Kézzelfoghatóan és szemmel láthatóan megváltozott a nemzet Trianon-képe, ha csak az elmúlt 40-50 évet nézzük.
Édesapámnak volt egy öreg kollégája, a nyugdíj előtt álló Sziklay doktor; egy régi vágású úriember, aki egész megjelenésével, öltözködésével is mintegy azt szimbolizálta, ami méltóság, rend volt az elmúlt világban. A hétköznapok dacával hirdette egy szebb, hitelesebb világ fensőbbségét.
Ha a közelébe kerültem ez az érzés a bensőmig hatolt, pedig egy szót sem szólt soha hozzám.
Egy alkalommal, az egyik szokásos névnapon vagy születésnapon betévedtem az irodájukba, ahol az urak már jócskán fogyasztottak – az üres boros és pálinkás üvegek mennyisége legalábbis ezt jelezte –, így hangoskodtak és már-már énekeltek is.
Csöndben leültem, és hallgattam – ahogy az ifjakhoz illik – csak hallgattam.
Sziklay doktor éppen „előadást” tartott. Megtudtam, hogy karpaszományosként végigharcolta a Dontól hazáig tartó végtelen utat, s hogy a Kormányzó egy úriember volt. Ez kb. ’72-ben történt.
Kiderült, hogy ez a világ hajítófát sem ér; „akkor”, „régen” még volt tisztesség, s hogy ennek a nemzetnek a máig ható legnagyobb baja: Trianon. A lelki Trianon.
Megfagyott egy kicsit a levegő. Szokatlan volt ez a hang akkor. Később mindenki elfelejtette az egészet. Sziklay doktor nemsokára tényleg nyugdíjba ment.
Aztán jött a „rendszerváltás”. Nem tudom, doktorunk megérte-e?
A hatalom a hivatalosság szintjére emelte a Trianon-tudást. Ettől kezdve újra lehetett siránkozni, búsongani, az asztalt csapdosni. Sziklay doktor biztosan élvezte volna…
Majd a búsongást, a haragot a „nemzeti emlékezés”, a „nemzeti összetartozás” váltotta fel. De azon semmi nem változtatott, hogy a Trianon-emlékezetből kimaradt több mint 40 év, ami testvérek között is legalább két nemzedék. 1989-ben ott kellett kezdeni, hogy egyáltalán beszélni lehessen a történtekről. Beszéltünk is – jó magyar szokás szerint, csak beszéltünk. S ha úri kedvünk úgy hozta, akár józanon is lehetett az asztalt csapdosni és a Kormányzót éltetni.
Majd egy új nemzedék jött, amely lassan belefulladni látszik az emlékezésbe. S ami a legnagyobb baj, ez az új nemzedék már apáinál, nagyapáinál is jobban beletörődni látszik e nemzeti gyászba; s szinte mindenki már-már elfogadja mindezt az igazságtalanságot, azt ami velünk történt.
Mert velünk történt – ezt ne felejtsük el.
De a korábbi harcos, magyar virtussal ékesített ellenállást valami meghatározatlan szomorúság váltotta fel. „Jól van ez így! Csak hagyjanak békén! Jogot a határon túli magyarságnak!” S nincs, nem is volt az elmúlt 20 évben kormány, amely Trianont programmá emelte volna.
Nem is tehet mást. Hiszen az új nemzedék véglegesnek tűnően fertőzött lett. Az önfeladástól, a megadástól és a kézfelemeléstől fertőzött. „Csak hagyjanak békén!”
Terjed a kór. Már nem is gondol senki arra, hogy Trianonnak meg kell változnia; hogy Trianon egyáltalán megváltoztatható lenne. Már Horthy is így kezdte. Megünnepeltette velünk a részleges revíziót. Azaz nézőpontot váltott. Az addig meghatározó történelmi elv helyett az etnikai elv elfogadását hozsannáztatta.
Majd a második nagy háború vérzivatarában lelkileg kimerült nemzet már nem is akart emlékezni. S most hagyjuk a „kommunisták bűnei” kezdetű csasztuskákat, mert nélkülünk bizony ez a munka nem ment volna. S a baj, hogy ezt mindannyian jól tudjuk, csak bevallani szégyelljük. A lengyelek több száz éves elnyomatás után is ki tudtak állni magukért. Mert ők soha, egy napra sem felejtettek. Ezért van az, hogy Trianon emlékezete a gúnyhatárokon túl ma élénkebben él, mint nálunk, az „anyaországiaknál”. De „anya” így nem viselkedik…
A minap megdöbbentő beszélgetés tanúja voltam.
Egy német hadirokkant fényképe alatt olyan megjegyzéseket olvastam, ami mai korunkra annyira, de annyira jellemző. Valaki megjegyezte, milyen kár, hogy a háborúkat nem azok vívják meg, akik kirobbantják. Álljanak ki a királyok egy mérkőzésre és aki nyer, az nyerte a háborút.
Tehát nekünk már nincs szerepünk a jövő nagy küzdelmeiben. Majd mások megoldják – akár egyetértünk a célokkal, akár nem. Van erre egy szó: pacifizmus. Mások persze defetizmusnak nevezik.
Ez a betegség a vietnami háború idején terjedt el. Még jelvényük is lett, valami madárláb; és a falakat is telepingálták a jelszavaikkal: Peace, love, flowers, freedom, happiness. Az „én”, az „én” és az „én”. Az „én” békém, az „én” szerelmem, az „én” virágom, az „én” szabadságom, az „én” boldogságom.
Hát csoda, hogy elvesztették a háborút? A puskacsőbe nem virág való, és főleg nem őszirózsa. Pacifista, defetista nemzet nem nyerhet háborút, nem mentheti meg magamagát. Még akkor sem, ha mindenféle korszerű – s így modernista, valójában igazi demagóg – nézeteket is szajkóz.
„Élni! Csak meg ne haljunk!” Mert nekem „jogom van”, jogom az élethez és a boldogsághoz!
De hát egyszer mindenki meghal! Inkább egy életen át – térden?
Az individuum legyőzte a communio-t. Bármi áron! Minden áron. Még Trianon árán is.
Az alattvalók eltűntek. Nincs, aki parancsot teljesítene. Mindenki egyből tiszt, mindenki vezérkari tiszt akar lenni. S így nincs egységes magyar nemzet sem – mindenki egyénileg akar boldog és sikeres lenni. Bármi áron! Az „okosok” meg „oldják meg”, „nekünk ebben nincs szerepünk”.
Tipikus ’societas leonina’. Minden jóhoz jogom van és minden szenvedést, megpróbáltatást visszautasítunk. Nem, nekem nem kell semmit tennem! Elég, hogy vagyok, hogy megszülettem. Én ezt tettem le a társadalom asztalára. Ez a tipikus: „mert megérdemlem!” hozzáállás. Az én, az én és az én.
De hogy visszatérjek a gondolatindító történethez: aztán kiderült, hogy az a bizonyos hozzászóló X éve katona. Gondolom tiszt. Na, ezért tény, ezért objektív és megkerülhetetlen, eltörölhetetlen körülmény, örök és megváltoztathatatlan történelmi alap Trianon. A magyarság elveszésének szomorú alapja. A mentális hozzáállásunk miatt.
S lehet közben hivatkozni mindenki őseinek megfellebbezhetetlen érdemeire, hősiességére; még arra is, hogy az illető a Gyurcsány ellenes tüntetések idején mit tett, mit írt. Ez már mind nem számít semmit. A jól csengő, ősi családnevek és előnevek sem jelentenek már semmit, ha mögöttük a trianoni önfeladás és teljes leszerelés áll – még ha azt katonazubbonyban teszik is.
Egy dolgot viszont tudok: ha úgy fordul a kocka; amikor „idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja” mindazt, ami elveszett, amit „félve a szenvedésektől” egykor hagytunk eltűnni, s ezért arról „önmagunk lemondtunk” egyáltalán nem szeretném, ha a fenti tiszt lenne a szakasz-, vagy a századparancsnokom.
Pacifizmus és defetizmus soha nem oldott meg történelmi kihívásokat. A háború tagadása, a háború szükségességének elvetése, s így a háború elkerülendőségének mai dogmája sem civilizációt, sem múltat, sem értéket soha nem teremtett, mert valami olyfélével helyezkedik szembe, ami az embert, az emberi társadalmat éppen azzá tette, ami éppen ma – a szemünk előtt –megszűnni és összefolyni látszik. S ahogyan az etruszkok is akkor vesztek el – amikor lelkileg feladták a harcot; amikor a katonai eredményeknek engedve megtagadták végül saját magukat és elfogadták a latin uralmat saját uralkodóik helyett.
„Mert hát, élni kell! Ugye? Nem igaz?”
De Trianon mégsem élhet – amíg akár egy ember is van, aki úgy gondolja: nekünk is személyes szerepünk van minden harcban, amely nélkülünk nem megvívható; s amíg nem fogadjuk el a szakrális és Isten kegyelméből uralkodók döntéseit. Mert nekünk ez a dolgunk – ez a helyünk a társadalomban és a történelemben. Csak az ősi értékek győzhetik le Trianont.
Sokan talán éppen ezért legyintenek ma Trianonra; mert valójában az Értékre, a Hagyományra és a Rendre legyintenek. Akár ipszilonnal is a nevük végén… akár zsávolyban is.
