A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nándorfehérvár. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Nándorfehérvár. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. júl. 23.

Nándorfehérvár - Orbán nagyágyúja

Most hogy mindenki kötelességének érzi megemlékezni a nándorfehérvári diadalról és a hősökről, nekem egyáltalán nincs kedvem róluk beszélni.

Le a kalappal előttük, csak az zavar, hogy ma olyanok dicsérik őket, akik tegnapelőtt még esténként, szinte kéjes gyönyörrel olvasták fel a rádióban a „Kommunista kiáltvány” gyermekek épülésére átdolgozott változatát.

És egyáltalán… mi az hogy még mindig „SZ”-t kell elviselnem a rádióban, akit hallgatva felfordul a gyomrom és még szinte azt is látom lelki szemeimmel, ahogy a protézisragasztó hirtelen elengedi a szájpadlását és a fogsora a mikrofonon koppan.

Nem a kora zavar. Meg egyébként is: a kor sem nem érdem, sem nem bűn, csak egy adat… s az akár még tiszteletre méltó is lehetne, ha az nem egy kommunista áruló kora lenne. Az zavar, hogy a III/III-as stricinek senki nem mondta meg még: „Gyuri bácsi, húzzá’ e’ inne’ hama’, de izibe’, sovány-malac-vágtába’! Örülj, hogy nem ragasztgatják össze a lakásod ajtaját!”
Vagy ahogy egy kortársa mondta 1958-ban: „Kiemelni kívánom továbbá, hogy politikai síkon nincs fiatal- vagy idősebb korú vádlott.”

De nem! Ő, ők mai napig „közszerepelnek”.

És ez magáról a mai rendszerről is sokat elárul. Sapienti sat! A padsoraikba bevesznek egy 56-ost, és tűrnek, sőt buzdítanak egy besúgót a munkára („érdemei” folyamatos felemlegetésével, egyben bűnei elhallgatásával – nem tudom a veséjüket levertek ugyanígy méltányolják-e az érdemeit?), sőt naponta megemlékeznek „minden hullámhosszon”, méghozzá pozitív felhanggal ezekről az árulókról – és ez maga a „SZ-izmus.” Büszkének lenni az árulásra.

Így, ilyen hangulatban, Nándorfehérvár kapcsán én másról szeretnék beszélni.
Orbánról!
Orbán mesterről.
Illetve az ő nagyágyújáról.

Ma a British Museumban
Nándorfehérvár előtt 3 évvel – de hiszen ezt mindenki tudja – foglalta el II. Mehmed Bizáncot, Konstantinápolyt – illetve ami maradt belőle. Ugye az is megvan, hogy – miként később a Titanicot elsüllyeszthetetlennek – ezt a várost is bevehetetlennek tartották.

II. Mehmed viszont bevette. Mert rájött, hogy a „modern hadviselés” kulcsa a tüzérség.
(Ezzel a tudással később mily sokan csinálnak majd karriert…)

S mivel közelről nem tudta a megfelelő pontokat porrá töretni, hát a Boszporuszon túlról kellett ágyúznia. Csakhogy… Csakhogy! Csakhogy. Ki csinál nekik ilyet?
Ugyanis abban a korban még nem volt olyan ágyú, amely át tudta volna lőni a tengerszorost, méghozzá úgy, hogy megérkezve még elegendő romboló erővel rendelkezzen.

Itt jön képbe Orbán. Mert nagyon nem ismert epizódja a történelemnek, hogy Bizáncot enélkül a bizonyos Orbán mester – „a magyar”, mint írják – Orbán ágyúöntő mester nélkül II. Mehmed sosem tudta volna bevenni Róma utolsó maradékát, a klasszikus kultúra egyetlen maradványát szétrombolni. Visszaállíthatatlanul és pótolhatatlanul.

Szóval ma én ma inkább az árulókra, a kollaboránsokra, a „töröközőkre” szeretnék inkább emlékezni. Azokra, akik elkészítik a világ legnagyobb ágyúját – mert az volt nagyon sokáig – de az ellenségnek. És nem volt erkölcsi skrupulusuk.

Mint az „SZ”-eknek, az „M”-eknek, akik majd hogy nem még verik is a mellüket ma a büszkeségüktől: „Igen, segítettem elárulni a hazát! Igen, én vagyok a szemét, és büszke is vagyok rá! Igen kommunista ügynök voltam! Én vagyok a modern kor töröközője.”

Ezért nincs kedvem emlékezni – amíg ezek az árulók itt élnek közöttünk.

Orbán ágyúja elhomályosítja a hősök dicsfényét.

Ilyen korban élünk. Nincs mit ünnepelni. Nincs kedvem ünnepelni. A köztünk élő árulók lopják el az ünnepet.

2011. júl. 25.

A nándorfehérvári diadal

Most pénteken, július 22-én volt pontosan 555 éve, hogy a több mint kéthete tartó ostrom lezárásaként a Hunyadi János, Szilágyi Mihály és Magyarország védőszentje, Kapisztrán Szent János vezette csapatok Nándorfehérvárnál legyőzték és megfutamították az Oszmán Birodalom hadseregét. Olyan dicsőséges csata volt ez, mely megmutatta a győzelmes egység erejét és a keresztény Európáért folytatott harc fontosságát. A Konstantinápoly eleste után három évvel zajló ostrom jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a hódító iszlám hetven évig szüneteltetni kényszerült háborús törekvéseit.


A harcos kezek közül nagyon is kitűnik Szent János, a hős teológus, hitszónok, inkvizítor és katona, aki hetven éves ferences szerzetesként is a hadakat vezette ebben a csatában. Szent János már előtte sok időt töltött Magyarországon, az Egyház testébe harapó, destruktív eretnekségek ellen lépett föl az egész térségben. Kiválló szónokként híres buzdító beszédeivel, a Szentlélek segedelmével lelkesítette a szerb, német, horvát, cseh és magyar anyanyelvű keresztes katonákat a hatalmas túlerőben lévő oszmán seregek elleni harcra, majd személyesen is részt vett a csatában. A hatalmas diadal után ő is, mint a nagy hadvezér, a török rettegett ellensége, Hunyadi János is pestisben halt meg, 1456. október 23-án. Végül 1690-ben VIII. Sándor pápa avatta szentté.


Emlékezzünk ezekre a nagy emberekre, akik rengeteget tettek hazánkért a törökellenes harcok során és akik nélkül ma, meggyőződésem, hogy sokkal kevesebbek lennénk. Tiszta katolikus hitük, önfeláldozó, önzetlen hozzáállásuk és a közvetlen veszélyben is megmutatkozó hatalmas bátorságuk legyen példa a mai szellemi métely ellen küzdő keresztesek számára. Adja Urunk, hogy emlékük, ahogy a déli harangszó is jelzi, örökké éljen a nemzet szívében!

Köszönet, mint oly sokszor, a Wang-folyó verseinek!