Polgárdi, Október 26.
De undorodom Pesttől. Polgárdin aránylag közel vagyok Tihanyhoz és ott csend és rokonszenves légkör van. Hajnalban felébresztenek azzal, hogy meleg holmikat hoztak Bicskéről Gyulának. Megörülök, hogy idejekorán érkezett a küldönc. Pár nap előtt nyár volt, most teljesen beállt a késő ősz. Gyula kisüti, hogy az udvari vonat via Polgárdi megy Tihanyba. Én tehát mehetek velük egész odáig. Sokáig várunk útrakészen a folyosón a főlépcső alján a felségekre. Kint még teljes az éji sötétség. Franci kirukkoltalja egész cselédségét a fehórköntösös szakácstól kezdve le az utolsó lovászgyerekig. Sorfalat állnak és háromszoros éljenzéssel fogadják a felségeket, mialatt beszállnak a kocsiba. Két szép szürke van számukra a broomba befogva. Mi többiek autón megyünk. A városban az egyik őrség reánk fogja a fegyvert. Franci ordít, hogy a király vonatához megyünk, — eresszenek! Egész hadiállapotban van a város. Őrjáratok cirkálnak és egy sor katonaság van felállítva a kastélytól az állomásig, a vonat pedig megtömve Ostenburg-csendőrökkel. Őfelségéik részérő villanyvilágítású, meleg szalonkocsit küldöttek Pestről. Meglep, hogy ennyi figyelemmel vannak. Mi, Gyula és én, a király fülkéjétől balra vagyunk. Jobbra Franciék, Boroviczényék. A két másik fülkében a kézipodgyász Strauss Mici komornával és Tatáról négy inas, akiket Franci elvisz Tihanyba. A fülkeajtók nyitottak. A folyosón élénk a közlekedés. Csurgón felszállnak Károlyi Daisy és Wenckheim Lilly. Velünk jönnek Fehérvárig, ahol József, a főispán várja a királyt. A pályaudvar üres. Nagyon őrzik. Csak az állomáson kívül állnak emberek. Elhangzik egy magános Éljen! A »bűnöst« leütik. De még som lehet az ember hagyományos ösztönével síkraszállni. Az állomáson kívülálló emberek a vonat elindulásakor lelkesen tüntetnek. Amerre megyünk, a tilalom dacára emberek állnak a töltéseken és a veszteglő tehervonatok kocsijain. Legtöbbnyire egyszerű emberek, munkások, parasztok. Hisz még kora reggel van és Pesten gondoskodtak arról, hogy tettüket homály fedje, mint ahogy nem is alkalmas arra a napsütés.
Az emberek némák, beléjük van fojtva a szó, a sóhaj. Nekik nem szabad örülniök, hogy megjött a király, sem tiltakozni az ellen, hogy mint rabot viszik a ma még ismeretlen távol idegenbe. Ilyen esetben hivatalfosztás, esetleg börtönbüntetés jár. Elfogulva forgatják kezeikben kalapjaikat és várnak. Olyan testtartással, mint aki régen vár, de tovább is várni fog, mert várni akar. Hirtelen megrándulnak az arcizmok, megélénkülnek a szemek. Öröm és meghatottság váltakozik bennük. (Felülről, az ablakok függönyei mögül ez jól megfigyelhető.) Aztán felemelkednek a karok, lengenek a kalapok, a kendők. Integetnek. Síri csendben ugyan, de szűnni nem akarón, mindig fokozódó lelkesedéssel. És a felségek köszönik. A folyosón állnak, vagy visszasietnek a fülkéjük ablakához és integetnek hosszan, fáradhatatlanul. Arcuk kipirult, szemeik könynyesek. Hálásak a részvétért és szeretetért, amelyet leolvasnak az arcokról, a hódolatért, a királyhűségért, amelyet a kis emberek hoznak a kisemberek barátjának és amelyet nem tud beléjük fojtani a zsarnokság egyik terroreszköze sem. És mennyivel magasabbra értékelheti a »kisemberek barátja« ezt a csendes tüntetést, mint azt a fületsértő, zajos tömegszuggeszciókat, mely a hatalmast kisóri és amely a hatalomban a saját érvényesülését, a saját anyagi hasznát, a saját hatalomraj utasát ünnepli. Nem! Akármi vár még a jövőben erre a szerencsétlen fejedelmi emberpárra, nem azzal az érzéssel távoznak majd az országból, hogy nem kellenek a népüknek. Nem ez a benyomás követheti őket a tengerekentúlra. Csak azoknak a sehonnanjövőknek, akik a magyar király itthonléte a homályba, a szürkeségbe való visszasülyedóst jelenti, csak ezeknek nem kell és nem fog kelleni a legitim magyar apostoli királyság soha. Seregélyesre érve, mikor komolyodni kezd a helyzetem, megkérem Gratzot, beszéljen érdekemben Siménfalvyval, hátha még el tudna érni valamit. Gratz beszól vele s azt mondja, hogy minden eredménytelen, próbáljam meg én. Kérni! — érzem, hogy fejembe szökik a vér. De csak egy percig habozom, azután megyek. Az ezredes be van zárkózva hálófülkéjóbo. A függönyök mögött aludhatott, mikor Gratz bekopogott hozzá. Csodálkozom, hogy ki tudom nyögni, mit akarok. De ő úgyis tudja. Azt mondja, Pestről van utasítása, nem teheti meg. »Nem tudom elképzelni, hogy Pesten reám gondolnának. Azt sem tudják, hogy itt vagyok. Kinek a szemében lehet fontos az ón itt- vagy ottlétem? Ha tudniillik nem puszta szekatúráról van szó.« Mialatt beszélek, nézem dúlt vonásait és mire megszólal, már tisztában vagyok vele, mit fog mondani. Udvariasan beszól, sajnálkozik, megtenne mindent, de még sem tehet semmit. Ő is csak közeg, csak végrehajtója a parancsoknak. Mikor már látom, hogy nem használ semmi, azt mondom, úgy azok a híres parancsok sem lehetnek oly fontosságúak, hisz percről-percre váltakoznak.
Végeredményében maguk sem tudják, mit akarnak ott Pesten a magasságban. Parányi jóakarattal észrevétlenül maradhatna az én hollétem. Látom, hogy nem tetszik az, amit mondok. Ő összeráncolja a homlokát és újból hangsúlyozza, hogy »külön parancsa van a Kegyelmes Asszony személyére nézve?. Beadom a derekamat. Biccentek a fejemmel. Kezet nem adok és megyek az ütközők vaslemezhídján át vissza az udvari kocsiba, A király beüzen Gyulához, jönne át hozzá. De minthogy már csak két állomásra vagyunk Polgárditól és nekem rosszul esnék, ha most elhagyna, helyette én megyek be. »Búcsúzni jövök. Rövid időn belül el kell hagynom a vonatot.« »Hogyan, már ilyen gyorsan!« A felségek méltatlankodnak. Melegen érdeklődnek, részvéttel beszélnek, kérdezősködnek és mindig eltalálják azt a szót, amely jól esik. Érzem, hogy lerongyolt idegzetem nem állja soká. Végezni kell s pedig sietősen, mert nem akarok elérzékenyülni. Megfogom a királyné kezét, két kezemmel erősen megszorítom és ajkaimhoz emelem. Aztán nem látok többé semmit, egy hő- és könnyhullám borítja el az arcomat. És rohanok kifelé. Észre sem veszem, hogy nem búcsúzom a királytól s csak mikor utánam jön és az ajtóban felém nyújtja a kezét, tudom, hogy ez is utoljára volt. A felségek még beüzennek Gyulának, hogy jöjjön csak akkor, amikor már kiszálltam, hogy meg ne rövidüljenek búcsúperceink. Gyulát nagyon megviselte ez a pár nap. Azt mondja, hogy félöntudatánál van, félálomban. Gyártelepen várakozik a Batthyányfogat. Katonák rakják ki kis podgyászomat. De a vonat sokáig áll. Én még beszélgetek Rakovszkyval, Gratzcal, Boroviczónyvel, mialatt nézem Gyula szinte áttetsző, feltűnően megsoványodott arcát.
A felségek kinéznek az ablakból és felülről újra kezet nyújtanak. A hosszú vonatról leugrálnak a tisztek. Az ablaküregek megtelnek emberi féltestekkel, fejekkel, vállakkal, karokkal. Leolvasom nézésükből, hogy mire gondolnak: »Megfogyatkozunk, szűkül a királyt környező intimusok száma. Vájjon így lesz-e ez ezentúl is?« Mikor jelzik a vonat indulását, megindulok várakozó kocsim fölé. Kiáltanak utánam, hogy a felségek kinéznek s intenek. Megfordulok, megyek vissza és az ablak alatt állva végbúcsúként felszívom emlékembe utolsó tekintetüket, résztvevő jóságos lelkük kisugárzását. A kocsi aztán hosszasan megy párhuzamosan a lassan kúszó vonattal és én mindaddig nézem, amíg eltűnik a polgárdii állomás épületei mögött. Polgárdin még egy órát vesztegel. Vizet vesz. — És én ezt nem tudtam! A kastélyban nincsen senki. Batthyányék, kik Bicskén voltak, Fehérvárra mentek, de miután Károlyi József megtelefonálta nekik a fehérvári állomásról, hogy érkezem, nem késhetnek sokáig. A komornyik kérdezi, akarok-e reggelit. Megköszönöm, — nem kérek. Nem vagyok éhes. — Pár perc múlva azonban beállít egy dúsan megrakott ezüst-tálcával. Meglepődöm, — hisz nem kértem reggelit. »Mégis készítettem«, mondja, »a Kegyelmes Grófné fáradt, meglátszik rajta«. És pártfogólag: »Jó lesz egy kis erősítő, — nehéz időt tetszett átélni«. Tehát vannak ínég jószívű emberek!!! Ilona sógornőmet halálra rémítette egy küldönc, aki az éj sötétjében beállított Bicskére, kihívta a ház elé az esőbe és félszavakban elmondta neki a tatai betörés éjszakáját, célozva a statáriális eljárásra is és sürgetve az ügyvédek megnevezését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése