A magunk alatt vágott ág

A Nyugat hagyományát a francia felvilágosításban látni és annak megélését és megvalósítását ösztökélni Európában, közben a nyugati demokráciák bukására rámutatni és az iszlám beáramlását elítélni egyet jelent azzal a vaksággal, mely nem veszi észre, hogy az előbbi okozza az utóbbit. 

„Az iszlám alapja az isteni törvény által vezetett társadalmi berendezkedés; máshogy gondolkodnak a nőről, a férfiról és általában a világ dolgairól. A mi életünk alapja, legalábbis a francia felvilágosodás óta, viszont a szekularizáció.“

- mondja Demeter Szilárd egy Mandiner-interjúban. Ami természetesen egyelőre csak egy ténymegállapítás, ami - sajnos - így is van. Amire viszont rá szeretnénk mutatni, az az, hogy bizony a felvilágosodás öröksége az a kulturális öngyilkosság, mely egyáltalán lehetővé teszi, hogy az európai halott - öngyilkos - civilizáció teret adjon, mintegy vákuumként vonzza az iszlám dinamikus civilizációját. Tehát az önmagában, hogy az iszlámmal való együttélés mint kérdés egyáltalán fölmerülhet, azt is a francia felvilágosodásnak „köszönhetjük”.

Egy ilyenhez hozzátenni, hogy „ez még akkor is így van, ha az isteni törvények természetszerűleg és végső soron mindig felülírják a világiakat” csak egy intés a kereszténységnek, ha tetszik, egy „fehér farok” a nyugat (és tulajdonképpen az egész világ) valódi hagyományára utalva, mely elutasítja a politika liberális elidegenítését az emberi élet céljának felfogásától, azt állítva, hogy a politikai uralomnak vezetnie kell az embert az utolsó célja felé. Ám mivel az embernek mind világi, mind örök célja van, kettő hatalom uralkodik fölötte – egy világi és egy lelki. Sőt, mivel az ember világi célja az örök célja alá van rendelve, a világi hatalmat a lelki hatalom alá kell rendelni. Ez a hagyományunk; a francia felvilágosodás ennek a lerontása. 

A mai Nyugat és valódi önmaga közti különbség sokkal nagyobb, mint az igazi Nyugat és az iszlám világ között - nem tagadván ezzel utóbbi lényeges voltát. És bizony mindama rossz, mely ellen a mai populisták (teszem hozzá, nagyon helyesen) harcolnak az bizony az a francia felvilágosodás terméke, melyet ugyane populisták kiindulási alapnak, bázisnak tesznek meg. 

„Az ember megmaradhat a jó egy bizonyos szintjén, de senki sem tudta a gonosz egy bizonyos szintjét tartani. Egyre lejjebb és lejjebb vezet az út.“, monja G. K. Chesterton, és könnyű belátni, hogy ahhoz a kezdethez visszatérni, mely minden mai közéleti bajunk forrása nem megoldás, csupán egy hiú remény; igen, ezt most elrontottuk, de a modernség öröksége alapvetően jó, jól is össze lehetne hozni a politikát a „modern kórban“ fetrengve. Geert Wilders a liberális demokráciát kívánja óvni bevándorlók tömegei ellen, ebben Carl Benjamin és Tommy Robinson is megegyeztek; mindhárom „szélsőjobboldalinak“ van kikiáltva. Ugyanannak csupán egy kevésbé őrült, általuk megszokott állapotát kívánják vissza; ám tizenöt év múlva már azok, akik ellen ők most harcolnak, lesznek kikiáltva szélsőjobboldalinak. Ez a szemlélet ugyanis elfeledkezik arról, hogy a posztmodern az nem a modernség ellentéte, csupán azért, mert el akarja pusztítani azt, ami abban még strukturált és hagyományos, hanem valójában ultramodernizmus, a modernség és a francia felvilágosodás belső logikájának, a sartre-i ontológiának logikus, szerves folytatása - végső soron az önfelszámolás felé.

Az európai szekularizmusnak és az iszlámnak nem együtt kell élnie; egy jobboldali restauráció ugyanis fölszámolná a francia felvilágosodás öngyilkos tőrének eme örökségét, és így visszanyert önazonosságunk tükrében az együttélés kérdése és annak mostanihoz hasonló nehézségei fel sem merülnének. A rendészeti részét kezelné a rendőrség és a katonaság a kulturálist pedig az önazonosságukban megtámogatott és államformájukat visszanyert őshonos nemzet és annak feje, a király. 

Persze a királyságban is éltek muszlimok, zsidók és protestánsok - mondhatnók. Elég csak II. Géza király ötszáz mohamedán íjászára gondolnunk vagy az első világháborús zsidó frontharcosok  királyhűségére. A monarchia nemzetekfelettisége azonban lényegileg ellentétes az Európai Unió és a progresszív erők infranacionalizmusával; előbbi megtartva meghaladja, az utóbbi lerontva alulmúlja a (politikai vagy akár etnikai értelembe vett) nemzeti szintet. A monarchiába gond nélkül lehet integrálni egy, a saját hagyományai és szokásai szerint élő népcsoportot, ha hűséget fogad az uralkodónak és hozzájárul a közjóhoz (lásd jászok, kunok, örmények) és gond nélkül el is lehet űzni őket, ha idegen testként, kisállamként kezdenek el viselkedni (lásd II. Endre király és a Német Lovagrend Erdélyben), fenyegetve a király szuverenitását. Uralkodóink természetesen ebben az esetben is fontosnak tartották az evangelizációt, vagy pedig a Rómával való egyesülést egyenesen a letelepedés feltételének szabták meg (mint Mária Terézia az örmények esetében); nem véletlenül kapta Szent István király az apostoli jelzőt, melyet pont Mária Terézia újított fel 1758-ban, a m. kir. Szent István-Rend alapításával egyidőben. A katolikus hit terjesztése mellett nyilván a hungarus-tudat, vagy később a magyar - politikai - nemzetbe való integráció is támogatott volt.  

Demeter Szilárd ténymegállapítása viszont sajnos áll; Európa valóban nem keresztény, hanem szekularista, „felvilágosodott“ és lényegében keresztényellenes. Az a rendszer viszont, melyben a mentalitás az, hogy teljesen mindegy, hogy a munkavállalómat Gizinek vagy Ahmednek hívják, lényeg, hogy termeljen, nem tud mit kezdeni az idegennel, így egy migránsválságot sem tud kezelni. Ahol az emberkép egy gyökértelen individuum, akinek létezése csúcsa az anyagi jólét és minden ingereinek kielégítése, ott zavart kelt, ha valaki nem hajlandó feloldódni az elvnélküli jóléti-kapitalista utópiában, és kulturális-nyelvi önazonosságát sziklaként őrzi meg a többpárti demokrácia mindent homogenizáló nivellálása közepette. A megoldás a gyökereinkhez, saját közjogi hagyományainkhoz való visszatérés, mely a kortárs demokráciák anarcho-zsarnoksága helyett ugyanúgy őrizte a szuverén uralkodó autoritását, mint a szabadság kis köreinek autonómiáját. 

Ám ehhez persze el kéne végre felejteni ezt a többpárti, demokratikus köztársaságot..

A királyért imádkozni - Krisztus király ünnepén

 „Mindenkit becsüljetek, a testvériséget szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek.” 

Szent Péter apostolfejedelem első levele 2:17

Imádkozni a restaurációért, leendő királyunkért és a magyar királyi családért dicséretes feladat, ám az egy kifejezetten más élmény, ha egy épp uralkodó királyért imádkozunk - még ha nem is a miénk és nem is igazán uralkodik. 

Angliában járunk, a XI. Piusz pápa által 1925-ben október utolsó vasárnapjára bevezetett Krisztus király ünnepén, ám bármely vasárnap lehetne; a plébániai nagymise után mindig énekelve elimádkozzák a Domine salvum fac regem... kezdetű motettát az uralkodóért, jelenleg III. Károlyért. A szöveg a 19. zsoltár Vulgata-fordításából való, magát az imát számos zeneszerző megzenésítette már.

A mű a forradalom előtti Franciaország királyi himnusza volt gyakorlatilag és a francia telepesekkel jutott el Észak-Amerikába. Amikor Quebec és a környező francia területek angol fennhatóság alá kerültek, akkor a helyi katolikusok folytatták éneklését az angol uralkodóért; ezt később az angol katolikusok is átvették. És ma mi is hallhatjuk. 

Mit jelent nekünk ma Mária Antónia?

 Egy 'egyenek csak kalácsot'-dilettáns vagy a szenthez illő megbocsátás példaképe volt-e a katolikus királyné?

1793. október 16-án a valaha a férje nagyapjáról, XV. Lajosról elnevezett párizsi téren lefejezték ausztriai [és magyarországi - a ford.] Mária Antóniát, a nyilvános kivégzésekre kitalált guillotine-nal. Két hétre volt a harmincnyolcadik születésnapjától. 

Az, hogy a nagyhatalmú Habsburg-dinasztia lánya, ki Európa leghatalmasabb uralkodójának volt a felesége hogyan juthatott ilyen erőszakos sorsra sosem szűnt meg kísérteni és foglalkoztatni a történészeket. A közfelfogásban ő az a királyné, aki táncolt, míg az emberek éheztek és aki ruhákra és ékszerekre költött kihívóan, alattvalói szenvedésére való tekintet nélkül. Ilyen kép él a sokat szidott magyar királyi hercegnőről, kit tizennégy évesen Franciaországba küldtek, hogy hozzámenjen feleségül a tizenöt éves trónörököshöz. 

A valóságban Mária Antónia alkoholt egyáltalán nem fogyasztott és rendkívül mértékletesen evett. Igen, fiatalon valóban voltak problémái a szerencsejátékkal, szeretett szórakoztatni és csodás ünnepségeket tartott. A ruhái, igen, nagyszerűek voltak; könyveket írtak és lehetne írni Mária Antónia stílusáról. Ennek ellenére fokozatosan egyszerűbb divatot vezetett be Franciaországban. Kiterjedt volt a nélkülözőket segítő jótékonykodási tevékenysége is.

Ám az ellenségei számára a királyné köztük és a politikai hatalom, a Katolikus Egyház elpusztítása és a társadalom teljes felforgatása között állt. Mint a király szeretett felesége és mint nem csupán a trónörökösnek, hanem minden franciának az anyja, el kellett pusztulnia. 

Annak ellenére, hogy néhány történész mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy Mária Antóniának viszonya volt egy svéd diplomatával, folyamatosan kerülnek felszínre a királyné buzgó katolikus hitének bizonyítékai. Nemrég került árverésre Párizsban a korábbi királynénak, Marie Leszczyńskának, XVI. Lajos nagymamájának nagyheti misekönyve. A könyv a király hugának, Erzsébet hercegnőnek a kezébe került, ki osztozott bátyja bebörtönzésében. A börtönben a királyi család az év során napi szinten használta a misekönyvet, minden nap hangosan olvasva a mise szövegét. Később, mikor Mária Antóniát átszállították a Conciergerie-re a tárgyalására, a könyvet is magával vitte. A könyv a mai napig könnyen kinyílik itt-ott, többek közt a 310. oldalon, ahol az alábbiakat olvassuk:

„Alighogy [Jézus] felemelkedett mindezen emberek szeme láttára, máris szidalmazzák, és mindenfelől átkokkal és gyalázkodással vádolják. Végül még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy tekintetét az égre emelje: Atyám, kiáltja, bocsáss meg nekik, kérlek, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Tizenhét éves koromban jártam először Mária Antónia Kis-Trianonban lévő magánlakosztályán. Január volt, de a madarak daloltak a kertekben. Akkor, és ezt követő útjaimon az időtlenség erős érzetét tapasztaltam. Mások hasonló élményről számoltak be, mikor Trianon kertjeiben sétáltak. 

Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért írok Mária Antóniáról. Ennek egyik oka az, hogy folyamatosan találkozom olyan művelt emberekkel, akik tényleg azt hiszik, hogy azt mondta: „hát akkor egyenek kalácsot!”. Továbbra is találkozom keresztényekkel, akik azt hiszik, hogy Mária Antóniát valami égbekiáltó gonoszság, vagy legalábbis megbocsáthatatlan ostobaság miatt ölték meg. Mivel gyerekkorom óta olvastam róla könyveket, tudtam, hogy félreértik; csak további kutatások után jöttem rá, hogy mennyire hamisak a róla szóló általános hiedelmek.

Mária Antónia démonizálása a közgondolkodásban azonban szükséges a francia forradalom túlkapásainak igazolásához. Ha az embereknek hamis és torz képük van a történelemről, akkor nehezen tudják felfogni a jelent, és szinte lehetetlen bármilyen felkészültséggel szembenézni a jövővel.

A francia forradalomra nem volt szükség, egyszerűen azért, mert soha nem szükséges emberek tízezreit meggyilkolni. Reformokra bizonyosan szükség volt, de reformok tömeggyilkosságok nélkül is megtörténhetnek.

XVI. Lajos merész reformer volt. Nem félt szakítani a múlttal és eltörölni az elavult szokásokat, miközben új módszereket vezetett be. Lajos nem volt ellenálló a változásokkal szemben, bár általában így ábrázolják. A változások lassúak voltak, de idővel talán eredményesek lettek volna, ha az erőszakos felfordulások nem söpörnek el mindent.

Az erőszakot túl gyakran a szabadság és a demokrácia elérésének szomorú, de elkerülhetetlen eszközeként ábrázolják. A francia forradalom azonban nemcsak a társadalmi rendet borította fel, hanem végső soron a Katolikus Egyház elleni támadás is volt. Sok katolikust öltek meg, különösen azokat a parasztokat, akik nem akarták, hogy elvegyék a vallásukat.

A francia forradalom volt a mintája minden totalitárius rendszernek, amely azt követte, és továbbra is modellként szolgál azok számára, akik nemcsak a Katolikus Egyházat, hanem az egész keresztény társadalmat el akarják pusztítani.

A modern emberek Mária Antóniát a csillogásáért és a stílusáért szeretik, de leginkább a bátorságáért, amikor a csillogás eltűnt. Az ő tragédiája ókori görög társaihoz hasonló, de a teljes kétségbeesés eleme nélkül. A királyné ugyanis keresztény hősnő marad, és végét olyan erények jellemzik, amelyek sok acta sanctorum-ban megtalálhatók. Bár gyászoljuk őt, ugyanakkor felemelő érzéssel tölt el bennünket - hiszen a keresztény szeretet jellemzője a megbocsátás képessége.

Bármilyen hibái is voltak Mária Antóniának, kétségtelen, hogy türelmesen viselte a sérelmeket, és krisztusi módon megbocsátott ellenségeinek. És a megbocsátásának különösen természetfeletti aurája van. Amikor utolsó levelét írta sógornőjének, Erzsébetnek, órákra volt a haláltól. Félig vak volt, és egészsége megromlott. Egy megalázó, akaratát megtörni hivatott megpróbáltatáson ment keresztül. Kisfiát kirángatták a karjaiból, és azzal kínozták, hogy saját anyját vádolja vérfertőzéssel.

Ahhoz, hogy Mária Antónia képes volt megbocsátani azoknak a szörnyetegeknek, akik kisfia megrontásával próbálták őt tönkretenni, bizonyára Isten különleges kegyelmére volt szükség. Itt vannak a szavai Erzsébethez, akit szintén hamisan vádoltak meg:

„Egy dologról kell beszélnem veled, ami nagyon fájdalmas a szívemnek, tudom, hogy mennyi fájdalmat okozhatott neked a gyermek. Bocsásson meg neki, kedves húgom, gondoljon a korára, és arra, hogy milyen könnyű rávenni egy gyermeket, hogy azt mondja, amit a másik akar, különösen, ha nem érti. [...] Minden ellenségemnek megbocsátom a rosszat, amit velem tettek.”

A keresztény szeretet legyőzi a gyűlöletet. Csak az tudta megtenni ezt az ugrást a pokoli körülményekből a bátorság, a szeretet és a vértanúság magaslataira, aki őszintén hitt Jézus Krisztusban és szerette őt. És így Mária Antónia, a feleség és anya, aki tanúja volt családja szenvedésének, akinek férjét megölték, kisfiát meggyötörték, a keresztény bátorság példaképe minden idők számára.

Írta: Elena Maria Vidal.                                                                                                           Fordította: Uhel Péter.

Mit adtak nekünk, magyaroknak a Habsburgok?

Csak néhány szempont.

1. Szinte mérhetetlenül nagy – leginkább saját – anyagi ráfordítással a középkori Magyar Királyság területéből amekkora részt csak lehetséges volt, megóvtak a török hódítóktól, megszállástól. Finanszírozták a török elleni védekezés, a végvári vonal kiépítésének, majd a török kiűzésének a költségeit. Az osztrák, cseh-morva, és birodalmi adófizetőket és rendeket rávették a Magyar Királyság folyamatos támogatására, ez minden érdekelt fél részéről komoly rugalmasságot és kompromisszumkészséget igényelt. 1591–1606 között például összesen legalább hetven millió aranyforintot fordítottak a Habsburg államok bevételeiből, hitelekből, birodalmi és egyéb európai segélyből Magyarországon a török elleni háború céljaira. A korszakban és utólag is irreális elvárás tehát, hogy a magyar rendek érdekei szerint kormányozzák az összetett monarchia egészét, miközben a török időkben jórészt Lajtán-túli adópénzekből tartották fenn a Magyar Királyságot.

2. A középkor és a kora újkor magyarországi építészeti és tárgyi hagyatékának részbeni megmaradását. Nem ők rendelték a magyarországi várak lerombolását, mint „bosszúprogramot”. Ma már tudjuk, hogy ez egy komplex folyamat volt, amelyben az építőanyaghiány, a helyi birtok-, jövedelemviszonyok sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint egy sejtett központi politikai direktíva.

3. Megőrizték a középkori magyar állam jogfolytonosságát és nemzetközi jelenlétét.

4. Megőrizték, a pápával megerősítették a mindenkori magyar király számára az apostoli királyi címet (az „apostoli” jelző csak kivételesen fordul elő a magyar királyok címei között Mária Terézia előtt, aki ezt elérte).

5. Megőrizték a középkori magyar állam történetének forrásait, enélkül szinte semmit nem tudnánk a magyar középkorról. Egy Habsburg szolgálatban álló hadmérnöknek köszönhető a leghosszabb és legjelentősebb korai magyar rovásírásos emlék fennmaradása is.

6. Megőrizték és folyamatosan használták a magyar jelképeket, többek között az országcímert.

7. A 16. század második felétől először használták tudatosan és folytatólagosan a reprezentatív térben a piros fehér zöld színeket, mint a magyarságra utaló jelképet.

8. Megőrizték a Szent Koronát, a koronázási ékszereket, támogatták a korona kultuszát és közjogi szerepét.

9. A dinasztiának köszönhetően maradt meg magyar nyelvterületen a katolikus egyház és az egyházszervezet folytonossága a reformáció után. Nem pusztán hitéleti, hanem a magyar művelődés szempontjából is óriási jelentőségű a magyar állam katolikus jellegének fenntartása. Például nagyszombati egyetemalapítás, zarándokhelyek, stb.

10. A magyar szentek kultuszának fenntartását, a Szentjobb megóvását és visszajuttatását az országba. Az erdélyi katolicizmus, és a magyar identitás fennmaradásának részeként a csíksomlyói zarándoklat és passió hagyományát.

11. Erdély belső önállóságát. A szívós Habsburg ellenállás nélkül rövid időn belül vilajet lett volna Erdélyből is, így viszont az oszmánoknak kvázi független Erdélyre, mint pufferállamra szüksége volt. A fejedelmi címet elismerték, sőt fenntartották egészen a XX. századig, mint az apostoli magyar király egyik címét.

12. Hosszú és rendkívüli költségeket felemésztő háborúk során végül véglegesen kiűzték az oszmán birodalmat az ország területéről, a török megszállás megszűnt hazánkban.

13. Az ország újjáépítését a pusztító török háborúk és Rákóczi Ferenc függetlenségi háborúját követően. Templomok, iskolák, középületek építését, infrastruktúra kiépítését, általános és az élet minden területére kiterjedő modernizációt. A közoktatás és közegészségügy állami rendszerként való megalapozását és későbbi fejlesztését, katonai visszaéléseket kiküszöbölő civil biztosi hálózat létrejöttét, a kínzás eltörlését, boszorkányperek tiltását stb.

14. A magyar tengerpartot. Fiume előtte sosem tartozott sem a Magyar Királysághoz, sem Horvátországhoz, sem Dalmáciához, Fiume korábban az osztrák tengerpart része volt.

15. A dinasztia uralkodói többnyire önzetlenül, kötelességtudóan tették a dolgukat, az uralkodást szolgálatnak tekintve, népeik javára figyelve. A magyar törvényeket, bármilyen meglepő, de a legmesszebb menőkig tiszteletbe tarották. Az ország rendjeivel kormányoztak együtt. Nem voltak sem zsarnokok, sem kényurak, de még abszolutista egyeduralkodók sem, bár ez utóbbira esetenként – inkább kevesebb, mint több sikerrel – törekedtek. Az általuk kormányzott országok és tartományok sokszínűsége, heterogenitása, a teljesen eltérő társadalmi, gazdasági viszonyaik, az infrastrukturális körülmények nem tették lehetővé a klasszikus abszolút monarchia kiépülését, ehelyett állandó kompromisszumkényszer volt az osztrák, cseh és magyar rendekkel. A dinasztia adta a Habsburg Monarchia összefogó keretét, de hogy az egyes országokban, tartományokban, mi és hogyan történt, az többnyire az ott élőkkel együttműködve dőlt el. Lásd magyar nemesi adómentesség vagy a jobbágyfelszabadítás kérdése, amely Bécsben már a 18. század elejétől napirenden volt, de a magyar rendek ellenállása miatt egészen 1848-ig elhúzódott a rendezése.

Gondoljunk csak bele.

Az 1526-tól 1920-ig eltelt 394 évben – nagyon erős felfelé kerekítéssel – összesen, ha harmincévnyi időszak volt, amikor a dinasztia és a magyarországi rendi elitek között a viszony kardrántásig mérgesedett. Miért erre az alig hét százaléknyi időintervallumra emlékezünk csak, a maradék kilencvenvalahány százalék miért nem számít? Lényegesen hosszabb volt a békés, a kölcsönös előnyökre épülő együttműködés időszaka, amikor a dinasztia társadalmi elfogadottsága jelentős, kortárs megítélése pozitív volt. A mohácsi csata előtt tudna-e bárki olyan jelentősebb magyar királyt említeni Szent Istvántól kezdve egészen Mátyás királyig, akinek ne lett volna saját Rákóczija, aki ellen ne lázadtak volna fel a magyar nemesség kisebb-nagyobb csoportjai? Nem, mert nincs ilyen uralkodó. Eszerint ők is mind zsarnokok, elnyomók, karvalyok voltak?

Természetesen a Habsburgok sem voltak tökéletesek, számos rossz döntést hoztak, az emberi gyarlóságok éppúgy jellemzőek voltak rájuk is, mint bármely más korabeli uralkodóra vagy akár napjaink politikai vezetőire. Viszont nem voltak sem „idegenek”, sem „elnyomók”, pláne nem „gyarmati kizsákmányolók”, nem voltak semmiféle olyan titkos vagy nyílt összeesküvés részesei, amely a magyar nemzet megsemmisítését célozta volna. Törvényes (alkotmányosan), a magyar országgyűlés által elfogadott, meghívott, a törvényekre felesküdött, felkent, megkoronázott uralkodóink voltak. Az sem igaz, hogy a dinasztia tagjai általánosítva gyűlölték vagy megvetették volna a magyarokat. Mindezen elgondolások pusztán rosszindulatú bűnbakkeresésből, téves spekulációkból, pletykákból, politikailag motivált történeti legendákból, félreértésekből, vágy-, vagy politikai kurzus vezérelt narratívákból építkező tévképzetek sajátos lecsapódásai.

Az összes Habsburg uralkodónk környezetében mindig is voltak magyar udvari emberek, köztük kifejezetten befolyásosak is, akiknek a szavára figyeltek. Az kétségtelen viszont, hogy a nem magyarországi udvari előkelők között számosan voltak, akik terhesnek érezték a magyarokkal való vesződést és jócskán voltak ellenérzéseik, mint ahogy a magyar rendekből is gyakran hiányzott a kellő rugalmasság és diplomáciai érzék. De pont itt mutatható ki a Habsburg, illetve Habsburg-Lotaringiai uralkodóink talán legnagyobb érdeme, hogy a rengeteg széttartó tendencia és belső érdekellentét, valamint a külső támadások ellenére mégiscsak egyben tudták tartani az összetett monarchiát, mégpedig úgy, hogy többé-kevésbé, de mindegyik ország, tartomány profitált belőle.

A Habsburg Monarchiával való közös múlt gyűlöletével, elidegenítésével végső soron tehát a magyar történelmet szegényítjük le örökös szabadságharcok meddő sorozatává, miközben több évszázadnyi közös sikertől és pozitív történettől fosztjuk meg a nemzeti emlékezet egészét. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy az így felfogott magyar történelem pont annyira csonka és torz, mint például a szlovákok ezeréves magyar elnyomásra épülő mítosza.

 

Írta: Guitman Barnabás

Károly király feljegyzései

Károly királynak az első restaurációs kísérlet során történt találkozóját Horthy kormányzóval csak a két fél visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, lévén rajtuk kívül senki más nem volt jelen. Károlynak a naplóját 1924-ben adta ki titkára, Karl Werkmann, amit az uralkodó maga diktált le neki. A király magyar magántitkára, Boroviczény Aladár szintén 1924-ben írta meg a történteket németül és olaszul. Könyve, mely végül A király és kormányzója címet kapta, 1993-ban jelent meg magyarul.

A lediktált emlékirat egy példánya az esztergomi Prímási Levéltárban található, egy nagyalakú borítékban, ahol Serédi Jusztinián hercegprímás helyeztette el 1931-ben, az iratokat Mindszenty József hercegprímás 1948-ban megtekintette és a borítékot visszazáratta. Boroviczény kérésére a borítékot nem volt szabad kinyitni, míg Zita királyné életben van, lévén, hogy a gépelt szöveg több dologban is eltér a királyné jóváhagyásával Werkmann által publikált szövegtől. A napló az első restaurációs kísérlet eseményeit írja le 1921. március 26. és április 6. között, amikor is a Bécsből induló király hazánk elhagyásával visszatért Ausztrián át Svájcba.

Az írás a portálunkon olvasható tovább!

Franco nyomában

Spanyolországban a dekadencia nem szembeötlő elsőre. Városai tele vannak élettel, minden sarkon egy templom, a bevándorlók nem dominálnak, nem uralják le a helyi jelleget (nyilván ez sok helyen már kezd megváltozni). A szomorú az országban inkább az, amit nem látunk. Francisco Franco tábornok halála óta eltelt 47 évben a polgárháborús győztes öröksége teljes mértékben felszámolásra került.

Nem állítom azért, hogy ez a dekonstruálás és a maradványok eltüntetése teljesen láthatatlan lenne, hiszen ez egyre inkább megnyilvánul a mindennapi szférájában is. Ha jobban odafigyelünk, esetleg eljutnak hozzánk a hírek a kommunista kormány egyes emlékezetpolitikai aktusairól és gazdaságpolitikai felfogásáról. Láthatóan a francoi örökség (illetve már sajnos annak maradványainak, lerakódásainak) elengedésének az a következménye, hogy a baloldal, mint veszett kutyafalka, a gyengeséget, illetve még inkább a hiányt kiszagolva, támadásba lendül.

Írta: Uhel Péter.

Az írás a portálunkon olvasható tovább!

Soprontól Tihanyig 10.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Október 28, péntek 

Délfelé szobámba jön Ilona sógornőm és meglep a jelentéssel, hogy őfelségéék délután négy órakor a polgárdii állomáson át fognak utazni. Útban Pestre. Nagy izgalomban vagyunk. Vájjon mi lehet a meglepetésszerű rendezésnek a célja?! Hamar elhatározom, hogy ha már nem is ma, de legalább holnap én is Pestre megyek. Ma mindnyájan ki akarunk menni az állomásra, de miután a csoportosulásokat nem engedik, óvatosak leszünk, nehogy a derék főnököt valami kellemetlenség érje. Négy előtt kihajtunk Gyártelepre. Ilona, Lajos, Boy, Radnai és én, egynéhány inas és komorna. A vonatnak kis késése van. Növekvő izgatottsággal várjuk és szemmel kísérjük már attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyja a polgárdii állomást. Végre lassított menetben megérkezik és megáll. Feldobog a szívem. Mindvégig nem tudtuk meg fog-e állni. A vonatnak csak két személyszállító kocsija van. Keressük a felségeket» de nem látjuk sehol. Megpillantom Gyulát az utolsó kocsiban, a folyosón áll zárt ablakok mögött. Körülötte csupa civilruhás idegen. A háttérben szuronyos csendőrök. Oda akarok futni, de intenek, hogy ne közeledjek. Gyula arca ijesztően halovány. Kifejezése komoly, szomorú. Most, hogy kétszer huszonnégy óra óta nem láttam, újból föltűnik, milyen rossz színben van. De mért nem száll ki legalább a hágcsóra? Miért nem ereszti le az ablaküveget és én miért nem mehetek közelebb, hogy megkérdezhessem, mi a terve, mit akar csinálni, hol van a király és a többiek mind? Karjaimmal hadonázom a levegőben, mozgatom hozzá a számat, úgy amint siketnémákkal szokás beszólni. De mindenütt csupa merevség, csupa mozdulatlanság ül az idegen arcokon. Gyula pedig mintha még halványabb volna, szemei még fénytelenebbek, még szomorúbbak. De mi az? Jól látom? Nem mozdult-e meg a keze csaknem észrevétlenül egy jeladásra? És mintha felfelé, a mozdony felé mutatott volna.

Szaladok felfelé, do nem látok semmit és jövök vissza. S mintha összesúgott volna az idegen civilruhások közül kettő. Kinyílik az ajtó. Az egyik közeledik felém. Arca ünnepélyes, hivatalosan merev, mint mindazoké, akik az államhatalom vaskarmainak szorongatásában ólnok. »Őemineneiája az első kocsiban van« és sokatmondóan néz a szemeim közé. »Őemineneiája!?« — most még kevésbé értem. De mire egy második kérdéshez jutnék, már eltűnt a civilruhás. (Megtudom később, hogy detektív.) És ott áll újra a folyosón. Másodszor is megindulok a mozdony irányában tágra nyitott szemekkel, hogy belássak a fülkék mélyébe. És csakugyan igaz! Az egyik ablakban egy másodpercig felbukkan Csernoch hercegprímás ősz feje. Tőle nem messze Soós generális. Visszahökkenek! Hát nem a király utazik?! Rohanok vissza. Szinte szégyenlem, hogy elpocsékoltam a rövid pillanatokat, amelyek meg hátra vannak. Gyula még mindig egy helyben áll és néz minket. Mögöttem Lajos, Ilona, Boy. Szinte mozdulatlanok. Hamarabb megértették, mint én, hogy itt milyen szörnyűség megy végbe. A kalauz lead egy levelet az állomásfőnöknek s azután csaknem zajtalanul megindul a vonat. És mi is együtt vele párhuzamosan, hogy utána nézhessünk addig, míg szemeink bírják. Az állomásfőnök nekem nyújtja át a levelet. 

A finom borítékon a hercegprímás címere. Csodálkozva szakítom föl és olvasom. »1921 október 28, péntek Kegyelmes Asszonyom! A Hercegprímás meglátogatta Tihanyban Andrássy Kegyelmes Urat, aki kérte annak jelentését, hogy jól érzi magát, a küldeményt megkapta és nagyon köszöni társai nevében is. Most utazik Andrássy Kegyelmes Úr Rakovszky társaságában abban a vonatban, amelyben én írom e sorokat. Budapestre szállítják. Délután két órakor indultunk Tihanyból és este hét órakor érkezünk Budapestre A Hercegprímás és Soós tábornok is a vonaton vannak. A legalázatosabb tisztelettel Leopold Antal dr., a Hercegprímás oldalkanonokja.« — Meg vagyok hatva, jól esik ez a figyelem. És végre megértek mindent. Ebből az egy szóból: »Szállítják!«

Soprontól Tihanyig 9.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Polgárdi, október 27, csütörtök 

Ma írtam Balatonfüredre egy ösmerősömnek és kértem, hogyha teheti, látogassa meg Gyulát, hozzon tőle híreket és vigyen is tőlünk. Kértem, tudja meg azt is, hogy a királynénak mire van szüksége. Bármivel elláthatjuk. Egyidejűleg küldtünk mindnyájuknak könyveket, szivart, ruhaneműeket, de levelet csak neki, hogy mondja el szóval a tartalmát. Még délelőtt megérkezik Salm Hermann Pestről. Vele jön Fekete repülőtiszt. Salm nagyon izgatott Ostenburg miatt. Azt hallja, hogy reggelre ki fogják végezni. Tihanyba készül, papi köntösben akar bejutni a kolostorba. Ajánlani akarja a királynak, hogy a kormánytól követelje maga mellé Ostenburgot kísérőül, akármerre viszik is száműzetésbe. 

Tea tájban megérkeznek Tihanyból Esterházy Franciék. Tihanyban a tartózkodási engedélyek megszűntek. Rövid volt. Franciékat is küldik haza. Nagyon lehangoltak. A kormány tegnapi simasága tehát esak becsapás volt! Elbeszélik, hogy az őrizet erősen megszigorítódott. Gyula, Rakovszky és Gratz az éjjelt az apátság egy földszintes szobájában töltötték együtt, — most a Hevesi-villában laknak a visszhangnál, fűtetlen szobában és csak engedéllyel mehetnek át őfelségéikhez. Boroviczénynek nem szabad a szobáját elhagyni, a felesége pedig csak külön engedéllyel mehet be a királynéhoz. A folyosókon felállított őröknek lövési engedélyük van. Franci, aki a király ajtaja előtt várta a parancsokat, látta, amint a király kidugta a fejét az ajtóban és szólni akart hozzá. Odasietett, de az őr vállára emelte puskáját és keményen rászólt, hogy mozdulni ne merjen és mikor ő alkudozni próbált, az őr ráordított: »Szerencsétlen, ne mozduljon, mert lelövöm.« A folyosókon detektívek is járnak fel s alá. Boroviczény meglesett egyet, amikor a királyi pár szobája előtt az ajtó kulcslyukán hallgatódzott. Annyira el volt mélyedve finom foglalkozásába, hogy észre sem vette, amikor Boroviczény a háta mögé került. — Gyulának, mialatt a királynál volt, a szoba egyik zugába kellett vonulnia és hangját nagyon megtompítania, a királyné pedig keményen kopogó lépésekkel járt fel és alá az ajtó előtt, nehogy kihallatszok a beszélgetés a folyosóra. Megjön Boy leányom Pestről. Örülök, hogy nem hagy magamra. Ó reá mindig számíthatok, ha baj van. Vele együtt jön Radnai, a Magyarság munkatársa és beszéli, hogy a Magyarság gépeit szétrombolták — úgylátszik dühöng a közbiztonság Pesten!

Soprontól Tihanyig 8.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Polgárdi, Október 26.

De undorodom Pesttől. Polgárdin aránylag közel vagyok Tihanyhoz és ott csend és rokonszenves légkör van. Hajnalban felébresztenek azzal, hogy meleg holmikat hoztak Bicskéről Gyulának. Megörülök, hogy idejekorán érkezett a küldönc. Pár nap előtt nyár volt, most teljesen beállt a késő ősz. Gyula kisüti, hogy az udvari vonat via Polgárdi megy Tihanyba. Én tehát mehetek velük egész odáig. Sokáig várunk útrakészen a folyosón a főlépcső alján a felségekre. Kint még teljes az éji sötétség. Franci kirukkoltalja egész cselédségét a fehórköntösös szakácstól kezdve le az utolsó lovászgyerekig. Sorfalat állnak és háromszoros éljenzéssel fogadják a felségeket, mialatt beszállnak a kocsiba. Két szép szürke van számukra a broomba befogva. Mi többiek autón megyünk. A városban az egyik őrség reánk fogja a fegyvert. Franci ordít, hogy a király vonatához megyünk, — eresszenek! Egész hadiállapotban van a város. Őrjáratok cirkálnak és egy sor katonaság van felállítva a kastélytól az állomásig, a vonat pedig megtömve Ostenburg-csendőrökkel. Őfelségéik részérő villanyvilágítású, meleg szalonkocsit küldöttek Pestről. Meglep, hogy ennyi figyelemmel vannak. Mi, Gyula és én, a király fülkéjétől balra vagyunk. Jobbra Franciék, Boroviczényék. A két másik fülkében a kézipodgyász Strauss Mici komornával és Tatáról négy inas, akiket Franci elvisz Tihanyba. A fülkeajtók nyitottak. A folyosón élénk a közlekedés. Csurgón felszállnak Károlyi Daisy és Wenckheim Lilly. Velünk jönnek Fehérvárig, ahol József, a főispán várja a királyt. A pályaudvar üres. Nagyon őrzik. Csak az állomáson kívül állnak emberek. Elhangzik egy magános Éljen! A »bűnöst« leütik. De még som lehet az ember hagyományos ösztönével síkraszállni. Az állomáson kívülálló emberek a vonat elindulásakor lelkesen tüntetnek. Amerre megyünk, a tilalom dacára emberek állnak a töltéseken és a veszteglő tehervonatok kocsijain. Legtöbbnyire egyszerű emberek, munkások, parasztok. Hisz még kora reggel van és Pesten gondoskodtak arról, hogy tettüket homály fedje, mint ahogy nem is alkalmas arra a napsütés. 

Az emberek némák, beléjük van fojtva a szó, a sóhaj. Nekik nem szabad örülniök, hogy megjött a király, sem tiltakozni az ellen, hogy mint rabot viszik a ma még ismeretlen távol idegenbe. Ilyen esetben hivatalfosztás, esetleg börtönbüntetés jár. Elfogulva forgatják kezeikben kalapjaikat és várnak. Olyan testtartással, mint aki régen vár, de tovább is várni fog, mert várni akar. Hirtelen megrándulnak az arcizmok, megélénkülnek a szemek. Öröm és meghatottság váltakozik bennük. (Felülről, az ablakok függönyei mögül ez jól megfigyelhető.) Aztán felemelkednek a karok, lengenek a kalapok, a kendők. Integetnek. Síri csendben ugyan, de szűnni nem akarón, mindig fokozódó lelkesedéssel. És a felségek köszönik. A folyosón állnak, vagy visszasietnek a fülkéjük ablakához és integetnek hosszan, fáradhatatlanul. Arcuk kipirult, szemeik könynyesek. Hálásak a részvétért és szeretetért, amelyet leolvasnak az arcokról, a hódolatért, a királyhűségért, amelyet a kis emberek hoznak a kisemberek barátjának és amelyet nem tud beléjük fojtani a zsarnokság egyik terroreszköze sem. És mennyivel magasabbra értékelheti a »kisemberek barátja« ezt a csendes tüntetést, mint azt a fületsértő, zajos tömegszuggeszciókat, mely a hatalmast kisóri és amely a hatalomban a saját érvényesülését, a saját anyagi hasznát, a saját hatalomraj utasát ünnepli. Nem! Akármi vár még a jövőben erre a szerencsétlen fejedelmi emberpárra, nem azzal az érzéssel távoznak majd az országból, hogy nem kellenek a népüknek. Nem ez a benyomás követheti őket a tengerekentúlra. Csak azoknak a sehonnanjövőknek, akik a magyar király itthonléte a homályba, a szürkeségbe való visszasülyedóst jelenti, csak ezeknek nem kell és nem fog kelleni a legitim magyar apostoli királyság soha. Seregélyesre érve, mikor komolyodni kezd a helyzetem, megkérem Gratzot, beszéljen érdekemben Siménfalvyval, hátha még el tudna érni valamit. Gratz beszól vele s azt mondja, hogy minden eredménytelen, próbáljam meg én. Kérni! — érzem, hogy fejembe szökik a vér. De csak egy percig habozom, azután megyek. Az ezredes be van zárkózva hálófülkéjóbo. A függönyök mögött aludhatott, mikor Gratz bekopogott hozzá. Csodálkozom, hogy ki tudom nyögni, mit akarok. De ő úgyis tudja. Azt mondja, Pestről van utasítása, nem teheti meg. »Nem tudom elképzelni, hogy Pesten reám gondolnának. Azt sem tudják, hogy itt vagyok. Kinek a szemében lehet fontos az ón itt- vagy ottlétem? Ha tudniillik nem puszta szekatúráról van szó.« Mialatt beszélek, nézem dúlt vonásait és mire megszólal, már tisztában vagyok vele, mit fog mondani. Udvariasan beszól, sajnálkozik, megtenne mindent, de még sem tehet semmit. Ő is csak közeg, csak végrehajtója a parancsoknak. Mikor már látom, hogy nem használ semmi, azt mondom, úgy azok a híres parancsok sem lehetnek oly fontosságúak, hisz percről-percre váltakoznak. 

Végeredményében maguk sem tudják, mit akarnak ott Pesten a magasságban. Parányi jóakarattal észrevétlenül maradhatna az én hollétem. Látom, hogy nem tetszik az, amit mondok. Ő összeráncolja a homlokát és újból hangsúlyozza, hogy »külön parancsa van a Kegyelmes Asszony személyére nézve?. Beadom a derekamat. Biccentek a fejemmel. Kezet nem adok és megyek az ütközők vaslemezhídján át vissza az udvari kocsiba, A király beüzen Gyulához, jönne át hozzá. De minthogy már csak két állomásra vagyunk Polgárditól és nekem rosszul esnék, ha most elhagyna, helyette én megyek be. »Búcsúzni jövök. Rövid időn belül el kell hagynom a vonatot.« »Hogyan, már ilyen gyorsan!« A felségek méltatlankodnak. Melegen érdeklődnek, részvéttel beszélnek, kérdezősködnek és mindig eltalálják azt a szót, amely jól esik. Érzem, hogy lerongyolt idegzetem nem állja soká. Végezni kell s pedig sietősen, mert nem akarok elérzékenyülni. Megfogom a királyné kezét, két kezemmel erősen megszorítom és ajkaimhoz emelem. Aztán nem látok többé semmit, egy hő- és könnyhullám borítja el az arcomat. És rohanok kifelé. Észre sem veszem, hogy nem búcsúzom a királytól s csak mikor utánam jön és az ajtóban felém nyújtja a kezét, tudom, hogy ez is utoljára volt. A felségek még beüzennek Gyulának, hogy jöjjön csak akkor, amikor már kiszálltam, hogy meg ne rövidüljenek búcsúperceink. Gyulát nagyon megviselte ez a pár nap. Azt mondja, hogy félöntudatánál van, félálomban. Gyártelepen várakozik a Batthyányfogat. Katonák rakják ki kis podgyászomat. De a vonat sokáig áll. Én még beszélgetek Rakovszkyval, Gratzcal, Boroviczónyvel, mialatt nézem Gyula szinte áttetsző, feltűnően megsoványodott arcát. 

A felségek kinéznek az ablakból és felülről újra kezet nyújtanak. A hosszú vonatról leugrálnak a tisztek. Az ablaküregek megtelnek emberi féltestekkel, fejekkel, vállakkal, karokkal. Leolvasom nézésükből, hogy mire gondolnak: »Megfogyatkozunk, szűkül a királyt környező intimusok száma. Vájjon így lesz-e ez ezentúl is?« Mikor jelzik a vonat indulását, megindulok várakozó kocsim fölé. Kiáltanak utánam, hogy a felségek kinéznek s intenek. Megfordulok, megyek vissza és az ablak alatt állva végbúcsúként felszívom emlékembe utolsó tekintetüket, résztvevő jóságos lelkük kisugárzását. A kocsi aztán hosszasan megy párhuzamosan a lassan kúszó vonattal és én mindaddig nézem, amíg eltűnik a polgárdii állomás épületei mögött. Polgárdin még egy órát vesztegel. Vizet vesz. — És én ezt nem tudtam! A kastélyban nincsen senki. Batthyányék, kik Bicskén voltak, Fehérvárra mentek, de miután Károlyi József megtelefonálta nekik a fehérvári állomásról, hogy érkezem, nem késhetnek sokáig. A komornyik kérdezi, akarok-e reggelit. Megköszönöm, — nem kérek. Nem vagyok éhes. — Pár perc múlva azonban beállít egy dúsan megrakott ezüst-tálcával. Meglepődöm, — hisz nem kértem reggelit. »Mégis készítettem«, mondja, »a Kegyelmes Grófné fáradt, meglátszik rajta«. És pártfogólag: »Jó lesz egy kis erősítő, — nehéz időt tetszett átélni«. Tehát vannak ínég jószívű emberek!!! Ilona sógornőmet halálra rémítette egy küldönc, aki az éj sötétjében beállított Bicskére, kihívta a ház elé az esőbe és félszavakban elmondta neki a tatai betörés éjszakáját, célozva a statáriális eljárásra is és sürgetve az ügyvédek megnevezését.

Soprontól Tihanyig 7.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Tata, október 25, kedd 

Éjjel bejött hálószobánkba egy fegyveres csoport, mely, miután lefegyverezte az Ostenburg-tiszteket, akadálytalanul behatolhatott hozzánk. Felgyújtották a villanyt és mikor Gyula, aki már előzőleg hallotta a nagy lármát, revolveréhez nyúlt és kérdezte, hogy mit akarnak, udvariasan válaszoltak: »Legyen nyugodt, Kegyelmes Úr, nem bántjuk, mi az Ostenburg-katonákat keressük.« Gyula akkor nem tudta, hogy kik ezek az éjjeli látogatók és csodálkozott, mikor körülbelül egy órára rá kopogtak az ajtónál és kívülről beszólt valaki: »Minden rendben van.« Még bosszankodott, hogy miért zavarják annyiszor és a sok álmatlan éjszaka után miért nem hagynak végre pihenni. Ez a pihenés csakugyan nem volt sem kiadós, sem hosszú. Öt órakor benyit Esterházy Ferenc, a házigazda, a hírrel, hogy Pestről utasítás jött Siménfalvynak, mely szerint Gyula, Rakovszky és Gratz fedezettel induljanak azonnal Fehérvárra, ahol katonai bíróság elé állítják őket. A legnagyobb sietséggel öltözünk és csomagolunk, azaz dobálom be a holmikat a kézitáskákba. Mária, aki már készen föl volt öltözve, segít nekem. Látom, hogy nagyon meg van ijedve és sok melegséggel gondoskodik rólunk. Töltött revolverünket és feljegyzéseimet ágyam alá hajítom és odasúgom Máriának: »Intézkedjél folölük!« A füstölgő reggeli már vár az ebédlőben. Tűnődöm, vájjon búcsúzhatunk-e a Felségektől, mert halljuk, hogy már fentvannak és a király nagyon tiltakozik az ellen, hogy tanácsadóit tőle elvigyék. Útra készen még sokáig kell várakoznunk, — odakint még éjjeli sötétség van, — de miután ez a várakozás nagyon elhúzódik és úgy látszik, újabb utasításokat várnak Pestről, bemegyünk a pipázóba és egyelőre kényelembe helyezkedünk. A háziak elmesélik az éjjeli eseményeket. A támadócsapat és az Ostenburg katonák másfél óra hosszáig püfölték egymást az udvaron. Előbb lefegyverezték az Ostenburgokat, de miután Siménfalvy csendőrökért telefonált, ebeknek és az akkoriban Gebhardt százados parancsnoksága alatt álló Ostenburg-testőröknek végre sikerült a támadókat kidobni. Abban az időben szólhattak be hozzánk, hogy minden rendben van. Az átható, lucskos hideg dacára Esterházy Franci hálóingben nézte a harcot és hiába szóltak reá, hogy öltözzék fel. Mária nagyon komikusan írta le a férjét, ahogy hálóingben és mindegyik kezében egy kézigránáttal ide-oda mászkált. Ők arra ébredtek fel, hogy hálószobájuk közelében, a falban lévő csigalépcsőn, zajt hallottak. Franci kiment és a felső lépcsőfokon állva, az érkező fegyveres embereket letaszította, úgy hogy egyik közülök a lépcső alá gurult. »Hol van a Karcsi?« kérdéssel jöttek fel, mire Franci azt felelte, hogy ő nem tudja, ki az. Máig sem derítették fol, hogy ez a banda tulajdonképp miért jött, fel akarta-e koncolni a királyt, vagy pedig magával hurcolni. A király már fogságban volt, tehát nem volt szükség újabb erőszakra. Mialatt mi a pipázóban ezeket megtárgyaljuk, a felségek a mellékszobában misét hallgatnak és vigyáznunk kell, hogy beszélgetésünk ne hallatsszék át. Látva, hogy az idő múlik és nem jön újabb intézkedés, — már második reggelit is kaptunk, — megkérem Esterházy Tomit, a viceháziurat, szállítson az állomásra, hogy személyesen érdeklődhessek a király vonatából eltűnt szőrméim után. Felszállok Tomival — aki el akar kísérni — Esterházy Anti autójára és készülünk kihajtani a várudvar erősen őrzött kapuján, de kemény »Állj« kiáltásokkal feltartóztatnak a szuronyos katonák. Egy tiszt durva hangon ránk ordít: »Hová akarnak menni?! Ez nem megy csak így!« Erre elmondom, hogy elveszett rókaboámat és bundatakarómat akarom felkajtatni. Fontoskodóan összesúgnak, Tomit leszállítják az autóról és helyébe egy szuronyos katonát ültetnek be. 

Az állomás csakúgy, mint tegnap, tömve van katonasággal. Felkerestem Gombos ezredest és az állomásfőnököt és tárgyalok velük, de eredménytelenül. Mire visszajövök, még mindig nem hallatszik semmi a Fehérvárra való utazásunkról. Van tehát időm az ágy alatt levő holmikat onnan előszedni és Francinak őrizet végett átadni. Lejön Boroviczény és elmondja, hogy őfelsége mennyire küzd politikusai eltávolítása ellen. Kijelentette, hogy ha elválasztják őt tanácsadóitól, akkor ő is letartóztatottnak tekinti magát, mint ahogy tényleg az is, de megköveteli, hogy ezt nyíltan jelentsék ki. Tatát többé el nem hagyja és csakis az erőszaknak enged. Meséli Boroviczény, hogy jelen volt, mikor Siménfalvyra a király a legnagyobb felindulásban rákiáltott: »Ön nekem tett esküt! Az én Lipótrendemet viseli! Tessék, fogjon el! Itt a kardom!« És odanyújtotta neki a kardját. Siménfalvy halálsápadtan fejéhez kapott. Visszautasító mozdulattal kitántorgott a szobából, kint a falnak dőlve reszketett. Minthogy a kastélyi telefonvezetékeket elvágták, Siménfalvynak mindig az állomásra kellett kimennie, hogy Pesttel beszélhessen és ez természetesen minden alkalommal sok időt vett igénybe. Egy órakor reggeli volt a nagy ebédlőben. Én a király és Franci között ültem úgy, mint előző este. Franci később elmondta nekem, hogy ameddig él, emlékében lesz ez a reggeli. Egész idő alatt rémlátomásai voltak. Látta maga előtt, amint a felelőtlen csapatok a házba bérontanak és felkoncolják őfelségéiket. Annyira bántották ezek a rémlátomások, hogy érezte, hogy az étel sehogy sem akar lecsúszni a torkán. Reggeli után még sokáig ültünk a felségekkel a pipázóban és sok érdekes beszélgetés folyt. Hirtelen zajosan kinyílik az ajtó és betoppan Esterházy Lulu sápadtan, kimerülve. Ostenburg, amikor kiszállt a vonatból, a király külön parancsára nem jött be a tatai kastélyba, de egy uradalmi vadászházba ment, ahova elkísértek Lulu és fivére. Most felfedezték őket, Ostenburgot letartóztatták és Pestre hurcolták. Végbúcsúként azt üzeni Őfelségének, hogy büszkén és boldogan fog érette meghalni. Jelenleg — mondja Lulu — ő is le van tartóztatva, pedig okvetlenül kell, hogy szabadlábra helyezzék, mert Pesten minden követ meg fog mozdítani a fogoly érdekében. A királynő kérdezi, hogy miért lett ő is letartóztatva. »Mint őfelsége udvarhölgye«, vágja ki büszkén Lulu, aki nem engedi magát könnyen zavarba hozni. De nem maradhat itt, — erősiti újból, — okvetlenül Pestre kell mennie. Ha fogvatartják, akkor kötélhágcsón fog leereszkedni az ablakból. (Bolond leány! mintha ezzel célt érne, hisz az egész kertet körülzárták és a kapukat is őrzik.) Fivére megnyugtatja azzal, hogy ő majd elintézi az ügyet. 

Kimegy és pár perc múlva azzal jön vissza, hogy a dolog rendben van. »Szabad vagy, én vagyok helyetted elfogva.« Aztán hosszasan magyarázza a királynénak, hogy őt valósággal nem lehet elfogni, csupán névleg. Már ötször volt fogoly és mindig kiszabadította magát a legkülönbözőbb módokon. Most is majd talál módot rá, őt ne féltse senki. És ezt olyan furcsa kitételekkel magyarázza, hogy alig bírom a nevetést elfojtani. Még ilyen nagy és komoly momentumok sem mentesek a komikumtól. De sorsunk még mindig eldöntetlen. Mivel azt kezdem hinni, hogy ma már nem visznek el, hozzáfogok a kipakoláshoz; Gyula ezalatt pihen kissé az ágyán. Teaidőben megjön Pestről Pedlow kapitány, amerikai vöröskereszt-megbízott és magával hozza Fiáth Máriát, Károlyi Györgyöt és Miss Thomsont, egy fiatal amerikai újságírónőt. A felségek nem jönnek le, hanem felkéretik Pedlow-t. Esterházy Lulu megörül az alkalomnak és kori az amerikait, vigye el Pestre. A király is nyugtalan Ostenburg sorsa felett és megbízza Pedlow-t, kérje meg a missziókat, hogy járjanak el érdekében.

Miután a vendégek Luluval együtt elmentek, még sok ideoda beszélgetés folyik Pesttel. A király továbbra is energikusan protestál a szétválasztás ellen. Megmarad azon álláspontján, hogy el nem mozdul Tatáról és hogy inkább alkalmazzanak rajta erőszakot. Pesten, ahol úgylátszik már túlságosan beleőrültek a cesaromániába, azt határozták el: legyen hát erőszak, de erre Siménfalvy még sem mer vállalkozni. Bejelenti, hogy leteszi a sarzsiját, keressenek mást. Sok idő múlik, míg Pest újra jelentkezik. Csakugyan kerestek mást, de nem találtak. A hóhérmunkára nem vállalkozott senki. Most tehát mérséklik a nagy hangot és kezdenek alkudozni. Őfelségéiket Tihanyba fogják szállítani. Először Gratznak engedik meg, hogy elkísérhesse őket, de miután a király ebbe semmi áron sem akar belenyugodni, új ide-oda üzengetés után végre hozzájárulnak, hogy a többi is mehessen, de hozzáteszik, hogy ez nem jelenti azt, hogy a tanácsadók elkerülik a büntetésüket. Gyula és Rakovszky erre megkeresték Siménfalvyt és kérték, jelentse be Pestre, hogy eszükágában sincs megkerülni a bíróságot és — nehogy tévedésben legyenek az ő intencióik felett — Gyula kijelentette, hogy hajlandó bármilyen bíróság elé menni, sőt megköveteli azt, mert nincs semmi titkolni valója. Ők csak azért akarnak a király mellett maradni, mert érzik, hogy ilyen nehéz időkben esetleg szolgálatára lehetnek. Rakovszky a maga részéről is megerősíti ezt és még azt is hozzáteszi, hogy a rendes polgári bíróságot követeli. Kimenet szemrehányást tesz Gyulának, hogy ezt miért nem hangsúlyozta, miért mondta, hogy hajlandó bármilyen bíróság elé menni, hisz ők magukra nézve nom fogadhatják el sem a katonai, sem a rögtönítélő bíróságot. Az új pesti rendelet arról is szól, hogy készüljenek valamikor hajnalban az elutazáshoz, de az urak közeli hozzátartozói nem mehetnek velük. Ezzel, úgylátszik, egyenesen rám céloztak, nem lévén egyikünknek sem Gyulán kívül »hozzátartozója«. Azaz igaz, Boroviczényné! Miatta aztán újabb pour-parlek indulnak meg Pesttel. Valódi szenvedés tanúja lenni a sok megaláztatásnak, melyet a királlyal elszenvedtetnek. A folytonos visszautasítások, brutális válaszok, a parancsosztogatások, — ezt engedik, ezt nem, éhez hozzájárulnak, éhez nem, — alig merek az arcukba nézni, valahányszor ilyen megszégyenítő ukáz érkezik. Lázong bennem a magyarságom, nemzetem hagyományos királyhűsége és az az osztályöntudat, amely származásban, nevelésben, sok ma mindenható tényezővel vérazonosságban összekapcsol. 

A királyné bámulatos. Nem hallottam tőle egész idő alatt egy keményebb elitélő szót, amikor oly jóleső, oly emberi ily módon könnyíteni magán. Nincs sem elkeseredve, sem csüggedést nem látok benne. Ő mindig önérzetes, bátor bizalmat tud önteni mindenkibe, csak a szemei tágulnak és a szokottnál fényesebbek, amikor már elviselhetlenné válik a velük szemben tanúsított nyers kíméletlenség. Milyen erőforrás a vallás, amely ilyen óriási önfegyelemre és önuralomra képesít!! A folyosón, amelyen a felségek járnak, ha étkezni jönnek, fegyveres őrizet van felállítva. Amikor melegebb idő volt, az őrök kint álltak a kapu előtt, most, hogy hideg van, a folyosón tolonganak. A királyt bántja, hogy előttük kell elmenniök és kéri, hogy arra az időre küldessenek el a folyosóról. Franci szorgoskodik, hogy ez megtörténjék és hogy be is legyen tartva. Egyáltalában gondos, figyelmes háziúr. Utána jár mindennek. Máriának is házigondjai vannak. Az egyik szalont a király dolgozószobájának rendezi be. A kastélyban és a melléképületben a legutolsó zug is lakva van. Az Ostenburg-tisztek kanapékon, de még a puszta földön is alusznak. Ebéd alatt sok szó esett arról, hogy a felségeknek milyen kényelmetlen és primitív elhelyezésük lesz a papoknál és mennyire izolálva lesznek a félszigeten. Franci és Mária ajánlkoznak, hogy elkísérik a felségeket és megbíznák Siménfalvyt, hogy e kérdést intézze el Pesttel Boroviczény Ágnes felfolyamodásával együtt. Kérésüket azzal indokolják, hogy nem politizálnak, hogy nem volt közük a történtekhez. Ágnes pedig, mint a királyné közeli rokona (anyja egy Löwenstein hercegné, a királyné első cousineja) kéri, hogy maradhasson mellette. Ezt végre megengedik és azt is, hogy Máriáék elkísérhessék Tihanyba. Csak velem szemben maradnak hajthatatlanok. 

Ebéd után újra a kis kanapén ülünk a kandalló előtt és a királyné újra, mint tegnap, majdnem szünet nélkül beszél. Mintha távolból jönne a hangja, oly lágy. Én nézem az ajkát és hallgatom, mily szépen fűzi egymáshoz a szavait. De kevés megy át az öntudatomba abból, amit mond. A sok éjjelezéstől testileg és lelkileg le vagyok rongyolódva. Az idegeim csak félig vannak beszámítható állapotban. Már csupán az elválás rémét realizálom, csak ez a fájdalom tart ébren. Önkéntelenül gondolnom kell Tormay Cecilre, amikor írja: »a rettentő omlás robaja elnyeli az egyéni végzetek kis jajszavát«. Igaz! — mily kicsiny ez a jajszó azok számára, akiket nem érint, de mégis mily nagy ott, ahol az elevenre tapint, parce qu' il ni a rien de petit pour le coeur — tanították nekem gyermekkoromban. Anélkül, hogy egy szót szóltam volna, a királyné megértette, — mert a szívével hall, — és biztat melegen, meggyőzően. »Nem történhet baja! Neki olyan neve, olyan állása van mindenütt. A külföldön is alig van hely, ahol ne ismernék nevét, ahol ne hallottak volna róla. Nem! Nem! Nyugodt lehet, nem érheti baj.« De amennyire meghat ez a bátorítás, ez a vigasz, annyira meg is ijeszt. Mindeddig nem jutott eszembe, hogy baj történhetnék. Hisz ügye oly tisztán áll. Csupán az fáj, hogy elválasztanak, hogy nem maradhatunk együtt.. . De most hirtelen másképpen kezdek látni. 

A Fehérvárra való autóút megakadályozása egyesegyedül a király érdeme. Ha nem lépett volna föl olyan eréllyel, hogy még a kardját is kész volt átadni, elhurcolták volna és senki sem vállalt volna felelősséget arra nézve, hogy útközben mi történik. Ez volt első percben Rakovszky benyomása is, aki a legrosszabbra is el volt készülve és Gyulának ismételten mondta, hogy »Sohasem érkezünk meg Fehérvárig!« úgylátszik a király is ilyesfélére gondolt, azért lépett fel olyan keményen és elszántan. Korábban mentünk szét, hisz újra csak rövid éjszakára van kilátás. Előbb még beírjuk nevünket mindnyájan a vendégkönyvbe. A király két sorban legkevesebb húsz K-t ír le, mielőtt a Károly nevet leírná. — A tollak Franci asztalán mind rosszak, keveset használhatják őket. A felségektől nem búcsúzom, mert velük együtt fel akarok kelni hajnalban. Hogy aztán mi lesz velem, még nincs eldöntve. 

Soprontól Tihanyig 6.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Biatorbágy, október 24, hétfő 

Egész éjjel esett s nagyon lehűlt a levegő. Újra nem aludtunk semmit. Pedig jól el voltunk látva a Bicskéről küldött ágyneművel. Éjjel többször bementem a sebesültekhez. Gyula kérte, költsem fel, ha netalán reggel felé elaludna, mert Törökbálintra kell mennie, a magyar kormánnyal tárgyalni. Azt mondja, ki fog jönni Bethlen, Bánffy, talán Ráday. Hét óra tájban felöltözik, útra készen és kimegy. Én is hozzálátok az öltözködéshez, hogy elkészüljek és rendbe hozzak mindent, mire visszajön. Egy óra múlva már kopog a fülke ajtaján. »Máris visszajött?« mondom meglepetve. »Ez gyors volt!« »Nem is mentem el. Utolsó percben az az üzenet jött Gratzhoz, hogy Bethlenék nem jönnek. Csupán a magyar kormány megbízásából Kánya és a katonák részéről Sárkány. A király erre megbeszélte Gratzcal, hogy csak ő és Lehár menjenek és ellátta őket utasításokkal.« Ezekről Gyula nem tud. »Van egy óra időnk«, mondom örvendezve, »menjünk el a községbe reggelizni és mosakodni. Ismerőseink tegnap ismételve hívtak és kosarat kellett adnom. Bizton szívesen látnak és örülni fognak nekünk«. Gyula beleegyezik és elindulunk. »Hova? Hova oly korán?« kiáltja utánunk Pallavicini. »Egy ismerősünkhöz megyünk a faluba«. Még beszaladok a váróterembe a sebesültekhez utánanézni, van-e szükségük valamire. A tüdőlövéses még él. A súlyos láblövéses sok morfint kapott és félálomban nyögdécsel. A kis medikus mindig a hátán fekszik, úgy, ahogy elhagytam éjjel. »Köszönöm, jól vagyok«, mondja és összeszorított ajkakkal néz fölfelé. Szegény gyerek, vájjon tudatára jött-e annak, hogy mit tett, hogy jóhiszeműségét mire használták föl és ki ellen uszították. Beülünk Klempa ezredes autójába és indulunk a községbe. Mészölyék nagy vendégszeretettel fogadnak, még a jól megrakott, terített reggeli asztalnál ülnek. Éppen készülnek kimenni az állomásra. Mialatt reggelizünk, fűtik a fürdőkályhát és mihelyt meleg a viz, nagy élvezettel elsőnek ülök bele a kádba. Amikor Gyulára kerülne a sor, élesen cseng a telefon. Az állomásról hívják, jönne azonnal egy fontos megbeszélésre. Kisül, hogy a Klempa-féle autó nem várt be bennünket, úgy, hogy nem indulhatunk. De Pallavicini újabb telefonsürgetésére megkérjük, küldjenek egy másikat. Alig érünk az állomás közelébe, utunkat állja Károlyi József és titkárja. Már messziről intenek, hogy álljunk meg. Hiába megyünk tovább, mert az állomáson nem találunk többé senkit. A király még óhajtott volna Gyulával beszélni, de nem birta bevárni. Nagy sietségben indultak visszafelé. Meglepődve kérdezzük, hogy mi lehet az oka ennek a hirtelen visszavonulásnak, de Károlyi József maga sem tud többet mondani, mint hogy azt hiszi, attól tartottak, hogy a király vonatát — melyet lövések értek — elfogják. József és titkára beszállnak hozzánk — az autó ugyis az övé — és száguldunk Bicske feló. Útközben belekerülünk a visszavonuló csapatok, ágyuk stb. közé. Alig vagyunk kint Mészölyék házából, belecsap oda három gránát, mely két embert földhöz vág és megsebesít. A család a pincébe menekül. 

Megérkezve Bicskére, az állomásfőnök azzal fogad, hogy az udvari vonat három perc előtt hagyta el az állomást. Azt hiszi, hogy nem mehetett messzebb, mint egy 6—8 kilométernyire lévő őrházig, mert azt hallja, hogy azon túl felszedték a síneket. Rohanjunk tovább! Hátha ott elérjük!! Az őrháznál megtudjuk, hogy a vonat már keresztülhaladt. A következő állomás Szár. Oda kell eljutnunk. Kegyetlenül rossz úton, amelyen az éjjeli esőtől a gödrökben még áll a víz, száguldunk tovább. Száron is csak azt a választ kapjuk, hogy a vonat három-négy perc előtt robogott keresztül. József kijelenti, hogy nem folytathatja tovább az üldözést, mert gépe felmondja a szolgálatot. Bemegyünk a főnökhöz tanácskozni. Gyulát félrevonja egy dúlt arcú tiszt és nagy izgalomban elmondja, hogy neki okvetlen mielőbb el kell érnie a király vonatát, mert óvni akarja őfelségét attól, hogy folytassa útját Győr felé. A komáromi és győri helyőrségek hűtlenek lettek, újból felesküdtek a kormányzónak. Kérjük a főnököt, szerezzen egy mozdonyt, hogy folytathassak utunkat. A főnök szobájában találkozunk Esterházy Antival, ki autóján hozta Esterházy Máriát és Salm Nórát Bicskéről. Mária, ki minden áron Tatára akar jutni, kéri, hogy vigyük magunkkal. A mozdony pár perc múlva előáll. Indulunk. Erős, jeges szél fúj és ha nem volna rajtam a kölcsönkért férfi bőrbunda és egy nagy szürke sál, a meleg fürdő után valószínű, hogy halálosan meghűlnék. Gallára érve az állomásfőnök azzal fogad, hogy lokomotívunkat nem bocsáthatja tovább és mialatt lesegít a magasból, tudatja velünk, hogy a királyt elfogták és jelenleg a tatai kastélyban van kíséretével. Nagy izgalomban tanakodunk, hogyan juthatnánk tovább. A hírt nem tudjuk megérteni és el nem hisszük. Fuvarról beszélünk, de erre túlnagy a távolság. A főnök felemlíti a munkásvonatot. Megörülünk. Kérjük, hogy intézkedjék ez irányban. Visszajön a jelentéssel, hogy munkásvonat nem mehet, hanem még két katonavonat fog hamarosan beérkezni. Neki parancsa van, hogy már csak egy vonatot szabad áteresztenie. Mária izgatottan kérdi: »Kitől van parancsa?« A főnök nagy zavarban a földre néz. »Pestről?« kérdi Mária. »Igen, Pestről.« »Hát így állunk, Ella néni!« kiáltja. »És maguk engedelmeskednek?!« A főnök kínosan hallgat. Pár perc múlva beérkeznek a vonatok. Mi felszállunk az elsőbe. Több ismerős tiszt ül a fülkében, köztük a győri aranygalléros meghúzódva az ablaksarokban. A tisztek élénken diskurálnak. Nem tudnak semmiről, csak azt, hogy a király vonata hirtelen visszaindult. Ők rövid időre rá követtek, miután több találat érte vonatjukat. De hogy hová mennek, nem tudják. Én elmondom nekik, — amit az állomásfőnöktől hallottunk, — a király elfogatását. Első percben nagy az elképedés. De lassan kezdenek magukhoz térni és megnyugodni. Nem hiszik el. Azt mondják, pletyka az egész. Panaszkodnak, hogy teljesen híradás ás utasítás nélkül maradtak. »Könnyű lett volna akármilyen állomáson valami utasítást leadni számunkra«, méltatlankodnak a tisztek. »Teljesen tájékozatlanok vagyunk.« Bánhidán újra megakad a vonat. Azt mondják, nem megy tovább. Esterházy Ferenctől jön sürgöny a feleségéhez, hogy kocsit küld értünk oda. Bemegyek az állomásfőnökhöz. Az ajtó előtt félrevon egy feketeruhás, izgatott hölgy és felajánlja, hogy vegyük igénybe szolgálatait, bármilyen téren és irányban. Kérdésemre, hogy mire érti ezt, fülemhez hajol és kérdi: »Önök úgy-e főhercegnők?« »Nem«, felelem. »De akkor, — úgy-e bár — az udvari vonathoz tartoznak?« »Igen! Igen!« Ekkor elmondja, hogy az udvari vonatról kiszállt két úr. Valószínűleg magasrangú egyének, kik az ő sógorával értekeztek és igénybevették sógora vendégszeretetét. Megnevezi az utcát és a házszámot. Számíthatunk teljes megbízhatóságára, mondja. Akármit akarunk elrejteni biztonságba hozni, mindenben szolgálatunkra áll. Megköszönöm, de amellett kérdem, hogy mi az oka annak, hogy ezeket elmondja nekem és hogy mit tud. »Semmit sem tudok«, — feleli, — »csak segíteni akarok a nagy szerencsétlenségben«. És könnyes szemmel mormogja: »Most, hogy ilyen nagy bajban vannak«. Jön Gyula a hírrel, hogy a vonatot tovább engedik. Megkeresem Máriát, ki a kocsikat keresi, de nem találja és visszaszállunk a vonatba. Ott egy főhadnagy már átvette a kommandót. Időközben az a hír jött, hogy a király már nincs Tatán, onnan tovább indult Győr felé. »Mi van a hűtlen csapatokkal?« kérdem. Az a dúlt arcú tiszt, aki Száron megszólította Gyulát, szinte valahol a vonaton van. Elkésik ő is úgy, mint mi. A király pedig Győr felé rohan, esküszegő katonái szuronyai elé! »Szörnyű állapot«, jajgat újra egyik tiszt, »hogy velünk nem tudatnak semmit. Legvalószínűbb, hogy katonáinkat már lefegyverezték.« »De ha azt hiszi«, mondom, »akkor miért rohanunk mi is a biztos fogságba. Nem kellene-e ellentállni? Magukat is csak lefegyverzik úgy, mint a többit.« »Magát is elfogják«, súgom oda Gyulának. »Nem fogok megszökni«, feleli szokatlan kemény hangon. »Oda megyek, ahol a királyom van.« Ezt hallva a szemben ülő tiszt, aki talán azt képzelte, hogy valami kontroverzia támadt közöttünk, mintegy önmagát biztatva, emelt hangon, lelkesen beszélni kezd: »Hova szökjünk? Miért szökjünk? Hisz nem tettünk semmi rosszat. Megtennők újra! Mi a királyunkat szolgáljuk! Nincs miért szégyenkeznünk! Azok szégyelhetik magukat, akik elárulták és cserbenhagyták.« (Az aranygalléros tiszt mintha jobban összehúzná magát az ablaksarokban.)

Esterházy kastély, Tata

Ahogy közelebb jövünk Tatához, nő a bizonytalanság, hogy mi vár ott reánk. »Ha őfelsége a kastélyban van«, mondja a főhadnagy, aki átvette a parancsnokságot, »akkor mi is csak oda megyünk. Ha ő fogva van, mi sem harcolhatunk tovább. De azon esetben, ha a király vonata keresztültörte magát, akkor követjük mi is. Mi is áttörjük magunkat. Ezt már csak az állomás előtt fogom megítélhetni, amikor meggyőződtem róla, hogy ott mi történt.« A Tata előtti első megállóhelyen nőttön-nő az izgalom. A tiszteknek pár perc múlva betekintésük lesz a főállomásra s tudni fogják, kik vannak ott. Ahogy megáll a vonat, a tisztek az ablakhoz tódulnak s mereven néznek a főállomás felé. Lassan gördül tovább a vonat. Lépésben is el lehetne menni mellette. »Uramisten!« kiáltja a főhadnagy, »tele van az állomás katonasággal, fej fej mellett.« »Micsoda katonák ezek?«, kérdi mindenki egyszerre. »Megtudjuk azonnal.« »Ettől függ most további magatartásunk.« »A mieink! A mieink!«, tör ki a tisztekből az örömrivalgás. »Egytől-egyig mind a mieink! Gúlában áll a fegyverük.« És még meg sem állt a vonat, máris ugrálnak le és sietnek bajtársaikat üdvözölni. Én első pereben nom értem a helyzetet. Minek örülünk, miért ülnek a király csapatai itt? Ki fogta el őket, hisz nincsen ellenség sehol Siménfalvy, — az őrizet alatt magunkkal hozott tiszt, — már átvette a kommandót. Most ő rendelkezik minden felett, őhozzá kell fordulni. 

A király vonata egy mellékvágányra van tolva és teljesen üres. Engem izgat az otthagyott összes ingóságaink sorsa. Amikor Torbágyon elhagytuk a vonatot, abban a hitben, hogy egy óra múlva legkésőbb visszajövünk, a fülkében mindent szanaszét hagytam. Ott volt a sajátunkon kívül a sok idegen holmi is, amikért félig-meddig felelősnek érzem magamat. Gombos ezredes, aki most, mint a Siménfalvy jobbkeze szerepel, megnyugtat, hogy a fülkéből nem veszett el semmi. Egy tatai hölgy nagylelkűen átengedett brooin-ján hajtunk be a kastélyhoz. Mindenütt, minden kapu el van állva szuronyosokkal. Kiszállunk az idegen kocsiból és gyalog sétálunk be. A várudvarban találjuk Rakovszkyt és Gratzot. Már messziről integetnek felénk. Rakovszky meghatottan rázza a kezünket: »Hála Istennek, hogy eljöttek, hogy nem hagytak minket egyedül a bajban! No, de ezt úgyis tudtuk. Maguktól nem vártunk mást!« A házigazda bevezet szobáinkba, a főépülettel szemben fekvő földszintes corps de logis-ba. ugyanazon szobákat kaptuk, amelyeket pár év előtt még szegény Esterházy Berta idejében laktam, amikor Kaja leányommal és barátnéjával, Bismark Qoedallával, (Bismarck Herbert leányával) voltam egyszer ott tavasszal. Gyulával közös hálószobát kapok fürdővel. Köröskörül Ostenburg-tisztek laknak, úgy, hogy szobáinkba is csak őrajtuk keresztül mehetünk be. Őfelségéék tea után felkéretik Gyulát lakosztályukba, de én már csak este, ebédnél találkozom velük. Ebéd alatt elmondja a király, hogy a kormányosapatok megszegték a fegyverszüneti megállapodásokat, bekerítették Ostenburgot és elvágták muníciókószleteitől. Amikor emiatt a király csapatai méltatlankodtak, azt a választ kapták: Lázadókkal (mit Bebellen) így kell elbánni. Azokkal szemben minden meg van engedve. Amint Lehár meggyőződött az árulásról, elrendelte a visszavonulást. Ő és Ostenburg csapataiknál akartak maradni és támadást megkísérelni, le is ugrottak a vonatról, de őfelsége utánuk sietett és megparancsolta nekik, hogy szálljanak vissza, őfelsége akkor arra gondolt, hogy Nyugat-Magyarországra megy. Kiadta a parancsot, hogy egy magasrangú tiszt maradjon Torbágyon, szedje össze a szétszórt csapatokat és ezekkel együtt kövesse őt a hátrahagyott vonatokkal. Egyúttal értünk küldött a faluba az üzenettel, hogy törekedjünk mi is a legközelebbi vonattal utána menni. (Ez a küldönc már nem ért el bennünket.) Gratznak és Lehárnak a csöripusztai tárgyalásról való visszatérése és a vonat indulása között alig múlt el 7 perc és 65 máris tűz alá került az állomás. Az indulás pillanatában őfelsége vonatának ötödik kocsiját még elérte egy löveg, a királyt kísérő vonatot pedig már erősen lőtték az alig ezer lépésnyire levő ágyukból. Útközben tudomásukra jutott, hogy Tatán túl felszedték a síneket, továbbutazásról szó sem lehetett többé. Ekkor határozták el, hogy bemennek a kastélyba. Őfelsége nagy meghatottsággal beszól három vasúti alkalmazottról, kik már a király elfogatása után jelentkeztek és mindenáron le akarták tenni a hűségesküt. Annál nagyobb megütközéssel beszéltük meg Hegedűs esetét, aki alig hogy beérkezett Tatára, az állomásról telefonon mint a kormány megbízottja mutatkozott be. Később jelentkezett a kastélyban és azt mondta, hogy utasítást kapott a kormánytól, bírja rá lemondásra a királyt és írja alá tanúként a lemondási okiratot Siménfalvyval együtt. Estebéd után a pipázóban a királyné engem maga mellé ültet egy szűk kis kanapéra és egész este kizárólag velem beszél. Újból feltűnik nekem és bámulom, mennyire szépen és szabatosan fejezi ki magát. A szó csak úgy pereg az ajkáról. Elmondja, hogy száműzetésük első napjától kezdve mennyire bíztak nem egy vezetőben, mennyire meg voltak róla győződve, hogy a haza érdeke teljesen azonos az ő érdekükkel, de hogy őfelsége az utolsó félév óta nyugtalankodni kezdett, — kételyek támadtak benne egyesek loyalitása iránt. Elmondja, hogy ő tartotta a királyban a lelket, mindig próbálta a növekvő bizalmatlanságot szétoszlatni. Húsvét óta ez már nehezen ment, mert a király nagyon fel volt háborodva, ö akkor is arra kérte, hogy ne ítéljenek el senkit, nem lehet tiszta képük a helyzetről a távolból sok minden rosszul, legalább is másképpen hat, nem tudhatják, milyen okok játszanak közbe mindannál, ami történik. Ne szűnjenek meg bízni! No de a legutóbbi napok eseményei végképp kinyitották a szemeiket. Amikor elmondtam neki, hogy Gyulát is gyakran félrevezetik-, mert túlságosan bízik az emberek becsületességében, igazmondásában, a rosszat nehezen hiszi el, a királyné megjegyzi: »Ez legtöbbnyire így van. Nemes érzelmű emberek nem értik meg, hogy mások nem olyanok, mint ők, mert másokban is mindig önnönmagukat látják.« De dacára a sok keserves kiábrándulásnak, — folytatja a királyné, — ezek a csalódások nem képesek bennük a magyarok iránti hitet és bizalmat megingatni. A nagy összeomlás óta a monarhia nemzetei között a magyar volt az, amely a legtöbb hűséget és kitartást tanúsította. Svájcban is annyi jelét kapták a szeretetnek és ragaszkodásnak, hogy mindig csak mély megindultsággal tudtak hazagondolni. Látják, hogy a magyar nemzet tradícióihoz híven kitart a Szent Korona eszméje mellett, mely bizonyos, hogy előbb-utóbb minden irányban győzni fog Majd elbeszélte, hogy a Sopronban eltöltött nap, október 21-ike házasságuk tízéves évfordulója volt. Nem győzi ismételni, mennyire jólesett nekik és mily szerencsés előjelnek tekintették, hogy életük ezen legboldogabb napját magyar földön ülhették meg. És amint hallgatom ezt a csodálatos asszonyt, a régi elmúlt világból való családanyák típusa elevenedik meg benne, az — a mai fogalmak szerint talán — ódivatú hitvestárs, Int férje sorsa jobban érdekel a saját sorsánál, gondja jobban emészti a saját, gondjainál, szenvedése neki jobban fáj a saját fájdalmánál. Most is a megpróbáltatások tetőpontján megfigyelve őket, látom, hogy mindig egymásban keresik a vigaszt, egymásból merítik a szent ügyhöz szükséges erőt és kitartást. És milyen rajongó a szeretetük gyermekeik iránt! Eddig nem kaptak hirt felőlük —"pedig ma csupa bizonytalanság mindannyiuk jövője! Nem tudják, hol és mikor látják viszont egymást. A királyné nem győz eleget róluk mesélni. Elmondja, hogy mennyire szeretnének hazajönni, hogy a kis Ottó trónörökös megszólít mindenkit, akit magyarul hall beszélni. Nevelőnője ezért gyakran megdorgálta és megfenyegette, hogyha nem hagyja abba, bepanaszolja anyjánál. A kis fiú erre nagy fölénynyel magyarázta, hogy ő minden magyarral beszélhet. Mamája, egészen biztosan nem haragszik meg érte, sőt örül neki. Amikor csakugyan arra került a sor, hogy a királynét bevonják a vitás kérdésbe, és ő kénytelen volt megmondani, hogy nem engedheti, hogy minden jöttment idegent megszólítson, hisz nem tudhatják az illetőről, vájjon királyhű-e, a kis fiú nagyon meglepődött. »Hát nem minden magyar ember királyhű?« kérdezte és nagy szemeket meresztett, mintha ezt semmiképp sem tartaná lehetségesnek. Séta közben egyszer megszólította egy magyar hölgy és azt kérdezte tőle, vajion örül-e annak, hogy király lesz, mert most már ő lesz a magyar király. A kis trónörökös eleinte csodálkozással, aztán növekvő bosszúsággal nézett végig az asszonyságon. »Én nem leszek király, ameddig a papa él. Ő a király és ő még soká fog élni « A hölgy azonban nem tágított: »De ha most megkoronázzák? Mert meg akarják koronázni!« »Akkor mindjárt lemondok a papa javára,« tört ki a gyerekből haragos, dacos hangon. Róbert fivérét gyakran biztatja, hogy idővel legyen ő király. »Én inkább tábornok leszek — magyar tábornok — az akarok lenni!« A királyné még azt is elbeszélte, hogy amikor a kommün alatt az a hír jött, hogy Horthyt a kommunisták megölték, a gyermekek mindig imádkoztak érte. Amikor aztán megcáfolták a hírt, Ottó meg volt róla győződve, hogy ez az ő imádságainak a kihatása. Amikor húsvétkor a király első hazatérési kísérlete után a kisfiú meghallotta, hogy mi történt, nagy felháborodással kérdezte: »Hogyan bánhatott így a papával az, aki már halott volt és akit én támasztottam fel.«

Soprontól Tihanyig 5.

100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.

Biatorbágy, október 23, vasárnap 

Éjfél után elérjük Tatatóvárost. Ott is felesküszik a katonaság. A király és királyné nem kelnek fel, nagyon fáradtak, de erősen behallatszik a ritmikus eskü: »tűzön, vizén keresztül, tengeren, szárazföldön és a levegőben Istenért, királyért és a Hazáért!« és az éljenzés. Én kimegyek a folyosóra és a gyér lámpafénynél pár percig nézem a feszesen álló sötét árnyékokat. Gyula kiszáll és találkozik a perronon Esterházy Ferencékkel, kik megtudva, hogy a király Tatán keresztülutazik, kijöttek az állomásra. Velük van Esterházy Tomi és Wenckheim Antalné. Nagy kedvük van a felségeket elkísérni. Kérik Gyulát, tegye ezt lehetővé. Lehár megengedi és most ők is velünk vannak. Bicskén áthaladva az ottani helyőrség is felesküszik. A felségek újra nem mutatkoznak. Reggel megkérdeztem a királynét, nem zavarták-e őt a hangos eskütótelek és az éljenzés. Azt felelte: »óh igen, fölébredtem és félálomban hallottam az eskü szavait, akkor örültem, és tovább aludtam. Nagyon ki voltam fáradva, de ha valami örvendetest élünk át és boldogok vagyunk, jól esik a fölébredés.« 

Itt, Torbágyon, újra megakadtunk. Akárkit kérdezek, mindenki azt mondja, hogy nem tudja, hogy miért. Reggel mise volt a király kocsija előtt. A felségek a vasúti síneken térdelve, megáldoztak. Körülöttük félkörben a katonaság és a falu népe. Az áldozás úgy hatott reám, mintha készülődés volna a halálra. Ostenburg Budaörsre ment. Az hallatszik, hogy ott lőnek rájuk és hogy formális harc fejlődik ki. Ezt lehetetlen elhinni, hisz biztos információnk van, hogy Pesten a katonaság és a polgári lakosság köreiben a hangulat a legkedvezőbb. No — és akárhogy van, ilyenre mégsem képesek! 

Mise után küldöttségileg kijönnek a községbeliek zászlóval. Egy ismerősünk, ki itt lakik sógoránál, megkérdez, hogy vájjon jónak látom-e a hivatalos üdvözlést. Azt felelem, hogy természetesen igen, mire ő siet intézkedni. A falu jegyzője igen lelkes beszédet tart és a jóképű sváb paraszt nép tolong, hogy minél közelebbről láthassa a királyi párt. Egy kis leány szép virágcsokrot visz be a királynénak, ebéd előtt pedig gyönyörű szőlőt. Az élelmikészletek lassanként elfogynak, de ki gondolt volna ilyen hosszú utazásra. A faluban új beszerzéseket csinálnak. Ismerősünkkel megbeszélem, hogy nagyobbik kézitáskáinkat itthagyjuk nála, mert Kelenföldre érkezve bizton senkit sem fogunk találni, akire rábízhatjuk és a nagy zűrzavarban el fognak veszni, így megszabadulunk ezen gondtól és a podgyászt estig Pestre hozza a Metternich-uradalom egyik kocsija. Megkérdezem Gyulát, vájjon helyesli-e ezt az intézkedést. Ő azt feleli, nem ajánlja, hogy a podgyásztól megváljunk, mert ha a dolgok így mennek tovább, nem tartja lehetetlennek, hogy az éjjelt még a vonatban fogjuk tölteni és a podgyászra ez esetben szükségünk lesz. Szörnyűködöm! Lehetséges-e, hogy még egy harmadik éjszakát töltsünk a vonaton, hogy ma estére ne érjünk be most, hogy csak pár kilométernyire vagyunk Pesttől...? Gyula szerint kevés a kilátás reá. Újra többfelé kérdezősködöm, hogy mi történik. Senki sem tudja.

A község hódoló küldöttségének fogadása után az állomás mögötti úton felvonul az éppen megérkezett tüzérség ágyukkal. Mennek Budaörs felé a biai dombokra. A felségek nézik a felvonulást. A falu népe pedig őket nézi. Hetek óta nem esett. Fák, bokrok lombtalanok. Olyanok, mint a seprűnyelek és mindenütt bokáig érő tapadó piszkos por. Vájjon hogy tetszik a királynénak ez a kietlen, kiszáradt, fa és árnyék nélküli ország a vízbő, üde, zöldpázsitos Svájc után? Átsiklik agyamon egy emlék. Látok egy fehérre meszelt szobát. A sarokban seprők és szemétlapátok. Látok két faszéket, egy vaságyat, letakarva gyűrött szürke lópokróocal. Ezen az ágyon pihent a megkoronázott királyné. Ezen az egyik faszéken ült, amikor beléptem hozzája. Elembe jött egyszerű, még poros útiruhában, meleg kézszorításra nyújtva felém szép finom kezét. Látom, hogy az ajka remeg, hogy szemei tágra nyílnak, sugároznak. »Mily boldogság otthon lehetni« mondja. »Mikor áthaladtunk a határon, mikor Svájc komor sziklahegyei után megláttuk felülről a végtelen magyar rónaságot, azt a tájat, amilyen nincs második a világon, sohasem felejtem el az érzést, mely elfogott. A hosszú börtön után végre hazatérni, élvezni a szabadságot, az otthont! . . .« És dagad a szó az ajkán, mikor melegárnyalatú hangja ismétli: »Igen! Igen! Végre, oly hosszú idő után viszontlátni az otthont, a hazát!« Mit mondott? ... Hideg borzongás fut rajtam végig. Mintha véres ködfátyol ereszkednék le szemeimre. Azt mondta, »haza«, »otthon«, itt, ahol pár kilométernyiről vészes morajt hallani és magyar ember lövi a hazatérő király katonáit!... 

Ma kivételesen későn ettünk. Ebéd alatt egy szót sem bírtam beszólni. Éreztem, hogy feszül bennem minden idegszál, hogy egyenetlen és kihagyó a szívem lüktetése és mint alakulnak ki agyamban borzalmas rémképek. Nézem a királyt és megijedek az arcától. Színe fakó és haja kuszált. Máskor nyájasan öntögette a vizet a poharamba, cigarettát kínált a tárcájából. Ma mereven néz maga elé és nem veszi tudomásul, mi történik körülötte. Ameddig élek, nem fogom ezt az ebédet elfelejteni. Csak a királyné beszól. Legtöbbet szomszédjával és időnként hátra fordulva kinéz az ablakon. »Milyen rendületlenül áll itt a nép!« mondja. »Megismerek egyes embereket, akik reggel óta itt állnak. Hogy még nem unták meg!« Megjött Károlyi József Fehérvárról és egyelőre velünk marad. Délután hosszasan ülök vele az állomás előtti fapadon és együttesen tűnődünk azon, hogy minek nézünk elébe, mi vár reánk. Az állomáson a távírda és a telefon folytonos működésben van. A sok készülék szünet nélkül cseng, bug, kopog. Egyszer Rakovszky beszél Pesttel, szidja a kormányt, máskor a katonák adnak és vesznek föl jelentéseket. Bemegyek ón is egy időre a hivatalos helyiségbe, esetleg megtudok valamit, de az egyoldalú beszélgetés nem sokat árul el. Délután a felségek hirtelen elhatározzák, hogy kimennek a frontra. Hát itt is már front van!? Hoznak egy mozdonyt. Ott állok mellettük, mikor felszállnak. Gyula is ajánlkozik, hogy velük megy. »Ha életveszélyben vannak«, mondja, »nem hagyom őket egyedül. Velük megyek.« Küzdök magammal, hogy le ne beszéljem, de azt hiszem, ijesztően nézhetek ki. Rakovszky is felugrik a mozdonyra, majd Lehár felsegíti a királynét. Ő nem megy velük, de mindenkinek megjelöli a helyét. Mikor leszáll, szeme teli van könnyel, hangja érdes és recsegő, majd elcsuklik, mikor felém fordulva kiáltja: »És ezt az asszonyt nem akarja királynéjának a magyar nemzet!« »Ne felejtsenek el fehér kendőt lobogtatni!« hallatszik alulról. Pálffy Vilmos a mozdony tetején kihúzza a zsebkendőjét. »Ez nem elég nagy«, kiáltom, tárjanak, míg hoznak mást!« S menesztem Esterházy Tomit, hozzon ki a hálókocsiból egy törülközőt. Az indulás percében szaladva érkezik egy dúltképű ember. Gépészféle lehetett. »Szálljanak le!« ordítja. »Ezt a mozdonyt nem használhatják, nem állja a tüzet, összelövik, mint a kártyaházat.» A pályán hoznak sebesülteket, az elsőket, akiket látok. Ezek ezt megerősítik. »Legalább ne álljanak a jobboldalra!« kiáltják, »mi is ott kaptuk a sebeinket.« — »Megtettem az intézkedéseimet«, mondja Lehár, »induljanak!« És megmozdul a nehéz gép. Lehár homlokához kap: »Isszonyatos expedíció«, mondja elcsukló hangon. »Én sohasem ajánlottam volna!« 

Hoznak 26 sebesültet a frontról. Egy részét tragacson, — másokat bajtársaik viszik összefont karjaikon és vannak, akik gyalog jönnek. Beszállítják őket a várótermekbe, egymás mellé fektetjük a padlóra, hozatunk alájuk szalmát és hozzálátunk a munkához. Én kihozom a vonat hálófülkéjéből az összes párnákat és pokrócokat és elképzelem magas tisztjeink, politikusaink elképedését, mikor éjjel teljesen kifosztva látják magukat. De első az, aki vérét ontja a királyért! — Késő estig kötözünk, segítségére vagyunk a két orvosnak és szerzünk ennivalót a betegek számára. A falu népe megható. Hoznak élelmiszert és sok ajándékot, a Metternich-uradalom alkalmazottjai párnákat és paplanokat. Lulu szokott energiájával megtáncoltat mindenkit. Lót-fut, intézkedik. Pattogó hangon osztogatja a parancsokat és mindenki hallgat reá, mintha elhinné, hogy neki joga van hozzá. De múlik az idő. Sokat nézem az órát. Odakint már koromsötét van és esik. Először hónapok óta. Hallom, hogy szüntelenül csenget a telefon. Bemegyek a hivatalos helyiségbe, ahol a katonai jelentések érkeznek. Egy percre beülök egy sarokba. De veszem észre, hogy egyre idegesebb leszek és hogy nem bírom a fülledt levegőt . . . Szaladok kifelé, vissza a betegekhez. Egy sarokban fekszik két tüdőlövéses. Kínosan zihálnak. Az egyikről azt mondja az orvos, nem marad meg. Meghal reggelig. Egy súlyos láblövéses szünet nélkül jajgat, »miért kell annyit szenvednem?« A vaskályha mellett szalmapárnán fekszik egy medikus, — a túloldalról való. — A királyára lőtt... Van belőlük több is a teremben. Csinos, értelmes fej. Mióta itt van, nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul fekszik a hátán és néz felfelé. »Rossz párnája van?«, mondom, »nem szúrja a szalma? Hozok mást«. »Jól vagyok, köszönöm. Három golyót kaptam, de nem nagy dolog, ne tessék értem fáradni.« Megállít a mieink közül egy fennjáró könnyebb sebesült: »Most jövök Nyugatmagyarországról. Három hétig küzdöttem az osztrákok ellen. Most hagytam el a kórházat. Csúnya sebeket szereztem. De egy sem fájt úgy, mint ez a seb, melyet magyar embertől kaptam.« És mintha megmozdult volna ott a kályha mellett a kis medikus a szalmapárnán . . . »Nem tudtam eddig, hogy miért harcolok«, mondja egy másik, »miért kell szenvednem — most megértettem. Mindnyájunknak megvan az otthona, a kis földje, házikója, keresete. Csak a magyar királynak nincs mit magáénak neveznie, nincs hova lehajtania fejét.« 

Kívülről tompa dübörgés hallatszik, mely píllanatról-pillanatra erősödik. »Jön a mozdony! Jön vissza a király« mondják. Szaladok kifelé. Bár koromsötét van és a föld csúszós, mégis megtalálom az utat — Gyula karjaiba. — Szorítom magamhoz és most érzem csak igazán, hogy mennyire féltettem! Gyula később elmondja, hogy mikor kijöttek a frontra, a király magához hivatott az ellentáborból két tisztet, egy ezredest (Schwoy) és egy kapitányi. Azt mondta az ezredesnek, hogy az eskü, amelyet a kormányzónak tett, nem lehet ellenkezésben a királynak tett esküvel. Maga Horthy is felesküdött neki. Tartozik neki engedelmeskedni. A kapitány azalatt Gyula előtt fejtegette, hogy helyzetük milyen borzasztó. Végül abban állapodtak meg, - hogy a kormányzó küldjön megbízottakat a testvérháború elkerülése végett. Visszajön Hegedűs altábornagy Pestről. Egész délelőtt távol volt. Reggel azt mondta a királynak és Lehárnak, hogy Kelenföldre megy tájékozódni. Thannal akar beszélni és megpróbálja arra rábírni, hogy szüntesse be a testvérharcot. Kelenföldről anéllkül, hogy őfelségének jelentést tett volna, bement Pestre, Bethlennél és Hohler angol követnél volt és azzal jött vissza, hogy a főparancsnokság alóli felmentését kéri, állítólag, azt mondta, hogy nem akar olyan ellenfél ellen harcolni, melynek soraiban saját fia harcol. A kormánytól azt az üzenetet hozza, hogy akár a király maga, de fegyveres kíséret nélkül, akár a király tanácsadói közül egy-két ur menjen be Pestre, hogy ott a helyzetről — mely a kormány szerint mindinkább fenyegető — informálódjék. A király természetesen vonakodik egyedül Pestre menni. Beérte a húsvéti tapasztalatokkal! De uraink ehhez ugysem járulnának hozzá, még abban az esetben sem, ha hajlandónak mutatkoznék reá. Hiszen a kormány viselkedése után a legrosszabbra is el lehetünk készülve. Hegedűs elmondja, hogy Horthynál is volt. Ez rossz hatással van mindenkire!

Vacsora alatt is érkeznek rövid egymásutánban küldönctisztek jelentésekkel. Összezsúfolva tolongunk az étkezőteremben és az abba nyíló Lehár-féle privát fülkében. Érzem, hogy a katonáknak útjában vagyunk, hogy némileg feszélyezve vannak a tanácskozásban. A legtöbb hír kedvezőtlen. Tegnap egész nap és még ma délelőtt örömmel és titkos reménységgel várták a királyt Pesten. Azóta romlott a hangulat. Ha holnap reggelig nem tudunk bejutni, ügyünk elveszett. Gyáva mindenki. A sikert, a fait accompli-t várják, ha ez be nem következik, a legrosszabbra lehetünk elkészülve. A jelenlévő tisztek egyike elmondja, hogy az ellenszegülő sereg Gömbös által toborzott egyetemi ifjakból áll, akiket Horthy személyesen buzdított és tüzelt. Egyrészüket fel hívatta a Várba, másokat maga keresett fel a műegyetemnél és a kaszárnyákban és beszédeket intézett hozzájuk. »Mentsétek meg a hazát a végpusztulástól.» stb. Félrevezették a diákokat azzal, hogy egyrészükkel elhitették, hogy a király osztrák és cseh katonákkal jön Budapest ellen, másokkal pedig műijedelemmel, hogy a csehek betörtek Komáromnál és ezeket kell kiverniök. Ez a szánalmas félrevezetett ifjúság oly elszántsággal és dilettáns könnyelműséggel támadta meg Budaörsnél az egyik szerelvényt és oly heves tűz alá vette, hogy a tiszt elbeszélése szerint kénytelenek voltak közvetlen közelről gépfegyverekkel közibük lőni. »Mint a tekebábok, úgy hullottak jobbra-balra.« Rakovszky arcán az iszonyat fut végig. »Nem, ez lehetetlen«, nyögi, »ezt nem folytathatjuk. A magyar királyt nem lehet polgárháborúval a fővárosba hozni. Magyar vérrel nem szennyezhetjük be a királyi trónt.« A király szint változtat, láthatóan szenved — arcizmai görcsösen feszülnek. Félrevonja Lehárt és hosszasan beszél vele. A királyné résztvevőén, meleg gyöngédséggel figyeli: »Minden jóra fog fordulni«, mondja, »csak el ne veszítsük a hitünket«. (Amint később hallom, a király megtiltotta, hogy az ifjúságra, a jövő magyar értelmiség színejavára tüzeljenek.) 

Utolsónak Lulu fivére, Esterházy János érkezik és jobb híreket hoz. A tisztek először Lehárral beszélnek, aztán vele együtt a királynak adják le jelentésüket. Mihelyst jobb jelentések jönnek, a királyné mosolyog. Sohasem látszik meg rajta a csüggedés, a kishitűség. Bámulatos lelkierővel uralkodik magán. Vacsora után még sokáig elülünk együtt. Megérkezik Ostenburg. Fáradt és kimerült. A baloldalamra ül. Gondoskodom róla, hogy kapjon valamit a vacsora maradékaiból. A királyné komornáját, kit Sopronban fogadtam fel számára, beállítom pincérnőnek. Az asztalkendőt napok óta nem cserélték fel, sőt le sem vették az asztalról. Térképek, iratok szanaszét hevernek rajta, kenyérmorzsákkal és ételmaradékokkal együtt. Kezd undorodni az ember az evéstől. A komorna, akit a királyné még csak be sem eresztett magához, utasításomra felfrissíti az asztalt, törli az evőeszközöket és edényeket és felszolgál. Minden más képet nyer, csak kár, hogy nem jutott ez előbb eszembe. Ostenburg elmondja, hogy üzenetet kapott az ellentáborból, hogy tárgyalni akarnak, mire fegyverszünetet kötöttek, amely holnap reggelig tart. A pesti kormány kijön a továbbiak megbeszélésére és a tárgyalások befejezéséig a harc szünetelni fog. Ostenburg bizakodik, éppen nem kislelkű. Azt mondja, hogy holnap estére Pesten leszünk. A felségek fáradtak, visszavonulnak. 

Később hallom Lehárt, amikor magyarázza, hogy volna egy mód a csapatokkal behatolni a fővárosba. Egy hegyen át vezető úton még éjjel, minden feltartóztatás nélkül el lehetne érni Pestet. Kedvez az idő is, a sötétség, az eső. Háború esetén föltétlenül erre szánná el magát. De kizárja a kísérletet az a körülmény, hogy a felségek a vonaton vannak. Nem teheti ki őket annak, hogy őrizet hiánya miatt esetleg fogságba kerüljenek. Elhívnak, mert egy málhás kocsi érkezik Bicskéről két nagy bőrönddel, melyek színig vannak tömve finom ágyneműkkel, selyemtakarókkal, párnákkal stb. Levél is jön mellékelve Batthyány Zsuzsannától. Kéri, hogy jönne a királyné holnap Bicskére és maradjon ott éjszakára. Ezt már nem jelentem be a felségeknek, mert lefeküdtek. Ráérek erre holnap. Sok gondot ad azonban a kipakkolás. A málhák oly nagyok, hogy nem lehet őket a kocsik szűk ajtaján betolni. Kint kell a holmikat kiszedegetni a permetező esőben, sárban és a meredek hágcsón egyenként kell felszállítani a koromsötét fülkékbe. A vonaton tudniillik csak a király kocsijában és az étterembon van világítás, a többiben nincs. Egyik Ostenburg-katona kézilámpással világít nekem kint az esőben, de bent a vonatban már tapogatódznunk kell. Mire elrendeztünk mindent éjszakára és Gyulával felváltva tartjuk a csepegő gyertyát, benyit fülkénkbe két beburkolt, sötét alak Amint az egyik megszólal, ráismerünk ifj. Pallavicini Alfonzra. Vele van egy volt közös diplomata. Ráülnek a hálóingeinkre, papucsainkra és mindent egyszerre meg akarnak tudni. Hogy hol kapnak helyet éjszakára, maguk sem tudják, de ez nem izgatja őket — lesz ahogy lesz!