A királyért imádkozni - Krisztus király ünnepén

 „Mindenkit becsüljetek, a testvériséget szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek.” 

Szent Péter apostolfejedelem első levele 2:17

Imádkozni a restaurációért, leendő királyunkért és a magyar királyi családért dicséretes feladat, ám az egy kifejezetten más élmény, ha egy épp uralkodó királyért imádkozunk - még ha nem is a miénk és nem is igazán uralkodik. 

Angliában járunk, a XI. Piusz pápa által 1925-ben október utolsó vasárnapjára bevezetett Krisztus király ünnepén, ám bármely vasárnap lehetne; a plébániai nagymise után mindig énekelve elimádkozzák a Domine salvum fac regem... kezdetű motettát az uralkodóért, jelenleg III. Károlyért. A szöveg a 19. zsoltár Vulgata-fordításából való, magát az imát számos zeneszerző megzenésítette már.

A mű a forradalom előtti Franciaország királyi himnusza volt gyakorlatilag és a francia telepesekkel jutott el Észak-Amerikába. Amikor Quebec és a környező francia területek angol fennhatóság alá kerültek, akkor a helyi katolikusok folytatták éneklését az angol uralkodóért; ezt később az angol katolikusok is átvették. És ma mi is hallhatjuk. 

Mit jelent nekünk ma Mária Antónia?

 Egy 'egyenek csak kalácsot'-dilettáns vagy a szenthez illő megbocsátás példaképe volt-e a katolikus királyné?

1793. október 16-án a valaha a férje nagyapjáról, XV. Lajosról elnevezett párizsi téren lefejezték ausztriai [és magyarországi - a ford.] Mária Antóniát, a nyilvános kivégzésekre kitalált guillotine-nal. Két hétre volt a harmincnyolcadik születésnapjától. 

Az, hogy a nagyhatalmú Habsburg-dinasztia lánya, ki Európa leghatalmasabb uralkodójának volt a felesége hogyan juthatott ilyen erőszakos sorsra sosem szűnt meg kísérteni és foglalkoztatni a történészeket. A közfelfogásban ő az a királyné, aki táncolt, míg az emberek éheztek és aki ruhákra és ékszerekre költött kihívóan, alattvalói szenvedésére való tekintet nélkül. Ilyen kép él a sokat szidott magyar királyi hercegnőről, kit tizennégy évesen Franciaországba küldtek, hogy hozzámenjen feleségül a tizenöt éves trónörököshöz. 

A valóságban Mária Antónia alkoholt egyáltalán nem fogyasztott és rendkívül mértékletesen evett. Igen, fiatalon valóban voltak problémái a szerencsejátékkal, szeretett szórakoztatni és csodás ünnepségeket tartott. A ruhái, igen, nagyszerűek voltak; könyveket írtak és lehetne írni Mária Antónia stílusáról. Ennek ellenére fokozatosan egyszerűbb divatot vezetett be Franciaországban. Kiterjedt volt a nélkülözőket segítő jótékonykodási tevékenysége is.

Ám az ellenségei számára a királyné köztük és a politikai hatalom, a Katolikus Egyház elpusztítása és a társadalom teljes felforgatása között állt. Mint a király szeretett felesége és mint nem csupán a trónörökösnek, hanem minden franciának az anyja, el kellett pusztulnia. 

Annak ellenére, hogy néhány történész mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy Mária Antóniának viszonya volt egy svéd diplomatával, folyamatosan kerülnek felszínre a királyné buzgó katolikus hitének bizonyítékai. Nemrég került árverésre Párizsban a korábbi királynénak, Marie Leszczyńskának, XVI. Lajos nagymamájának nagyheti misekönyve. A könyv a király hugának, Erzsébet hercegnőnek a kezébe került, ki osztozott bátyja bebörtönzésében. A börtönben a királyi család az év során napi szinten használta a misekönyvet, minden nap hangosan olvasva a mise szövegét. Később, mikor Mária Antóniát átszállították a Conciergerie-re a tárgyalására, a könyvet is magával vitte. A könyv a mai napig könnyen kinyílik itt-ott, többek közt a 310. oldalon, ahol az alábbiakat olvassuk:

„Alighogy [Jézus] felemelkedett mindezen emberek szeme láttára, máris szidalmazzák, és mindenfelől átkokkal és gyalázkodással vádolják. Végül még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy tekintetét az égre emelje: Atyám, kiáltja, bocsáss meg nekik, kérlek, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Tizenhét éves koromban jártam először Mária Antónia Kis-Trianonban lévő magánlakosztályán. Január volt, de a madarak daloltak a kertekben. Akkor, és ezt követő útjaimon az időtlenség erős érzetét tapasztaltam. Mások hasonló élményről számoltak be, mikor Trianon kertjeiben sétáltak. 

Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért írok Mária Antóniáról. Ennek egyik oka az, hogy folyamatosan találkozom olyan művelt emberekkel, akik tényleg azt hiszik, hogy azt mondta: „hát akkor egyenek kalácsot!”. Továbbra is találkozom keresztényekkel, akik azt hiszik, hogy Mária Antóniát valami égbekiáltó gonoszság, vagy legalábbis megbocsáthatatlan ostobaság miatt ölték meg. Mivel gyerekkorom óta olvastam róla könyveket, tudtam, hogy félreértik; csak további kutatások után jöttem rá, hogy mennyire hamisak a róla szóló általános hiedelmek.

Mária Antónia démonizálása a közgondolkodásban azonban szükséges a francia forradalom túlkapásainak igazolásához. Ha az embereknek hamis és torz képük van a történelemről, akkor nehezen tudják felfogni a jelent, és szinte lehetetlen bármilyen felkészültséggel szembenézni a jövővel.

A francia forradalomra nem volt szükség, egyszerűen azért, mert soha nem szükséges emberek tízezreit meggyilkolni. Reformokra bizonyosan szükség volt, de reformok tömeggyilkosságok nélkül is megtörténhetnek.

XVI. Lajos merész reformer volt. Nem félt szakítani a múlttal és eltörölni az elavult szokásokat, miközben új módszereket vezetett be. Lajos nem volt ellenálló a változásokkal szemben, bár általában így ábrázolják. A változások lassúak voltak, de idővel talán eredményesek lettek volna, ha az erőszakos felfordulások nem söpörnek el mindent.

Az erőszakot túl gyakran a szabadság és a demokrácia elérésének szomorú, de elkerülhetetlen eszközeként ábrázolják. A francia forradalom azonban nemcsak a társadalmi rendet borította fel, hanem végső soron a Katolikus Egyház elleni támadás is volt. Sok katolikust öltek meg, különösen azokat a parasztokat, akik nem akarták, hogy elvegyék a vallásukat.

A francia forradalom volt a mintája minden totalitárius rendszernek, amely azt követte, és továbbra is modellként szolgál azok számára, akik nemcsak a Katolikus Egyházat, hanem az egész keresztény társadalmat el akarják pusztítani.

A modern emberek Mária Antóniát a csillogásáért és a stílusáért szeretik, de leginkább a bátorságáért, amikor a csillogás eltűnt. Az ő tragédiája ókori görög társaihoz hasonló, de a teljes kétségbeesés eleme nélkül. A királyné ugyanis keresztény hősnő marad, és végét olyan erények jellemzik, amelyek sok acta sanctorum-ban megtalálhatók. Bár gyászoljuk őt, ugyanakkor felemelő érzéssel tölt el bennünket - hiszen a keresztény szeretet jellemzője a megbocsátás képessége.

Bármilyen hibái is voltak Mária Antóniának, kétségtelen, hogy türelmesen viselte a sérelmeket, és krisztusi módon megbocsátott ellenségeinek. És a megbocsátásának különösen természetfeletti aurája van. Amikor utolsó levelét írta sógornőjének, Erzsébetnek, órákra volt a haláltól. Félig vak volt, és egészsége megromlott. Egy megalázó, akaratát megtörni hivatott megpróbáltatáson ment keresztül. Kisfiát kirángatták a karjaiból, és azzal kínozták, hogy saját anyját vádolja vérfertőzéssel.

Ahhoz, hogy Mária Antónia képes volt megbocsátani azoknak a szörnyetegeknek, akik kisfia megrontásával próbálták őt tönkretenni, bizonyára Isten különleges kegyelmére volt szükség. Itt vannak a szavai Erzsébethez, akit szintén hamisan vádoltak meg:

„Egy dologról kell beszélnem veled, ami nagyon fájdalmas a szívemnek, tudom, hogy mennyi fájdalmat okozhatott neked a gyermek. Bocsásson meg neki, kedves húgom, gondoljon a korára, és arra, hogy milyen könnyű rávenni egy gyermeket, hogy azt mondja, amit a másik akar, különösen, ha nem érti. [...] Minden ellenségemnek megbocsátom a rosszat, amit velem tettek.”

A keresztény szeretet legyőzi a gyűlöletet. Csak az tudta megtenni ezt az ugrást a pokoli körülményekből a bátorság, a szeretet és a vértanúság magaslataira, aki őszintén hitt Jézus Krisztusban és szerette őt. És így Mária Antónia, a feleség és anya, aki tanúja volt családja szenvedésének, akinek férjét megölték, kisfiát meggyötörték, a keresztény bátorság példaképe minden idők számára.

Írta: Elena Maria Vidal.                                                                                                           Fordította: Uhel Péter.

Je suis Charlie Martel

Talán nem nagy baj, ha a fundamentalista liberálisok és a fundamentalista moszlimok között dúló háborúban egyik oldalra sem állunk. Köszönjük, megvannak a magunk hősei: Martel Károly, a kelet-római császárok, Hunyadi János, II. Lajos király, Zrínyi Miklós, Savoyai Jenő herceg,  III. Sobieski János király és még rengeteg más valódi hős.

Royalista a tévében

Egy igen régi írásunkban emlegettünk egy Wolverine-(Rozsomák)szerű monarchistát, aki humorral és nagy lendülettel adja elő véleményét. Most, hogy újra néztem a bejegyzéseket, rákerestem a videóra, és meg is találtam, így meg is oszthatom a kedves olvasókkal. Egy teljes fordítást persze szívesen veszünk.

Még egyszer Párizsban

Így az ősz utolsó és a tél első perceiben térjünk vissza egy gondolat erejéig a francia főváros egy érdekességéhez. Az úgy volt, hogy ezt a nagyon francia videót görgette elém a Facebook, amelyben ha semmi más nem is érdekes, az utcanév megadása mindenképp az, és ez engem rögtön a város on-line meglátogatására vett rá, ahol is a rue de Montorgueil-en virtuálisan battyogva ez a kép tárult elém:

Magyarország királynéja passzázs.

Nos, ezt nem hagyhattam annyiban, a valóságban is fel kellett térképeznem a helyet.

A rue de Montorgueil felől.

A passzázs másik oldala a rue Montmartre felől.

A Google Maps-en még nincsen ott a bejárat melletti vörös, kissé zavaros, elütési hibákat is tartalmazó információs tábla, így már csak ezért is érdemes volt ellátogatni. Először én rögtön a mártírsorsú Mária Antónia királynénkra gondoltam, de mint kiderült, egész másról van szó, bár hozzá is köze van a történetnek. A következőt írja a tábla:

"Párizs története - Magyarország királynéja passzázs. Királynévíz [ez az eau de la reine de Hongrie] és az azonos nevű párizsi átjáró. Jacques Hillairet az izgalmas Párizs utcáinak történelmi lexikonában (Paris, Editions de Minuit, 1963.) megemlít egy kicsiny átjáról az első kerületben, a Magyarország királynéja passzázst, mely a rue de Montorgueil 17 alatt kezdődik és a rue Montmartre 16. szám alatt van vége. Nem valószínű, hogy 45 méteres hosszúsága tette hírnevessé. Itt a neve lehet érdekes még számunkra. 

>>Magánátjáró, éjszaka zárva. 1700 körül készült el. Nemzeti tulajdonként 1797-ben adták el, azzal a feltétellel, hogy nyitva marad a nagyközönség számára, 1792 és 1806 közt Egyenlőség passzázs volt a neve. A forradalom előtt egy piaci eladó, Julie Bécheur lakta, aki Mária Antónia királynének adta át a piaci asszonyok egy petícióját. A királyné szívélyesen fogadta őt és észrevette, hogy Julie hasonlít Magyarország királynőjére [a franciában a két forma azonos], Mária Teréziára. Elvtársai csúfolódásból adták neki ezt a nevet, és ráragadt. Mária Antónia jóakaratú fogadtatása Julie Bécheur-ben loyalista érzelmeket keltett, ezek túlzott megnyilvánulása miatt a forradalom alatt lefejezték. A passzázs tulajdonosával is ez történt.<<

Íme, ezt olvassuk a könyvben. Ám egy könyv végi függelékben az író finomított ezen a kategorikus állításon. >> Bizonyos történészek számára ez azonban csak részben igaz, Julie Bécheur, a Nagypiac [a szomszédos la Halle] leggazdagabb gyümölcsárusa volt, 1776-ban meghalt (250.000 frank vagyont hagyva maga után). Szerintük a passzázs egy itteni királynévíz-tárolóról kapta a nevét, mely rozmaringszesz alapú parfüm használata igen elterjedt volt a XVII-XVIII. században.<< (cf. Codex, 1866.)

Szeretnénk, hogy valamely kolléga, avagy valamely párizsi helytörténész tisztába tenné ezt a kérdést. [sic!]

Claude CABANIS"

Nos, be kell vallanom, ennél szürreálisabb infótábla-szöveget még nem láttam, ahol a történész úr az utolsó mondatban felkéri a kollégákat a kérdés továbbtanulmányozására, mintha neki többre már ideje nem lenne. Mindenesetre itt van ez a két - nem teljesen eltérő - verzió, mindenki válogasson kedvére (gondolom mondanom sem kell, hogy melyik a mi kedvencünk), és ha bármi további információ felmerül a helyszínnel , vagy akár a rendhagyó ismeretterjesztési stílussal kapcsolatban, a kommentekben várjuk az információkat. 

A francia szál II. - Hitszegő franciák Buda ostrománál, 1686-ban

Történelem iránt érdeklődők számára kifejezetten ajánlott a Mohácsi csata blog. Buda visszavívásának egy számomra eddig ismeretlen részletét közli Rónay Gábor által: 1686: A „HITSZEGŐ FRANCIÁK" TITKOS SEGÍTSÉGE A TÖRÖKÖKNEK BUDA OSTROMÁNÁL címmel. A franciák már 1677 óta, a kurucoknak nyújtott pénzbeli támogatással akadályozták folyamatosan a török kiverését. Buda ostrománál azonban már az összeurópai keresztény ügyet árultak el hitszegésükkel. Ezt a gyalázatos árulást Johann Dietz naplójában örökítette meg, aki a brandenburgi csapatok felcsereként érkezett Magyarországra. Csupán a francia árulást érintő részleteket válogattam ki, az eredeti bejegyzést is érdemes elolvasni itt.

 

...Egyedül Franciaország Napkirálya vonakodott részt venni Buda felszabadításában, és mert nem kívánta hatalmi ellenlábasát, a Habsburg Birodalmat erősíteni, titokban ellenezte a törökök kiverését. XIV. Lajos nézete szerint, a Lotharingiai Károly és Szavojai Jenő herceg vezette szövetséges hadak keresztes buzgalma a franciak nemzeti érdekeit sértette. Ezért Párizs csak jelképesen képviseltette magát egy maroknyi csapattal, akiknek az igazi feladata az volt, hogy kilessék a Habsburg hadak erejét, csatakészültségét és taktikai- stratégiai képességeit.

[...]

Csak a franciak nem kívántak közös gyékényen árulni a szövetséges keresztény seregekkel a törökök ellen, akiket muzulmán vallásuk ellenére hasznos hatalmi ellensúlynak tekintettek. A Napkirály úgy fogalmazott udvaroncainak, hogy „jó az ha a császáriak el vannak foglalva [a török háborúval], mert az gyengíti őket". Így Franciaország csak jelképesen képviseltette magát, és önkénteseinek fő feladatává tette a Napkirály, hogy megfigyeljék a császári hadak erejét, fegyverzetét, taktikai- és stratégiai képességeit. Egyszóval, a francia vitézek kémkedni, nem harcolni mentek Buda nagy ostromához. Európa egy kritikus fázisában egyedül Franciaország követte - az európai hatalmak közül - szűken felmért saját nagyhatalmi érdekeit, a szövetséges seregek nagy kárára.

[...]

Magyar szempontból különös érdeklődésre tarthat számot Buda ostromának a legsarkalatosabb eseménye, melyet egyedül a német felcser jegyzett fel. Ő részletesen ismerteti a franciak megdöbbentő, eleddig ismeretlen, „áruló" katonai segítségét a kutyaszorítóba került törököknek az ostrom legválságosabb pillanatában. Miután személyes vagy akar nemzeti érdeke sem volt a leírt események kitalálásában vagy ferdítésében, írása perdöntő jelentőséggel bír.

Dietz mester szerint a titkos francia katonai segítség majd hat héttel hosszabbította meg az ostromot, és a szövetséges keresztény seregek tízezreinek az életébe került. Dietz mester leleplező feljegyzései megálltak ezen történész-detektív vizsgálatát. Ennek fényében ideje a franciák angolokat rossz hírbe hozó jellemkarcát - „perfidious Albion" - „hitszegő Franciaországra" átkeresztelni.

„1686 július 22-e sorsdöntőnek tűnt a keresztény seregeknek, amikor Don Gonzales, az újonnan érkezett spanyol hadmérnök belőtt a várba egy tüzes golyóbist" - írta Dietz mester. Ez a szerencsés ágyúlövés eltalálta a törökök Tophane lőszerraktár tornyát, mely a palotát a vár-negyedtől elhatároló árok mentén állt. Az viszont máig is vitatott, hogy Gonzales tábornok egy haubicaja vagy egy bajor tarack lövedéke okozta a szörnyű robbanást.

 

 

Magát a tényt számos forrás említi. A spanyol Don Francisco Fabro Bremundan szerint, ki egy rác szemtanú menekültet idéz, a robbanás megölt 1500 törököt és ledöntötte a Duna felé néző fal egy szakaszat. Ám hadászati és emberi következményeit csak Dietz mester jegyezte fel részletesen. „...Amint az egész lőporraktár szörnyű zajjal felrepült a levegőbe, 500 török katonával egyetemben, vagy 30 méternyi fal a védőkre szakadt. Az ég elfeketedett, kövek, föld és emberek repültek minden irányba. Én épp akkor őrségen voltam, és csak arra gondoltam, hogy eljött az egek és a világ vége. Vagy félóráig semmit se láttunk, csak port, piszkot meg füstöt, így hat nem tudtuk, hogy mi is történt igazából, bár a törökök szörnyű segítségkérő kiáltásai a várból sokat sejtettek".

[...]

Dietz mester naplója szerint „Ez lett volna a vár megostromlásának legjobb ideje. Mi akkor percek alatt elfoglalhattuk volna a belső várat. De mert a tábornok(unk) semmiképp sem tudott a főparancsnokkal, Lotharingia főhercegével megegyezésre jutni, és őt a támadásra rávenni, mi további hat hétig feküdtünk az árkokban és vesztettünk nagy sok katonát."

 

De az elmulasztott lehetőségen és a cselekvésképtelen, inkompetens főtisztek és hadparancsnokok dermedtségén kívül, a derék brandenburgi zsoldos-felcser egy s más megdöbbentő tényt is feljegyzett. Francia hadmérnökök, francia tüzértisztek és francia fegyverszakértők siettek a végveszélyben lévő törökök segítségére. Ezeket a védők nagy titokban ügyesen becsempészték az ostromlott várba. „A leszakadt várfalat a törökök [francia segítséggel] hamar kijavították, és megjavították védelmi vonalaikat. Ők éjjel-nappal erősítették a várat, és igen keményen védekeztek...Ők kutyába vettek minket, kik csaholnak, és csak vonyítanak fel a várra."

  

 

Dietz mester legsúlyosabb vádja az volt, hogy „az ostromló szövetséges sereget eláruló franciák" a legmodernebb hadmódszerekre tanították meg a sarokba szorított törököket, többek között új vegyi fegyverek használatara. „A sok török-párti francia tiszt segítségével, kik akkor már bent voltak a várban, a török védők mindenfele új hadi preparátumokat készítettek, és hadicselt találtak ki. Ezek között voltak kénkő, kénsav, foszfor-kénpor és bűzbomba zsákocskák, melyeket asszonyaik hánytak vasvillával az ostromlétrákon rohamozó katonáinkra. Ezek meg összeégtek ezektől a gyújtófegyverektől, és feketére vagy szénné égve és meztelenül, 50-esével meg százával vetették magukat pokoli szenvedésükben és haláltusájukban a Dunába, ekként keresvén írt iszonyatos sebeikre."

 

A brandenburgi borbély-sebész értetlenül figyelte a franciak által nyújtott hadisegély szörnyű árát, de szakmai szemmel értékelte a vegyi és tüzérségi fegyverek hatását. Bár ő leszedte a malasztot az áruló franciákról, annak indítóokait nem értette. De még ha valaki meg is magyarázta volna neki a Napkirálynak a Habsburg Birodalom gyengítését célzó politikáját, akkor sem fogadta volna el a szövetséges keresztény seregek elárulását. Az Európa közepét elfoglaló muzulmán hadak támogatása a kor vallási és erkölcsi felfogásaival teljes ellentétben voltak.

 

A Napkirály egyszerűen semmibe vette mindezt. Magyarország felszabadítása a pusztító 150 éves török megszállás alól nem volt Franciaország gondja. XIV. Lajos számára Európa keresztes hadjárata és a szövetséges seregek vallási buzgalma semmit sem jelentett, mikor ezek Franciaország nemzeti érdekeivel kerültek szembe. A Napkirály nagyhatalmi ambíciójáért a Magyarországot felszabadító seregek vérben fizettek. Franciaország felsőbbségét Európa kárára igyekezett megvalósítani...

220 éve

ezen a napon végezte ki a forradalmi söpredék XVI. Lajost, Franciaország legkeresztényibb királyát. Mint a régi rend egyik legnagyobb mártírjáról, idén is meg szeretnénk emlékezni Lajos királyról, aki ártatlanul adta életét egy olyan vérzivatarban, melynek nem kellett volna megtörténnie.

"Szent Lajos fia, emelkedj az égbe!"

R.I.P.

Közönséges társaság

Igen valószínű, hogy a térkép készítőjénél képtelenség velősebben megfogalmazni a köztársaság lényegét.

Az 1804. évi térkép forrása

MONARCHISTA AKCIÓ!

Az alábbiakban két nagyon érdekes videót lehet szemlézni, amelynek az a közös nevezője, hogy mindegyik a neves, és igen régi francia monarchista szervezet, az Action Francaise nevéhez köthető. A szervezet Charles Maurras tette igazán karizmatikussá és híressé a XX. század elejére, ugyanakkor ő állandósította a két legngagyobb téves tartalmat is mellé; a nacionalizmust és az antiszemitizmust. Maurras legnagyobb kitörési lehetősége az Egyház korai támogatása volt, amelyet azonban feláldozott valamifajta filozofikusabb panteista vagy éppen agnosztikus, de sokszor antiklerikális eszmeiséggel, amiért az Egyház nyíltan szembehelyezkedett vele, ő pedig az Egyházzal. (Maurras soha nem volt igazán vallásos, így vidáman vállalta a szakítást is.) Nem annyira helyeselhető a kollaboráció sem a német megszállás alatt, bár az is igaz, hogy a petainista államban nem minden volt egyértelmű, hiszen a nyílt szembefordulás a forradalmi (1789, 1848) hagyományokkal rendkívül örvendetes és perspektívikus volt. Az AF annyiban is mindenképpen figyelemreméltó, hogy a háború után egyre közeledett a (republikánus) jobboldalhoz, Le Penhez, de végül a republikánus nacionalistáktól azért igyekeztek távol maradni mindig is, a legnagyobb kompromisszum a gaulle-izmus valamilyen szintű támogatás volt. Le Pennek volt egy enyhe kísérlete a royalista, tradicionalista katolikusokkal valós szövetségre, de sajnos Le Pen esetében a katolicizmus, sőt a kereszténység csak ugyanúgy politikai szófordulat, mint ahogyan az AF esetében is mindig az volt sajnos. Bourbon-hűségükhöz, demokráciával szembeni kritikusságukhoz, szervezőkészségükhöz, a rendíthetetlenségükhöz azonban nem férhet kétség, több mint száz évvel az alapítás után sem. A Camelots du Roi pedig úgy látszik még mindig létezik, legalábbis a zászlók és dalok alapján biztos. Ez örömteli annyiban, hogy a kombattáns monarchizmus egyik első tömegszervezete volt, amelyben kifejezetten munkások, parasztok vettek részt és tanították móresre a vörös és republikánus propagandistákat kevés szóval és több ütleggel. Semmi forma ruha, csak zászlók, kemény öklök, meg frissen vasalt ing. Kellemes testmozgások lehettek, melyek (úgy látszik az 1989-es video alapján)  manapság is előfordulnak …
 

 

Gyertyás megemlékezés, énekekkel a mártírsorsú XVI. Lajos királyra (2007) Párizsban, hosszú 

felvonulással.

 

 

Rendőri attak a francia monarchisták ellen, őkett ma nálunk lázongóknak, csőcseléknek mondanák (1989). Hangulatos archív anyag, amit az is megtold, hogy a rendőrök a gyülésüket verték szét, de a CdR és a AF ezt nem hagyta annyiban.