Trianonon innen és Trianonon túl

Először – e gyászos évforduló kapcsán – arra gondoltam, hogy rakjuk végre már helyére a dolgokat! Azonban sok dolog van a földön, amivel szemben bajos harcolni – mint akár a gravitáció, a vizek folyása, az Igazság vagy a Rend – ám valami ilyesfélék lehetnek az aforizmák, az idézetek és azok szerzőségei.

Gondolhatnánk itt az elhíresült Széchenyi bölcsességre akár, amelyben a gróf arról elmélkedne, hogy minden népnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Jól hangzik, de semmi köze a Legnagyobb Magyarhoz. De persze ez kit érdekel? Hiszen legbelül érezzük a mondottak igazságát; azt, amit át akarna adni – s az bizony valódi üzenet, bárki is találta ki e hamis mondatokat.

Ugyanígy vagyunk a híres „Magyar az, akinek fáj Trianon” idézettel.
Sőt, olvashattuk már úgy is, hogy: „Magyar az, akinek fáj Trianon, a többi csak állampolgár” – más változatban: „a többi csak országlakó” – illetve úgy is, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon és büszke 1848-ra”.
Láttam már e mondatok alatt Illyés Gyula, Wass Albert, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, de még Kádár János nevét is feltüntetve.

Mivel manapság szokás lett kőbe vésni, zászlóba hímezni a magyarságról szóló bölcs mondásokat, természetesen ezeket a gondolatokat is már régen kőbe vésték.
Rosszul tették.
Mert nem tudjuk, ki mondta. S ha Illyés, az egykor a Rózsadombon lakó mondott is volna ilyet valahol valamikor; feltehetően csak idézhette. Na, de kitől?
Aki tudja a megfejtést, ossza azt meg velünk!

Trianon fájdalma a legkorábbi időktől már az irodalomban, a költészetben is megjelenik. Nem megrendelésre – mint mondjuk a „Magyar írók Rákosi Mátyásról” antológiában –, hanem spontán és legbelülről jövő őszinte fájdalommal. Ahogy a Kosztolányi szerkesztette „Vérző Magyarország” antológiában még a liberálisnak tartott Karinthy is így zokog a „Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára” című írásában, a Trianon tulajdonnéven merengve:
„… De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Mint az egyik mai, enyhén szinkretista ifjúsági regényben, ahol a főgonoszt nem szabad néven nevezni. A szó kiejtése – az idea materializációjaként – is káros és visszahathat annak kimondójára.

Szalay Károly egy a Demokratában közzétett publicisztikájában elemzi gyönyörűen Karinthy Trianon-fájdalmát. Külön kitérve az egykori „Képes Ábécé” írására, amelyben a keresztre feszített Krisztus feje felé éppen a liberális Karinthy írta fel saját kezűleg az INRI helyett a „Magyarország” szót. Annak a fájdalomnak a sűrítményeként, amelyet a ma őt elődjének tartók képtelenek átérezni. S ha Szalay Károly így látja a mai szellemi közállapotokat, neki hihetünk, hiszen tudását nem Google keresésekre alapozza, hanem hatalmas és klasszikus műveltségére; úgyis, mint – talán – az egyik utolsó pesti magyar polgár… s akiről méltánytalanul keveset beszélünk manapság (s nyelvi leleményeit is csak majd halála után fogják/fogjuk dicsőíteni, felismerve majd benne egykor a valaha köztünk élt géniuszt. Bár ez sem biztos, mert mint mondottam: ő csak egy… agyonhallgatott pesti polgár).

Nem tudjuk tehát, ki írta ezt az aforizmát, s nem tudjuk ki – vagy kik – szerkesztették át ilyenre meg olyanra, egyéni érzékenységeiknek megfelelően. Mégis valami rettentő bölcsesség sűrűsödhet benne össze, ha a köztünk élő Bauer-, Dániel-, valamint „Ungváry Rudolf mértékegységű idióták” szemét – s rajtuk keresztül a létező ballib média érzékenységét – annyira csípik ezek a szavak.
Talán egy „sarokkövet” rakott elénk ezzel a gondolattal a névtelen szerző. A sorok között olvasni megtanult nemzedékek ilyenkor azonnal tudják a balról jövő minden tagadásról, hogy érdemes azt alaposan elolvasni, mert Igazság rejtőzhet a tagadás mélyén.

Mert gondoljunk bele abba, hogy amíg az egyébként tiszta lelkű és verseiben Trianontól később szintén meggörnyedő Juhász Gyula is, 1918-19 hagymázos napjaiban mekkora marhaságokra ragadtatta magát! Hová figyelt, mire koncentrált? Amikor pedig – a dicsőséges Székely Hadosztály szerveződése idején – már jól látható volt, hogy mitől kellene megóvni a Hazát és mihez kívántatna ember a gátra.

„Az eszperantó (…) eszméje most kezd diadalmaskodni a harmadik internacionálé, az öntudatra ébredt világproletariátus világraszóló megmozdulás nyomán. Az eszperantó igaz hívei kell, hogy az új társadalmi hitnek, a kommunista világrendnek is őszinte, becsületes hívői és becsületes propagálói legyenek … Kell, hogy az eszperantó hívei és beszélői is hirdessék a Marx evangéliumát: Világ proletárjai egyesüljetek! … Hogyan is zeng az Internacionál? Nemzetközivé válik Holnapra a világ! Addig is tanuljatok, készüljetek!” (Délmagyarország; 1919. március 29.)
Igen, ezt a nemzetet már régóta az írástudók árulása kíséri… Miért? Érdekes a kérdés. Kik azok, akik elárulják, és később sem jönnek rá az árulásukra; sőt az árulás fogalmát is tagadják? Kik ők?
Lám, még a legjobbakat is megtévesztették 1918-19 hazug, vérgőzös szólamai, s milyen könnyen levették tekintetüket intellektueljeink arról a szemük előtt zajló borzalomról, amit ma csak úgy nevezünk egy szóval: Trianon.
[S most az eszperantóról vallott juhászi nézeteket ne is elemezzük.]

Újra és újraéljük a 20-as évek rettenetét már 93 éve. S nincs is rá jobb kifejezés – amikor a felelősöket keressük – mint Benda szavai, amit Babits olyan elgondolkodtatóan ültetett át hazai viszonyainkra: mert Magyarországot 1920 előtt valóban az írástudók árulták el.
A rendkívül kis példányszámú „Nyugat” mögé rejtőzött liberális kútmérgezők, akik saját magukat nevezték ki félistenné, s ha valaki nem hozta a „normát”, rendkívüli gyorsasággal penderült ki mesterséges, ám biztos megélhetést nyújtó Parnasszusukról.
Aztán 45 évig mást sem hallott két nemzedék, hogy a Nyugat „így” meg „úgy”; s ha valaki a „Napkelet” nevezetet akár csak megemlítette… hát ő is penderült rögvest a kommunista Parnasszusról.

Ma vannak, akik azért duzzognak Európát szemlélvén, hogy az Uniót „a 68-asok irányítják” – hát ők szíveskedjenek körülnézni írástudóink elárulta, vadregényes hazánkban: mert e Hont máig a poszt-nyugatosok irányítják. És áruljál, és árulják, és elárulják újra és újra.
S ha nem értjük Trianont és a körülötte kibontakozó mai méltatlan csatákat, hát ne felejtsük el, hogy ez még mindig ugyanaz a harc, amely egykor Trianon szellemi előfutára volt.
Ez még mindig az egykori Nyugat gerjesztette és máig véget nem ért küzdelem. Egy ’Never ending story’.

Trianon önmagán túlmutató fogalommá vált.
Fogalmak csúsztak egymásba, de mégis mind valamiképp iránytű lett. A „tudom hogy tudod hogy tudom” hazug világában minden a balliberálisok elítélte szó, kifejezés, jelkép mind-mind egy irányba mutat: vissza az egykor volt, de eltaposott kiirtott, kirángatott, lehazudott, valaha volt működőképes értékek világára.
Ezért hallunk mindig csatazajt a magát ma éppen baloldalinak nevező liberális országrontók térfeléről, ha felbukkan egy-egy varázsszó, egy-egy jelkép, amely megpróbálja visszaidézni a normalitást.

Az ország egyik része így él ma Trianonon innen – a másik pedig Trianonon túl.
Ezért bosszantja ezeket az embereket a meghatározás, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Amit – ismét mondom – nem találtam sem Illyés, sem Karinthy műveiben. S tudják mit? nagyon örülnék neki, ha a Szalay Károly emlegette Karinthy kritikai összesben felbukkanna, s kiderülne, hogy tőle származik ez az absztrakció. Így talán kiderülhetne a csonkahoni bal legnagyobb hazugsága: a meddő és hiteltelen megosztásra törekvés.

Mert a magyarországi bal nem tanult semmit és semmit nem felejtett. Ha én Trianont mondok, ő december 5-ével replikázik; ha én „Magyar az, akinek fáj Trianon”-t mondok, ő rávágja, színlelt meghatottságtól nyirkos szemekkel idézve Bibót: „Demokrata az, aki nem fél”.

S közben nem jön rá a szerencsétlen, hogy – éppen a saját definíciója szerint – pontosan ő az, aki nem tekinthető „demokratának”. Hiszen fél. Hiszen retteg! Gyűlölve, acsarkodva, habzó szájjal idegenkedik, undorodik, ódzkodik. Mindentől, ami magyar – mert az neki „kirekesztő”. Retteg a Turultól, retteg az árpád-sávtól, még a történelmi Magyarország kontúrjaitól is, de a Szent Koronától, a Szent Jobbtól, Mindszenty hercegprímástól és Trianontól is, egy-egy lelátói csasztuskától, s mostanság már akár jelentéktelennek tartott szavaktól is.

Mert a balliberális tudja, hogy egyenlő terepen ő biztos vesztésre van ítélve. Megköti hát ellensége kezét, lábát; véletlenül se legyen képes védekezni. Elveszi a szavait. A Szót. Az Igét. Hiszen jól tudja: megmásíthatatlan bukása írva vagyon… Ezért a bal bemenekül védművei – a szómágiák világa – mögé; és ha kell, relativizálja, megmagyarázza akár azt is, hogy Trianon jó volt, Trianon szép volt, Trianon helyes volt. És elrendeli, hogy ebben holnaptól kötelező legyen hinni.
De ő maga – eközben – nem hisz ezekben. Hisz’ a bal nem hisz valójában semmiben, csak saját magában; csak a nehány golyóba összevissza gyúrt semleges salakban; csak a balban, csak véd- és dacszövetségükben – neki Trianon csak egy casus belli, csak egy ellenséges lobogó, egy gyalázatos kép, csak újbóli lehetőség a nemzetbe rúgásra.
A nemzet fogalma iránti érzéketlenségük ugyanis közmondásszerű.

Nem akartak ők sosem választ adni Trianonra – hiszen az nekik sosem volt kérdés. Akkor sem, amikor lehetőségük volt rá. A kelekóla Hruscsov vagy a géniuszi Ceauşescu idején sem. Miért lenne hát ez kérdés mai örököseiknek? Hallgassuk csak meg jelenlegi trianoni nyilatkozataikat!

Amikor arról beszélnénk, hogy Trianon „nem kibeszélt kérdés”, valójában a bal hamis fogalom meghatározásainak ülnénk fel.
Mert Trianon nem „kérdés” – Trianon valódi jelkép. Trianon egy érzés. Mindazé, amit a nemzetközi bal a nyakunkba szabadított testvéri tankokkal; mindazé ami kizárta egykor a nemzeti önvédelmet; mindazé, hogy Mustafa Kemal helyett ők egy emberileg és szellemiekben is alkalmatlan, magyarnak is selejtes senkit szabadítottak ránk; ahogy mindig is tették szemeteskukákból előrángatott, kérészéletű, megcsinált „hírességeikkel”.
Trianonon innen és Trianonon túl.
Mert Trianon valóban királyvízzé vált.

Per Spegulo



[Ezen írás első változatát pár napja már elkészítettem. Ezúton köszönöm minden kedves hozzászólónak, aki tévedésemre felhívta a figyelmemet! Üzenem, hogy a részletekben igazuk volt; ezért ki is javítottam az írást; s hálás vagyok, hogy azt aktualizálhattam.]

Jobb és bal

Manapság sokszor és sok helyen halljuk felmerülni a következőket: a jelenkorban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma már nem jelentenek olyan magától értetődő politikaelméleti irányvonalakat, amelyet mindenki egyértelműen  el tudna különíteni egymástól, ezek a „címkék” már nem takarnak reális tartalmakat, tulajdonképpen elavultak. A jobboldalinak bélyegzett pártok például gyakran olyan irányvonallal azonosulnak, amelyet hagyományosan a baloldal eszköztárát alkotják (lásd pl. a „red tory” kifejezést az Egyesült Királyságban) a baloldal pedig nem egy esetben használ fel olyan elemeket amelyek hagyományosan a jobboldalhoz társíthatunk.  A királypártiak között is hallani olyan hangokat, amelyek szerint a monarchia „egyesítő” eszméje a bal és jobboldali „megosztottság” fölött állva, mintegy végérvényesen szükségtelenné tenné ezeket, feloldván egy érdekegyesítő szintézisben.

Egyetértünk azzal, hogy a "baloldal" és a "jobboldal" valóban elég szerencsétlen kifejezések, - talán azért is, mert felettébb baljós csillagzat alatt születtek: a „nagynak” csak bizonyos fekete humorral élve nevezhető francia rebellióhoz kapcsolódóan. Ettől függetlenül szerintünk lehet, sőt bizonyos körülmények között szükséges is ezeket a fogalmakat használni, igaz csak akkor, ha pontosítjuk az idevonatkozó meghatározásainkat. A fogalompárt lehet  éppen a - szűkebb történeti értelemben vett „modernitás” termékeinek is tekinteni -, de azt már nem mondhatjuk, hogy úgymond a "francia felvilágosodást" megelőző időszakban ne léteztek volna legalábbis olyan, ezekkel paralelnek nevezhető jelenségek, amelyeket visszamenőlegesen, mint baloldali és/vagy jobboldali jellegű politikai formációkat lehetne értékelni és azonosítani. Ha szeretnénk egy rövid – és ebből következően sajnos némileg szimplifikáló – definíciót adni a jobboldaliság és a baloldaliság lényegéről akkor szerintünk a leghelyesebb az volna, ha ezt a szabadság és az egyenlőség  ellentétes értelmű viszonyával világíthatnánk meg. Amíg a baloldaliság szerint a szabadság előfeltétele az egyenlőség, addig jobboldali szemszögből az egyenlőség nem más, mint a szabadság tagadása. Jobboldalinak ilyen értelemben az tekinthető, aki elismeri hogy a világnak van egy bizonyos hierarchikus ontológiai struktúrája, (amelyet mi „a természetes rendnek” hívunk) a dolgok lényegileg különbözőek, tehát szabadságuk éppen egyenlőtlenségükben nyilvánul meg. A baloldal szerint viszont ilyen értelmű különbözőség nem létezik, az egyenlőtlenség tehát: bűn. A baloldal éppen ezen meggyőződéséből kifolyólag szeretne mindent egy szintre hozni, (egalitarizmus) ezt vélve igazságosság lényegének. A baloldal számára tehát nem létezik a „természetes rend” fogalma: alapelve a hasonlóság, az izonómia. Kuehnelt-Leddihnt idézve: „Az egyenlőség csak akkor lehetséges, ha elmozdítjuk a hegyek csúcsait és feltöltjük a völgyeket.”

A néven ugyan nem nevezett „baloldaliság” már jóval 1789-et megelőzően jelen volt a világban. Az 1642-es kezdetű angol polgárháború folyamán a királyt vérpadra küldő, majd a diktátori hatalmat is megkaparintó Oliver Cromwellt például nehéz lenne nem baloldalinak nevezni. Nem is beszélve azokról, akik még nála is jóval baloldalibb eszméket vallottak, például a levellerekről (a kifejezés tükörfordítása: „egyenlősítők”), sőt olyannyira létezett baloldaliság, hogy a náluk is radikálisabb ú.n. diggerek, már be is vezették néhány kisebb közösségben a kommunizmust. (Egészen addig persze, míg ki nem irtották őket a saját korábbi elvbarátaik.) Érdemes utánanézni, hogy ezek a nézetek miből táplálkoztak. Sokkal inkább vallási, mint kifejezetten politikai eszmékből: gyökerük a kálvinizmust tovább radikalizáló puritanizmus, amely már XVI-XVII. századi virágkorában is nagyon sok olyan elemet tartalmazott, amelyet a későbbi, tisztán politikai baloldal felhasznált. (Carl Schmittet idézve nem feledkezünk meg arról, hogy politikai fogalmaink mögött általában teológiát találunk.) Közel két évszázaddal a polgárháborút megelőzően vizsgálhatjuk a husziták és a táboriták utópikus elképzeléseit is - a vagyonközösségre és földközösségre (és egyéb bizarr gyakorlatokra, például „nőközösségre”) - épülő "társadalmak" létrehozásával kísérleteztek az egyenlőség jegyében. Erről a későbbi „radikális baloldaliak” még álmodni sem mertek. Ha még korábbra megyünk vissza az időben, akkor a középkorban baloldali vonásokat fedezhetünk fel John Wycliff „politikai teológiájában” és az angliai lollardok tanításaiban, vagy a dél-francia katharok, és valdensek/albigensek, valamint a balkánon elterjedt bogumilok nézetei között is. De ha egészen a "gyökerekig" akarunk ásni, akkor vizsgáljuk meg a görög-római antikvitás cinikusainak vagy azoknak a "szofistáknak" a nézeteit, akik totális relativizmust, egyenlőséget, ateizmust, materializmust és szkepticizmust hirdettek, az olyan filozófusok fellépését szinte „kiprovokálva” mint Szókratész vagy Platón. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy "baloldaliság" (vagy legalábbis valami, ami azzal párhuzamba állítható) mindig is létezett, a különbség csupán annyi, hogy a múltban a jobboldal-ekvivalens nézetek voltak dominánsak, a jelenben viszont szinte már nem is beszélhetünk ilyen értelmű jobboldaliságról, csupán a baloldal különböző "árnyalatairól." Számunkra, akik a jobboldaliságot a fent meghatározott értelemben valljuk, nem lenne célravezető ezt a dichotómiát "meghaladni" - ebből újabb identitásvesztés következne, amelyből természetesen megint a baloldal profitálna.

A királyság kérdéséhez konkrétabban is kapcsolódva: az is felmerült, hogy vajon egy esetleges  „baloldali” kormányzat léte hogyan lenne összeegyeztethető az alkotmányos (és nem „ceremoniális”) monarchia általunk vallott koncepciójával. A király a nép beleegyezésével és a nép javára kormányoz, éppen ezért nem fogadhat el egy olyan kormányzatot, amely inherensen egalitárius, vagyis monarchia-ellenes, hiszen (ha valóban és nem csak nevében „baloldali”) olyan reformokat eszközölne, amelyek végül magát a rendszert lehetetlenítenék el.

Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy intranzigens baloldali kaphat bármennyi kedvezményt elképzeléseinek véghezviteléhez, attól nem lesz a királyság híve, ezzel szemben a monarcha komoly híveket veszíthet el az ilyen kedvezmények adásával. A baloldaliság szerintünk teljes egészében patológia, nem pedig "egy másik út a haza boldogulására." Ha a király szerepe csupán annyi lenne, hogy egyszerűen rábólint a „többség” pillanatnyi akaratára, az semmilyen érdemi változást nem jelentene, és - mint ahogy már számtalanszor említettük - a magyar Alkotmánnyal mélyen ellentétes lenne egy „kirakat-monarchia” létesítése. 

A baloldali ember egy módon válhat a rendszer teljes jogú tagjává: ha elfogadja, hogy a nép nem legitimál, nem áll a király fölött, hiszen a király áll a nép fölött, minden hatalom Istené és a királyt végső soron nem az köti, hogy a nép adott esetben a rövid-távú érdekeit követve kire voksolt, hanem az ország hosszabb távú jólétéért vállalt felelősége. Nos, ha pedig valaki ezt elfogadja, innentől kezdve pedig már nem nevezhető baloldalinak. (Pontosan ez a gyakorlat működött egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a kifejezetten baloldali pártok, mint a szociáldemokrata és a kommunista, nemhogy kormányt nem alakíthattak, de még a parlamentben sem volt helyük.)