Hazánk és Európa egy brit konzervatív szemével

Roger Scrutonnak az MTA-n tartott előadásáról

A sors talán némileg mulatságosnak is nevezhető fintora, hogy Roger Scrutonnak, a brit konzervativizmus egyik vezető kortárs filozófusának útja éppen az esztétikától vezetett a politika irányába, ahogyan nagy példaképének, a modern konzervativizmus egyik „alapító atyjának,” Edmund Burke-nek is. Az elsőre talán nem triviális kapcsolat értelme a felszínes viszonyok és unalomig ismételt frázisok mögött rejtőzik. A konzervativizmus értelme bizonyos szempontból úgy is megragadható, mint a „szépség politikája” (Burke), a kifinomult és arisztokratikus forma tisztelete, amely szemben áll a modernitás prózaian sivár, tömegszerű és homogén látképével, a tágan értelmezett “szocialista realizmussal,” az ideológiai absztrakciók és a politikai sémák terméketlen, üres, unalmas funkcionalizmusával.

Scruton Budapesten, az MTA dísztermében  tartott előadásának témája azonban nem a művészet, hanem a nemzetállam és az olyan nemzetek feletti struktúrák viszonya volt, mint amilyen például az Európai Unió. Nézete szerint az ilyen „birodalmi” struktúrák a helyi viszonyokat figyelmen kívül hagyva tesznek erőszakot a fennállón, vagyis a mi esetünkben a „nemzetállamnak” a felvilágosodás után kialakult koncepcióján, azáltal hogy egy elvont-ideologikus sémarendszert erőltetnek rá a „nemzeti karakterek” diverz valóságaira. Ebből fakad mindaz a politikai meghurcolás, amelyet Magyarország jelenlegi kormányának el kell szenvednie: amikor a baloldali értelmiség az engedetlent „fasisztának” vagy „nacionalistának” kiáltja ki csupán egy olyan  mechanizmus mentén szerveződik, amelyet már a francia forradalom politikai ideológusai is használtak, létrehozva a „reakció” és a "forradalmi éberség" mítoszait.  

Scruton érvelése ismerős lehet mindenkinek, aki tud a felvilágosodás-kori vitáról, amelyet Burke és de Maistre a francia forradalom támogatóival folytattak az emberi természet absztrakt-elméleti univerzalitásáról alkotott filozófia nyomvonalát követve, és amely koncepciót a két konzervatív gondolkozó minden realitást nélkülöző ideológiai kreációnak bélyegzett. A klasszikus brit konzervativizmusra jellemző felfogás továbbgyűrűzik Scrutonnál a központosítás elutasításában, amelyet az Európai Unió „balos” előfeltevésének lát, elutasítva a homogenizációra való törekvést, amely minden esetben kizárja a szubszidiaritást és amely könnyen egy centralizált bürokratikus apparátus „demokratikus zsarnokságába” torkollhat. Scruton az EU-t birodalomnak nevezte, amelynek struktúrája szembemegy a nemzetállammal, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy „Angolként egyébként a birodalom lehetősége, nincs ellenemre.” Nem a birodalmi eszmével van tehát problémája, hanem sokkal inkább annak torz, fals megvalósítási formájával.

Az EU bürokratikus apparátusával, az ideológiai-politikai elittel kapcsolatban azt a bírálatot is megfogalmazta, mely szerint ez az elit egyértelműen elszakadt a választóitól, az Unió átláthatatlan bürokratikus rendszerében képtelenné válva a képviseleti elvből következő felelősség hordozására és kibontakoztatására, a felülről „oktrojált” szabályozások ellenében a brit filozófus az alulról építkező politikai közösségek mellett tört lándzsát. A kontinentális konzervatívok számára akár megütközést is kelthetne ez az olykor a „bázisdemokrácia” híveit idéző érvelési mód, Scruton azonban természetesen egészen mást ért a demokrácia fogalma alatt mint a baloldaliak, számára a demokratikusság kritériuma elsősorban a képviseleti elv vagyis az állami zsarnoksággal szembeni ellensúlyok klasszikus  Locke-i és Hume-i megközelítésének teljesülése, és nem a „tömeg uralmának” vagy az ezzel szoros összefüggésben álló „egyenlőség” fals koncepciójának baloldali-egalitárius állítása. [1]

A filozófus azt is hangsúlyozta, hogy a nemzetben kifejeződő „kollektív mi” határozottan szemben áll az individuumra alapozó liberalizmus atomizáló tendenciáival, és ez egy egyén feletti struktúrához való hűség és azonosulás jegyében állva megerősíti az egyén elkötelezettségét a társadalom iránt, a nemzeti „egésznek” tehát előfeltevésként meg kell előznie a fragmentált „részeket.” Scruton kitért még emellett az európai kultúra keresztény alapjaira is: - habár tudvalevő, hogy maga nem hívő – fontosnak tartotta megjegyezni és dicsérni az új alaptörvény ide vonatkozó passzusait.

Scruton előadása színvonalas volt és gondolatébresztő számunkra, habár nem minden pontjával és vonatkozásával értünk egyet. Magyarország jelenlegi kormányával szimpatizáló megjegyzéseit ismert politológiai és politikai-filozófiai előfeltevéseinket tekintetbe véve csak igen limitált értelemben tehetjük magunkévá. Talán szerencsés lett volna az is, ha kitér egy kicsit a „nacionalizmus” és a „patriotizmus” közötti különbség tárgyalására (ahogyan például a két nappal korábban előadást tartó John Lukács is tette), illetve árnyalja a „nemzetállam”  koncepcióját: a nacionalizmussal összeköthető 19. századi nemzetállam elképzelését ugyanis magyar konzervatív szempontból határozott alászállásnak kell értékelnünk a „nemesi nemzet” azt megelőző felfogásához viszonyítva. Az így anticipált nemzetállam, és a homogén nemzetfogalom, „az egy magyar politikai nemzet” minden kétséget kizáróan az Osztrák-Magyar Monarchia sajnálatos bomlásának (vagy inkább bomlasztásának) egyik drasztikus tényezőjévé vált. Az arisztokratikus, a monarchikus és dinasztikus elv pozitívumai sem kerültek elő az előadás folyamán, nem tért ki rá, hogy ezek vajon nem képviselhetnének-e egy „harmadik alternatívát”  meghaladva a nemzetállam és a nemzetekfeletti struktúrák antagonizmusát. A kortárs politikai filozófiai irodalomban tájékozott olvasóközönség számára ugyanakkor nem lehet titok, hogy Scruton szimpatizál a monarchia eszméjével, interjúk, cikkek és tanulmányok tucatjaiban tett már erről tanúságot, fontosnak tartja, hogy hazája Nagy-Britannia alkotmányos monarchia, és igencsak kritikusan szemléli a monarchia elvének egyre erőteljesebb háttérbe szorulását a modern világban.