítő, pszeudoértéknek gondolom. Ami persze a legrosszabb, mert a félhazugság nagyobb hazugság, mint a nyilvánvaló, hiszen az igazság öltözetében jelenik meg. S ez még ráadásul a soha nem is létezett iskolákat keveri össze jó szinkretistaként. Ezért is mindig megdöbbentő, ha a disznók elé szórt táp között nagyritkán egy-egy gyöngyszem látszik megcsillanni.
Amerika, aki jogfolytonosságát egy királya elleni lázadásból eredezteti, s amely törvényhozásban csupán egy szavazaton múlott, hogy a frissen létrejött állam címerállata a pulyka vagy a fehérfejű rétisas legyen-e, s ugyanígy egypár szavazaton múlott, hogy a német vagy az angol legyen-e a hivatalos nyelve, a hagyomány tekintetében számomra sosem volt mérvadó. Minden respublika a lelke legmélyén tudja, hogy ő csak egy majdnem-királyság, még ha a saját nagyszerűségéhez mindenféle látványos ideológiákat is alkot. Elég megnézni az amerikai elnök hatásköreit és összehasonlítani, s máris szembetűnő, hogy a Mr. President egy 4 évre választott király. (Mert nagyon jól tudják ők is – legalább tudat alatt –, hogy a király jogintézményénél nincs stabilabb és megbízhatóbb.)
De ez nem is ide tartozik.
Ami ide tartozik, az a játszadozás az államformával és a népfelség elve mögé búvás. S az, hogy az újsüttetű respublikánusok soha nem idézik Chestertont, aki majd száz éve megfogalmazta a népfelség egyik legfontosabb értelmezését: „A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: őseinknek. Ez a halottak demokráciája.” Tehetnénk hozzá: is. De az a magát demokráciának nevező hatalomgyakorlási módszer, amely az ősöket egy könnyed kézmozdulattal képes elintézni, ami a legrégebbi honos zászlóra mindenféle szidalmat zúdít, vagy egy nemzet kultikus jelképére képes olyat mondani, hogy „dülledt szemű mesebeli tojószárnyas” – és ezen közben még jókat röhécsel is a sajtójában –, s amely a Szent Koronát „micisapkának” nevezi, az éppen erre az egy, valóban-demokratikus kritériumra nincs tekintettel, amit Chesterton ilyen gyönyörűen megfogalmazott.
Mert a jognak és a hagyománynak is „régtől való és igazságos”-nak kell lennie, ahogy Tolkien olyan ízesen a hobbitjai szájába adta a gondolatot.
S ha megnézzük mindazt, amit az amerikai filmipar a Gyűrűk urával művelt, rögtön kivillan az amerikai demokrácia, a respublika legmélyebb hiányérzete, amire mindig is nosztalgiával tekintett, a hagyományra.
Ha végigcsodáltuk a filmet, jobb esetben végigolvassuk a könyvet, azonnal rájövünk, hogy ez a legenda valójában Arathorn fia Aragorn, Elendil sarja és Isildur örököse története, útja a királyságig, amikor is „A király visszatér”. S maga a gyűrű-történet csupán ennek egy kiegészítője, a Harc elemé; azé a Harcé, amelynek során a jelölt bebizonyítja alkalmasságát a trónra, Gondor trónjára.
Hisz’ Tolkien jól tudta, mint az európai értékek felkészült ismerője, és mint brit, hogy király nincs – a törvényes eredeten túlmenően – a királyi tisztre való alkalmasság nélkül, amit főhősének ezernyi próbán keresztül kellett bizonyítania.
Milyen érdekes! Ez ugyanaz a gondolkodás, mint a mi 1723. évi I. és II. törvénycikkünkben olvasható.
S ugye emlékszünk a befejező képkockákra, amikor Aragorn elé vezetik szerelmét és jövendőbelijét Arwent? S mögötte – mellette – ott áll atyja Elrond, Völgyzugoly ura.
S mi lenne más ez a kép, mint a magyar királyok házasodási, leszármazási szabályaira vonatkozó előírás képi megjelenése, amikor előírták, hogy a királynak katolikusnak és törvényes házasságból származónak kell lennie, s a házasságkötésre az uralkodó, a család feje engedélyével kellett sor kerüljön. Hogy mindezeket az előírásokat az „Európa fővárosa: Párizs” színtű kulturáltságot gyakran bemutató átlag-amerikai tudja-e, nem is érdekes. Hadd tanuljanak! De úgy gondolom, hogy mára sajnos az átlag magyar is Big-Mac szinten áll ebben a tekintetben. Talán ha több Tolkient olvasna… vagy Chestertont … vagy több magyar történelmet …
Ostoroztam, lám az amerikaiakat, de mégis egy amerikai filmből származó gondolattal hadd untassam végül a Tisztelt Olvasót! Nemrégiben (azaz: időben!) néztem meg a Deep Space 9 című nagyívű fantasztikus sorozatot, ami valljuk be, szintén egy legendának készült.
S a sok technohalandzsa és képtelenség mellett a 7. széria 22. részében a Gowron kancellárt legyőző Worf, akit rögtön utódnak is választanak a klingonok – de ő lemond a megtiszteltetésről Martok, mint nálánál megfelelőbb jelölt javára – s amikor a tábornok tiltakozik a megtiszteltetés ellen, ezeket mondja: „Kahless azt mondta: »A nagyok nem akarják a hatalmat, hanem csak rájuk testálják azt.«”
A rész forgatókönyvét egyébként Ronald D. Moore írta. Vajon tudta-e, hogy a rátermettség (idoneitas) a magyar jogból is ismert követelményét fogalmazta meg – kissé átamerikanizálva? Mert ők zsigerien igenis tudják, hogy mi a valódi természetjogon alapuló törvény – vagy nevezzük alkotmányosságnak? –, még ha ezt talán sosem mernék bevallani. A kérdés persze nem ez; hanem az, hogy mi tudunk-e ezekről az értékekről, iránymutató elvekről? A fundamentumokról.
Hobbitok, klingonok és alkotmány - hangos jegyzet. (katt a lejátszásra)
