Le a kalappal előttük, csak az zavar, hogy ma olyanok dicsérik őket, akik tegnapelőtt még esténként, szinte kéjes gyönyörrel olvasták fel a rádióban a „Kommunista kiáltvány” gyermekek épülésére átdolgozott változatát.
És egyáltalán… mi az hogy még mindig „SZ”-t kell elviselnem a rádióban, akit hallgatva felfordul a gyomrom és még szinte azt is látom lelki szemeimmel, ahogy a protézisragasztó hirtelen elengedi a szájpadlását és a fogsora a mikrofonon koppan.
Nem a kora zavar. Meg egyébként is: a kor sem nem érdem, sem nem bűn, csak egy adat… s az akár még tiszteletre méltó is lehetne, ha az nem egy kommunista áruló kora lenne. Az zavar, hogy a III/III-as stricinek senki nem mondta meg még: „Gyuri bácsi, húzzá’ e’ inne’ hama’, de izibe’, sovány-malac-vágtába’! Örülj, hogy nem ragasztgatják össze a lakásod ajtaját!”
Vagy ahogy egy kortársa mondta 1958-ban: „Kiemelni kívánom továbbá, hogy politikai síkon nincs fiatal- vagy idősebb korú vádlott.”
De nem! Ő, ők mai napig „közszerepelnek”.
És ez magáról a mai rendszerről is sokat elárul. Sapienti sat! A padsoraikba bevesznek egy 56-ost, és tűrnek, sőt buzdítanak egy besúgót a munkára („érdemei” folyamatos felemlegetésével, egyben bűnei elhallgatásával – nem tudom a veséjüket levertek ugyanígy méltányolják-e az érdemeit?), sőt naponta megemlékeznek „minden hullámhosszon”, méghozzá pozitív felhanggal ezekről az árulókról – és ez maga a „SZ-izmus.” Büszkének lenni az árulásra.
Így, ilyen hangulatban, Nándorfehérvár kapcsán én másról szeretnék beszélni.
Orbánról!
Orbán mesterről.
Illetve az ő nagyágyújáról.
 |
| Ma a British Museumban |
II. Mehmed viszont bevette. Mert rájött, hogy a „modern hadviselés” kulcsa a tüzérség.
(Ezzel a tudással később mily sokan csinálnak majd karriert…)
S mivel közelről nem tudta a megfelelő pontokat porrá töretni, hát a Boszporuszon túlról kellett ágyúznia. Csakhogy… Csakhogy! Csakhogy. Ki csinál nekik ilyet?
Ugyanis abban a korban még nem volt olyan ágyú, amely át tudta volna lőni a tengerszorost, méghozzá úgy, hogy megérkezve még elegendő romboló erővel rendelkezzen.
Itt jön képbe Orbán. Mert nagyon nem ismert epizódja a történelemnek, hogy Bizáncot enélkül a bizonyos Orbán mester – „a magyar”, mint írják – Orbán ágyúöntő mester nélkül II. Mehmed sosem tudta volna bevenni Róma utolsó maradékát, a klasszikus kultúra egyetlen maradványát szétrombolni. Visszaállíthatatlanul és pótolhatatlanul.
Szóval ma én ma inkább az árulókra, a kollaboránsokra, a „töröközőkre” szeretnék inkább emlékezni. Azokra, akik elkészítik a világ legnagyobb ágyúját – mert az volt nagyon sokáig – de az ellenségnek. És nem volt erkölcsi skrupulusuk.
Mint az „SZ”-eknek, az „M”-eknek, akik majd hogy nem még verik is a mellüket ma a büszkeségüktől: „Igen, segítettem elárulni a hazát! Igen, én vagyok a szemét, és büszke is vagyok rá! Igen kommunista ügynök voltam! Én vagyok a modern kor töröközője.”
Ezért nincs kedvem emlékezni – amíg ezek az árulók itt élnek közöttünk.
Orbán ágyúja elhomályosítja a hősök dicsfényét.
Ilyen korban élünk. Nincs mit ünnepelni. Nincs kedvem ünnepelni. A köztünk élő árulók lopják el az ünnepet.
