Gondolhatnánk itt az elhíresült Széchenyi bölcsességre akár, amelyben a gróf arról elmélkedne, hogy minden népnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Jól hangzik, de semmi köze a Legnagyobb Magyarhoz. De persze ez kit érdekel? Hiszen legbelül érezzük a mondottak igazságát; azt, amit át akarna adni – s az bizony valódi üzenet, bárki is találta ki e hamis mondatokat.
Ugyanígy vagyunk a híres „Magyar az, akinek fáj Trianon” idézettel.
Sőt, olvashattuk már úgy is, hogy: „Magyar az, akinek fáj Trianon, a többi csak állampolgár” – más változatban: „a többi csak országlakó” – illetve úgy is, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon és büszke 1848-ra”.
Láttam már e mondatok alatt Illyés Gyula, Wass Albert, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, de még Kádár János nevét is feltüntetve.
Rosszul tették.
Mert nem tudjuk, ki mondta. S ha Illyés, az egykor a Rózsadombon lakó mondott is volna ilyet valahol valamikor; feltehetően csak idézhette. Na, de kitől?
Aki tudja a megfejtést, ossza azt meg velünk!
Trianon fájdalma a legkorábbi időktől már az irodalomban, a költészetben is megjelenik. Nem megrendelésre – mint mondjuk a „Magyar írók Rákosi Mátyásról” antológiában –, hanem spontán és legbelülről jövő őszinte fájdalommal. Ahogy a Kosztolányi szerkesztette „Vérző Magyarország” antológiában még a liberálisnak tartott Karinthy is így zokog a „Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára” című írásában, a Trianon tulajdonnéven merengve:
„… De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Mint az egyik mai, enyhén szinkretista ifjúsági regényben, ahol a főgonoszt nem szabad néven nevezni. A szó kiejtése – az idea materializációjaként – is káros és visszahathat annak kimondójára.
Szalay Károly egy a Demokratában közzétett publicisztikájában elemzi gyönyörűen Karinthy Trianon-fájdalmát. Külön kitérve az egykori „Képes Ábécé” írására, amelyben a keresztre feszített Krisztus feje felé éppen a liberális Karinthy írta fel saját kezűleg az INRI helyett a „Magyarország” szót. Annak a fájdalomnak a sűrítményeként, amelyet a ma őt elődjének tartók képtelenek átérezni. S ha Szalay Károly így látja a mai szellemi közállapotokat, neki hihetünk, hiszen tudását nem Google keresésekre alapozza, hanem hatalmas és klasszikus műveltségére; úgyis, mint – talán – az egyik utolsó pesti magyar polgár… s akiről méltánytalanul keveset beszélünk manapság (s nyelvi leleményeit is csak majd halála után fogják/fogjuk dicsőíteni, felismerve majd benne egykor a valaha köztünk élt géniuszt. Bár ez sem biztos, mert mint mondottam: ő csak egy… agyonhallgatott pesti polgár).
Nem tudjuk tehát, ki írta ezt az aforizmát, s nem tudjuk ki – vagy kik – szerkesztették át ilyenre meg olyanra, egyéni érzékenységeiknek megfelelően. Mégis valami rettentő bölcsesség sűrűsödhet benne össze, ha a köztünk élő Bauer-, Dániel-, valamint „Ungváry Rudolf mértékegységű idióták” szemét – s rajtuk keresztül a létező ballib média érzékenységét – annyira csípik ezek a szavak.
Talán egy „sarokkövet” rakott elénk ezzel a gondolattal a névtelen szerző. A sorok között olvasni megtanult nemzedékek ilyenkor azonnal tudják a balról jövő minden tagadásról, hogy érdemes azt alaposan elolvasni, mert Igazság rejtőzhet a tagadás mélyén.
Mert gondoljunk bele abba, hogy amíg az egyébként tiszta lelkű és verseiben Trianontól később szintén meggörnyedő Juhász Gyula is, 1918-19 hagymázos napjaiban mekkora marhaságokra ragadtatta magát! Hová figyelt, mire koncentrált? Amikor pedig – a dicsőséges Székely Hadosztály szerveződése idején – már jól látható volt, hogy mitől kellene megóvni a Hazát és mihez kívántatna ember a gátra.
Igen, ezt a nemzetet már régóta az írástudók árulása kíséri… Miért? Érdekes a kérdés. Kik azok, akik elárulják, és később sem jönnek rá az árulásukra; sőt az árulás fogalmát is tagadják? Kik ők?
Lám, még a legjobbakat is megtévesztették 1918-19 hazug, vérgőzös szólamai, s milyen könnyen levették tekintetüket intellektueljeink arról a szemük előtt zajló borzalomról, amit ma csak úgy nevezünk egy szóval: Trianon.
[S most az eszperantóról vallott juhászi nézeteket ne is elemezzük.]
Újra és újraéljük a 20-as évek rettenetét már 93 éve. S nincs is rá jobb kifejezés – amikor a felelősöket keressük – mint Benda szavai, amit Babits olyan elgondolkodtatóan ültetett át hazai viszonyainkra: mert Magyarországot 1920 előtt valóban az írástudók árulták el.
A rendkívül kis példányszámú „Nyugat” mögé rejtőzött liberális kútmérgezők, akik saját magukat nevezték ki félistenné, s ha valaki nem hozta a „normát”, rendkívüli gyorsasággal penderült ki mesterséges, ám biztos megélhetést nyújtó Parnasszusukról.
Aztán 45 évig mást sem hallott két nemzedék, hogy a Nyugat „így” meg „úgy”; s ha valaki a „Napkelet” nevezetet akár csak megemlítette… hát ő is penderült rögvest a kommunista Parnasszusról.
Ma vannak, akik azért duzzognak Európát szemlélvén, hogy az Uniót „a 68-asok irányítják” – hát ők szíveskedjenek körülnézni írástudóink elárulta, vadregényes hazánkban: mert e Hont máig a poszt-nyugatosok irányítják. És áruljál, és árulják, és elárulják újra és újra.
S ha nem értjük Trianont és a körülötte kibontakozó mai méltatlan csatákat, hát ne felejtsük el, hogy ez még mindig ugyanaz a harc, amely egykor Trianon szellemi előfutára volt.
Ez még mindig az egykori Nyugat gerjesztette és máig véget nem ért küzdelem. Egy ’Never ending story’.
Trianon önmagán túlmutató fogalommá vált.
Fogalmak csúsztak egymásba, de mégis mind valamiképp iránytű lett. A „tudom hogy tudod hogy tudom” hazug világában minden a balliberálisok elítélte szó, kifejezés, jelkép mind-mind egy irányba mutat: vissza az egykor volt, de eltaposott kiirtott, kirángatott, lehazudott, valaha volt működőképes értékek világára.
Ezért hallunk mindig csatazajt a magát ma éppen baloldalinak nevező liberális országrontók térfeléről, ha felbukkan egy-egy varázsszó, egy-egy jelkép, amely megpróbálja visszaidézni a normalitást.
Az ország egyik része így él ma Trianonon innen – a másik pedig Trianonon túl.
Ezért bosszantja ezeket az embereket a meghatározás, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Amit – ismét mondom – nem találtam sem Illyés, sem Karinthy műveiben. S tudják mit? nagyon örülnék neki, ha a Szalay Károly emlegette Karinthy kritikai összesben felbukkanna, s kiderülne, hogy tőle származik ez az absztrakció. Így talán kiderülhetne a csonkahoni bal legnagyobb hazugsága: a meddő és hiteltelen megosztásra törekvés.
Mert a magyarországi bal nem tanult semmit és semmit nem felejtett. Ha én Trianont mondok, ő december 5-ével replikázik; ha én „Magyar az, akinek fáj Trianon”-t mondok, ő rávágja, színlelt meghatottságtól nyirkos szemekkel idézve Bibót: „Demokrata az, aki nem fél”.
S közben nem jön rá a szerencsétlen, hogy – éppen a saját definíciója szerint – pontosan ő az, aki nem tekinthető „demokratának”. Hiszen fél. Hiszen retteg! Gyűlölve, acsarkodva, habzó szájjal idegenkedik, undorodik, ódzkodik. Mindentől, ami magyar – mert az neki „kirekesztő”. Retteg a Turultól, retteg az árpád-sávtól, még a történelmi Magyarország kontúrjaitól is, de a Szent Koronától, a Szent Jobbtól, Mindszenty hercegprímástól és Trianontól is, egy-egy lelátói csasztuskától, s mostanság már akár jelentéktelennek tartott szavaktól is.
Mert a balliberális tudja, hogy egyenlő terepen ő biztos vesztésre van ítélve. Megköti hát ellensége kezét, lábát; véletlenül se legyen képes védekezni. Elveszi a szavait. A Szót. Az Igét. Hiszen jól tudja: megmásíthatatlan bukása írva vagyon… Ezért a bal bemenekül védművei – a szómágiák világa – mögé; és ha kell, relativizálja, megmagyarázza akár azt is, hogy Trianon jó volt, Trianon szép volt, Trianon helyes volt. És elrendeli, hogy ebben holnaptól kötelező legyen hinni.
De ő maga – eközben – nem hisz ezekben. Hisz’ a bal nem hisz valójában semmiben, csak saját magában; csak a nehány golyóba összevissza gyúrt semleges salakban; csak a balban, csak véd- és dacszövetségükben – neki Trianon csak egy casus belli, csak egy ellenséges lobogó, egy gyalázatos kép, csak újbóli lehetőség a nemzetbe rúgásra.
A nemzet fogalma iránti érzéketlenségük ugyanis közmondásszerű.
Nem akartak ők sosem választ adni Trianonra – hiszen az nekik sosem volt kérdés. Akkor sem, amikor lehetőségük volt rá. A kelekóla Hruscsov vagy a géniuszi Ceauşescu idején sem. Miért lenne hát ez kérdés mai örököseiknek? Hallgassuk csak meg jelenlegi trianoni nyilatkozataikat!
Amikor arról beszélnénk, hogy Trianon „nem kibeszélt kérdés”, valójában a bal hamis fogalom meghatározásainak ülnénk fel.
Mert Trianon nem „kérdés” – Trianon valódi jelkép. Trianon egy érzés. Mindazé, amit a nemzetközi bal a nyakunkba szabadított testvéri tankokkal; mindazé ami kizárta egykor a nemzeti önvédelmet; mindazé, hogy Mustafa Kemal helyett ők egy emberileg és szellemiekben is alkalmatlan, magyarnak is selejtes senkit szabadítottak ránk; ahogy mindig is tették szemeteskukákból előrángatott, kérészéletű, megcsinált „hírességeikkel”.
Trianonon innen és Trianonon túl.
Mert Trianon valóban királyvízzé vált.
Per Spegulo
[Ezen írás első változatát pár napja már elkészítettem. Ezúton köszönöm minden kedves hozzászólónak, aki tévedésemre felhívta a figyelmemet! Üzenem, hogy a részletekben igazuk volt; ezért ki is javítottam az írást; s hálás vagyok, hogy azt aktualizálhattam.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése