Üres Capitolium - KÖNYVAJÁNLÓ

(A magyar Capitoliumon – Pethő Sándor válogatott publicisztikája, Akadémiai Kiadó, 2005.)

Pethő Sándor nevét, szinte minden quasi jobboldali, vagy a mai jobboldalt figyelemmel kísérő ember ismeri. Neve ott szerepel a Magyar Nemzet címlapján, ugyanis ő alapította 1938-ban. Hivatkoznak is lépten-nyomon rá, ahol tehetik a „pethői örökségre”, amelyhez hűnek kell lennie a lapnak, de ha a közel 1000 (!) oldalas, nemrég megjelent gyűjteményes kötetet a kezünkbe vesszük, azt kell, hogy lássuk, hogy nemcsak a lap, de az egész quasi magyar jobboldal, meglehetősen messze van ettől az örökségtől.

Pethő ugyanis egészen fiatal kora óta a királyságot tartotta az egyetlen igazi államformának a magyar nemzet számára, a köztársaság ellen többször is írt, méltatta annak érvényét. 1918/1919 után ez a gondolat radikalizálódott benne és ezért – élete végéig – a magyar legitimista-monarchistáknak az egyik legprominensebb képviselője volt. A Horthy-korszakban, a kormányzóság idején a teljes jogfolytonosság álláspontján volt, ami azt jelentette, hogy IV. Boldog Károly királyunk restaurációs kísérleteit támogatta, illetve később tarthatatlannak érezte a „királynélküli királyság” állapotát és a trón (Habsburg Ottó általi) betöltését sürgette. Óvva intett a szélsőjobbos és szélsőbalos veszélyétől a magyar politikai életet, s mivel a kettő közül az első reálisabb veszély volt a két világháború közötti Magyarországon, ezért fokozatosan azok képviselői ellenében egy „alkotmányvédő politikai platform” létrehozását sürgette a szélsőjobboldali veszéllyel szemben. Ezért volt kénytelen elhagyni a jobbra tolódó (nyilas) Magyarságot és megalapítani a Magyar Nemzetet, amelynek főszerkesztője volt tragikus 1940-ben bekövetkező haláláig (autószerencsétlenséget szenvedett). Ő tette a lapot a magyar függetlenségi-alkotmányossági (amin persze a történeti alkotmányt kell érteni) eszme egyik oszlopává; „A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország, magyar ország maradjon.”, ahogyan a megjelenéskor öles betűkkel hirdette azt magáról a lap.

Pethő írásainak itthoni gyűjteményes megjelentetése mindenképpen hiánypótló munka, több éve esedékes, főleg olyan bőséges kiadásban, ahogyan Závodszky Géza heroikus vállalkozásban ezt tető alá hozta. Závodszky pontos jegyzetekkel, egy korrektebb bevezető tanulmánnyal is ellátta a munkát, amely nem is a legrosszabb kontextusba helyezi a monumentális kötet tartalmát. A válogatás során, szerencsés módon nem voltak tekintettel arra, hogy mi az, ami ma „aktuális” lehet a konzekvensen katolikus Pethő írásaiból és mi az, ami már nem. A kötetben olyan vaskos írások, mint a Forradalom volt-e vagy összeomlás? és (eredetileg álnéven megjelent) A magyar állam válsága és a Szent Korona, de akár csak a címadó nagyobb lélegzetű, egyben a legitimista-monarchizmus egyik nagy programját felvázoló A magyar Capitioliumon munkája mellett szerepel, a Szovjetveszedelem, vagy a Nyilas forradalom vagy gyakorlati keresztény politika írások is, melyek mind Pethő sajátos, a mai politikai képpel szinte semmilyen szinten nem érintkező örökségét tárják elénk. Illetve itt sorakoznak rendhagyó történelmi arcképcsarnokának olyan alakjai is, mint Ferenc József királyunk, gróf Andrássy Gyula, gróf Apponyi Albert legitimista politikusok, vagy egyedi megközelítésben Stromfeld Aurélról, gróf Klebelsberg Kunóról írott esszéi is.

Pethő írásai egy sajátságos egyveleget alkotnak, amelyben az állandó elemek, melyek nem változtak az évek során, a magyar függetlenség, állami szuverenitás fontossága, illetve, mint annak a letéteményese, a Magyar Királyság megőrzése, védelme, és a lehetőségekhez mérten, annak megújítása, közjogi helyzetének helyreállítása. A sajátságosan pethői vízió, A magyar Capitoliumon, is ennek a kicsúcsosodását mutatja, amelyben a budai Királyi Vár, a Duna-medence népeinek a központja – capitoliuma lehetne. A magyarság pedig egyesíti az itteni népeket, a Szent Korona részeiként, a Habsburg-Lotharingiai dinasztiából származó király uralma alatt, Budapest központtal.

Pethő stílusa meglehetősen szuggesztív, meglehet a mai olvasóknak szoknia kell. Nyelvezete nem mellőzi az érzelmileg sokszor tömény, barokkos körmondatokat, főleg, ha egy személy lényegét igyekszik megfogni egy-egy képben (jellegzetes példája lehet ennek a személyes jó barát, Andrássy gróf portréja).

Pethő Sándor a teljes jogfolytonosság (tehát; restauráció és revízió) és a nemzeti szuverenitás kiteljesedésének álláspontját vallotta műveiben, amely azonban nála alapvetően polgári és szociálisan érzékeny tartalommal is bírt. Pethő – mai napig megszívlelendő - érdeme, hogy soha nem akart pusztán nosztalgikus, vagy – hogy a másik végletet is említsük – absztrakt módon foglalkozni egyik fentebbi témával kapcsolatban sem. Mindaz, amit ír mindig is gyakorlati és világos. (Néha túlságosan is, ami a korban előnye, manapság inkább hátránya az írásainak, hiszen néhány kijelentése aktualitását veszítette, illetve értelmezhetetlen – Závodszky jegyzetei ellenére is – a mai olvasónak.)

Sajnos azonban egyetlen kérdésben soha nem sikerült konzekvens álláspontot képviselnie, ez pedig a Kossuth Lajos és a hozzá köthető függetlenségiek (köztük Petőfi is), 1849-es események hosszú sorának árnyaltabb megítélése. Kossuth személyével kapcsolatban – szinte példa nélküli módon – elfogult, és sokszor rajongásig telt, ami nehezen értelmezhető akkor, amikor másokkal nem az, de még inkább azért, mert Kossuth Lajossal szemben nyilvánvaló hibáit is erényként tünteti fel, és ilyen kijelentésekre ragadtatja el magát; „Kossuthban röppent legmagasabbra a magyarság erejének elpusztíthatatlan készsége …”. Művét amúgy is „lírai költeménynek” nevezi. Mindezt Széchenyivel, Deákkal, Ferenc Józseffel, de még Szent István királyunkkal összehasonlítva is tartja, ráadásul elszánt radikális monarchistaként. Mindezzel Pethő pozitív szándéka persze nyilvánvaló, a magyar nacionalisták – akikkel valamennyire a közelséget alakított ki az alkotmányvédelem kapcsán – körében dívó „Habsburg-ellenesség” méregfogát akarta kihúzni, ez azonban kétélű fegyver volt, hogyha a körében megfordulók (Barankovics, Bajcsy-Zsilinszky, stb.) nézeteit, sorsát megnézzük és azt, hogy ténylegesen mennyire tudta Pethő megnyerni az ő oldalának ezeket az embereket, s legfőképpen mennyit engedett ő nekik.

Amit szabad, amit lehet és amit kell

Az EU ajánlotta; lehet vörös csillagot hordani, az nem tilos. Véleményszabadság van, meg ilyenek, ez meg ugye szentség a republikánus demokráciában. Persze ez nem utasítás, ez egy javaslat, de azért jó lenne megfogadni, mert még az is lehet, hogy ilyen kis dologért felfüggesztik a tagságunkat. Merthogy a magyar jogrend és az EU-s ellentmondásba keveredik majd. Azt meg nem lehet. Ezért csak javasolnak, de meg kellene fogadni, mert úgy jobb lenne nekünk. Kis magyar (tag)köztársaság meg majd behúzza a nyakát és mondja ártatlan szemekkel, kabátszegélyét morzsolgatva; "Ja, bocsánat. Akkor vissza az egész.". És hopp, nemcsak csegevarás pólók lesznek a menők, hanem a vörös csillagosok is az utcákon. Lehet, hogy Sztálinnal, vagy Leninnenl spékelve, kinek hogyan tetszik. És majd jönnek a széljobberek, hogy akkor a nyilaskeresztet, nehogymárne. Az lenne csak szép, hogy a nemzetvezető emlékének ne tiszteleghessünk! Zöld inget elő, rovásírásos embléma helyett oda egy nagy nyilaskeresztet (Szent Lászlótól van az úgyis, muszáj büszkének lenni rá!) és gyerünk ki az utcára. Szálasi póló már úgyis van. Minek cicomázni a dolgokat. És eltellik megint öt év és az EU majd bólogat, a kis magyar respublika megint kabátszegélyt morzsol és azt mondja; "Ja, akkor ebben is tévedtem. Bocsánat.".

És senkit nem érdekel majd a közel ötven év kommunista diktatúra. Senkit az, hogy kétszer is elvágták itt a gyökereinket a vörösök és a társutas próbálkozók. Senkit nem érdekel, hogy egyszer vassal űzték ki ebből az országból a vörös csőcseléket, kit az útszélen akasztottak fel, kit a bíróságra vittek a bűneik miatt, ahogy éppen sikerült. (Kegyelet az ártatlanoknak, akiket a bosszú jogtalanul ért!) Senkit nem érdekel, hogy a magyar már 1956-ban leverte azt a rohadt vörös csillagot mindenhonnan, ahonnan csak lehetett, elsők között Európában. Senkit nem érdekel majd egy meggyalázott nemzet és annak a lelkiismerete és nemzeti érzése, mert olyan már itt nincsen. Ne is keressék. Minek? Elélünk a nélkül is. Kaja, pia, állás legyen.




De a tetves mindenségit neki! Akkor is van tovább.

Nem érdekes, hogy ki tűzi ki a vörös csillagot kabátjára majd, vagy a fenekének a partjára. Nem érdekes, hogy ezt ki hagyja itt ma jóvá, ki javasol, meg ki nem javasol, meg ki gondolkodik rajta, hogy akkor most mi is legyen. Az a lényeg, hogy ki miért tűzi ki egy nemzetrontó diktatúra jelképét ma ebben az országban? Mert az ország még adott, az még megvan. Ez a fontos egyedül. Az igazi kérés pedig az, hogy mi ezt hagyjuk-e? Letépjük, leköpjük, darabokra zúzzuk vagy arrébb megyünk szemlesütve, mintha észre sem vennénk. És ezt a kérdést magunknak kell feltennünk, mert nem fogja senki más már itt ezt megtenni. Itt már biztosan nem.

Királyságunk valósága

Akik ma Magyarországon a királyság mellett kötelezik el magukat, azok meglehetősen kevesen vannak, ami azonban nem jelenti azt, hogy ma monarchistának (értsd; a királyság helyreállításáért síkraszálló egyén) lenni anakronizmus. Nem jelenti azt sem, hogy a magyar monarchista okvetlenül „politikai futóbolond” és a királyság „egy rossz vicc”. Aki pedig a királyságunkban édesbús nosztalgiát keres, vagy vél felfedezni, nagymagyarországos képekkel teli tűzdelt festett falak előtt ácsorogva sóhajtozni, az súlyosan téved.

Azt viszont szükségszerűen igaz, hogy nem korszerű mindaz, amit vallunk, de ez nem is lehet kritérium a mi részünkről. A királyságunk jelenleg is valóság; közjogilag és szellemileg mindenképpen az, akkor is, hogyha nem társadalmi gyakorlat, vagy éppen nem érvényben lévő jogrend. Egy érintetlen entitás. A királyság azért valóság, mert építménye a magyar nemzet saját, organikus alkotása, léte pedig törvényes. Mindaz, ami helyette van sajnos törvénytelen módon jött létre. „Egy ezer éves megszentelt múlttól szakítjuk el az országot” - ahogyan Slachta Margit fogalmazott 1946-ban a parlamentben, miközben ordenáré bekiabálások közepette, pár nap alatt "megvitatta" a parlament, hogy Magyarország köztársasági államformára vált. (Ekkor hangzott el először a magyar országgyűlésben az „Éljen Sztálin!” szólam is.)

Pontosan ez a probléma, mi a relevánsabb; ezer év megszentelt hagyománya vagy hat évtized ad hoc kísérleti politizálása? Királyság vagy köztársaság? A kérdés megválaszolása sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk.

Először is, hányadik köztársaság ez ma egészen pontosan? Vezető politológusok szerint a harmadikban vagyunk most, meglehet csak kettő volt „simán” köztársaság (1946, 1989), ugyanakkor kettő volt népköztársaság (1918, 1949), ezek közül az egyik ugye gyakorlatilag kommunista diktatúra volt. Volt egy másik köztársaság is, a tanácsköztársaság (1919), amely szintén diktatúra volt, ugyanúgy, kommunista-szociáldemokrata vezetéssel. Szakasíts Árpád 1946-ban már a harmadik (!) köztársaságot ünnepelte, ő ugyanis ide számította 1849-et is, meglehet akkor alkotmányos monarchia volt, egy éve Magyarország államformája.

Mindez nem játék a szavakkal és az évszámokkal meg fogalmakkal, hanem arra szeretnénk rámutatni, hogy itthon nincsen semmilyen társadalmi-, szellemi-, vagy politikai hagyománya a köztársaságnak. Miért is volna? Szemmel láthatóan még a legalapvetőbb dolgokban sem tudunk biztosat mondani. Egyetlen köztársaság sem kérte a legitimációját a néptől, ami csak azért furcsa, mert ugye a népszuverenitás, köztársaság és a demokrácia kéz a kézben járnak mindig - elméletileg. Magyarországon is nagyon sokat beszélnek erről, de egyetlen köztársaság – legyen előtte bármilyen jelző is – sem kérdezte meg a népet, hogy kell-e ilyen neki? Mármint népuralmi államforma. Nem volt népszavazás a köztársaságról sohasem, nem vette bele egyetlen politikai párt (kivéve a szocdemeket 1945-ben) sem a választási programjába az államforma megváltoztatását korábban. A köztársaságok létrejötte mindig politikai alkuk (1918, 1945, 1989), puccsok (1919, 1949) eredménye volt Magyarországon és mindig a történeti alkotmányunk felfüggesztésével, valamint a jogfolytonosság megszakításával járt együtt. 1989-ben mind a kettőnek a helyreállítására lehetőség lett volna, de nem ez történt, hanem egy újabb politikai alku született, amelyben a II. Magyar Köztársaság az 1946-os jogi-, illetve az 1949-es alkotmányos alapot választotta magáénak, ezzel újra deklarálva azt az alaptételt, hogy minden magyar népuralmi államforma a szocializmussal, kommunizmussal van szoros politikai-, és közjogi kapcsolatban. Minden magyar köztársaság pedig a „kommunista folytonosságot” vallja magáénak, a szuverén magyar jogfolytonosság helyett, amelyet olyan sokszor helyreállított magának a nemzet, legutóbb 1920-ban, igazán meglehetősen szerencsétlenül csak részlegesen, hiszen a király személyét a kormányzó és köre nem rendezte negyedszázad alatt sem.

Magyarország nem tud gyarapodni a köztársaságában jelenleg. Sokan javasolnak felületi kezelést (leginkább különböző gazdasági reformok képében), de kevesen látják meg, hogy mindennek a gyökerénél az van, hogy a magyarság géniuszával ellentétes államformában létezik jelenleg. A magyar történeti alkotmány alapja a tekintély volt, ami azt is mutatja, hogy a magyaroknak szinte zsigeri szinten szükségük van olyan emberre, aki vezeti őket. Keresik ezt a köztársaságban (politikai vezérek, nyamvadt köztársasági elnökök), kutatják a jelenlegi demokráciának hívott, valójában pártokráciának tekinthető rendszerben is. A magyarnak szüksége volt mindig is olyan biztos pontra, amely etalon, mint a tiszta égbolt, amelyhez igazítani tudja magát, amely megosztottság ellen van. A magyarnak szüksége van felkent királyra. Teljesen mindegy volt, hogy ez az „igazodás” felkeléssel, törvényekkel, szóval, vassal történik-e meg. Nem ez a lényeg. A rend a lényeg, a szabadság a lényeg, a nagyság a lényeg, a középpont a lényeg. A tisztán népuralmi államformák soha nem hoztak boldogulást a magyaroknak és végleg kivégezték azt az eszmét, a Szent Koronánk tanát, amelyben egy politikai nemzet a transzcendens felé épített hidat és a szuveren államiságát gyakorolta, alanyi szinten.

Monarchistának lenni ma Magyarországon nem anakronizmus. A köztársaság az anakronizmus és a republikanizmus az irreális álláspont, mert mindaz, amit a köztársaságok megteremtettek, fenntartottak és a mai napig elhitetnek az ország lakosaival, az egyszerűen a nemzet lefokozása volt. A köztársaságnak nép kell, tömeg kell, emberek kellenek, nem szuverén politikai nemzet. A köztársaság semmivel sem igazolta a létét a mai napig sem, a köztársaság csak azért van, mert így maradtunk, mert ez adatott és a magyarok a jelenlegi lótuszzabálásban jól elvannak. A vezető politikusaink nem vállalják a felelősséget azért, mert ebben az irányban tartják az ország kerekét és nincsen lelkiismeretük sem az eredetünkhöz visszatérni. Ezer szállal kötődnek ehhez semmilyen alkotmányhoz a semmiből jött államformájukhoz. Nem vállalják a felelősséget, hogy nem az igazság előtt hajoltak meg legutóbb (1989-90) sem, hanem a nómenklatúra útját választották újra, mint 1946-ban.

Nem olyan régen egy megélhetési liberális politikus azt mondta, hogy a Magyarország egy olyan hullára hasonlít, amelyet nagyon sokan körül állnak, beszélnek róla és hozzá. Kétségbeesetten próbálnak úgy tenni, mintha még élne. De a test már régen halott és büdös is. Oszlik és ezt tekintik életjeleknek. A példázat meglehetősen pontos és ilyen helyről egészen adekvát is. A köztársaság nem agonizál. A köztársaság halott. Az örökségünk azonban adott, rajtunk áll, hogy mihez ragaszkodunk jobban.

(Az írás eredetileg a Konzervatóriumban jelent volna meg, de korábbi megállapodásunkkal ellentétben, csak átírt formában lettek volna hajlandók a szerkesztők kirakni, ami a részemről nem volt vállalható. Nem baj, majd rájönnek.)

Kellemes meglepetés, kellemetlen szájíz (REV.)

A minap egy séta alkalmával a Mária utcában, Budapesten a VIII. kerületben, a Szemklinikán a fentebb feliratot sikerül konstatálnunk "királyi magyar". Kellemes borzongással a gerincünkön megállapítottuk, hogy a restaurálók, mivel a bejárati kapu szépen fel van újítva, ezúttal kegyesek voltak. Meghagytak mindent eredetiben, ahogyan volt. Zászlóra már nem tellett, ugyan mert a rongyos, napszítta magyar zászlót tették ki újra. Így legalább a kontraszt is megvan.

A sétát tovább folytatva Budapest egyik legszebb oromzatával rendelkező templomhoz érkezünk (Jézus Szíve) amely ma is a jezsuiták egyik rendháza. Valaha innen irányította Bangha páter a szellemi harcát "pajzzsal és karddal", hogy a népszerű rovat címét idézzük a Magyar Kultúrából. A tér másik felén, szemközt a templommal, gróf Zichy Nándor szobra áll, aki a királyhű katolikus-keresztény arisztokrata politikus egyik mintaképe a mai napig számunkra. Sajnos azonban a tér neve, már a népuralmista korszak terméke; Lőrinc pap tér. Dózsa György, az "ordas király", papja volt, aki bőszen elnézte fiatal lányok, asszonyok megerőszakolását, udvarházak kifosztását, szántók felégetését, de még azt is, hogy a paraszt lázadók ellen hadba induló Csáky Miklós csanádi püspököt karóba húzzák. Ulászló királyunk máglyán égette meg a rebellis klerikust. A hálás köztársasági utókor pedig teret nevezett el róla, közvetlenül az ex-ellenforradalmi fészekkel szemben, ahol a nagy királyhű politikus szobra ma is áll és ahol Pezenhoffer Antal is dolgozott valaha. (Néhány utcával arrébb, Bangha páter domborművét is meghagyták a kommunisták, valamilyen csoda folytán.) A tér neve a királyságban Scitovszky János hercegprímásról volt elnevezve, arról a személyről, aki Mindszenty József előtt az egyik legkomolyabban gondolta a közjogi szerepét, hiszen vállalkozott arra, hogy nádor hiányában a császárnak előterjeszti a nemzet feliratát, amely arra vonatkozott, hogy az 1849 utáni helyzetet mihamarább tisztázzák. 1848-as áprilisi törvényeket elfogadta, de 1849-et semmiképpen sem.

A múlt és a jelen, az értékteremtő és az értéket pusztítót értékessé tevő zavarbaejtő találkozása ez a néhány méter, a valaha sokkal szebb napokat látott Józsefvárosban, ami ma jobbára a "magyar gettó" a külföldieknek, nekünk azonban sokkal inkább "cigány gettó". A királyságban azonban ez "a katolikus gettó" volt, amit inkább pozitív értelemben használtak az egész országban. Sőt akkoriban, az említett nevek és cselekedeteik után így emlegették; "Kis Róma", "Magyar Róma", "Kis Vatikán", "Katholikus Getthó".

Élelmes emberek ma "gettó túrákat" is szerveznek ebbe a városrészbe a külföldieknek szép összegekért.

Lőrinc pap és a respublika jelene - gróf Zichy Nándor, Scitovszky János, Banga páter, Pezenhoffer Antal és a "királyi magyar" múlt. Az államforma nemcsak egy puszta és üres keret. Megszabja, hogy mi mozgasson egy nemzetet és engedi, hogy mi legyen a végzete is.

PRO ÉS KONTRA - 140 éve született Horthy Miklós kormányzó

-->

Egy kerek évfordulóhoz érkeztünk. Éppen 140 esztendeje született Kenderesen vitéz nagybányai Horthy Miklós, régi erdélyi református kisnemesi családban. A Horthy-család 1635 óta tartozott a magyar nemesség soraiba, az kutyabőrt II. Habsburg Ferdinánd királyunk adományozta nekik. A kormányzó élete végéig politikusi példaképének I. Ferenc Józsefet tartotta, dolgozó szobájában festmény ábrázolta a királyt.

Szóban, írásban talán a legtöbbször elhangzó kérdés a magyar monarchisták felé, hogy "mit gondolunk Horthyról?!". Az 140 éves évforduló kiváló alkalom arra, hogy összefoglaljuk, amennyire tellett tőlünk objektíve és természetesen a teljesség igénye nélkül, a pro és a kontra oldalt.

Amit pozitívan értékelünk vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó országlásában;

1. Helyreállította a jogfolytonosságot, ha nem is teljes formájában, amelyet a két törvénytelen népuralmi államforma (népköztársaság, tanácsköztársaság) okozott Magyarországon.
2. Visszaállította a királyság intézményét Magyarországon.
3. Visszaállította a történeti alkotmányunk érvényességét.
4. Visszaállította a Szentkorona-tan érvényességét a magyar közjogi-, államigazgatási gyakorlatban
5. Nemzetgyűlésnek biztosította az újra alkotmányozó feladatainak az ellátását (1926-ig).
6. Leszámolt a népuralmista államformák ideje alatt szerepet vállaló személyekkel, azok térnyerését megnyugtatóan szabályozta.
7. A területi revíziót választotta az ország integritásának biztosítása érdekében, minden külpolitikai reménytelenség ellenére igyekezett azt végre is hajtani.
8. Sem a „vörös”, sem a „barna” szélsőségeknek nem engedett domináns politikai szerepet a kormányzói tisztségének a betöltése alatt, a magyar államiság védelmében.
9. Gazdasági-, társadalmi-, politikai konszolidációt indított el és kormányzói ideje alatt ezt támogatta. Ez a folyamat több helyen is szervesen kapcsolódott a magyar államfejlődés addigi menetéhez.

Amit mindenképpen erős kritika alá kell vetnünk vele kapcsolatban;

1. Két uralkodói restaurációs kísérletet (Egyik sem volt „puccs”! Felejtsük el ezt a marxista-republikánus terminológiát végre!) is meghiúsított, személyes politikai és rövidtávon nem igazolható külpolitikai érvekre hivatkozva, amelyek nem emelkedhettek volna egy ilyen kardinális jelentőségű akció támogatása, végrehajtása fölé. Külön ki kell emelnünk itt, hogy a felkent királyra való lövetés (Budaörs), a rendkívül méltatlan tárgyalási mód, a különböző kicsinyes követelések e tárgyalások során (amelyek sajnos később sem tűntek el, amikor ilyen tárgyalások zajlottak), és a királyi pár üldöztetése, fegyveres megfélemlítése (Tihany), kitoloncolása, illetve átadása egy idegen hatalom számára megengedhetetlen és megbocsáthatatlan tettek voltak a kormányzótól. Mindezek rendkívül méltatlan cselekedetek is voltak, amennyiben az uralkodó – IV. Boldog Károly – életszentségét és jámbor, a polgárháborút mindenképpen kerülő magatartását is figyelembe vesszük.
2. Az 1921-es detronizációs törvény kihirdetése. A törvény a történeti alkotmány szempontjából jogtalan és érvénytelen, hiszen a kormányzó ilyet nem hirdethet ki (mert a felkent királyt helyettesítette, azt a személyt, akit éppen ezzel „trónfosztott”), hatálybalépéséhez pedig a király nem elle6njegyezte azt. (Ez utóbbi általános probléma egyébként minden detronizációs törvénnyel kapcsolatban, amikor törvényes, felkent uralkodó van trónon a „trónfosztás” közben.)
3. Nem tartotta be önkéntes személyes ígéreteit (Schönbrunn 1918, Budapest 1920), amit tett a királynak a trónra való visszasegítése kapcsán.
4. Huszonöt évig elódázta a trón betöltésének a kérdését, csak belpolitikai szempontok miatt. Ezzel a „királynélküli királysággal” nonpluszultra helyzetet teremtett a magyar államiság történetében, amelyre semmilyen különösebb nemzeti indoka nem volt a kormányzónak és politikai körének, annál inkább több (aktuál)politikai. A kormányzónak alkotmányos kötelessége gondoskodni a trón betöltéséről az apostoli királyságunkban. Ezzel az ideiglenes állapottal valamennyire „hozzászoktatta” a magyarokat ahhoz, hogy nincsen szükség felkent királyra Mária Királyságában, csak pusztán egy autoriter államfőre.
5. Dinasztiát akart alapítani, holott ez egy ideiglenes államfői tisztség esetében nem lehetséges és nem is kívánatos. (A Regnum Marianum elve pedig kimondja, hogy az ország élén csak katolikus uralkodó állhat, Horthy pedig eleve református volt, azonkívül kisnemesi származásából kifolyóan nem kellőképpen reprezentált. Sajnos ezért Magyarországon is akadtak olyan arisztokraták, akik államfői tisztségének elismerése mellett is „parvenűnek” tartották, de ami ennél nagyobb baj, hogy Európában nem tudott igazi dinasztikus kapcsolatokat ápolni.)
6. Nem valósította meg a teljes jogfolytonosságot, hiszen a Szentkorona-tan szerint, a Szent Korona országa úgy teljes, hogyha annak feje (caput) is van, ez pedig mindig a felkent király. A területi revízió kérdése elválaszthatatlan lett volna – Szentkorona-tan szerint is – a restauráció kérdésétől.
7. Több eszközzel is megpróbálta ellehetetleníteni, sőt büntetni azokat, akik a trón betöltését tisztázni akarták (legitimisták). Nonszensz módon a „szabad királyválasztókat” támogatta (leginkább Gömbös Gyula), de ilyen választásra sem került sor a negyedszázad alatt.
8. A II. világháború szerencsés és az ország szempontjából biztonságosabb befejezése nem sikerült, az erre irányuló kísérlete sem kellőképpen előkészítve nem volt, sem a tényleges kivitelezés nem volt szerencsés. A kormányzó országlása végén a jogfolytonosság újra megszakadt (német megszállás, nyilas hatalomátvétel), amely mellé az ország teljes – kétszeres (német-nyilas, szovjet-vörös) – kirablása, kivéreztetése is párosult, amellyel gyakorlatilag megismétlődött, sőt valamennyire meg is hatványozódott az 1918-as állapot, amelyből azonban a helyreállítás a mai napig nem sikerült.

Köténykötők

Magyarországon kevesen tudják, hogy egészen pontosan kik voltak maszonok (szabadkőművesek) a "nemzet nagyjai" közül. Pedig egészen nyíltan hirdetik a mai maszonok ezt, és érdemes is utánajárni a dolgoknak, mert akkor van egy olyan viszonyítási pontunk, hogy kit, hogyan, miért és meddig tartsunk nyílván. Kossuthról, Jászi Oszkárról, Csáth Gézáról, Kosztolány Dezsőről, Kazinczyről, vagy éppen Wekerle Sándorról illik jókat mondani, de kevesen gondolják hozzá, hogy maszonok voltak.

Nem megyünk bele most abba, hogy miért volt mérhetetlenül káros a Magyar Királyságnak, az amit a maszonok végeztek lassú erjesztő munkájukban. (De ígérjük, hogy erre bizony még nagyon sokszor ki fogunk térni.) Hű katolikusként elég nekünk az Anyaszentegyházt jelenleg is érvényes tanítása, amelyet többször megerősített - legutóbb az akkor még csak Ratzinger bíboros, mostani Szentatya XVI. Benedek - a szabadkőművesség és a katolikus vallás össze nem egyeztethető egymással. Mi Krisztust választjuk a maszonok helyett, és a királyságot a szabadkőműves felforgatás eredményezte köztársasággal szemben.

Nem olyan régen a magyar maszonok közül a francia / latin ág kötényt kötött Ady Endre szobrára Budapesten. Igen, ő is maszon volt, mégpedig a liberálisabb, a szocializmussal és a köztársasággal egészen korán szimpatizáló Martinovics Páholy tagja. Mi ebből most nem vonunk le következtetést, álljon itt inkább Nacsády Andrásnak, a Nagyoriens mostani nagymesterének a véleménye, arról, hogy miért is kellett maszon kötényt tenni arra a szoborra, amely Magyarország fővárosának egyik legfrekventáltabb helyén található majdnem egy egész napra;

"A Martinovics páholy a múlt héten ünnepelte a 100 éves jubileumát, ennek örömére vagy emlékére gondoltuk, hogy Adyval hívjuk fel az eseményre a figyelmet, aki tagja volt a páholynak. De rajta kívül emlékezhettünk volna Csáth Gézával vagy Kosztolányi Dezsővel is, ők is tagok voltak. De a tér másik felén, Liszt Ferenc derekára is köthettük volna kötényt, ő is szabadkőműves volt ugyanis. De a szervezetünk második nagymesterét is említhetném, Jászi Oszkárt, az ő polgári liberális elvei nélkül ma talán nem beszélhetnénk demokratikus Magyarországról.".


Nos, igen mindez történelmi tény. Mint ahogyan az is, hogy a magyarok legnagyobb része ezzel mit sem foglalkozik és az is, hogy mostanára a magyar szabadkőmüvesség leginkább már fogatlan oroszlán itthon. (Azért nem kell félni, bevallottan, most is vannak aktív politikusok, akik tagok. Mert a potencia az bizony benne van eme remek kis szervezetben.) Megtették a kötelességüket, távozhattak volna akár. Nem tudom őket sajnálni, amiért ez nem tetszik nekik, ami most van. Sokat tettek érte, hogy ez ilyen legyen. Pont ilyen.

Kötögessék a kötényeket a szobrokra. Heppeningeljenek, az úgyis trendi. Magyarázkodjanak. Szedjék a tagdíjat és győzzenek meg mindenkit, hogy nincsen hatalmuk senki és semmi felett. Mondjanak ellent mindannak, amit ebben a világban ma a bőrünkön is tapasztalni lehet.

Mi meg rázzuk a fejünket, de nagyon. Mert ezt, azért mégiscsak nem kellene.

(Akinek meg ennyi nem elég, az olvasgasson.)

Antonio Tejero legendája

 
Nem könnyű őszintén és következetesen megvizsgálni Antonio Tejero 1981-es tettét, az azonban biztos, hogy minden szempontból nagyon tanúságos azon elgondolkodni. Nézzük tehát röviden az eseményeket. 1981-ben Franco halála után néhány évvel, a keményvonalas monarchisták (falangisták, karlisták) úgy vélték, hogy a Juan Carlos királyt egészen rossz irányba vezetik a tanácsadói és legfőképpen az a "demokratizálási folyamat", amelyet Spanyolországban beállt Franco halála után. Annak idején Franco azért választotta Juan Carlos a Bourbon házból, mert ő kifejezetten konzervatívnak számított a többi lehetséges jelölttel szemben, és Franco mellett, aki fokozatosan vezette be a államvezetésbe, úgy tünt, hogy be is váltja a hozzá fűzött reményeket.

Máshogyan történt sajnos a Caudillo halála után, és ezt nem mindenki akarta annyiban hagyni.

1981. február 23-án 18.20-kor Antonio Tejero, a Guardia Civil alezredese, néhány fegyveres társával együtt berontott a Cortes épületébe és elfoglalt az üléstermet. Az akciójával egy időben Valenciában Milans de Bosch tábornok átvette a hatalmat. Követeléseik egyértelműek voltak; a királyi hatalom növelése, a kommunisták, a szocialisták, a liberálisok maradjanak távol a parlamenttől, a "demokratizálási folyamat" megállítása. Az elfoglalást megörökítette a TV, érdemes megnézni.



Néhány óra után az egész felkelés azonban elbukott, Juan Carlos király a felkelők magatartását törvénytelennek minősítette és kiállt a parlament mellett. Egészen pontosan így;



Tejero és társai elbuktak, harc nélkül megadták magukat. A király ellen harcolni nem akartak. Tejeronak a király megkegyelmezett, nem támogatta a halálos ítéletet vele szemben, amit sokan akartak, 15 éves börtönbüntetésre ítélték, ahonnan - utolsóként a "puccsisták" közül - 1996-ban szabadult. Jelenleg is Spanyolországban él és cikkeket ír a királyságot gyengítő politikusok ellen.

Jogellenes volt-e a "puccs"? Minden puccs az egy királyságban, így ez is az volt. A király valószínűleg soha nem állhat az országgyűlés ellenében "valaki" mellé, aki hatalmat akar. Jogos volt-e a puccs? Nagyon valóüszínű - különösen, hogyha a mostani ellaposodott, elgazosodott spanyol királyságot nézzük - hogy nagyon is. Tejero és társai elég pontosan megérezték, hogyha a királyi hatalmat gyengítik, akkor mindaz, amit Franco évtizedeken erősített, széthullik.

Reménytelen egy helyzet.

A király jogosan ítélte el a cselekedetet. Senki nem lövöldözzön egy országgyűlésben, senki ne használjon erőszakot a törvény megváltoztatására. Senki, kivéve a királyt. A királynak észre kellett volna vennie, hogy Tejero és társai a végletekig hűek hozzá és nem magukért teszik azt, amit tesznek, hanem a királyságért, Spanyolországért és a királyért. Juan Carlosnak meg kellett volna értenie, hogy ez egy törvénytelen, de nemes áldozat volt, amely olyat akart felmutatni, amely kijózaníthatja a királyt. A királynak kellett volna a saját hatalmáért küzdeni teljes erejével, azért, hogy az a pusztulás, ami korábban olyan gyorsan elérte az országot 1936-39-ben, az most lassan ne zabálja fel, mondjuk a "demokratikus folyamatok" álcája alatt. A találgatás azóta is zajlik, hogy a király miért nem tette meg ezt. A jelenlegi tények viszont azt mutatják Tejero és társainak a jóslata igaznak bizonyult.

Rövid beszámoló a pécsi monarchista előadásokról (REV.)

Egy szíves meghívásnak tettünk eleget azzal, hogy 2008. június 10-én Pécsett a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában három előadást tartottunk a Magyarországon is vállalható monarchista alternatíváról, az apostoli királyságunk valóságáról. A félig megtelt nagyelőadó, és az a tény, hogy a megjelentek fele kifejezetten nagyon fiatal volt bizakodással töltött el minket. Másfél órára terveztük, mindennel együtt azonban három órás lett az egész ankétunk, ami annak is köszönhető volt, hogy utána meglehetősen szép számban voltak, egészen különböző, de mindig konkrét kérdések, amelyekre válaszolnunk kellett. Az előadásokat rögzítette a Szent Korona Rádió egyik helyi munkatársa is. Itt meg lehet hallgatni őket teljes terjedelmükben. A rendezvény után pedig többen vásároltak a Miles Christi konzervatív-katolikus / monarchista folyóiratból is példányokat, amelyekben az előadók korábban publikáltak. Összességében egy eredményes, nagyon is reménykeltő estét tudhatunk a magunk mögött. Ráadásul a szervezők megígértették velünk, hogy ősszel csináljunk ráadást is, amelyet örömmel ígértünk meg.

Az alábbiakban álljon itt néhány videó, amelyek talán minden további unalmas szöveges beszámoló helyett nagyobb érdeklődést tudnak kiváltani a kedves olvasókban. (A technikai megvalósítás talán nem mindig a legszerencsésebb, de talán így is sikerül valamit átadni, ami hasznossá tud válni majd többeknek.)

Békés Márton előadásából ("A becsület rendszere") részlet.



Pánczél Hegedűs János ("A királyság, mint jelenkori alternatíva") elóadásából részlet.

Ezuttal is szeretnénk megköszönni Czeininger Tamásnak és Várszegi Csabának a szervezést, minden érdeklődőnek, hogy jelenlétével megtisztelt minket. Reméljük, hogy ez valóban csak a kezdet volt, s ezúttal is várjuk az észrevételeket, véleményeket itt az oldalon. Ha pedig valaki máshova is szeretne szervezni ilyen előadást, akkor bátran jelezze nekünk!

Várjuk a királyt!

"Ne félj, csak higyj!" - 1920 - 2008 Trianon

Magyar monarchista nem mehet úgy el június 4-e mellett, hogy legalább egy poszt ne szerepeljen ezen az oldalon, mégha egy nappal később is, mint talán kellett volna. (Ennek csak technikai okai voltakk, elénzést érte.) Trianon a királyság pozíciójából ma ugyanaz, mint régen volt; a Szent Korona országainak területi egysége, nem volt elválasztható a restauráció kérdésétől Tranon diktátuma után. A restaurációs és a revízió ugyanazon érem két oldala - ahogyan a kíváló legitimista-monarchista, Deme László megfogalmazta azt az 1930-as években. Más kérdés, hogy mennyire aktualizálható ma a revízió, az azonban nem lehet semmilyen szinten kérdés, hogy Trianon mélyen igazságtalan volt és egy egész nemzeteszmét, egy transzcendens behatároltsággal is rendelkező, megszentelt életközösséget robbantott szét a Kárpát-medencében és csak beágyazta a sovinizmust szinte minden itteni nemzetállamban.

Monarchista szempontból úgy gondoljuk, hogy jogos Trianont nemzeti gyásznapként megjelölni, de nem gondoljuk, hogy ennek a gyásznak önmarcangolónak és mindent elfedőnek, legfőképpen pedig irreálisnak kellene lennie. Trianonra revans lehet, hogy a magyarság visszatér eredeti államformájához, az apostoli királyságához, a történeti alkotmányához, és az államát vezérlő Szentkorona-eszméhez és helyreállítja a jogfolytonosságot, amelyet a köztársaságok mind csak megszakítottak. Trianon (1920) és Párizs (1947) nem elválasztható a köztársaságoktól, ebben lássunk tisztán! A köztársaságok nem tudták megmenteni a területi épségét az államunknak, Horthy kormányzó idejére pedig egyszerűen a helyzet már készen volt, sajátosan magyar katasztrófa az, hogy nemcsak közjogilag volt csonka az ország az ő ideje alatt, hanem területileg is. (Horthy ha az elsőért lényegében felelős, a másodikat legalább ennyire próbálta megváltoztatni.)

Trianonra mi egy József Attila verssel emlékezünk ezen az oldalon, amelyet nagyon fiatalon, mindössze 17 évesen írt a költő. A költőként nagyon is jelentős, azonban politikai-társadalmi beállítódottságában sokszor kétséges József Attila, 17 évesen egészen egyszerűen, zsigeri módon megfogalmazta mindazt, ami fájhat alapban a magyarnak a békediktátumban. Ideidézzük azért is, hogy szemléltessük, ami 1922-ben egy tizenéves kamasznak, aki később kommunista szimpátiával is bír majd, evidencia volt, ma nem az a respublika vezetőinek.

MONARCHISTA ELŐADÁSOK PÉCSETT!

Három monarchista előadásra kerül sor Pécsett, 2008. június 10-én 18:00 órai kezdettel a Nagy Lajos Ciszterci Gimnázium nagy előadójában.

Különösen jó érzéssel tölthet el mindenkit, hogy az előadások Pécsett hangzanak el, hiszen korábban e város többször is megerősítette legitimista-monarchista elkötelezettségét (Ugron Ferenc, Molnár Kálmán, stb.). Az előadások, amelyekre sok szeretettel várunk mindenkit ezúttal is, a mellett, hogy egy történeti ívét is akarja szolgáltatni a monarchizmusnak, kifejezetten arra öszpontosít, hogy megmutassa, hogy a Magyar Királyság mellett érvelni, kiállni és azért küzdeni ma is reális, aktuális és valóságos cselekedet lehet.

Aki tudja terjessze, de legfőképpen jöjjön el, hallgassa meg és beszélgessünk, vitatkozzunk!

 
Másrészről köszönjük szépen a többi képet a monarchista szóróanyagok kihelyezéséről. Ide is tesszük sebtiben őket, mindenki okulására és lelkesítésére. Az egyikért egy kicsit ki kell csavarni a fejet, pardon ;)

"Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk..."

 
Magyarországon a szocializmus, a kommunizmus és a republikanizmus mindig nagyon szorosan egymást mellett jártak. 1918/19, 1945/46/49 és 1989 is nagyon jó példák erre. Megegyeztek, kiegyeztek, átverték egymást és eltörölték a királyságot. Ilyen közel azonban még soha nem volt magyar republikánus fővezető és ortodox kommunista talán mint most. Sólyom László Vietnamban járt, parolizott ortodox Sztálintól és nagy kínai tanítványától Maotól nem is olyan messze eső vietnami főkommunistákkal. Ez önmagában is szívet és lelket gyönyörködtető esemény. Tavaly még nem fogott kezet egy magyar ex(?) kommunistával, most többel is megtette, valószínűleg mert úgy gondolta, nem árthatnak. Sőt. A nagy pillanatok közül egy Ho Shi Minhes képet választottunk, aki nemcsak kommunista volt, hanem korábban szabadkőműves is, ha jól tudjuk. A fotó igazán remek lett. Emellett örömmel értesültünk, hogy van még olyan ország a világon, ahol a II. Magyar Köztársaság (amely hiába mondják, nem a harmadik) még adni tud gazdaságilag és ami ennél is nagyobb szó, az oktatáspolitikában valamint a klímaváltozás hátrányait is tőlünk ismeri meg egy másik ország. Tőlünk tanulnak, tanulni, emberek! Kevésbé jó, hogy ez egy ortodox kommunista állam.

Sok szerencsét a magánéletben is elnök úr!

Magyar vagyok és monarchista, mit hallgassak?

Lényegében persze azt, amit akarsz. DE, ha ránk is hallgatsz egy kicsit, akkor mégsem. Nem állítjuk, hogy minden monarchista operákat hallgasson, vagy éppen komolyzenét és választékosan beszélve, nagyokat csettintve ecsetelje a tegnapi előadás nagyszerűségét az Operában. Nem kell. Nem árthat okvetlen, de nem muszáj. Monarchistának lenni, nem azt jelenti, hogy anakronisztikusak vagyunk vagy éppen sznobok, de azt sem, hogy igénytelenek. (Mondjuk ez a veszély a legkevésbé fenyeget e téren azért.) A zenére azonban szükség lehet, ahogyan a könyvekre, meg újságokra, meg mondjuk éppen ilyen blogokra. Szükség van, mert az érdeklődésünket, a meggyöződésünket ébren tartja, persze már amennyiben erre vágyunk a zenével kapcsolatban.

Mi erre vágyunk, mert azt gondoljuk, hogy majdnem minden, ami körbevesz pontosan e meggyöződésünk ellen van. Királyság, dicsőség, becsület, hit - mi ezt szeretnénk, hogy körbevegyen. Így ha éppen nem szentmisén vagyunk, vagy nem éppen kedvelt monarchista ismerősünkkel szapuljuk a republikánus világot, szigorúan nagy korsó sörök mellett, és annak minden összetevőjét, nos akkor sem muszáj lankadunk. Hallgassunk valamit, ami meggyöződésünknek megfelel!


Közülük is hadd említsük meg elsőnek a német Von Thronstahlt, akik kezdetben némi neo-paganista jelleggel is rendelkeztek és némi okkultizmus sem állt tőlük nagyon távol, de idővel ez szerencsésen letisztult és maradt egy erőteljesen monarchista, (sőt birodalmi!) szellemiségét tekintve hagyományhű katolikus-keresztény alapállás, amely szerencsésen szuggesztív zenével is párosul az esetükben. A német zenekar frontembere Josef Klumb kellőképpen kompromisszummentes, a kompozíciók pedig elgondolkodtatóak, akárcsak a a videók is, amelyek legnagyobb részt rajongók művei.

Bővebben róluk itt; www.vonthronstahl. de, illetve bele lehet hallgatni dalokba itt is; www.myspace.com/vonthronstahlfansite



Von Thronstahl - Imperium Internum




Von Thronstahl - Fahnentrager

Persze, ha éppen magyarok vagyunk és azt is szeretnénk, hogy magyarul sulykolják fejünkbe a Pro Deo! Pro Rege! Pro Patria! alapelveit, akkor sem kell csalaktkoznunk. Itt van nekünk a Kriegsfall-U csapat, amelynek számos lemeze jelent meg és külföldön meglehetős népszerűségnek örvendenek a kompozícióik. Igazából azonban magyar keresztény monarchista tudja értékelni e karcos, erős szerzeményeket és azok üzenetét. Mire is várunk még? Itt van alább egy londoni (!) koncertfelvétel, amelyen inkább az elkötelezettség, de nem a hanganyag jön át, arra jobb lesz a myspace oldaluk; www.myspace.com/kriegsfallu illetve a weboldaluk, rendelhető zenei anyagok tömegével; www.kriegsfall-u.hu, mmrecords.kriegsfall-u.hu



"A Sötétség fogadalmát megszegtük / Háborúba indulunk újra / Meg kell nyernünk ezt a csatát! / Utolsókból elsőkké lépünk elő / Aki elbukott elárul újra / Aki elbukott, jutalmul az elbukottak feletti hatalmat kapta/ ... Te melyik oldalon állsz?"

Marcha de la Corona

Korábban szóltunk arról, hogy a királyság ideáját a lehetőségekhez mérten még talán Spanyolorszgban tartják valamennyire magasan Európában. Tudunk persze minden olyan lehetetlen és tarthatatlan tényezőről, amely a spanyol monarchia, mint keresztény jogállam letörésére irányulnak, és minő véletlen, ezekben a folyamatokban döntő szerepet visznek a baloldali-, és liberális pártok, szervezetek. Ami nem sikerült fegyverrel, sikerül szóval, törvényekkel, tömegkommunikációval.

Spanyolországban a leginkább még mindig azok emelik magasra az erős monarchia zászlaját, akik annak idején fegyverrel kivívták annak a szabadságát; a falangisták, akik a karlistákkal, francoistákkal és más jobbos erőkkel egyesülve véget vetettek a vörös köztársaság rémuralmának. Akik áttörtek, bármennyire is szerették volna annak az ellenkezőjét az elvtársak. Ismert történet ez, nincs különösebben miről beszélni, csak megismételni azt, amit Szolzsenyicin is figyelmeztetőleg említett néhány éve; nemcsak Spanyolország, hanem egész Európa hálás lehet az ellenforradalmároknak, különösen Franconak és Primo de Riveranak, hogy megszabadított egy országot a kommunizmustól. Mi a falangistákban a királyságot megerősítő militáns erőt látjuk elsősorban, akik szerencsére nem lankadnak most sem. Pedig a Caudillo szobrait sorra távolítják el, nem engedik a megemlékezéseket sem, amelyek róla szólnak abban az országban, amelyet ő erősített meg és amelynek visszaadta a királyát. Ez nem átértékelés, hanem mindannak az eltörlése, ami történt. Franco fokozatosan vezette vissza a monarchiát, amikor a rendszer újra megerősödött, nem utolsósorban a II. világháború is lezárult, 1947-ben. (XIII. Alfonz 1941-ben lemondott a címéről.) 1966-ban népszavazást is tartott a királyságról, amelyben a nép a királyság mellett döntött egyértelműen, ezért 1969-ben a Bourbon házból származó Juan Carlost hívta meg a trónra, akinek a hatalmaz is fokozatosan adta át 1975-ig, a haláláig. Jelenleg is I. Juan Carlos a királya Spanyololrszágnak.

A falangisták minden évben megrendezik a "Marcha de la Corona" felvonulásukat, amikor elzarándokolnak Jose Antonio és a Franco közös síremlékéhez, hogy koszorút helyezzenek el itt. Franco és Jose Antonio ugyanazon a napon halt meg, november 20-án. "A kifejezést nem tudom hogyan kellene egészen pontosan magyarra fordítani; "A koronás menet", vagy egyszerűen csak "Koszorús menet" is lehetne, nem pontosan tudom, hogy itt a "corona" sajnos.) a egészen pontosan, hogy hogyan kellene magyarra fordtani; "Szép menetelés ez az erős, keresztény monarchia mellett, a falangista eszmények mellett és egy olyan királyság mellett, amilyet José Antonio Primo de Rivera mindig is szeretett volna a spanyoloknak és amely egyre inkább veszélyben van.

A 2007-es Marcha de la Corona, amely lehet, hogy az utolsó is, mert a baloldali pártok ezek után kieszközölték, hogy ne legyen az emlékműnél több megemlékezés.



Franco utolsó nyilvános szereplése megelehtősen betegen, oldalán a Juan Carlossal az oldalán már.



Végül egy remek kis video a polgárháborúból származó képekekkel, alkalomhoz illő zenével (Von Thronstahl, a Joy Division után szabadon.)

A Szent Korona és annak a feje

Igazából nem sok mindent tudunk dr. Szöllõsi Józsefról azon kívül, hogy ügyvéd és a Nemzeti Bizottmány titkára. A videó egy nemzetgyűlésen készült, amelyről szintén csak annyit sejtünk, hogy amikor az elmúlt két év "zavargásai" voltak, létezett egy ilyen. Vagy több is. Összeült, hogy alkotmányozzon és a régi történeti alkotmányt tegye meg újra érvényes alkotmányunknak. Ha ez volt ennek a nemzetgyűlésnek avalós célja, üdvözölni lehet monarchista szempontból ezt. Annak ellenére, hogy egészen biztosan fajsúlytalan politikai kezdeményezésről volt szó, hiszen igazi közakaratot, ami ekkor elengedhetetlen, nem tudott képviselni és döntést sem tudott hozni. Ez nem az ő hibájuk, hanem a respublika hegemóniájának lehet betudni. Viszont okulni kell belőle.

Dr. Szöllösi Józsefnek az, az érdeme ebben a respublikában, hogy felvetette a királyság érvényét a jelenlegi köztársasággal szemben. Meg is indokolta, nem is rossz alapról tette meg ezt. De kapásból tévedett több ponton is, amely tipikusan azt mutatja, hogy a hat évtized nem tette egyértelművé a helyzetet és sok lesz itt a munka még, ami persze nem baj.

Kicsiny megjegyzéseink tisztán monarchista szempontból a következők a felszólalásával kapcsolatban;

1. Soha nem volt "400 éves Habsburg elnyomás" Magyarországon. Ez egy forradalmár, kommunista frázis, tipikusan republikánusok érvelnek ma is ezzel. Tényekkel is nehéz lenne bizonyítani, aki a királyságra igent mond, ilyet egyszerűen ne mondjon.

2. Sajnos, a szabad király választás nem azonnali és olyan egyértelmű, hiszen a magyar történeti alkotmánynak része a trónöröklést biztosító törvények is. Ezeket figyelmen kívül nem lehet hagyni. Nem a "Habsburg-önkény" kényszerítette a magyarokra a Habsburg-Lotharingiai házat, hanem a rendek támogatták ezt az elképzelést. Szép számmal vannak olyan uralkodók e házból, akik arra példák, hogy ez bizony jó húzás volt (III. Károly, Mária Terézia, Rudolf, II. Ferdinánd, I. Ferenc József, IV. Boldog Károly). A nacionalizmus kijátszása a király személyének szempontjából nem monarchista álláspont.

3. Üdvözöljük a globalizmus-ellenességét is. Jó helyen kapisgált.

4. Köszönjük, hogy kimondta; egyik magyarországi köztársaság kikiáltásával kapcsolatban sem kérdezték meg a népet. Soha. Semmikor. Sehogyan sem.

5. Nem kell félni, következetesebben képviselni a királyság ügyét. Minél kevesebb megfeleltetés a respublikának. A királyság nem kiegészíti a köztársaságot, hanem a helyett van.

Ezek után mindenkinek kellemes elmélyülést a videókban. És ha bárki bármilyen módon tud felvilághosítást adni Szöllösi úrnak rólunk, vagy nekünk Szöllösi úrról, azt tegye meg. Ne késlekedjen! Köszönjük.

"Isten veled szívűnk minden álma ..."

Ki volt mostanában a budai Várban? Én nemrég és a csak a tizenötödik ember volt magyarul beszélő, aki elment mellettem. A legjobb az volt, amikor egy ember megszólított "Dujuspikinglis?" - Mire én jeleztem, hogy magyar vagyok, amire egy elkeseredett "A fenébe!..." volt a válasz.

A legtöbb mai ember a kommunista "helyreállításban" megtekinthető állapotán szocializálódott a Várnak. Én is sajnos. A "Mátyás templomon", a Halászbástyán, meg a várbuszon kívül, a sok turista jut csak eszébe. A Várat kötelező megnézni, mint a Hősök terét, és legalább annyira nem is jelent nevezetességnél többet a magyarok nagyobb részének, mint az átrendezett hősök eme tere. A "budai Vár", vagy "a Vár", pedig ugye a Királyi Vár eredetileg, ahol legutóbb a kormányzó lakott előtte pedig a királyi pár is itt lakott, ha tehette (Gödöllő mellett mondjuk legtöbbször), a nyilasok, németek, aztán a szovjetek is szépen kirabolták 1944 márciusa után.
Itt volt a koronzás is legutoljára, de reméljük nem utoljára. Itt tett fogadalmat Boldog Károly királyunk a szabad ég alatt és tette meg a híres kardvágásokat is.

Aztán nem úgy állították egészen helyre a komcsik, hogy "királyi" legyen, hanem inkább "múzeumi" vagy műemléki. Úgy is járunk ide, egy nagy üveges múzeumba, ami ennél nem több, hacsak nem az OSZK a cél.

A nosztalgia nem mindig öl és nem mindig konzervál, van amikor egy pozitív vágyat ébreszthet arra, hogy helyreállítsuk azt ami már nincsen. Ezzel a reményteli gondolattal csatoljuk be ide ezt a kis videót.

Offline monarchista!

Néhány matricával akarjuk felhívni a figyelmet arra, hogy létezik egy olyan médium, amely Magyarországon, nem a politikai futóbolondokat tömöríti és mégis úgy gondolják, hogy a monarchia élhetőbb államforma, mint a köztársaság. Ezzel kapcsolatban igyekeztünk elgondolkodtatni azt, aki nem letépni, hanem elolvasni akarta a szöveget. Ennek forrása az volt, hogy kicsiny környezetemben 10 főből 10 nem tudott válaszolni erre az egyszerű kérdésre, vagy hülyeség mondott. (Nem baj, Szakasits sem tudta pontosan, vagy Tildy.) Kicsiben kezdtük, kiraktuk amerre mentünk, Budapesten, de vidéken is szép számmal azt a néhány száz darabot, amennyi elkészült. A képeken a "nyócker" szélén, illetve a más adekvát budapesti helyeken lehet látni kicsiny szóróanyagunkat, kellőképpen élethű helyzetben, annak jeleként, hogy nem illemhelyiségekbe helyeztük őket el fene nagy elhivatottságunkban.

Persze várjuk vidékről is a fotókat, hogy feltehessük ;)


Köszönet mindenkinek, aki segített és aki szólt, hogy jöhetne még ilyen több is. Igyekszünk később ennek megfelelően cselekedni, addig is lehet jelezni, aki szeretne majd ilyet. Utolsókból lesznek az elsők.

És várjuk a királyt.

Egy monarcha a szomszédból

Biztosan létezik valamifajta «monarchista szolidaritás», no persze ésszerű keretek között. Többször hangot adtam itt a blogon annak a nézetnek, hogy a nacionalista álláspont nem az egyetlen és nem is biztos, hogy tisztán monarchista álláspont. Ennek szellemében adom közre II. Aleksandar Karađorđević herceg, szerb trónörökös alábbi interjúját, akkor is, hogyha magyarként nagyon sok minden nem tetszik, ami a vajdasági magyarokkal történik jelenleg, nem beszélve arról, ami történt korábban (meglehet, ez a kommunista időkben volt nagyobbrészt). A szerb nacionalizmus kifejezetten kártékony a magyarság szempontjából, de talán az alábbiakból is kiderül, hogy a monarchia és a monarcha nem ennek a talaján áll, még akkor sem, hogyha éppen a nemzetiségét tekintve éppen szerb.

A legfontosabb érvek, amiért az interjú kikerül; 1., van olyan trónörökös a közelünkben, aki a monarchia visszaállítása mellett lép fel aktívan és gyakorlati módon (meglehet nem olyan ősi a királyságuk, mint a Magyar Királyság, mégis megteszi ezt), 2. több évtized kihagyás után, amelyben kommunista diktatúra is belefért, 30%-os támogatottságot talált egy szomszéd országban a monarchia bevezetése, nem sok propagandával, de kellő karizmával (ideje tehát leszámolni a "monarchia? hol van már az, ne röhögtess!-legendával!"), 3. a nemzeti egység, függetlenség a monarchiában képes megvalósulni a leginkább; 4. Szerbiában a szélsőségek lecsillapítás és a gazdasági fellendülés mellett, a vallási oldal megerősödését is szolgálja a monarchia. Tévútnak tartom ezek mellett a szerb monarcha állásfoglalásában; 1. hogy nem igazi politikai-társadalmi alternatíva a köztársasági berendezkedéssel szemben (csak a köztársasági elnök kiiktatása messze nem elég); 2. túlságosan hangsúlyos a kapitalista-globalista beilleszkedési hangsúlyok; 3. a trónörökös nagyon kritikátlan az EU-val szemben, eljelentékteleníti az ország nemzeti karakterét így.

Mindezek ellenére nagyon érdekes olvasmány ez. Imádkozunk azért, hogy valami egészen hasonlót olvassunk mi is a saját trónörökösünktől és nem olyanokat, amilyet legutóbb a HVG-ben lehetett olvasni, március idusa előtt a témában.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

2006. május 24-én II. Aleksandar Karađorđević, azaz Sándor herceg, szerb trónörökös nyilvános felhívást intézett Szerbia polgáraihoz. Akkor már a május 21-i montenegrói népszavazás után tényként volt ismert, hogy immár Montenegró népe sem akar közösséget vállalni a múlt béklyójába szorult Szerbiával, és a függetlenedés útjára lépett, és így mi – akik Szerbiában élünk - alig több mint egy évtized alatt immár a negyedik államot mondhatjuk „magunkénak“. S ekkor a szerb herceg a királyság visszaállítását javasolta Szerbia népének.

Az utolsó jugoszláv király, II. Péter egyetlen fia szerint most érkezett el az idő, az „utolsó lehetőség“, hogy Szerbia szembenézzen önmagával és a múlt tévelygéseivel és biztos jövője érdekében döntő lépésre szánja el magát: a monarchia visszaállítására. Hogy mindezt hogyan képezli el a szerb trón várományosa, kiderül az alábbi beszélgetésből.

- Királyi Fenség, miért gondolja, hogy éppen Montenegró függetlenedése jelenti „azt a bizonyos pillanatot“, amikor Szerbia újabb történelemi fordulóponthoz érkezett ,és eljött az alkotmányos, parlamentáris monarchia feltámasztásának időpontja?

- Szomorú voltam Montenegró miatt, de most már fokozott erőkifejtésre van szükség, és nem vesztegethetünk el több értékes időt, mert Szerbiának mielőbb az Európai Únió tagjává kell vállnia. Mielőbb teljesítenünk kell nemzetközi kötelezettségeinket. Nem lehetünk többé a hatćrozatlansćg túszai, hiszen most az történik, hogy egyetlen ember miatt egy egész nemzet rabságban szenved.

Szerbia számára most jött el az „aranykor“, amikor megújulhat és pélaként maga elé állíthatja az olyan alkotmányos és parlamentáris monarchiákat, mint Spanyolország, Belgium, Svédország, Norvégia, Dánia, Luxemburg, Nagy Brittania, Japán, Kanada, Ausztrália vagy Új Zéland. Egy összefogást jelentő identitásra és arra van szükségünk, hogy véget érjen az ország két legfontosabb politikai intézménye (az államfő és a kormányfő) közötti egymásra mutogatás.

Mindezt egy semleges államfő tudná biztosítani, mint az említett országok esetében. A demokratikus választásokon megválasztott kormányfő és kormánya folytatná az országirányítás napi teendőit. Szerbia politikai stabilitása ezzel megerősödne, és jobb lenne a nemzetközi megítélése is.

- Milyen érvekkel győzi majd meg politikai ellenlábasait arról, hogy a királlyal biztosabb Szerbia jövője?

- Szerbia nagyon sikeres ország lehetne, ha mindenütt elfogadtatjuk az alkotmányos monarchiát jelképező semleges királyi szimbólumot, és ha megengedjük a demokratikusan megválasztott kormánynak, hogy torzsalkodástól és sok politikai vitától mentesen irányítsa az országot.

Mi erre képesek vagyunk, hiszen nézzük csak Spanyolorzság példáját, ahol a diktatúrából sikeresen léptek át a demokráciába. Ez az ország ma az Európai Únió tagja és gazdaságilag nagyon sikeres.Alig néhány nappal ezelőtt, Spanyolország ismét milliárdokat fektetett be – ezúttal a brit repülőterek működtetésének jogát vette meg. Szerbia néhány év múlva megismételhetné ezt a példát, és az Európai Únión belül gazdasági hatalommá válhat.

- Ön szerint szomszédaink, valamint az Európai Únió és az USA hogyan tekintetének a szerb monarchia visszaállítására?

- Pozitívan, hiszen azonnal elismernék az alkotmányos monarchia nyújtotta pozitív hatásokat. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy az Európai Únió tagjai közül sok ország szintén alkotmányos és parlamentáris monarchia, amelyek sikeresen együttműködnek az Európai Únión belüli különböző köztársaságokkal.

Nagy Britannia, az Amerikai Egyesült Államok legközelebbi szövetségese szintén alkotmányos parlamentáris monarchia.

- Vuk Draškovićon, a Szerb Megújhodási Mozgalom elnökén kívül támogatja-e más aktuális politikus a monarchia visszaállítását?

- Minden pártban sok kíváncsi politikus akad, akik érdeklődést mutatnak az alkotmányos parlamentáris monarchia iránt.Mindenkinek tudnia kell, hogy az alkotmányos és parlamentáris monarchiában úgyanúgy léteznek demokratikus választások, mint a köztársaságokban, egyetlen kivétellel – nem választanak négyévente köztársasági elnököt. Képzelje csak el, mennyit meg lehetne ezzel takarítani!

- Élvezi-e a szerb pravoszláv egyház támogatását?

- Igen, érzem ezt a támogatást, ugyanakkor nagyon szerencsésnek mondhatom magam a más vallások és etnikai közösségek tagjai és képviselői felől megnyilvánuló tisztelet és őszinte barátság miatt. A monarchia mindenki vallását és származását egyformán tiszteli.

- Szerbiát a nemzetközi sajtóban a politikai és gazdasági krízis mellett gyakran emlegetik olyan országként is, ahol a társadalomban gyökeret vert a nacionalizmus és a klerikalizmus. Önnek erről mi a véleménye?

- Nagyon sok nyitott kérdést meg kell oldanunk, de mindezekről csak akkor érdemes tárgyalni, ha majd egy stabil, politikai csatározásoktól mentes helyzetet teremtünk. A stabilitás befektetőket vonz, új munkalehetőségeket teremt, és mindezzel együtt jár a helyzet megnyugvása is. Elitélek minden szélsőséges jelenséget, és figyelmeztetni szeretnék, hogy az ilyen civilizálatlan hozzáállás semmiképpen sem szolgálhatja Szerbiának és polgárainak érdekeit, hiszen elijeszti a befektetőket. Szerbiának stabilitásra van szüksége és nem engedhetünk meg magunknak több fanatikus eltévelyedést.

- Korábban azt mondta, hogy királyként segíteni tudna Szerbiának a nemzetközi vérkeringésbe való beilleszkedésben. Hogyan?

- Büszke vagyok rá, hogy nagyon sok nemzetközi kapcsolattal és tapasztalattal rendelkezem, amire Nyugaton élve tettem szert. Ezeket a kapcsolatokat csak a kormány tudtával használnám ki, a nemzetközi helyzetünk megerősítése céljából.

- Ebben a helyzetben, jogilag hogyan lehetne „kivitelezni“ a monarchia visszaállítását, ami nem más mint egy komoly politikai manőver?

- Az alkotmányozó nemzetgyűlés és a polgárok folyamatos tájékoztatása segítségével, hogy tudják, hogy mi is az az alkotmányos parlamentáris monarchia.Ami 1945-ben történt, az egy törvénytelen tett volt, amit népünk boldogulása érdekében ki lehetne javítani. Fontos, hogy a politikusok és a politikai pártok felfogják, hogy az alkotmányos és parlamentáris uralkodó nagyon sok jót hozhatna az országnak, és hogy lássák azt a sikert, amilyen az Európai Únió monarchiáit jellemzi. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian elégedettek volnának.

- Mennyire elégedett a monarchia visszaállításának szükségessége mellett tett bejelentése nyomán elhangzott válaszreakciókkal?

- Az egész országban nagyon sok érdeklődést tapasztaltam, de még rengeteg a tennivaló a nyilvánosság tájékoztatása érdekében.

- A királyság restaurációját egy közvélemény-kutatás eredménye szerint mindössze a polgárok 30%-a támogatná. Hogyan volna lehetséges növelni ezt az arányt?

- Nagyon fontos a nyilvánosság széleskörű tájékoztatása valamint a sajtó nagyobb érdeklődésének felkeltése. Ebbe a párbeszédbe minden politikai pártot be kell vonni. Az alkotmányos és parlamentáris monarchia minden poltikai pártot képviseli, kivétel nélkül.

- Mit tart eddigi legnagyobb sikerének?

- Az országnak nyújtandó segítséggel összefüggően azt, amikor annak idején a demokratikus ellenzék részére konferenciákat szerveztem azzal a céllal, hogy megismerhessék egymást és egyesíthessék erejüket.

- Most, öt évvel a hazatérte után, hogyan tekint szerbiai tartózkodására?

- Számomra ez egy kivételes és csodálatos tapasztalat. Nagyon elérzékenyültem, amikor hazatértem Szerbiába. Nagyon örülök, hogy a feleségemmel együtt hasznosak lehettünk a humanitárius munka és a befektetések terén. Láttunk nagyon sok nehéz helyzetben élő embert, valamint olyanokat, akik most szabadulnak a súlyos múlt nyomasztó terhétől. Csodálatos volt beutazni az egész országot és megannyi emberrel találkozni.

- Mire számíthatnak a nemzeti kisebbségek, konkrétan a magyar nemzeti közösség, a szerb királyságban?

- Az alkotmányos és parlamentáris monarchia tiszteletben tartja, megőrzi és védelmezi az emberi jogokat, a kisebbségeket és minden vallási közösséget. Ez így van a világ összes alkotmányos és parlamentáris monarchiájában.

(Szerző: Dr. Celler Tibor)

 

Megszállás akkor, szégyen azóta (rev.)

A legutóbbi Magyar Köztársaság identitásválságban van, amióta létrejött 1989-ben. Egyrészt ugye antikommunistának kell lennie 1956 miatt, hiszen az akkori szabadságharc tette lehetővé, hogy egyáltalán az 1988-90-es "rendszerváltásnak" legyen valamilyen legitimitása. (Azt most hagyjuk, hogy mennyire volt következetesen méltó ehhez a nagyszerű és felemelő hagyományhoz.) Másrészt viszont nem meri eldobni 1945 kommunista-republikánus demokrata értelmezését sem, hogy az felszabadítás volt, méghozzá a fasizmus alól. Nemrég a demokratikus Magyar Köztársaság miniszterelnöke, aki kommunista ifjú is volt anno, meg is köszönte újra a Szovjetúnió utódállamának akkori vezetőjének, Putyin úrnak ezt a nagyszerű cselekedetet. Márminthogy felszabadultunk. Saját bevallás szerint ezzel bizonyította azt, hogy mennyire "nagyvonalú" a nemzet. Talán inkább miniszterelnök, aki még mindig a kommunista maszlag alapján rendezgeti a politikai pályafutását,de annyira azért nincsenek kétségeink, hogy más miniszterelnökök sem merik majd lebontatni a szovjet emlékművet a Szabadság téren. Az orosz mackó ugyanis megüzente, ha ez megtörténik, akkor reszeltek a doni magyar emlékműnek. A félelem és a politikai érvényesülés nagy úr, ezért már Tildy, Nagy Ferenc is megköszönte annak idején, a kommunista csatlósokról nem is beszélve, ezt a remek kis felszabadulást.

Köszönjük, igazán nagylelkű gesztus volt. Remek.

2008-ban, hogy néhány újbaloldali és megkopott nyugdíjas kommunista elmegy megkoszorúzni a szovjet emlékművet, az hagyján. Most komolyan, ki nem tesz erre de igazán magasról? Ők azok, akik a Lenin fiúk emlékművét is megkoszorúzták Újpesten. (Azt ugyan még miért nem bontották le 18 évvel az állítólagos rendszerváltás után? Hahó. Buldózert neki, de izibe.) Nosztalgia, de szép is volt. Múltidő ez, nem érdekes. De, hogy a Magyar Honvédség ehhez asszisztál és a nagyon-nagyon rosszemlékű szovjet, mai orosz himnuszt is eljátsza hozzá... Szenny és gyalázat. Ilyen a magyar szégyen, hang nélküli, reakció nélküli és közönyös. Akik lőtték a magyar honvédet, akik elvitték a GULAGra, akik megerőszakolták a feleségét, a leányát, anyját, azoknak ma a magyar honvéd tiszteleg. Értelmezhetetlen, értelmetlen, feldolgozhatatlan.

1945-re szüksége van a Magyar Köztársaságnak, ha a fene fenét eszik akkor is. Kell, mint egy darab penészes kenyér 1945-ben, Budán. A megszálló szovjet csapatok ugyanis nagy szolgálatot tettek a respublikának; kikényszerítették, hogy megszünjön a magyarok királysága, s ezzel a szuverenitása is megszünt egy országnak. Ezért a hála soha nem múlhat el a republikánus szívekben sem.

De a szégyen sem a miénkben.



"1848 és 1919 méltó utódokra talált ezekben a fiatalokban..."