Egység a sokféleségben

Ismételten kapunk olyan kritikákat olvasóinktól, amelyek a Regnum! Portál egyfajta „szellemi letisztázódását” kérik számon rajtunk, bizonyos itt megjelenő politikai, politológiai, közjogi, filozófiai és vallási álláspontok inkonzisztens voltát hangsúlyozva.

Való igaz hogy a szerkesztőség az utóbbi fél évben némileg átalakult és bővült – így elkerülhetetlenné vált, hogy a minden szerző magával hozza azokat a csak rá jellemző szellemi inspirációkat, nézőpontokat, megközelítéseket, amelyek eltérő aspektusból világíthatnak rá ugyanarra a problémára – az eltérő megfogalmazás, a különböző hangsúlyok elkerülhetetlen kiéleződése pedig még az is lehetővé teszi, hogy egy-egy cikk adott esetben táptalajt adjon az inkoherencia és az inkonzisztencia vádjainak.

Mindezzel együtt nem érezzük, hogy ez az elkerülhetetlen divergencia az esetek többségében egy olyan irányba vezetné a portált, amely szétfeszítené az együttműködés kereteit. Vannak ugyanis olyan alapelvek, amelyeket tekintve mindannyian egyetértünk, és amelyek meghaladják a partikuláris nézetkülönbségek eltéréseit. A francia forradalom kitörésekor de Maistre elismerően olvasta Burke Töprengéseit, ettől függetlenül a két szerző sok esetben eltérő szociológiai, kulturális, gazdasági, sőt, vallási nézeteket is vallott.

Ismételten szeretnénk hangsúlyozni, hogy a Regnum! Portál egyfajta ismeretterjesztő funkciót is be kíván tölteni: bemutatunk mindent, amely valamilyen formában kapcsolható a monarchizmushoz, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljes mértékben azonosulni tudnánk az összes itt megjelenített állásponttal, sőt akár az egyes szerzők értékelése és viszonyulása között is lehetnek eltérések.

Az egyik legsúlyosabb vád az, hogy mintha a portálon egyfajta „legyen király és azzal minden rendben van” álláspont jelenne meg. Természetesen, csak azért mert egy nemzet vagy egy ország úgymond megtartotta a monarchikus államformáját nem lesz automatikusan példaértékű számunkra, főleg ha ez csak egy teljesen üres keret mindenféle valós társadalmi tartalom nélkül. Valóban, sok esetben ez történik az általunk gyakran hivatkozott nyugat-európai monarchiák esetében is, ezt mi is világosan látjuk - azonban azt sem tévesztjük szem előtt, hogy a semminél még ez is, egy ilyen monarchia is több! E sorok írója személy szerint úgy látja, hogy Nagy-Britannia esetében például még mindig hatalmas presztízsnek örvend a monarchia eszméje – és ezt nem lehet feltétlenül racionálisan megmagyarázni, de egyszerűen más „érzés” ott lenni, mint egy köztársaságban – még akkor is, ha tudjuk, hogy ez már nem „az” a királyság. Tisztában van vele, hogy az úgynevezett brit Konzervatív Párt milyen elfogadhatatlan politikai vonalat vezet, azt is látja, hogy milyen messze van mindez egy konzervatív, katolikus monarchia szellemiségétől. A sors paradox (és szomorú) logikája szerint azonban egy mai jakobitának egyben hannoverinek is kell lennie, ha az alternatíva a köztársaság.

Természetesen mi is jobban szeretnénk egy olyan világban élni ahol másféle értékek a dominánsak, de nem biztos (illetve biztos, hogy nem) hozható vissza az, ami akár csak száz évvel ezelőtt is volt, hogy a „felvilágosodás előtti világról” ne is beszéljünk. Ettől még lehetünk kritikusak a felvilágosodással – és az abból (részben) deriválható doktrínákkal, mint agresszívan szekularista és/vagy egalitárius eszmerendszerekkel szemben – azt sem árt azonban figyelembe venni, hogy a „felvilágosodás” maga is egy meglehetősen diverz szellemi mozgalom volt, amelyet olyan lenne egyetlen közös nevezőre redukálni, mint egyetlen konzervatívnak nevezhető (vagy magát annak nevező) gondolkozót értelmezve kijelenteni: „íme, a konzervativizmus”.

A skót felvilágosodás klasszikusai, mint az egyébként politikai tekintetben meglehetősen konzervatívnak tekinthető Hume vagy Adam Smith (akinek gazdasági elképzeléseivel Burke például egyetértett) egészen mást képviseltek, mint mondjuk Condorcet vagy Voltaire. Bármennyire is szeretnénk, nem lehet ezt a periódust egyszerűen kitörölni az emberiség történetéből: egyszerűen a realitás az, hogy egy olyan világban élünk, amelyet nagyrészt olyan értékek határoznak meg, amelyekkel nem értünk egyet, és ezzel együtt kell tudni élni. Ne tegyünk úgy, mintha lehetséges lenne ma úgy érvelni a királyság mellett, mint mondjuk Robert Filmernek az 1640-es években, vagy akár úgy, mint De Maistre-nek egy hozzánk sokkal közelebb eső periódusban.

Mindettől függetlenül természetesen lehet és kell beszélni a nyugati monarchiák hibáiról, lehet kritizálni a modern világ nagyon sok káros jellegzetességét, de kár olyan fantasztikusan elérhetetlen célokat kitűzni, mint pl. a „felvilágosodás előtti értékrend” totális helyreállítását. Ez utópizmus lenne, ráadásul csak társadalommérnökösködéssel lehetne végrehajtani. Amikor egyes olvasóink azt hangsúlyozzák, hogy nem vagyunk kellően radikálisak, túl sok engedményt teszünk a tágabb értelemben vett modernitásnak bizonyára ilyesmire gondolnak. Nos, – hogy a dolgokat szűkebb hazánk vonatkozásában is megvizsgáljuk – való igaz hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában, amelyre gyakran hivatkozunk pozitív értelemben, valóban voltak olyan liberálisnak nevezhető elemek, amelyekkel a két világháború közötti szélsőjobboldal radikálisan szembehelyezkedett, és amiket megpróbált gyökeresen kiirtani a közéletből. Két okból elfogadhatatlan számunkra, hogy egy ilyen célkitűzéssel azonosuljunk. Elsősorban azért, mert a szélsőjobboldal (ezt a fogalmat most nagyon tág értelemben használjuk, beleértve a Gömbös Gyula fajvédőitől a magyar nemzetiszocialista mozgalmakig terjedő politikai spektrumot) látszólagos „radikális konzervativizmusa” valójában maga is egy fundamentálisan modern jelenséggel, a többek között Hegeltől is eredeztethető etatizmussal kapcsolódott össze, vagyis az antiliberalizmus itt egy nem kevésbé modern – az előbbinél viszont ezerszeresen destruktívabb összetevőt hordozott: a totális állam ígéretét. Nem meglepő tehát, hogy a két világháború közötti időszak vezető magyar legitimistái: Apponyi és Sigray grófok mindig kiálltak a szélsőjobboldallal szemben. A másik ok pedig az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vezető rétegében domináns nemzeti liberalizmust vagy konzervatív liberalizmust (’67-ességet) amelyet a legmagasabb színvonalon Deák, Eötvös, Andrássy, Tisza (és bizonyos módosulásokkal és hangsúlyeltolódásokkal) még Bethlen is képviseltek véletlenül sem szabad összemosni a modern liberalizmus baloldali jelenségével, amely természetesen elfogadhatatlan számunkra.