Az ún. „Vérmező” északi szögletében áll az a temetetlen kőkoporsót formáló emlékjel, mely az első hazai respublikánus konspiráció, a Martinović-féle összeesküvés felség-, és hazaáruló fejei törvényes fejvesztésének helyszínén áll. Őfelségének, I. Ferenc Isten kegyelméből magyar apostoli királynak örök hálával tartozik a Szent Korona nemzete, hogy ezt a törekvést a lehető leghatározottabban fölszámolta Isten dicsőségére és a magyar nemzet boldogulására, ezzel is szakítva nagybácsijának (II. József) és édesapjának (II. Lipót) maszonériát direkte és indirekte támogató hagyományaival. Beszédes, hogy az emlékjelet 1955-ben helyezték el a következő (mára már megkopott) felirattal:
Itt fejezték le 1795. március 20-án Martinovics Ignácot, Szentmarjay Ferencet, Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost és Sigray Jakabot, 1795. június 3-án Őz Pált és Szolartsik Sándort, Az első magyar köztársasági Mozgalom vezetőit.
A „magyar jakobinusokat” a szélsőbalos kávéházi (Pilvax) semmittevők ugyanúgy elődjüknek tekintették, mint az őket megéneklő, Martinovics páholyban mesterkedő Ady, vagy a tehetetlen szerencsétlenség, a „vörös gróf” (Károlyi Mihály). Bár az aktuálpolitika mocsarába belesüppedni nem szándékozom, de tudvalevő, hogy az 1946-os köztársasági ankéton kívül az 1989-es klientúra egésze is „nemzeti hősként” és „a respublikánus eszme igaz elődeiként” tekint e felforgató klikkre. Ahogy 1990-ben egy monarchista megfogalmazta: az ún. „konzervatívok” (MDF) a Reformátorok Társaságának, míg az ún. „liberálisok” (SZDSZ) a Szabadság és Egyenlőség Társaságának feleltethetőek meg. Más páholy, de egy fej. A posztkommunistákról (MSZP), az ide-oda guruló Narancsról (FIDESZ) és a szintén felség- s hazaáruló lázadásokat magasztaló ún. „radikálisokról” ugyanez mondható el. Legyen valóban világosság, mert "az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert".
Korábban azt gondoltam, hogy kell majd valamilyen aktualitás arra, hogy a következő két videót ide betegyem. Miután többször végignéztem, meghallgattam őket, azt gondolom semmilyen különösebb aktualitás nem kell nekik. Egyszerűen hiánypótlóak, több szempontból is. Mindszenty Józsefról nagyon kevesen tudják, hogy az utolsó jelentős magyar monarchista állam-, és egyházférfi volt a XX. században. Megemlékezni róla, megélni, megismerni gondolatait kötelesség ma is mindenkinek, aki jelenleg is a királyságunkat igazságként hírdeti a világnak. Mindszenty számára az egyetlen elfogadható államforma a királyság volt, a köztársaság bevezetését még 1945-ben hercegpírmási közjogi jogköréból adódóan megóvta, amellyel a kommunista és társutas politikusok nem foglalkoztak semmit sem. Ezt az óvást 1956-ban is fenntartotta, amikor az 1956-os új kormány viszahelyezte eredeti méltóságába. Érdemes emlékezni rá, ezzel a videóval.
Nagyon fontosnak tartjuk a trónörökös, Habsburg Ottó által mondott beszédet is Mindszentyről. Néha mi magunk is elbizonytalanodunk, elkeseredünk a Királyi Fenség nyilatkozatain. Az alábbi videón hallható megemlékezése a hercegprímásról azonban minden szempontból tartalmas beszéd, amelyet szép magyarsággal, emelkedett hangvétellel mond el. Mivel nagyon is jól tudjuk, hogy hazánkban - egészen nonszensz módon több évtized kommunista diktatúra után - ma is sikk a Habsburg-gyalázás, meglepő módon a nemzeti oldalon elsősorban, ezért ideidézzük ezt most a teljes kép kedvéért. Habsburg Ottó nem volt egyértelmű mindig tetteiben, főként a második világháború után, azt azonban kár lenne elvitatni tőle, hogy a prímásról mindig a legnagyobb szeretettel és tisztelettel beszélt, ahogyan édesanyja is, Zita királyné is. és tettekkel is segített a munkáját Most a hangfelvételen mindenki ezt meg is hallgathatja végre.
A magyar republikanizmus semmisségét és abszolút érvénytelenségét két szemszögből lehet és kell vizsgálni: a politikai küzdőtér bal-, és jobb sarkából. Ezt fogjuk tenni.
A dolog könnyebb végével kezdve, röviden legyen elég annyi, hogy a magyar jobboldal nem lehet republikánus. Elfogadhatja a fennálló köztársaságot, mint az államforma éppen adott rendszerét, de végső gyökerében, lelke és politikai meggyőződése legmélyén nem hihet benne. Elfogadja, de nem tulajdonít neki jelentőséget. Miért? A válasz egyszerű: a jobboldal, mint politikai álláspont és aktív politikai erő, politikai filozófiai alapját a konzervativizmusban leli meg, amely a nagy tervek, a racionális átalakítások, a Nagy Ugrások és a hagyományellenesség ellensége. Más szavakkal: a konzervativizmus – és ennek politikai képviselője, a jobboldal – az emberi hagyományok aktuális és megélhető, azaz nemzeti tartalmát és keretét messzemenőkig tiszteletben tartja és védelmezi is, ha támadás éri. A királyság pedig, mint Magyarországon ezer évig fennálló és végig sértetlenül maradó államforma, a magyar nemzeti hagyományok integráns része, a nemzetnek keletkezése óta fennálló állami kerete, és olyan tartalmi egység is, amely szimbolikusan vagy éppen tényleges történeti erejénél fogva a nemzet saját tulajdona. Elvenni, elidegeníteni tőle csak valamilyen erőszakkal, racionalista–ideologikus dühvel, nyílt hagyományellenességgel lehet.
De nézzük csak!
Sem az erdélyi fejedelmek, sem Rákóczi vagy éppen Kossuth nem kérdőjelezte meg a Magyar Királyság államformáját és uralmi gyakorlatát, nem akarta elvenni szimbólumait vagy tényleges hatalmi jellegét. Mindebből azt szűrhetjük le, hogy a baloldali történetmitológia forradalmi immanenciájába kényszerített történelmi személyiségek sem akarták a királyságot eltörölni vagy megszüntetni, és helyébe egy, a magyar nemzeti hagyományoktól tökéletesen idegen rendszert felhúzni. A szerencsétlen trónfosztások (1707, 1849) sem jártak együtt 1918-ig az államforma forradalmi megszüntetésével, tehát a balliberális republikanizmus mítoszainak legalább a kétharmada túlzás vagy történelemhamisítással felérő nemzeti tudatmódosítás csupán. De jobboldaliként nincs is arra szükségünk, hogy Kossuth államformák terén vallott gondolataiból szelektáljunk, hanem bőséggel elég az, ha felismerjük: a hosszú ideig sértetlenül, folyton-folyvást továbbfejlesztve és soha meg nem kérdőjelezve működő monarchikus államforma itt Magyarországon hagyományosnak, bevettnek, kezdettől fogva létezőnek és esztétikailag szépnek, de gyakorlatilag is jól működőnek tekinthető. Megszüntetési vágya vagy ostobaságból, vagy hagyományellenességből fakadhat csak, amely kettő egyébként esetünkben szinonim fogalmak is.Azaz mai jobboldaliként – feltéve, ha tisztában vagyunk politikai álláspontunk szilárd konzervatív talapzatával – nem lehet számunkra kétséges, hogy a királyság megszüntetését, a monarchikus államforma eltörlését és a republikánus törekvéseket mély, de lesajnáló szomorúsággal és erős ellenszenvvel kell fogadnunk. Ez nem jelenti, hogy valamilyen hóbortos dologba kezdjünk, de azt igen, hogy saját identitásunkat erősebbé kell, hogy tegyük azzal is, hogy monarchista platformra helyezkedünk. Még egyszer azért, mert jobboldaliként, konzervatívként nem tehetünk másként, hiszen a monarchikus államforma sok más minden mellett szintén a magyar nemzet sajátja, nemzeti hagyományainak éppoly integráns és szerves része, mint I. Szent István király, Széchenyi eszméi és 1956. Gróf Sigray Antal mondta: „a királyság a nemzet életével van összeforrva, együtt buktak el és együtt fognak feltámadni.”
A dolog másik oldala, azaz, hogy a baloldal számára miért érvénytelen a köztársasági eszme, nehezebb, de nem megválaszolhatatlan kérdés. Mint tudjuk, az európai baloldal 1789-től kezdve – sőt, a XVII. század közepe óta! – antimonarchista, republikánus és „haladó”. A haladó erők mindenkori jellemzője, hogy a történelmet egy lineáris profán üdvtörténetbe sűrítik, ahol a folytonos haladás valósítja meg a progresszió elkerülhetetlennek vélt – és gyakran erőszakkal meggyorsított – győzelmét. E feltételezett progressziónak vélekedésük szerint útjában áll a monarchia, az Egyház, valamint a társadalom hagyományos szerkezete (család, tekintély, hierarchia, fegyelem), mivel ezek csak lassítják és időben messzebbre tolják ki a földi paradicsom megvalósulását. Ezek eltörlésének, megsemmisítésének, megszentségtelenítésének haragja a modernitás kohójában igen magas hőmérsékletre hevíttetett, mivel a trón és oltár végleges elszeparálása megtörtént, előbbi hatalmát korlátozták, utóbbit pedig szekularizálták, vagy legalábbis a baloldali modernista törekvés efelé igyekezett hatni. Darvas József kriptokommunista parasztpárti képviselő „érvelését” idézzük az 1946-os köztársasági vitából: „mi nem csak betesszük, hanem be is falazzuk az ajtót a múlt felé, amely felé számunkra visszatérés nincs és nem is lehet.” A monarchiák évszázados, évezredes trónját össze kellett törni, a fenséges dinasztiákat nevetségessé kellett tenni, a királyok hatalmát meg kellett szentségteleníteni és olyan államformát kellett létrehozni, amelyikben a népszuverenitásra apelláló demagógok hatalma korlátlan lehet. De tegyük fel a kérdést, melyik rendszer volt demokratikusabb: a bolsevik köztársaság vagy a belga királyság? Ki élt szabadabban: az angol korona gyarmati alattvalói vagy a zimbabwei puccs után elnyomott feketék és fehérek? De tovább: melyik rendszer szilárdabb: az ezer éves fejlődés meghosszabbított sínjein lassan közlekedő Magyar Királyság vagy Kun Béla, Rákosi, Kádár és napjaink köztársasága? A köztársaságok vérben születnek – a királyságok bíborban. De vissza az alapkérdéshez! A baloldal számára azért teljesen érvénytelen a köztársaság, mert a mai balliberális oldal sem tartja magát meggyőződéses republikánusnak, nincsenek köztársasági ünnepei, nincsenek vállalható és ismert köztársasági alakjai, nincsenek szimbólumai és nem rendelkezik semmilyen, őt a magyar köztársasághoz kötő identifikációs stratégiával. A néha-néha felmelegített republikánus dühöngés nem kölcsönöz olyan erőt a baloldalnak, amely erős republikánus karaktert adna neki, a kommunista Táncsics, a doktriner Jászi, a jelentéktelensége folytán általuk is (jogosan) elfelejtett Nagy György és Hock János, a politikailag impotens Károlyi Mihály, a vállalhatatlan Kun Béla, Rákosi és Marosán György mellett ugyan melyik, a nemzeti hagyományokhoz is illeszkedő történelmi alak az, amelyik a republikanizmust fémjelezhetné? Persze, vegyük tekintetbe: nehéz lehet ezer év monarchikus ünnepélyessége és fenséges hatalmi pompája után beköltözni egy szegényes kék–piros kalyibába, ahol a fent említettek rosszemlékű transzparenseit csupán egy pislákoló tüzecske világítja meg. A köztársaságpárti félhomályt be kell tehát fűteni, de a haladás már nem szolgáltat ehhez jól éghető alapanyagot (különben is vizes, nedves történelmi törmelék csupán), és nincs is nagyon mihez nyúlni: Magyarországon – hála Istennek és általa a józan magyar népnek – nem volt sohasem komoly köztársasági forradalom, nem épültek republikánus barikádok és nem mészároltak le hőssé kitekerhető szélsőbaloldali idiótákat. Ehelyett a magyar köztársaságok története sunyi alakoskodások, nevetséges forradalmárkodások, negyed óra alatt szétoszló alkoholgőzös népgyűlések története, de ez is olyanok árnyékában, mint Károlyi, Kun Béla, Rákosi és Kádár. Legyetek rá büszkék! Ez a magyarországi köztársasági hagyomány.
Vitányi Iván, a mai vérszegény republikanizmus partizánja írja: a köztársaság „több mint államforma: életforma, erkölcs, ethosz, az egész nyilvános életet átfogó és meghatározó magatartásbeli, viselkedési norma.” Tessék mondani, „drága baloldali barátaim” (ugye tudjuk, kitől származik a megszólítás? – a megfejtőknek vörös frígiai sapka jár ajándékba!), hol van a balliberális oldalon köztársasági „életforma” (egyáltalán mi az?), netalántán republikánus ethosz és ki ünnepli odaát hevesen a Legfelsőbb Lény kultuszát, miközben vadul serceg a vér a guillotine alatt? Ki halna meg ma a magyar Madridban „No Pasaran!”-t üvöltve – háta mögött a szovjet komisszár pisztolycsövével? Ki lenne hajlandó – és melyik ünnepen is? – a köztársaság szimbólumával – ami mi is? – tömegesen felvonulni a nagy republikánus elődök – akik? – táblái alatt a magyar köztársaság jelszavaival – amelyek? –, kipirosodott arccal?!
A magyar nemzet emlékezetében ma is él István, László és Mátyás, a történelmi tudat számon tartja nagy királyainkat, a magyar nemzet államkerete ezer évig a királyság volt, címerünket az a Szent Korona ékesíti, amely nem egészen száz éve még uralkodói homlokot érintett – ezzel a hatalmi joggal, ezzel az uralmi életerővel, ezzel a megszentelt állami hagyománnyal szemben állít ki a köztársasági oldal néhány levitézlett, zavarosfejű írót és filozófust, akik republikánus szónoklatát párszáz fogatlan párttag, rosszul öltözött alak és kivezényelt ifjúballiberális hallgatja. Talán szót sem érdemel az egész, annyira szánalmas, ha nem jellemezné olyannyira a magyarországi köztársasági érzelmeket!
A hagyomány és a haladás küzdelmében elkerülhetetlenül állást kell foglalnia annak, aki a monarchia kérdéséhez nyúl, s főképp akkor, ha ezt jobboldaliként teszi. Nem kell sokat utána gondolkodni válaszainknak, ha összevetjük: ezer év hagyománya áll szemben hat évtized önmagában is definiálatlan szervezetlenségével. Régi királyságunk megszűnt ugyan, de soha nem szabad elfelejteni, hogy az a miénk volt. Az 1946 óta eltelt hatvan év pedig kié? A miénk biztosan nem. De mások sem tolonganak érte. A magyar republikanizmus halott, ha egyáltalán élt is valaha egyetlen napot.
Nem igazán szoktunk itt az oldalon aktuálpolitikai dolgokra reagálni, mert meggyöződésem, hogy fogalmak tisztázása után lehet csak ezt megtenni érdemben. Meg a mocsárban nem is akarok annyira elveszni, ne adj Isten valamilyen párt mellett letenni a voksot meg pláne nem. Dehogy., dehogy. De azért az feltünt most szeptember 20-án, hogy kik vannak a II. Magyar Köztársaság mellett ma 2008-ban, a Magyar Demokratikus Charta akciója kapcsán. Olvassgassunk, nézegessünk, kommenteljünk ezzel kapcsolatban és gondolkodjunk el azon, hogy mennyire ideális a helyzet hogyha csak ők vannak mellette. Mert akkor egészen tiszta, hogy itt miért nem kérdeztek meg erről az államformáról megint senkit sem 1989-ben. A dolgunk nagyon könnyűnek tűnik így. Politikai elitek mennek és jönnek. Ahogyan egy politikai elit elmegy elvihetné a respublika-tákolmányát is, oda ahonnan hozta. Merthogy semmi közünk nincsen hozzá.
Gondolatok a magyar republikánus Szentkorona-eszme kapcsán Írta: Pánczél Hegedűs János.
Magyarországon a jogfolytonosságot, a Szentkorona-tant, és a történeti alkotmány érvényét szinte csak a jobboldalon vetik fel, sőt annak is a quasi szélső szegmensében az ún. rendszerváltás (1989-90) után. Mindezzel nincsen semmi baj, hiszen maga a besorolás nem jelent semmit sem, mert manapság a második magyar respublikában, ha azt mondják, hogy „szélsőjobboldali” azt az éppen uralmon lévő pártokrata klientúrához képest kell mindig érteni, nem feltétlenül egy történelmi perspektívában elhelyezni. A helyzet nem is ezért érdekes, sőt ezért leginkább érdektelen. Sokkal inkább azért érdemes megvizsgálni, mert a magyar közjogi normalitás ma extremitásként kezelik leginkább. Erre azért van szükség, hogy a magyar köztársaság azt tudja magáról állítani, hogy amit ő képvisel, az a normalitás és a valóság és minden más extremitás. Álláspont kérdése, mert ha éppen mondjuk a nemzeti hagyomány szempontjából nézzük, akkor a magyar köztársaság egy egyszerű közjogi nonpluszultra és egy szélsőséges interregnum, semmi más. Aquinói Szent Tamással mi is azt valljuk, hogy a törvénytelen, de mondjuk éppen jogszerű rend is jobb, mint az anarchia. A jogszerű, de törvénytelen rendszer e mellett pedig ok és lehetőség arra, hogy a törvényességet visszaállítsuk, jelen esetben ez a királyságunk.
Itt kapcsolódik be a történetbe azok csoportja, akiket az első mondatban említettünk meg. Ők vissza akarják hozni a magyar nemzet számára régi közjogi pilléreit, és azt gondolják, hogy mindezzel a helyzet majd normalizálódhat. Ezeknek a csoportoknak nagyon sokáig nem volt komolyabb – értsd olyan, amelyet a köztársasági klientúra is komolyan vett volna, és amelyre hallgattak volna a magyar tömegek – politikai ereje és meglehetősen heterogén volt az összetétele is. Mindenki elméleteket gyártott a nagyon is fontos ősi fogalmaink mellé, sokszor kétségeseket és homályosakat, nem kevésszer öntörvényűeket is. Vannak különböző egyesületek, társaságuk, alapítványok, mozgalmak és szervezetek, gondolkodók, proféták, szellemi vagabondok és lázadók, és e mellett kevesebb jogi felkészültségű ember is, aki ezekkel foglalkozik. Írásunkban is azokkal foglalkozunk, akik, ezt „republikánus Szentkorona-tan alkalmazásokat” (nem feltétlen autodidakta) képzettséggel, erős hivatástudattal művelték és valahova el akarták vinni azt. Ahogyan én követtem figyelemmel a dolgokat, közülük is kiemelkedik dr. Zétényi Zsolt jogász alakja, aki legkésőbb 1995 után egészen nagy hangsúlyt fektet a Szentkorona-tannal kapcsolatos vélekedéseire, a történeti alkotmányra és a jogfolytonosság kérdésére is. Zétényi a rendszerváltás utáni parlament legelső ciklusában MDF képviselőként országgyűlési képviselő volt, később több más, alapvetően nemzeti, jobboldali szervezetnek aktív tagja, amelyek közül a Nemzeti Jogvédő Alapítvány emelkedik ki leginkább, de e mellett olyan szervezetnek is alapítója, mint a Kárpát Haza Nemzetőrség, amely a történeti alkotmány mellett áll ki, de ezért úgy gondolja, hogy egy újabb szavazás elég lenne és a Parlament feloszlatása is, meg emellett Jézus Krisztus egy panteistább szemléletét adja a kiáltványában. Zétényi nézeteivel azért foglalkozunk bővebben, mert amit vall, az egyszerűen emblematikus és azon a szinten van, ahol még nagyon is fontos foglakozni mindazzal, ahogyan és amiért a magyar közösség organikusan kialakult önszabályozó rendjére tekint. Leginkább azonban azért érdemes jobban megvizsgálni, mert ahogyan ő gondolkozik, az sok mindent elárul azokról, akik még a tisztán népuralmi rendszerek, leginkább a kommunista diktatúra, alatt szocializálódtak és mégis a rendszerváltozásban, a tisztán republikánus fordulatban csalódtak és most a kiutat keresik.
Dr. Zétényi Zsolt munkában.
Zétényi a gondolatait több könyvében (Magyarország Szent Koronája, A Szentkorona- eszme mai értelme, Mi a teendő a múlttal? Több fényt!), írásaiban, felszólalásaiban, előadásaiban elmondta. Lényegében önmagához mérten legalább konzekvensen, évek óta ugyanazt a nézetet vallja, néha csak aktualizálja a dolgokat, annak megfelelően, hol és kinek mondja el azt. Először kellemes meglepetés volt, olyan embertől hallani mondjuk a jogfolytonosságról, aki aktív volt abban a korszakban, amely a jogfolytonosság helyreállításának elhalasztásában vétkes. Zétényi levonta a konzekvenciákat és próbálta megtalálni a saját közjogi rendszerünk alapjait, és azt felmutatni a mának. Ez jó szándékra vall. Leginkább azonban mindebben a rendszerváltás kiábrándultságát lehet látni az életútjában; 1956 alapvető élményként éri még fiatalként, 1989-ben a Bajcsy-Zsilinszky Társaságot főtitkára az Ellenzéki Kerekasztalnál, amelynek tagjaként aláírja a megállapodást a kommunista állampárttal, MDF-es képviselő lesz az első parlamentben. 1994 után otthagyja az aktuálpolitikát, másodvonalbeli lesz, de jobboldali, az önszerveződő értelmiségi szervezetekben tevékenykedik. Az 1991-es „Lex Zétényit”, amely elsőként szorgalmazta az elmúlt rendszer bűnöseinek a törvényes felelősségre vonását az Alkotmánybíróság, Dr. Sólyom László későbbi köztársasági elnök vezetésével, 1992-ben megsemmisíti.
Zétényi munkáiban a legjobb megközelítésben a kiút keresését, amelyet nyílván kudarc és csömör ugyanúgy okoz, véljük felfedezni. Leginkább régvolt nagyok gondolatait (pl. Molnár Kálmán) hozza el a mának. Legrosszabb megközelítésben azonban a mai periférikus magyar jobboldal tipikus káoszát látjuk meg, amely a középpont elhagyása után, egy folyamatos nemzet-zuhanásban mindenbe belefog és a nemzet romjainak katyvaszában él jelenleg is. Következetlenség, az elmúlt hatvan év fertőzöttsége, egyfajta köztársasági „szelep-effektus” – talán ezek a leginkább jellemzők a magyar radikális, egyben periférikus jobboldalra, ezek a legszembeötlőbb tünetei, melyek talán valamennyire elmennek egy vagy több ökölrázás esetében a Kossuth téren, de ha a történeti alkotmányunkról van szó, nem vezet ki minket a zavarból. Zavart szavak és vélemények csak újabb és sokkal nagyobb zavart keltenek. Célunk pedig a tabula rasa megteremtése, hogy tisztán lássuk, hol is vagyunk most. Zétényi sem következetes abban, hogy nem mondja ki 1946 hibáját és annak vállalhatatlanságát. Valószínűleg ebben a nagyon elterjedt „antidemokratikus-mumus” a hibás, amelyet azonnal rásütnek arra, aki mondjuk ezt megtenné. Pedig 1946 nem volt demokrácia, és még kevésbé volt demokratikus, ami ekkor történt hátában a megszálló Vörös Hadsereggel, de ezt már máshol elmondtuk. A korlátozott demokrácia nem demokrácia, csak pótlék. Alkoholmentes sör, pótkávé, szaharin csupán. Pótolja azt, aminek ott kellene lennie, de nincsen ott, mert nem lehet ott. Ott van valami más helyette. Ital – mámor nélkül. 1946 ezért tabu ma. Aki nemet mond 1946-ra, az, nemet mond 1989-re is, ezt nyílván sokan nem tehetik meg, generációs élmény, egzisztencia, tényleges kapcsolati tőke, korlátoltság és a többi okán. Zétényi nem mond rá nemet. Hasonló fájdalmas dolgot észrevettünk Dr. Tóth Zoltán Józsefnél és Kocsis Istvánnál is, akiknek érvelései egészen hasonlóak Zétényiéhez, meglehet talán nyitottabbaknak láttuk őket, a témában egyedül Dr. Balogh Sándor véleménye közelített a valósághoz a legjobban, az általunk ismertek közül.
Zétényi Zsoltnak és még többeknek, akik a Szentkorona-eszmét fontosnak tartják, de valamiért 1989-nél messzebb nem akarnak látni, a népszuverenitást tartják a legfontosabb, sőt az egyetlen rendező elvnek a magyar közjogban, ami csak akkor lehet igaz, hogyha az ember köztársaságpárti. Mi nem vagyunk azok, ezért ezt az álláspontot is megfelelő távolságtartásban kezeljük. De, ha köztársaságpárti, akkor vajon érvényesítheti-e ebben az államformában a Szent Korona tanát és a történeti alkotmányt, legfőképpen helyreállítható-e ebben az államformában a megszakadt jogfolytonosság? Zétényi így fogalmaz „Jogfolytonosság és alkotmány” című kiskátéjában például; „Történeti alkotmányunk alapelvei a modern alkotmányosság alapelvei (a népszuverenitás és népképviselet, a hatalmi ágak szétválasztása és egyensúlya, a törvények uralma, a jogállam) és a törvény előtti egyenlőség elve megegyeznek, de a Szentkorona-tanban gyökerező alapelvek többlet tartalommal gazdagítják azokat.”. A történeti alkotmányunknak a király benne foglaltatik, mint szuverén közjogi személy, valóságos államszerv, aki a Szent Korona feje és annyi joggal rendelkezik (legalább), mint a Szent Korona tagjai együttesen, ebből fakad az ellenjegyzési joga is az Országgyűlés aktusaival szemben. A felkent magyar király Isten kegyelméből uralkodik, amelynek a magyar nép aláveti magát és elfogadja azt, amely mellett a magyar király is megfogadja, hogy a magyar nemzet törvényeit betartja a királyi hitlevél kibocsátásával, mely lényegében III. Károly óta ugyanaz. A hitlevél szövegét az Országgyűlés fogalmazza meg és egy küldöttsége által nyújtja át a megkoronázandó királynak, aki azt aláírja, lepecsételi és a magát bemutató Országgyűlés előtt a hercegprímásnak törvénybe iktatás végett visszaadja. Ez a nemzeti egység egyik legfontosabb alapja, ez a jogfolytonosság megújításának egyik elengedhetetlen aktusa, ez az élő Szentkorona-tan, amikor működik és nem jogi absztrakció csupán. A magyar nemzet közjogi berendezkedésében tehát a népszuverenitás az istenkegyelmiség alá helyeződik és soha nem fordult elő „tiszta állapotában”, csak a köztársaságok ideje alatt, amelyek viszont a történeti alkotmány, a Szentkorona-tan eltörlését, és a jogfolytonosság megszakítását hozták maguk után (1918, 1919, 1946, 1949, 1989). Ahogyan máshol korábban már leírtuk ezt, a magyar köztársaságoknak soha nem volt szükségük a Szentkorona-tanra, a II. Magyar Köztársaság sem kivétel ez alól, hiszen a Szent Koronára is csak, mint „ereklye” emlékszik törvényi szinten (2000. évi I. tv.). Isten, király, haza – ez volt a helyes sorrend a magyarnak, így van jelen a gondviselés a magyarok országában, legkésőbb Szent István óta, és ezen a sorrendben semmilyen dinasztia nem változtatott, csak a népuralmista államformák, amelyek kivették Istent, a királyt, és a haza helyett a népet, de leginkább a tömeget helyezték be, a gazdaság és a pártok mellett.
Zétényi nem fogadja el a hierarchiát sem sajnos, amikor jellemzően megállapítja, hogy a Szent Korona tagság „mellérendeltséget” jelent 1848 óta. 1848-ban azonban csak az országgyűlési követeknek a választását helyezte népképviseleti alapra a nemzet (szigorú cenzussal, tehát nem alanyi jogon!), a király jóváhagyásával (1848. évi V. tc.), de nem az állami berendezkedést, hiszen a király továbbra is Isten kegyelméből uralkodott, egészen ezeddig utolsó királyunk, IV. Boldog Károlyig bezárólag, aki ezt élete végéig irányadónak is gondolta, ezért nem mondott le soha a trónról. A hűség és a hódolat nem a Szent Koronának szól tehát, ahogyan Zétényi fogalmaz, hanem a Szent Koronával megkoronázott felkent magyar királynak, aki az isteni kegyelmet és nemzeti egységet képviseli, ezért volt a legnagyobb bűntett apostoli királyságunkban a felségárulás, amely a nemzetárulást jelentette gyakorlatilag. A Korona csak akkor „működik”, hogyha a benne rejlő közjogi hatalom is működik, nem pedig akkor, hogyha egyfajta „közjogi fétisként” tekintünk rá. A koronázás a nemzet akaratának a manifeszt módon létrejövő aktusa, amelyben az isteni kegyelem, a nemzeti akarat egyesül, egy szent aktusban - a koronázásban. Ez után működik a Szentkorona-eszme és nem e mellett, vagy e helyett! Tipikusan XXI. századi torzultság azt feltételezni, hogy egy olyan népszuverenitáson nyugvó államformákban (köztársaságok), amelyek ignorálták a királyságot és ezzel mindent, amelyet ebben az államformában talált ki magának a nemzet - helyre lehet állítani majd a leromboltakat és meg lehet hagyni a romboló államformát. Ami így helyreállítódhatna, az csupán egy újabb közjogi absztrakció, ugyanolyan politikai-társadalmi kísérlet, a hatalom közvetítése, amely a politikai status quo átszervezését szolgálja, mint az elmúlt közel hét évtizedben minden, ami ebben az országban politikai-társadalmi változást idézett elő. A jó szándék kevés tehát, a Pokolba vezető út ezzel van kikövezve.
A köztársaságnak nincsen szüksége a Szent Koronára, a Szent Koronának sincsen szükséges a köztársaságra, soha nem is volt, éppen ellenkezőleg. Tűz és víz kioltja egymást, valamelyiknek vesznie kell. Most éppen a Szent Korona veszett el a nemzet számára, ezt mindenki tisztán láthatja. Aki a nemzetnek a Szent Koronát akarja, annak a királyságot is akarnia kell. A nemzetnek szükséges van újra a saját maga alkotta törvényeire, a saját szabályaira, a nemzetnek a Szent Korona kell és az, az államforma, amely garantálja ezt neki, nem amely elvette tőle! Ez az államforma pedig az apostoli királyságunk, amelyben minden változás királyi szentesítéssel jött létre, nem forradalmi úton, mint korábban azt a tisztán népuralmista államformák esetében tapasztalhattuk itthon.
A Szent Koronával és annak a tanával kapcsolatos jellegzetes modern torzulást legesszenciálisabban egyébként Sándor András fogalmazta meg 1997-ben, amelyet Zétényi is idéz, többször is pozitíve, tegyük most meg mi is azonban ellenkező előjellel; „A Szent Korona – Magyarországon – nincsen összekötve a születéssel öröklődő monarchia intézményével és a klasszikus monarchikus államformával, ez csak addig állt fent, amíg az Árpád-háznak nem szakadt magva. Azóta a nemzet visszakapta államformára vonatkozó cselekvési szabadságát, de mindig Sub Specie Sacrae Coronae. Ennél fogva a Szent Korona egy sajátos köztársaság struktúráját testesíti meg.”. Ez a két tételmondat valószínűleg a republikánus Szentkorona-tan nonpluszultrája, illetve esszenciája, az attól függ, hogy honnan nézzük. Mi a történeti alkotmány szemszögéből nézzük, amely az apostoli királyságunk szemszöge is egyben. A Szent Korona elválaszthatatlan volt a magyar történelemben a monarchiától és a monarcháktól, vagyis a felkent királyoktól. A Szentkorona-tan ezzel kapcsolatosan fejlődött ki, az uralkodás gyakorlatát szemlélve, aktualizálva alakították ki a magyar rendek, akik 1848-ig a magyar nemzet megtestesítői voltak, a Szent Korona (egyetlen) tagjai. Semmilyen „cselekvési szabadságot” nem kapott vissza a nemzet 1301-ben, mivel a cselekvéseinek a szabadságát ő maga mindig korlátok között tartotta, ezek a magyar törvények, amelyeket a Magyar Királyság keretein belül alkottak, szabadon, önrendelkezésük teljes tudatában a magyar rendek, tehát a Szent Korona tagsággal rendelkező magyar nemzet majdnem 700 éven keresztül a Turul/Árpád-dinasztia kihalása után is! A Szent Korona tana pontosan e magyar nemzetiségű dinasztia kihalása után kristályosodik ki és válik észrevehetővé az utókor számára. Ebből következtethetünk arra, hogy korábban ezt nem kellett lefektetni, mert élő gyakorlat volt, de arra semmiképpen sem, hogy ez „köztársasági struktúrát testesít” meg, mikor az 1849-ig lényegileg fel sem tűnik politikai síkon a magyarok között és akkor is, pontosan még Kossuth is, akiknek a „kormányzóelnökségét” Sándor is olyan nagyra tartja, ezt a lehetőséget mélyen elveti! A republikánus Szentkorona-tan tehát az egyik legképtelenebb közjogi-politikai hipotézis, amely semmilyen hagyománnyal, nulla érvrendszerrel rendelkezik és folytatja azt a forradalmi utat, amelyet a respublikák mindig szerettek alkalmazni, nem foglalkozik azzal, hogy tiszteletben kellene tartania a magyar közjogi rendszer organikusságát is. Zétényi a közjogi absztrakcióban odáig megy, hogy „nemzetkoronázásról” beszél, amennyiben a Szentkorona-tan érvényesülni tud majd a magyar közjogban újra, köztársasági keretek között, mert „A Szentkorona-tan a nemzetszuverenitássá nemesedett népszuverenitás alapján áll.”. Ezeket mondja; „A Szent Korona eszme legújabb-kori nagy fordulata az, hogy a királynak (a Szent Korona fejének) helyét is tartósan a magyar nemzet tölti be, a Szent Korona és a nemzet azonos. Legyen Magyarország valóban a Szent Korona országa! Ennek feltétele a magyar nemzet felemelése erkölcsben, lelki kultúrában, műveltségben. A kérdés nem az, hogy királyság vagy köztársaság legyen, hanem az, hogy sikerül-e az erkölcsi-szellemi nemzetkoronázás.”.
A „nemzetet megkoronázni” ugyanolyan dolog, mint kiállni 22 embernek és azt mondani, „mi a nemzet nevében lefoglaljuk az összes aranyat a mai nappal!”. Absztrakt és gyökértelen. Légből kapott dolog ilyeneket állítani, politikai-közjogi felelőtlenség. Nemzetet koronázni nem lehet, a nemzet azonban tud koronázni, és ez az igazi rang egy nemzetnek, mert ez a szuverenitásának az igazi mérőfoka, ez is volt ezer éven keresztül, miért kellene e helyett valami újat kitalálni, főleg, hogyha a tant a magunkénak érezzük és ezt érvényesíteni akarjuk e hazában? Zétényi ezzel nem a Szentkorona-tan-on belül cselekszik, még csak nem is azt bővíti, hanem a helyett és azt felhasználva aláveti azt egy – a tan szerint - törvénytelen berendezkedésnek. Ez így a Szentkorona-tan érvényesülését vonja kétségbe és annak a nevében egy új, republikánus közjogi konstrukciót helyez. Zétényi azzal, hogy „nemzetkoronázásról” propagál, és ezzel akarja „átmenteni” a Szentkorona-tant a köztársaságba, gyakorlatilag véglegesíti az anyagi-, és a formai jogfolytonosság megszakítását, amely 1944. márciusa és 1946. januárja, végső pontként pedig 1949. augusztusa között állt be Magyarországon.
Valószínűleg a republikánusok is érzik ezt, ezért nem akarnak visszatérni a történeti alkotmányhoz, hanem egy újat akarnak kreálni, amely persze ugyanúgy kartális alkotmány lenne, tehát nem fejezné ki a magyar hagyományokkal, államisággal kapcsolatosan jogfolytonosságot, és nem a saját, közösségi, önszabályozó törvényeit adná vissza a magyarnak, hanem egy új politikai status quo kialakítására gondol. Zétényi dr. mellett egy másik lelkes republikánus szentkorona-tanos, G. Nagyné Maczó Ágnes (MDF, FKGP, Új Szövetség) is készített alkotmánytervezetet, amely a Szent Korona tana és az 1989 után kialakult status quo összeegyeztetésével foglalatoskodik. Maczó Ágnes 1995-ös alkotmány javaslata, amelyet az Országgyűlés Alkotmányügyi Bizottsága nem javasolt általános vitára, lényegében elvetette azt, kimondja; „Mind a szocialista, mind az átmeneti alkotmányból teljesen hiányzott a magyar Szent Korona említése. A szuverenitás teljességét ezen alkotmány szerint a magyar Szent Korona testesíti meg. A magyar közjog az állami főhatalmat szimbolizáló Szent Koronának közjogi funkciókat tulajdonított. A koronát nem egyedül a királyi méltóság világi, egyházi megjelenítésének tekintette, hanem olyan közjogi fogalommá vált, amely a szuverenitás teljességének a kifejezője. A korona önálló, a király személyétől független szerepe már a XIII. században megjelent. Ezt követően a XIV. századtól kifejezte a rendek hatalmát. Még azzal a lehetőséggel is élt, hogy a király személyével szemben jelenítse meg a rendeket. Werbőczy hármaskönyve már a korona részének tekinti a köznemeseket is. Organikus egységet alkotott a nemesség s a megkoronázott király, amely egységet a Szent Korona fejezte ki, s egyben ez volt minden jog forrása. A magyar korona szuverenitás teljességeként történő megjelenítése az új alkotmányban, történelmi hagyományainkra alapozva újra régi szerepéhez juttatja a magyar közjogban a koronát. Állandó jelleggel az Országházban kerül elhelyezésre. Természetesen ezzel nem szűnik meg láthatósága, az Országházban kialakítása lehetőséget ad arra, hogy a látogatók megfelelő őrzés mellett folyamatosan, az Országgyűlés munkájának zavarása nélkül megtekinthessék nemzeti kincsünket. Nemcsak történelmi emlék marad, hanem a magyar közjog élő részévé válik. A köztársaság elnöke, a kormány, s az országgyűlési képviselők esküjüket a magyar Szent Korona előtt teszik le. Ezen alkalmakkor a koronát az Országgyűlés üléstermébe viszik át, ahol ünnepélyes keretek között a magyar történelem jogfolytonosságát jelképezve van jelen. A szuverenitás teljes körű szabályozásához tartozik a védelem garantálása, mely szerint a Magyar Köztársaság fegyveres erői védik a nemzet szuverenitását. A szocialista alkotmány tartalmazta a népköztársaság meghatározást, ezért az átmeneti alkotmányban Magyarország: köztársaság címmel jelezték az államforma változását. Csak azért, hogy a tagadást a szocialista alkotmánnyal szemben megfogalmazzuk, nem szükséges ezt jelezni az első fejezetben, hiszen, ha az állam hivatalos nevét közöljük, ebben ez az információ is benne foglaltatik. A köztársaság elnökéről szóló III. fejezetben kerül sor az államforma meghatározására. Az állam egészének a hivatalos megnevezését szükséges a szuverenitásról szóló rendelkezések között megfogalmazni, mely szerint az állam hivatalos neve Magyar Köztársaság.”. Maczó csak annyit felejt el, hogy a „szuverenitás teljessége” a Szent Korona fényében hogyan valósítható meg a köztársaságban? Erre lenne válasz, hogy a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a képviselők, meg mindenki, aki számít, az leteszi az esküt a Szent Koronára? És akkor mi lesz? Attól ez még csak egyfajta kegyeleti aktus marad, nem lesz tétje még a dolognak semmi sem. A nemzet ettől még nem egyesül az isteni kegyelemmel, a transzcendens az immanenssel nem ér össze, nem következik be az, az egység, amely annyira egyedivé tette államiságunkat. Mi lesz a balansza a végrehajtó és törvényhozó hatalomnak ekkor? Egy tehetetlen, pártokrata köztársasági elnök? Ugyan. Ez idegen a magyar történeti alkotmánytól.
Új alkotmány, a történeti elemekkel - kinek és minek?
Maczó Ágnes azonban nem sokkal az Országgyűlés elutasítása után Dr. K. Csontos Miklóssal (FKGP) közös indítványban 1996-banjavasolta, hogy a Szent Koronát helyezzék el a Parlamentben, amely mint tudjuk később meg is valósult, meglehet ekkor ezt is elvetette a Tisztelt Ház. Ekkori felszólalásában – miután közel tíz (!) törvénycikkelyt idézett a történeti alkotmányunkból a Szent Koronáról – ezeket mondta; „A Szent Korona és az említett ékességek (ti. a koronázási tárgyak - PHJ) jelenleg a Nemzeti Múzeumban vannak. Alkotmányunk 19.§-a értelmében a Magyar Köztársaság legfőbb államhatalmi, népképviseleti szerve az Országgyűlés, a népszuverenitásból eredő jogok gyakorlója. Szent István koronája a magyar közjogi hagyományok folytán a magyar nemzet egészének gondolati egyetértésével mintegy szemléltetett kifejezése maradt a magyar államot alkotó, az országgyűlés által képviselt nemzetnek. Ezért a Szent Korona és az országgyűlési határozati javaslatban említett ékességek méltó helye az Országgyűlés. Az Országházban, a törvényhozás épületében, pontosan körülírandó őrzési rendszerrel kell annak elhelyezését és őrzését biztosítani. Az ékességek őrzéséről, azoknak a páncélkamrából és a vaspántozott koronaládából való kiemelésének lebonyolításáról, a kulcsok feletti rendelkezésekről és birtoklásáról kormányzati szinten történik gondoskodás.”.Ez pedig a legutóbb 1928-ban szabályozott Szent Korona rendtartásnak a meghonosítási kísérlete 1989 után. Az, hogy mi és mennyire valósult meg ebből, azt láthattuk 2000-ben, illetve utána, amikor azt is láttuk, hogy ez mennyire bántja a baloldali republikánusoknak a szemét és hogy a Szent Korona száműzését nem adják fel (nemrég a honvédségünk és a rendőrségünk avatásáról is száműzték annak mását, a látszatát is elkerülve egy igazi jogfolytonosság igényének). Maczó 1997-ban jelentette meg bársonykötésben az Új Magyar Alkotmány című könyvét, férjével (G. Nagy Ilián) közösen, amelyben lényegileg ugyanazon a talajon áll, mint Zétényi; a Magyar Köztársaság a Szent Korona Országa. A tények ismeretében azonban mi elmondhatjuk; nem az. Soha nem volt, soha nem is lesz az. A köztársaság mindig a Szentkorona-tan tagadását, illetve annak teljes feladását kívánja és hozta el a magyaroktól.
1939. szeptember 17-én a kommunista Vörös Hadsereg átlépte a Visztulát, hogy érvényt szerezzen a Molotov-Ribbentrop paktumban foglaltaknak és megszállja Lengyelország keleti részét, miután lényegében a náci Német Birodalom megtette ezt már a nyugati résszel. A két új birodalom szétszakította a lengyel államot, a Nyugat pedig cserbenhagyta a lengyeleket, hiába ígért korábban fűt-fát neki. Mindenki ismerheti a történetet, előzményeivel és szomorú következményeivel. együtt A Magyar Királyság az egyik egyetlen olyan szuiverén állam volt, amely segítette aktívan az elbukott Lengyel Köztársaságot, határait megnyitotta a lengyel menekültek előtt és segítette azokat magyar földön is. A lengyel-magyar barátságra emlékezve, engedve lengyel ismerőseimnek is, legyen itt ez a videó mintegy mementóképpen, inkább vádként, mint szomorú emlékezésképpen.
Régóta keresek valami igazán megmozgató, igazán "ütős" monarchista anyagot bemutatásra, amely bemutatja, hogy hogyan néz ki egy igazi monarchista mozgalom működés közben most és nem a múltban Egy ilyenre sikerült felhívni a figyelmemet Péternek (köszönet érte), a francia Camelots du Roi szervezettel kapcsolatosan, amely most újra aktív és teszi azt, amit tennie kell; érvel és támad a köztársaság ellen, az EU ellen, és a pártokrata tömegdemokrácia ellen. tettekkel és nemcsak szavakkal. A Camelots du Roi mindig is a kombattáns monarchisták egyik csúcsa volt, a magyar dunántúliak (Békés Márton szavaival élve "a magyar Vendée") és a spanyol karlisták mellett persze. A mostani aktivitásukról itt lehet tájékozodni. Mindenkinek ajánlott a videó, szánjátok rá az időt, véleményeiteket meg osszátok meg itt mindenkivel.
Monarchisták mindenütt vannak, csak keresni kell őket. Lengyelországban egy velem készült interjú (hadd legyek szerénytelen most, hiszen idáig ment híre mindannak, amit itt művelünk) kapcsán szereztem tudomást az ottani monarchistákról, akik rögtön két szervezetbe is tömörülnek; az ORGANIZACJA MONARCHISTÓW POLSKICH (OMP "Lengyel Monarchisták Szervezete") az egyik, de e mellett van másik is a KLUB ZACHOWAWCZO-MONARCHISTYCZNY (KZM - "Konzervatív-Monarchista Klub"). Az OMP 1989-ben (!), Wroclavban alakult, a vezetője Adrian Nikiel. Legfőbb tevékenységüket azonban jelenleg Lublinban folytatják, ahol rendszeresen szerveznek zarándoklatokat, monarchista miséket, előadásokat, kirándulásokat, kongresszusokat is. A KZM mögött több ember is van, Marcin Musial, Adam Wielomski a legjelentősebbek, és 1988-ban (!) alakultak.1992 óta jelenik meg az OMP kiadásában a "Rojalista - Pro Patria" folyóirat, évente több alkalommal. E mellett létezik a másik monarchista kiadvány is, a "Pro Fide Rege Et Lege", amely normálisan újságárusoknál is lehet kapni a nagyobb városokban, tehát országos terjesztést kap, ezt a KZM adja ki és lengyel ismerősöm szerint ez sokkal professzionálisabb és népszerűbb is., mint az OMP lapja, ami csak egy xeroxolt kiadvány Mind a két szervezet elveti a demokratikus rezsimet, a köztársaságot, egyszerre mondják magukat konzervatívnak és nemzetinek is, e mellett pedig elvetik a szabadkőműves "Civitas Mundit" , de nem nyilatkoznak a lengyel trón betöltéséről személyi szinten - meggyöződésem szerint nagyon bölcsen
A KZM címere.
Mind a KZM, mind az OMP keményvonalasan katolikus, a régi rítusú (XVI. Benedek tavalyi motu proprioja óta helyesebben "a szentmise rendkívüli formája") szentmise elkötelezettjei, a Nagy Katolikus Lengyelország támogatói. Az OMP teljesen összefonódott a lengyel FSSPX (Szent X. Pius Papi Közösség)szervezettel, amelyet a magam részéről sajnálatosnak tartok, hiszen a Közösség ugyan - Hoyos bíboros atya szerint például - az Egyház közösségén belül van, de azért több olyan megnyilvánulása volt és van is, amely nem tudja magáról lemosni a szkizmatikus viselkedést Lefebvre érsek engedély nélküli püspökszentelései után. Mondhatnánk, hogy mindez nem fontos és esetleges, de sajnos maga Nikiel is volt szedevakantista, úgyhogy azt látjuk inkább, hogy mindez a szimpátia meglehetősen öncélú az OMP esetében (tekintettel arra, hogy Lengyelországban a pápával teljes összhangban lévő, szintén régi rítusú FSSP - Szent Péter Papi Testvérület is aktív és velük nem keresik a kapcsolatot)., arról nem is beszélve, hogy azt gondolom, hogy egy monarchista, ha katolikus, akkor nem engedheti meg annak a látszatát sem, hogy ne legyen teljes és feltétlen egységben Szent Péter Székével.
Az OMP címerével ellátott fejléc.
A monarchizmus népszerű a konzervatív jobboldali emberek között, Lengyelországban, ahogyan lengyel imserősöm többször megjegyezte és politikailag, illetve szubkulturálisan is elterjedt nézet, még akkor is, hogyha valaki, aki ezzel szimpatizál, nem tagja egyik szervezetnek sem. (Ő maga is a "konzervatív forradalom" híveként a királyság mellett áll, és nagyon fájlalta, hogy nincsen olyan zenekara a lengyeleknek, mint a magyarKriegsfall-U, amelynek több szövegét le is fordította már lengyelre). Mindenesetre nagyon bizalomkeltő, hogy lengyel barátaink, akikkel mint tudjuk együtt harcolunk és isszuk a borainkat meg barátok is vagyunk, egészen hasonló alapról indultak el, mint a magyar monarchista gondolat és kezdeményezés; csak sokkal korábban; hagyományhű katolicizmus, demokrácia-kritika, az autoritás tisztelete, antimaszon nézetek, a köztársasági berendezkedés elvetése, konzervatívizmus, Európa-központúság (ami nem EU-központúság!) és a többi innen ismerős dolgok. Mindez úgy látszik Lengyelországban egészen természetes, ennél is sajnálatosabb, hogy jelenleg Magyarországon nem látják ezekben a dolgokban az összefüggéseket és az átjárhatóságokat, a szimbiózist, különösképpen jelenleg a vallási oldalon kell ezt magyarázni sokat, de sajnos az is nagyon gyakori, hogy valaki(k) "nagyon konzervatívak" és a szentmisének még a környékét is elkerülik, a rendszeres imaéletről ne is beszéljünk. A két lengyel szervezet esetében jellemző, hogy az eseményeiken papok is felszólalnak és a kiadványaikban publikálnak is, és közösen mennek el szentmisékre a tagok, vagy éppen a szimpatizánsok (ez más lengyel, "csak" konzervatív és mondjuk nem monarchista szervezetnél is egészen természetes egyébként). A lengyeleknél minden jel szerint a konzervatív monarchizmus _megélésének_ aktív része a vallásosság, illetve a vallásos monarchista szempontból megfogalmazott kritika a lengyel társadalmi és politikai jelenségekre. Ez is nagyon fontos példa lehetne Magyarországon, a hazai Miles Christi jelenleg is az egyetlen olyan fórum, ugyanis amely megpróbálja egyesíteni az ilyen típusú kezdeményezéseket mégis kevés bátorítást, támogatást kap és eszközei szerények - a lengyel gyakorlat elemzése mindenképpen jó szolgálatot adhatna. A KZM könyvek kiadásával is foglalkozik, e mellett sikerült a legszínvonalasabb konzervatív portál címet is elnyernie a honlapjával, amelyen rendszeresen jelentet meg nagyobb lélegzetű tanulmányokat (lengyelül ugyan nem tudok, de a címeket böngészve témaválasztásaik is meglehetősen egybevágnak a mi felvetéseinkkel), e mellett monarchista metapedia-t is szerkesztenek.
Nem mondom, hogy a lengyelek mindenben példák lehetnek nekünk, ne is legyenek, mert magyar monarchista alternatíva kell a magyaroknak, a Magyar Királyság ezt kívánja tőlünk. Azonban az "alapmodellben" mindenképpen követendők, (mégha nyilvánvaló következetlenségeket, visszásságokat is láthatunk az OMP esetében); a transzcendens igenlése nélkül, aktív, megélt vallásosság nélkül a monarchista csak egy a sok politikai áramlat ok közül ami nem járható út, sőt tévút jelenleg. Olyan mélyről indulunk, hogy muszáj az alapokból felfelé építkezni és azokat el nem hagyni egy pillanatra sem.
Az alábbi képek, egy kis monarchista színes, de azért talán nem teljesen érdektelen. Péter fotózta a Habsburg Kávéház maradványait, amelyek átvészelték a II. világháborút, ostromostól együtt é, az 1946-os respublikát, de még a kommunista diktatúrát is és még mindig ott árulkodik Magyarország egy jobb korszakáról, amelyről a mai napig szeretik feltételezni, hogy egy dinasztia elnyomta a nemzetet. A kávézó (ma bútorbolt) a Király utca - Kertész utca sarkán állt, a Terézvárosban (VI. kerület), amely nevét Mária Teréziáról kapta, annak uralkodása alatt, utalva ezzel a királynő védőszentjére Avillai Szent Terézre is. A kávéháznak ma csak a híre maradt meg, amely így is kellemes nosztalgiát áraszt, meglehet semmit sem tudunk erről a helyről.
Az azonban bizalomgerjesztő, hogy a Nagymező utca 12. alatt (mintegy két utcával az egykori Habsburg Kávéház mellett) nyílt 9 éve a Ferencz József Söröző és Étterem, amely külsőben és belsőben is igyekszik egykori uralkodónk szellemét visszahozni, többek között kapható az uralkodó kedvenc kávéja is itt és személyes kedvenc sörünk is.
Mindez egy kis monarchista akcióra is ösztönzött minket a közelben. Soha nem lehet tudni. (Fotók, akció, alapvető infok; Szász Péter Domonkos.)
Aki pedig hasonló helyeket, emlékeket talál, az ne legyen rest, küldje el nekünk fényképben és számoljon be róla. Monarchista matricákat aki kér, az pedig jelentkezzen itt és ingyenesen küldünk neki; lacroix-csigavonal-freemail-pont-hu
Az alábbi kis írásokat Boncz Józsefnek köszönjük, akinek a fotókkal Kovács Judit volt segítségére. Nagyon örülünk annak, hogy Mindszenty József városában újra vannak hívei a Magyar Királyságnak, és e mellett olyan templomban sikerül ápolni ezeddig utolsó királyunk emlékét, amelyet ráadásul az egyik legnagyobb magyar monarchista nevéhez fűzhetünk.
A kolostor és templom létrejöttét Mindszenty (Pehm) Józsefnek, Zalaegerszeg akkori apátplébánosának köszönheti. Ő hívta a városba a Szűz Máriáról nevezett ferences rendtartomány testvéreit. A szerzetesi élet 1926 őszén kezdődött. Első lakói P. Deák Szulpic, P. Apáthy Oszkár, P. Vargha Theodorik, P. Németh Pius, Fr. Németh Placid, Fr. Takács Bonifác, Fr. Schwán Balázs és Fr. Gyürü Flórián voltak. A templomot 1925 júniusában kezdték építeni az utolsó magyar király, IV. Boldog Károly emlékére. Az ünnepélyes felszentelésre 1927. szeptember 25-én került sor, a szertartást gróf Mikes János szombathelyi püspök végezte. Védőszentje (titulusa) Jézus Szentséges Szíve. A főoltáron a Jézus Szíve szobor mellett Alacoque Szent Margit és Szent Bonaventúra szobra látható. A templomban Szent Ferenc, Szent Antal és Szent Család tiszteletére emelt mellékoltárok is állnak. Szobrok találhatók a Magyarok Nagyasszonyáról, Szent Józsefről az ifjú Jézussal, Szent Antalról, Szent Erzsébetről és Szent Terézről. A templomot 1942. január 1-jén emelték plébániai rangra. Az állam 1950 nyarán a szerzetesrendeket feloszlatta Magyarországon, így a zalaegerszegi ferenceseknek is el kellett hagyniuk kolostorukat. A rendházat államosították, a templomot a szombathelyi egyházmegye vette gondozásába. A templomot 1989. szeptember 15-én, a kolostort a következő év Jézus Szíve ünnepén kapta vissza a rend, amely a Szűz Máriáról nevezett ferences rendtartomány jelöltháza is. Az ünnepélyes bevonuláson a hívek és a papság mellett részt vett Habsburg Ottó, IV. Boldog Károly fia is. A ferences életet Kovács Bánk, Zsiga Kerubin, Huszár Jeromos és Fekete Teobald testvérek indították újra.
Zita királyné ezt a szószéket adományozta a templomnak. Mindszenty személyesen is járt Ottónál, és Zita királynénál a templom dolgában.
Részletek P. Deák Szulpic, a zalaegerszegi ferences zárda házfőnökének naplójából (1926- 1929)
„1926. november 27. : Örökre emlékezetes lesz e nap nemcsak az én életemben, de a Mária Provincia krónikájában is piros tintával kell majd felírni ennek a napnak a dátumát. Szombati nap volt, a Szűzanya napja... Nagy köd borította a földet, a vidékből alig láttunk valamit...A vasútállomáson a város előkelő emberei, az egyesületek képviselői, valamint a hívek sokasága fogadta a Nagykanizsáról vonattal érkező ferenceseket...A harangok szüntelenül zúgtak a bevonulás alatt. A fogatok őszirózsákkal, chrizanthenumokkal voltak díszítve. Mintha csak esküvőre mentünk volna. A Mária Magdolna plébániatemplomba vitt a testvérek első útja, ahonnét a ferences mindenszentek litániájának eléneklése után indultak új otthonuk felé. A zárda előtt a város nevében Czobor Mátyás polgármester úr üdvözölt minket...Érzem,- mondotta, hogy önökkel a 700 éves ferences lélek költözik a város falai közé, az a lélek, mely hivatva van megerősíteni hitében e város lakosságát. Az Isten keze-mondottam- leereszkedett erre a területre, s alig egy év alatt templom és kolostor emelkedik az egykori lovarda helyén. Ahol eddig ostorpattogás, trappoló lovak nyerítése, s huszárkáromkodás hallatszott napról-napra, ott most a mezítlábas Barátok fognak szolgálni a jó Istennek.
A Szent Korona másolata a templom kertjében.
Ezután Pehm apát úr átnyújtotta a zárda és a templom díszkulcsait a Custos atyának, majd megszentelte a kolostor homlokzatát, és belépett az ajtón. Sorba jártuk énekelve-imádkozva az összes cellákat, melyben annyi sok jámbor szerzetes fog dolgozni és imádkozni évszázadok múltán is, mikor mi már rég nem leszünk...Ez a templom és zárda-mondotta- egy magyar király tragédiájának és egy szerencsétlen nemzet tragikus korszakának idején épült a lelki szomorúság emlékére. De a lelki szomorúságok emlékhelyének a lelki örömök helyévé kell válnia, hogy akik itt megfordulnak a megcsüggedettek és elfáradottak innen új hitet és mennyországos lelkületet vihessenek ki a sivár életbe. A Ferenc Rend alapítója inkarnációja volt a szeretetnek, s hiszem, hogy az ő fiai alapítójuk szellemében oly munkát fognak végezni, ami e környéket a magasba emeli...Este 6 órakor elmentünk aztán négyen (P. Viktor, P. Szulpic, P. Piusz, P. Oszkár) az oratóriumba, s elmondtuk a legelső szent Zsolozsmát e helyen. Advent I. vasárnapjának első vecsernyéjén zendült fel először a kórus.”
Mindszenty (Pehm) József szobra a templomban.
Ünneplők (1926) az átadáson és ünneplők (1989) az örökös királlyal.
"November 28.: ½ 10 óra felé megérkezett fogatán az Apát Úr segédletével, hogy megáldja templomunkat. Felöltözködtünk a szent ruhákba, s kivonultunk a zárdán át –rengeteg népsokaság között- a templom bezárt kapui elé. Ott fölhangzott az imádság és ének, hullott a szentelt- víz a falakon, mikor körüljártuk az egészet, aztán kezdődött a Mindenszentek litániája. Amikor odaértünk (a bejárati kapuhoz), megfordult a csillogó kulcs a zárban, föltárultak az ajtószárnyak, s a papság belépett a templomba. A főoltár elé mentünk, hol imák és zsoltárok következtek, majd körüljártuk belülről is a falakat, s meg lettek azok is szentelve. A végén a kupola alá térdeltünk, s úgy hívogattuk a Szentlélek Istent, hogy áldja meg e házat, mely Jézus Szentséges Szívének lesz szentelve. A szertartás után a főajtóhoz mentünk, az Apát Úr a legnagyobb szeretettel hívogatta a híveit, hogy lépjenek be az Úr hajlékába. Jöttek is...,majd kidöntötték a falakat...Mise alatt az énekkar adott elő latin és magyar énekeket. (Epistola után egy ősz-öreg olai ember örömében- mint az agg Simeon- hangosan énekelni kezdett, s áldotta Istent, hogy megláthatta e templomot még szemeivel!) Az evangélium után Pehm József apátplébános úr a Szentély bejáratához lépett, s nagyhatású beszédében méltatta e nap jelentőségét. Jobbján állottam, kezemet fogta, előttünk az ezernyi emberfej... szemeiben könnyek csillogtak a meghatódottságtól...Az apátplébános szavaival méltatta a hívek áldozatos munkáját, amelyet a templomért tettek. E szavakkal szólt az összesereglettek ezreihez: Szükségünk volt a templomra, mert Zala népe hatalmas gyémántmező, csak hiányoznak belőle a csákányok, amelyek belőle az értékeket kibányásszák. Ez lesz a hivatása az új templomban a ferencrendieknek.”
Zalaegerszegen monarchista propaganda virágzik(2008). Jó anyag, jó helyen, rosszabb időkben.
.jpg)
.jpg)
