 |
| Károlyi Mihály - 1905 |
A jelenlegi, önmagát baloldalinak nevező, és némely esetben komikusnak is ható, ún. ellenzék szempontjából teljes mértékben érthető az a hisztéria, amit a Vörös gróf szobra körül csapnak.
[1]
Károlyi senkinek sem kell. Ahogy sem a személye, sem a gondolatai soha senkinek nem kellettek. Erről mi sem árulkodik jobban, mint saját önéletrajzának címe:
Egy egész világ ellen.
[2] Károlyi mindig csak címke volt, mindig csak egyszer használatos segédeszköz, ilyen-olyan alkalmakkor felkapott, majd a szervezői sátor elé hajított május 1-i tábla.
Olcsó poén lenne, ha Károlyi testi hibáját emlegetnénk, ebből levezetve „őrült beszéde” rendszerét. E sorok írójának az a véleménye, hogy annak van nyúlszája, akinek nyúlszája van. Ez sem nem érdem, de nem is mentség; ez csupán egy orvosi kartonon megbúvó adat. Viszont a közszereplés felvállalása úgy a jelenkort, mint a tárgyilagos, néhol ellenséges utókort mindenféle kritikai megjegyzésre késztetheti. Legalább egy
Mens sana in corpore sano-ra.
Igazán miről is beszélünk? A magyar történelem egy parányi epizódjáról. Amelyben – a szerző jól elrejtett megállapítása szerint: Károlyi megszámláltatott, és könnyűnek találtatott.
Olvasható olyan elemzés Károlyiról, aki Kerenszkijhez hasonlítaná. Elgondolkodtató, ám kényelmes szempont, hiszen ezzel a megjegyzéssel minden felelősséget könnyedén elháríthatunk úgy magunktól, mint Kerenszkijről, és főleg Károlyiról. Mert az a kérdés, hogy Károlyi valóban a „magyar Kerenszkij” lenne, aki csupán előkészíti a következőket? Mármint magyar változatban.
Igen, mert a valódi politikus onnan ismerszik fel, hogy van „képe”, elképzelése a jövőről; amibe a nemzetet vezetni akarja, vagy amitől a nemzetet meg akarja menteni. De ez Károlyinál hiányzik. Ő a valamit nem-akaró, nem az akaró figurája. Olvassa el a T. Nagyérdemű a fentebb citált emlékiratát. Az nem áll másból, mint önmentegetésből és felelőssége szétkenéséből; alibik, magyarázgatások gyártásából.
Mert ne legyenek kételyeink: a politikusnak igenis van felelőssége; mert kinek, ha nem éppen neki, a vezetőnek ne kellene, hogy legyen. De nem csak pillanatnyi, ún. politikai, amire mindenki, rutinszerűen hivatkozik, nem csak távlati-, büntetőjogi-, hanem történelmi felelőssége is van. És ismételgetheti mindenféle „elfogulatlan” elemző, hiába kívánja magának vindikálni a történelem ítélőszékének jogkörét, a történelem ítéletét csak a történelem mondhatja ki, sosem a jelenkor, és főleg nem a politikai elkötelezettségű bérgondolkodók; de még a szoborállítások, sőt a szobordöntögetések sem.
A történelem ítéletéhez perspektíva kell, és ez Károlyi esetében nagy valószínűséggel már megvan. Éppen ez az, ami elborzasztó. Károlyi szempontjait felesleges Lenin vagy akár Kerenszij
[3] szempontjaival összehasonlítani. Károlyit Károlyi szempontjaival kellene összehasonlítani.
Főleg úgy, hogy Károlyi szempontjai az „Egy világ ellen” című szerecsenmosdatásában fellelhetetlenek. Mert neki éppen perspektívái nem voltak, csak egyéni sértettségei, ambíciói és mákonyos álmai.
Jó, rendben, most mondjanak egy konkrét elképzelést, ami ebből a „műből” áttűnik és az nem valaki gondolatának a jól-rosszul elsajátítása, idézése!
De értem én. Az elmúlt 60 év – ha másra nem – arra legalább jó, volt, hogy megtanítottak egy társadalmat a sorok között olvasni és a kellő kritikára a hatalomtól érkező „örök igazságokkal” szemben. Károlyink soha nem volt a magyar Kerenszkij. Kerenszkij – Lenin szavaival élve – egy hasznos idióta volt. De Károlyi még ez sem. Hisz’ még a lenini-sztálini hatalom is megtagadta. Legalább háromszor, hiába kuncsorgott mindig vissza.
 |
| Desmoulinstől 1793-ig |
De ha már okvetlenül történelmi előképet akarnánk felhozni, Károlyi inkább hasonlít a királygyilkos
Louis Philippe „Égalité”[4], rangjáról lemondott orléans-i hercegre, aki előkészíti
Danton menetelését, aki besegít
Desmoulins vérfürdői előkészítésébe, s aki maga is a „
Megvesztegethetetlen” tilója alatt végzi. S minderre csupán saját nagybátyjával szembeni izzó gyűlölete és becsvágya bírta rá. Elárulni a családot, a királyt, Franciaországot és mindazokat, akik valaha is bíztak a királyi küldetésben.
Igen, lehet, hogy Fülöp (testi) hibája az irigység volt, de ne feledkezzünk meg arról az körülményről sem, hogy a XVII-XVIII. század fordulóján, közepén a szalonok kedvencei éppen azok a „felvilágosultak” voltak, akik kikövezték az utat a
guillotine előtt. S az ehhez vezető szellemi előkészítést, a királyi család média-gyalázását és a rend tudati szétzúzását egy Bourbon mégis szórakoztatónak tartotta. Mi ez, ha nem elmebetegség?
S itt térjünk vissza Károlyihoz. Személye, műve valójában szóra sem érdemes; még epizódnak sem nevezhető a magyar történelem egésze szempontjából. Ami most érdekes, ők a zászlólobogtatók. Kik azok, akik akár 2011-ben is szellemi elődjüknek nevezik ki a deklasszált grófot? Károlyinál mindig csak ez az egy lényeges kérdés tehető fel:
Kik jönnek utána?
Ezért érdekes a fent említett önmeghatározási válságban szenvedő szervezet markáns Károlyi-akciója.
[5] Hiszen Károlyinál mindig csak egy kérdés érdekesebb: Károlyi utódai. Mert Károlyi mögött mindig az ilyen-olyan kommunisták lopóztak. Ez az ideológia mindig ilyen volt. Lopakodó. Először rejtőzködik, beépül más pártokba, ennek vagy annak, esetleg (népi-, szocialista-, igazi-) demokratának állítja be magát, hogy később több mint 100 millió emberéletért legyen felelős. És a maga mögött hagyott erkölcsi, gazdasági káoszért; a romokért. Amit mindig a konzervatív irányításnak kell eltakarítania.
Ezért nem örülök Károlyi mai védelmezőinek. Mert akik védik, akik Károlyi mögött nyomulnak, éppen rájuk mondta Belgrádban 1918. november 7-én
d'Espèray [6] francia tábornok:
„Hát maguk ilyen mélyre süllyedtek?” [7] Mert a lopakodók, a settenkedők, akik újra és újra előretolják Károlyit, a Károlyi-féléket, ők mindig „a” süllyedtek.
Apropó, tényleg éljen november 16-a?
Megjegyzés:
[1]
Lásd
[2]
Lásd
[3]
Lásd
[4]
Lásd
[5]
Lásd
[6]
Lásd
[7]
„Vous êtes tombés si bas?”
