Molnár Tamás eszmevilága - tudományos konferencia

Molnár Tamás professzor úr előtt tiszteleg a hazai tudományos élet idén október 16-án Budapesten egy konferencia keretében. A jelenleg is Amerikában élő, korábban emigrált professzor úr kötetei Magyarországon csak a rendszerváltozás után jelenhettek meg és egy teljesen új és eredeti, konzervatív és keresztény gondolkodás és politizálás lehetőségét és igényét jelentették és jelentik most is sokak számára. Végre, egy korábbi sikertelen kísérlet után, amelyet blokkolt az MTA, önálló konferencián is megemlékeznek méltó keretek között, személyéről és életművéről izgalmasnak ígérkező előadásokkal.

Molnár Tamás professzor úr magyar jobboldali konzervatív gondolkodó számára jobbára megkerülhetetlen igazodási pont lett az 1990-es évek óta, igaz kezdetben csak a radikális jobboldalon (Havi Fórum) és konzervatív katolikus orgánumokban (Jel) jutott rendszeres publikációs lehetőséghez, amikor itthon is előadásokat tartott mérsékelt látogatottsággal (PTE, ELTE, PPKE). Értékes köteteit azonban kiadta az Kairosz, az Európa és a Szent István Társulat is. amelyek idővel komolyabb diskurzust eredményeztek végre itthon is, e mellett pedig komoly hivatkozási pontokká váltak. A professzor úr több művében is ideális államformának a királyságot nevezte meg (A hatalom két arca: politikum és szentség; A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón), amelyet szóban és előadásain is szívesen megismételt, kifejtett, meglehet a fő csapásirány - érthetően - nem ez volt nála.

Részletes programja a konferenciának itt olvasható, elmenni meg kötelező mindenkinek. Addig is kedvcsinálónak egy részlet az idehaza talán legnépszerűbb, két kiadást is megért, kötetéből; a Liberális hegemóniából;

Visszatérés a politikához

A civil társadalom felemelkedését mindvégig egy vallásos aura vette körül, a kezdettől fogva a tündöklésén át egészen a hanyatlásáig. A XVI. században az egyház és általában a katolicizmus bírálatában valami olyasmi is kifejeződött, amit szerelmi duzzogásnak nevezhetnénk; ezt az érzést a meghiúsult remény szülte, a tény, hogy az egyház és a vallás nem hozta el a világnak azt a békét és testvériséget, melyet Jézus Krisztus ígért, az emberi sors pedig ugyanolyan nyomorúságos maradt, mint amilyennek az Úr találta, midőn küldetésben járt az emberek között. Jóllehet a reformáció eltökélte, hogy betölti az űrt és lényegesen igazságosabb lesz, valójában rontott a közerkölcs általános színvonalán. Ez érthetô. Az egyház sosem tartotta másnak az embereket, mint bűnösöknek, akiknek ezért a kegyelem mentőövét kell dobni, hogy belekapaszkodhassanak, mint a legyengült hajótöröttek. Ádámtól egészen az Utolsó Ítéletig, tanította Szent Ágoston, a jó és a rossz harca döntetlen lesz, és Krisztus második, világ végi eljövetelekor botladozó és meg-megtévedő emberiséget fog a lenti világban találni.

A reformáció egyszerre volt pesszimistább és optimistább ennél az emberi természetet illetően. Optimista volt, hiszen felhatalmazott minden egyént, hogy saját értelmének világosságánál tanulmányozza az Írást, kizárólag a kongregáció gyakran csak választott lelkipásztorának irányításával. Pesszimista volt, mert a hívek között csak kevés kiválasztott akadt, és csak az Úr ismerte őket, a többiek örök kárhozatra ítéltettek, anélkül hogy ezt tudták volna. A katolikus doktrína szerint az emberek üdvözülése vagy elkárhozása cselekedeteik függvénye; a reformáció ehelyett a hívek szinte vaktában való versengésének képzetét plántálta az emberekbe, és lerontotta a meg nem váltottak és az üdvözülésükben nem reménykedők többségének erkölcsi színvonalát. Ha kárhozatra ítéltettem, akármit tegyek is -- fontolgatta a kálvinista átlaghívő, aki sem pásztora, sem elöljárója nem volt gyülekezetének -- akkor a világi siker felé fordulok, talán az Úr is ezt várja tőlem. Ezért helyezett engem erre a Földre, tudta, hogy többre nem vagyok jó. Az ilyen szándéknyilatkozat mindig arányos volt a vallásos hit mértékével, és a civil társadalom születési bizonyítványának felelt meg. A lelkekben persze a vallásos hit uralkodott, csak már nem a régi hevülettel, a hívek egy végső soron világi, laicizált vallásra rendezkedtek be, mivel az e világi ténykedést attól fogva úgy tekintették, mint ami képes helyettesíteni a megszentelő aktusokat. A nyereségvágy - ad maiorem Dei gloriam - nem volt többé elvetendő, mert hogyan is akarhatná bárki, hogy az egyszerű bűnösök, akiket Isten Ádám bűne miatt sorsukra hagyott, ugyanolyan színvonalon álljanak, ugyanarról ismerjenek meg, mint a kiválasztottak? A többségnek nem volt más feladata, mint a hit előírta módon viselkedni, betartani a parancsolatokat, és áthelyezni erre a világra a lendületet, melyet nem hasznosíthatott a másik érdekében. A hitben fel nem használt energia átalakult egy máskülönben szintén vallásos dinamizmussá, mert hiszen meg vagyon írva, hogy az embernek termékennyé kell tennie a Földet. Ezeknek a üdvözülésből kirekesztett híveknek keresztény öröksége egyik generációról a másikra új formákat öltött: olyan aktivizmusról van szó, mely szervezett, mint a liturgia, végpontja pedig az ipar által produktívvá tett Föld; az üdvözülés záloga a munka és a prosperitás.

Miután a világ ebbe az irányba fordult, nem meglepő, hogy megszülettek az új erények, és hogy egy bizonyos embertípus viselkedésének szent jelleget tulajdonítottak. A gazdagság és az előbbre jutás erényekké váltak, a hajdani bűnök és hibák bírálatát tompították: a vágy, a versengés, a fényűzés, a hiúság, a büszkeség többé nem vont maga után rosszallást, a polgári illemkódexbe ezek már pozitív attitűdként kerültek be. Mi több, a kizsákmányolás is. Addig, míg a kizsákmányolt elmehetett a vasárnapi istentiszteletre, amit megkönnyített az ünnepnapok számának drasztikus csökkenése, a kizsákmányolás nem volt nyilvánvaló rossz.

A kizsákmányolás alkalmat adott a kizsákmányoltnak -- aki nem kiválasztott, tehát rest és tunya életet él --, hogy jó útra térjen, hogy bocsánatot nyerjen mint a munkában szorgalmas polgár. Nehéz volt már a túlvilági jutalomról szónokolni, a hangsúly az e világi kompenzáción volt, mely számokban kifejezhető és mérhető.

Ma már sehol nem beszélnek a munka és az erkölcs szoros kapcsolatáról, kivéve, ott viszont túlságosan is sokat, az amerikai nagyvállalatok board roomjaiban (igazgatósági ülésterem), a konzervatív alapítványok think-tankjeinek (észkombájn) köreiben és a kongresszusi meghallgatásokon. Ez nem a véletlen műve, a protestantizmus egyes irányzatai pártolják a polgári erények házasságát a leleményes és iparkodó, következésképp ipari szellemmel, és ennek gyümölcse az erkölcsös, és egyben határozott és energikus mentalitás. A déli országokban honos fiestának északon az az élvezet felel meg, melyet a gépezet működéséből és a gondos, szisztematikus tevékenységekből merítenek; ez az élvezet csúcspontját a gépezet előírta ritmusban éri el. Valójában minden dogmának megvan a módszere arra, hogyan hatoljon be követőinek legbensőbb énjébe, és kevéssé számít, hogy követői szenvednek-e ettôl a ritmustól, vagy élvezetet találnak-e benne. A hit tárgya megszokássá, majd preferenciává és második természetté válik. A zsidó vallás átvette a talmudi kérdés/felelet metódust, és végül már a hívek egyéb tevékenységeire is alkalmazta. A középkori skolasztikával és a főúri udvarok lovagi intézményéhez kötődő ceremóniákkal ugyanez a helyzet. Mutatis mutandis, ez a jelenség napjainkban újratermelődik a gazdasági tevékenység tág keretei közt, mely ugyanolyan tipikus a XX. században, mint a skolasztika volt a XII- XIII. században. A gépezet és az általa kialakított szellem eredménye a market research privilegizált tevékenysége. A piackutatás során részletesen elemzik a vevőkört, a csomagolást, az árakat, az áruk közti kapcsolatot, az adásvétel pszichológiáját, a sale-resistance-t (a piac ellenállása), az ízlésbefolyásolás lehetôségeit. Ahogy a skolasztika nyelve a latin volt, úgy az eladás művészetének, a salesmanshipnek a nyelve az amerikai angol.
Ezért tehát a modern agy elkezd úgy működni, hogy megfeleljen a mechanika és az olyan nagy rendszerek követelményeinek, amelyekben az emberek -- munkások, menedzserek, könyvelők, tisztviselôk, eladók, bankárok, közvetítők -- öntudatlanul átveszik a gép viselkedését. Bármilyen nevetséges, de korunk büszke arra, hogy az embert helyettesíti a géppel (gépesítés), melyről azt tartják, megkönnyíti a munkáját. Igen is, meg nem is; így géppé süllyesztik magát az emberi lényt (ezt láthatjuk a század szimbolikus alakjáról, Charlot-ról szóló Chaplin-filmekben), olyannyira, hogy a gép rabszolga végül bosszút áll gazdáján. Miért beszélek erről? Meg akarom mutatni, hogy a gép, a munka, az erény, az üdvözülés közti kapcsolatok megváltozásával olyan új világ született, ahol az erkölcsöt a mindennapos tevékenységhez társították, és emiatt kritériumait elfogadható szintre szállították le. Röviden: nem az egyén lett ,,erkölcsösebb'', hanem az erkölcsösség kívánalmai kerültek alacsonyabb szintre. Ezért mondhatják tehát, hogy a közéletet egyre jobban áthatja a moralitás, és hogy a moralitás a politika helyébe lépett -- ami a liberalizmus legfőbb célkitűzése.

Összefoglalva: az emberek nem hajlandók a keresztény erkölcs elvárásainak megfelelően élni; azt kívánják, hogy tegyék azt ésszerűbbé, életközelibbé, hogy könnyebben tudjanak viselkedésükben igazodni hozzá.

De vajon nincs-e egy fatális tévedés ebben az okoskodásban? Mivel nem tudják elérni az etika és a politika azonosulását, majd azt fogják mondani, hogy az ipar és a gépkorszak szabályainak alávetett viselkedés felér a moralitással.

Ez az új credo azonban két dologhoz vezethet: vagy szinte szervezett és határtalan álszenteskedéshez, ahol az etikára vonatkozó szavakból tökéletesen hiányzik az igazi erkölcsi tartalom, vagy pedig olyan általánosan elfogadott filozófiához, melyben az erkölcs oly mértékben langyos, hogy mindenki könnyedén képes alkalmazkodni hozzá. Ez esetben felesleges, sôt erkölcstelen erkölcsről beszélni. Mert az erkölcsnek csak akkor van jelentése, ha tényleg az általános emberi viselkedés felett álló és annál magasabb rendű. Ez nem lehetséges, csak a meghatározásánál fogva kevés számú egyéni esetben, vagy a kisebb csoportok általában elég rövid ideig tartó indulási periódusában, amikor még nem jelent meg a széthúzás. Mert amikor megjelenik -- és ha csökken a (karizmatikus) kezdeményező egyén befolyása --, akkor újra életbe kell léptetni a fegyelmet, melyet még a morális fegyelem esetében is az elöljárók írnak elô. Ez pedig, ha rákerül a sor, azt eredményezi, hogy előtérbe kerül a politikai princípium, még az olyan csoportoknál is, mint az apostoloké vagy a szerzetesrendeké: a tekintélyelvűség, a parancsolás és engedelmeskedés, az éberség, a bürokrácia válik meghatározóvá.

[...]

Ajánló: Magyar király helyett mexikói császár - III. Napóleon és Habsburg Miksa kalandja Mexikóban

"(...) Egy dologban Ferenc József azonban nagyon is élénk érdeklődést mutatott. Le akarta mondatni Miksát minden jogáról, ami a Habsburg Birodalmat illeti. Arra kérte Miksát, hogy mondjon le örökre minden esetleges utódlási jogáról. Miksa először nem volt hajlandó ezt megtenni. Azt javasolta módosítsák a lemondást úgy, hogy a szöveget egészítsék ki azzal, hogy a lemondás „csak arra az időre vonatkozik, amíg az ő dinasztiája uralkodik Mexikóban”. Ezt pedig Ferenc József nem fogadta el, így Miksa eredménytelenül utazott vissza Bécsből Miramarba. Nem ismerjük az okát de Ferenc Józsefnek (aki személyesen utazott Miksához Miramarba) sikerült aláíratni az un.”Családi Egyezményt”, amelynek értelmében tehát Miksa minden örökösödési jogáról (a Habsburg Birodalomban) örökre lemondott. Több szempontból is lehetne elemezni a „Családi Egyezményt” de itt csak egy – Magyarországot is érintő - gondolatot szeretnék felvetni. Ha nem kötik meg az Egyezményt, azaz ha minden a régiben marad és Ferenc József elhalálozik vagy uralkodásra képtelenné válik, Miksa lehetett volna az Osztrák-Magyar Monarchia feje. Játszunk tovább a gondolattal…Miksa mexikói uralma -tegyük fel- megszilárdul és amennyire Miksa valóban megszerette Mexikót és nem akar hazatérni az a helyzet állna elő, hogy pl. az osztrák császár és magyar király Mexikóban lakna és a birodalmat, benne Magyarországot, Mexikóból irányítanák! (...)".

Horváth Gyula tanár úr tanulmányát anyaportálunk, a Regnum! közli elsőként online, képekkel kiegészítve, a szerző személyes engedélyével.

A újpogányság ellen, a kereszténység mellett

Három napja már, hogy megjelent az a körlevél a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciától, amelynek évekkel ezelőtt kellett volna megjelennie. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevélben hívta fel most a híveket, és minden érintett figyelmét a katolikus hit megőrzésére az újpogányság egyre terjedő szellemével szemben. A testület levele, amelyet szeptember 20-án minden katolikus templomban felolvastak, egy kicsit elkésett, de még nem végleg.

Az újpogányság tapasztalható mai jelei ("táltosvallás", pilisi szívcsakrások, Arvisúra, neopaganista szinkretitzmus) elsősorban a szélsőjobboldalon figyelhetőek meg szembeötlően, de azt hiszem, hogy ezek csak az extrém esetek, amelyek mindenkinek azonnal szembeötlőek. E mellett nekem is simán van Arvisúrát böngésző jobbközepes ismerősöm, sőt liberális is, aki e mellett keresztelte a gyermekét. Mert a legnagyobb gond a társadalmi és alanyi katyvasz a fejekben. A vallástalanság léte önmagában szüli meg, hogy valaki valamilyen valláspótlékhoz menekül, ha szellemire vágyik. Isten teremtményeiként pedig mindannyian vágyunk előbb vagy utóbb a szellemire, a lélek táplálékára is.

Az újpogányság adott persze mindenhol a világban, Magyarországon pedig ennek a specifikuma az "ősmagyar szinkretizmus", de nagyon helyesen e mellett a körlevél beszél az elivilágiasodásról, a hedonizmusról, az élvhajhászásról, okkultizmusról és a bálványimádásról (!), szélsőséges és értékmentes liberalizmusról, a relativizmus diktatúrájáról (!+!) is. Merthogy ezek ugyanolyan pogány, értsd a kereszténységtől mentes dolgok. Senki ne dőljön hátra mert nem imád bakkecskefejet rovásírással az agancsán, de mondjuk szépen mélyen mindennap Mammon fenekében tölti az óráit. A körlevél nekik is szól, konkrét szavakkal, maximális aktualitással, zsigeri szinten érintenek is mindenkit, ha észreveszi, ha nem.

Az Egyház számára a hit védelme alapvető funkció, mégis manapság kevesebbet gyakorolja. A határozott hangú vélemény kiváltó oka csak sejtjük, hogy az, hogy manapság ezzel a divattal tömegeket is lehet vonzani, nemcsak az, hogy rosszul megírt könyveket jól el lehet adni. A neopaganizmusban az a legrosszabb, hogy nem realizálható belőle semmi sem, mert nem élő hagyományt, nem élő vallást adhat csak, maximum egy posztmodern kulturális jelenséget, ami elringathat, de nem építhet. Ez pedig Mária Királyságban (Regnum Marianum) nem lehet megoldás. Lehetnek pozitív hatásai (a nemzeti hagyomány ápolása, amelyet egyébként a körlevél sem firtat), de alapvetően, mint "hit" nem működik, hacsaknem rosszul, destruktívan működik.

E mellett azonban a legnagyobb érdemének azt érzem, hogy a körlevél nem megbélyegző, hanem megértő és az okokat tisztán látó véleményt fogalmaz meg. A körlevél - megengedem magamnak ezt - visszafogadó gesztussal bír, benne van a krisztusi "térjetek meg!" határozott szelídsége, sőt ez az uralkodó benne. Határozott, mint Szent István (jó is, hogy rá hivatkozik), aki folyókban keresztelte a népét, de aki nem tért meg, azt levágták. Ugyanakkor szelíd is, mint Szent Ferenc, aki a keresztes háborúban is szóval akarta megtéríteni a szultánt (meglehet a kard ellen sem volt kifogása). Nagyon fontos, hogy nem tesz különbséget a magyar társadalomban; a megtévedés, az megtévedés, az eretnekség az eretnekség, amelyben - észrevétlen, vagy tudatosan - de mindenki beleeshet.

Utat mutat és egyetemes. Az össznemzetre tekint. Nagyon katolikus. Reményt ad és eligazít a jó irányba.

Számomra azonban a magyar politikai-, és közéletben való hiányosságot is megmutatja; nincsen keresztény politika ugyanis jelenleg itthon. Egyházra, hitre mutogatnak, kitűzik a gomblyukba, de nem érvényesül a tanítás. Olyan van, hogy keresztények politizálnak, de olyan kevésbé, hogy a keresztény normák betartásáért küzdjenek a társadalomban (tisztelet a kivételnek). A vallás nem magánügy, nem állhat meg a templom falain belül, főleg most, amikor a templomok kiüresednek. A liberális álláspont az ateizmus és az értékek relativizálásának az előszobája. Reszakralizáció, a hitélet megújítása, keresztény politika - egyházi iránymutatással. Ilyesmik adhatnának egy kis reményt, még több motivációt nekünk.

Emlékek a Slachta Margit emlékkonferenciáról

Az emlékkonferencia termét egy kicsit nehezen találtam meg a Szentháromság téren, de végül a hely patinája kárpótolt a kellemetlenségért. Körülbelül ötvenen lehetünk, amikor megérkeztem éppen Katona Tamás tart előadást, aki sokszor kiemeli azt, hogy Slachta Margitnak milyen ordenáré kiabálásokkal kellett szembenéznie az 1945 utáni köztársasági országgyűlésben. és azt is, hogy ez a pár éves demokrácia sokkal inkább a kommunizmusba való átmenetet jelentette, mint szuverén államiságot. Az ő előadásában is feltűnt már az, ami az egész emlékkonferencia alatt a legkellemesebb meglepetést okozta nekem; Slachta Margitnak a politikai krédóját, amely egyértelműen vallásos alapokon nyugodott nem a dicső, de nagyon is régmúlt egy részeként akarták kezelni a résztvevők, hanem meg akarták nézni, hogy abból mit és hogyan lehet érvényesíteni a mában. Katona Tamás ezzel kapcsolatosan még a leginkább volt visszafogott, sok olyan (számomra nagyobbrészt ismert, de fontos) történelmi helyzetet, tényt mond el, amelyben Slachta Margitnak meg kellet vívnia a harcát, és e mellett tért csak ki a jelen kérdéseire.

Ékes Ilona képviselőasszony azonban már egyértelműen azokat az elemeket emeli a Slachta életműből, amelyek számára is példaértékűek; a közélet tisztasága, a közerkölcs jelentősége, a szociális érzékenység, a keresztény és nemzeti politika fontossága, a keresztény hitelvek érvényesítése a politikában. Egy hosszabb, de szépen és lélekkel megfogalmazott személyes krédónak is beillő megemlékezés hangzott el a képviselőasszonytól, ami személy szerint nekem a leginkább elgondolkodtató része volt az emlékkonferenciának. Ha Ékes Ilona életrajza mellett azt is megnézem, hogy a közelmúltban mivel és kiknek okozott "botrányt", akkor mindenképpen egy hiteles megemlékezés volt ez tőle, tekintettel arra is, hogy korábban szociális munkásként és óvónőként dolgozott. A rövid szünetben pedig arra is volt lehetőség, hogy beszélgessek vele arról, hogy mennyire kihívás ma példaképnek tekinteni egy olyan politikust, mint Slachta az országgyűlési munkában.

A szünet után a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke, Pirityiné Szabó Judit olvassa fel Slachta Margit eredeti politikai krédóját, teljes terjedelemben, utána pedig Siklósi Beatrix tart egy meglehetősen aktuálpolitikai elmélkedést a keresztényi közélet kapcsán, és átadja a szót Aczél Petra docens asszonynak, aki a záró előadását tartotta meg a konferenciának. Ez a zárószó a másik legnagyobb hatású felszólalás volt a konferencián, hiszen viszonylag ritka, hogy manapság egy katolikus nő azokkal a életeszményekkel jöjjön elő, amely a harcos lelkületet hangsúlyozzák a keresztény hölgyek számára. Slachta Margitból az emelte ki Aczél Petra, amelyet manapság a leginkább elveszni látszik, és nem szalonképes; az igazság talaján álló harcos hitet, amely nem törik meg a hazugsággal szemben. A docens asszony beszéde kifejezetten lángolóra és elszántra sikeredett, olyan releváns kérdések felvetésével, mint például, hogy létezik-e keresztény politika jelenleg Magyarországon? Ő volt az egyetlen aki megemlített azt is, hogy milyen megaláztatásokat kellett kiállnia annak idején a köztársasági országgyűlésben, Slachtának, amikor a Szentkorona-tanról, ezer éves politikai hagyományunkról beszélt. (Mindez különösen jól sikerül időzítés volt, tekintettel arra hogy az első sorban egy katolikus főpap is jelen volt, Spányi Antal megyéspüspök személyében, aki a konferencia utáni megemlékező szentmisét celebrálta.)

Az emlékkonferencia nem említett Slachta Margit közjogi harcát a királyságunkért, és azt, hogy meggyőződéses legitimista-monarchista volt egész életében. Valóban, ez számunkra hiányt mutat. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy az emlékkonferencia hatalmas űrt próbált azzal betölteni, hogy Slachta Margit konzervatív politikai katolicizmusát ma is élő, és aktívan felvállalható, megélhető és folytatható hagyományként mutatta fel mindenki számára. Kicsit sajnálom is, hogy az Országgyűlés nem adott helyett ennek a konferenciának, a szervezők eredeti elképzelésének és szándékának megfelelően.

Slachta Margit emlékkonferencia

Szeptember 18-án, délután 3 órakor a Magyar Kultúra Alapítvány Corvin termében (Budapest, I. Szentháromság tér 6.) a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége szervezésében emlékkonferenciát tartanak Slachta Margit a Magyar Országgyűlés első női képviselője születésének 125. évfordulóján. A konferencia után Spányi Antal megyés püspök mutat be szentmisét este 6 órakor a Budavári Nagyboldogasszony templomban.

A konferencián Aczél Petra, Ékes Ilona, Katona Tamás, Pogány Erzsébet, Siklósi Beatrix szólal fel. A szimpózium címe: „Aki képes volt a tömegeket közéleti felelősségre ébreszteni, embereket közösséggé formálni.”

Aki teheti menjen el mindenképpen! Végre egy ígéretes tudományos konferencia a magyar monarchizmus egyik kiemelkedő alakjáról. A hangsúlyok nem tudjuk persze milyenek lesznek, de mondjuk Ékes Ilona mindenképpen a téma avatott képviselője. Akárhogyan is, de érdekes lesz a rendezvény. Az pedig, hogy főpapi szentmisével kötik össze a rendezvényt méltó megemlékezést biztosít Slachta Margitnak, akinek emléke előtt a Miles Christi külön egy számmal adózott, és mi is közöltük rendkívül bátor felszólalását a királyság védelmében korábban. Találkozzunk tehát a konferencián!

[A Székesfehérvári Egyházmegye és a Magyar Kurír szíves közlése alapján.

A főpap és a főkapitány

2009. szeptember 6-án ünnepi szentmisét celebrált Kisboldogasszony ünnepén a Budai várban, a Budapesti Történeti Múzeum Királyi Kápolnájában Dr. Tempfli József ny. nagyváradi püspök az élő és az elhunyt vitézekért. Utána a Vitézi Rend koszorúzást tartott a Nádori kriptában, a második főkapitány v. Habsburg József Ágost osztrák főherceg, magyar királyi herceg, honvéd tábornagy, felsőházi tag, királyi helytartó (1918-1919), kormányzó (1919), a Magyar Tudományos Akadémia elnöke (1936-1944) sírjánál.

A fénykép a szentmisén készült, ahol éppen v. Habsburg József Árpád magyar királyi herceg, a Vitézi Rend negyedik főkapitánya köszönetet mond a püspök atyának a szentmiséért, ahogyan az mindig szokott lenni ilyen esetekben. Főpap és a magyar királyi herceg-főkapitány, illetve a magyar nemes törzskapitány találkozása egy olyan intézmény megemlékezése kapcsán, amely a mai napig - lényegében - a Magyar Királyság közjogi berendezkedését ismeri el. Az Ideiglenes Kormány ugyanis 1945-ben a Vitézi Rendet, mint "fasiszta szervezetet" betiltotta, ezért az eredeti Vitézi Rend nem is jött haza Magyarországra a II. világháború óta hiszen, ezt a rendelkezést nem törölték el 1989 után sem. A köztársaságnak nem kell egy olyan szervezet, amely a Magyar Királyság legitim államfője, a kormányzóhoz köthető és amelynek első vitéze egy Habsburg volt, Habsburg József Ágost magyar királyi herceg.

Mindenesetre a kép és az esemény, úgy véljük önmagában is szimbólum értékű és helyes, reményteli hierarchiát mutat.

A budai vár királyi kápolnájában tartott szentmisén dr. Tempfli József püspök atya egyébként szent beszédében hangsúlyozta, hogy akárhogy is viselkedik az anyaország ők mindig ragaszkodni fognak hozzá. Arról is beszélt, hogy egy új, kizsákmányolás mentes világrend kell, ahol a vezetők nem a zsebüket tömik, hanem a nemzetet szolgálják, ha ez nem következik be akkor az, az országunk végét jelenti.

[A képen balról jobbra: dr. Tempfli József nyugalmazott nagyváradi püspök úr, v. Habsburg-Lotaringiai József Árpád magyar királyi herceg (a nádori, vagy magyar ág törzsfönöke) a Vitézi Rend főkapitánya, v. nemes Tassányi József ügyvezető törzskapitány. Köszönet a képért Fóris Béla úrnak.]

Az előítélet konzervatív erény

Most, hogy a hullámok elsimultak, nem árt ha újravesszük és el is sajátítjuk a tananyagot.

"Az előítélet nem deviancia, hanem egy közösség, illetve egy közösséghez tartozó egyén kulturális azonosságtudatának természetes következménye a közösségen kívüliekkel - az idegenekkel - szemben. A <mi> tudat, a és az <ők> megkülönböztetése a csoportközi viszonyok, és a politika alapképlete."

Carl Schmitt

"Az emberi élet és cselekvés számára semmi sem fontosabb az előítéleteknél. Előítéletek nélkül nincsen vallás, morál, kormányzat. "

Joseph de Maistre

"Az előítélet a tradícióban lévő bölcsességnek és autoritásnak az egyéni tudatban való összesűrítése. Általában csiszolatlan érzéseket tápláló emberek vagyunk; ahelyett, hogy sutba dobnánk minden régi előítéletünket, nagyon is becsben tartjuk őket, s hogy szégyenünk még nagyobb legyen, ezt éppen azért tesszük, mert előítéletek; s minél hosszabb ideje élnek, s minél inkább elterjedtek, annál inkább ragaszkodunk hozzájuk."

Edmund Burke

"Az előítélet nem közvetlen vizsgálaton alapuló ítélet, mégsem megalapozatlan ítélet. Az előítélet a megismerés, megértés, érzékelés egy egész módjának a lepárolódása. Az előítéletnek megvan a maga belső bölcsessége, amely megelőzi az értelmet."

Robert Nisbet

"Az előítélet az emberi tudás szerkezetéből fakad; az ugyanis mindig általánosít, sztereotípiákat képez, amelyek nélkül lehetetlenné válna a környezet jelenségei, eseményei között való eligazodás és az azokra való azonnali és állandó reagálás. A tolerancia a konzervatív felfogásban nem az előítélet ellentéte, hanem azzal összefüggésben értelmezhető. A másság - amivel nem lehet azonosulni - felismerése és "elfogadása". Identitás és előítélet nélkül nincsen tolerancia, csak közömbösség."

Körösényi András

Kompilálta: DGY és PHJ.

A bukott állam kihívása

1989-ben a II. Magyar Köztársaság (amely nem a harmadik, ahogyan azt saját magáról állítja) kapott húsz év próbaidőt. Húsz év nagy idő, egy régi-új államszervezetnek elég kellene, hogy legyen arra, hogy bizonyítja az életképességét. Példának tekinthetjük az Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyet az 1880-as évek végére a stabilitás jellemzett, a magyarok számára pedig az évtizedek óta áhított prosperálást hozta meg, reformokkal kikövezett úton. A II. Magyar Köztársaság húsz éve azonban nem egy ilyen sikertörténet.

A köztársaság politikai vezetése képtelenné vált a köz által igényelt, az állam fenntartásához szükséges államigazgatási funkciók betöltésére. Az ország lakossága alapvető szükségletekben lát hiányt, amelyet az államnak el kellene látnia az állampolgárai felé, mindenhol, ahol működő államról beszélhetünk; közegészségügy kritikán aluli, a közbiztonság sok helyen nem is létezik, az oktatásrendszer pedig többszöri reform után sem hozta el a képzettség olyan fokozatát, amely legalább a kompetencia szintjén kezelné a végzetteket a munkaerő piacon. Nem olyan régen a mostani oktatásügyi miniszter arról beszélt, hogy az 1990-ben elkezdett oktatási rendszer indokolatlanul tág spektrumot adott a diákoknak, és e mellett nem képzett igazi szakembereket, az oktatási rendszerünket pedig felülmúlta az 1970-es évekbeli szakképzés színvonala.

A II. Magyar Köztársaság jelenleg nem birtokolja azt, amelyet egyesek csak úgy neveznének, hogy az „erőszak monopóliuma”, ez jelenleg minimum, hogy megbontott. Ebből egyenesen következik, hogy a köztársaság egy gyenge állam, amely annak is következménye, hogy a balliberális kormányzat elmúlt időszakában ez volt a fő célkitűzés (ettől azonban a jobboldali kormányzatok sem tértek el; 1990-94, 1998-2002). A köztársaságot fenntartó demokratikus berendezkedés veszélyben van, az állam nem tudja saját magát védeni, az a saját rendezési elve alapján. A rendőrségnek nincsen becsülete, nincsen étosza, nincsen valós rendfenntartó funkciója. Az elmúlt három évben azonban sikerült olyan szintre felhúzni a demokratikus állam rendőrség technikai potenciálját a politikai tüntetésekkel szemben, amilyen a puha kommunista diktatúra legmélyebb éveiben sem volt meg, mondjuk az 1970-es évek közepétől. (Emblematikus tény, hogy a 2006-os zavargások idején a Jaruzelskitől kapott, közel harminc éves vízágyúval mentek a tüntetők ellen.) A köztársaság nem tudja megvédeni a lakosság jelentős részét jelenleg, akik különböző paramilitáris csoportokat hoznak létre, vagy önként csatlakoznak meglévőkhöz, amelyektől a rend fenntartását várják. A közbiztonság hiánya egyes helyeken (főleg vidéken, köztük sok megyeszékhelyen is) a magyar társadalomban talán soha nem látott mélységekben van, köztük olyan megalázó rendszerekkel, amelyek a harmadik világra jellemző rabszolgaság intézményeit mutatják (lásd; „csicskáztatás” a Nyírségben, vagy az Alföld más területein). Az emberi kiszolgáltatottság egyéni, de összetartó közösségeket érintő, tragédiáiból szinte minden hétre jut egy kijózanító adag a tömegkommunikációs tudósításoknak köszönhetően.

A köztársaság húsz év alatt sem tudta, senki számára sem bizonyítani a legitimitását. 1989-ben hozta létre a kommunista rendszer rothadásának köszönhetően felemelkedő demokrata ellenzék és a hatalmat átmenteni kívánó (poszt-, vagy reform-)kommunista politikai elit. Egy politikai alku, vagy egy „kiegyezés” terméke volt a II. Magyar Köztársaság, amelynek alkutárgyalásait a Nemzeti Kerekasztal jegyzőkönyvei tartalmazzák. A sztálini 1949-es alaptörvényre alapozott (jelenleg is) ideiglenes alkotmány, amely elvágva hagyta a nemzetet a jogfolytonosságától, és a történeti alkotmányától, húsz év alatt sem szülte meg a legitimitását a rendszernek, hiszen semmilyen politikai- vagy a társadalomban észlelhető hagyományt nem tudott létrehozni. A lakosság nem lázad a köztársaság ellen, de nem is védi meg. A köztársaságot senki sem nevezi meg, mint felelőst, mert annyira képlékeny és semmilyen. A köztársaság a levegőben lóg, itt van, de senki sem tudja, hogy miért? Valahogy itt ragadt az egész 1989-ből. A magyar államiságot egy olyan politikai érdekcsoport tartja fogva, amelynek érdeke a köztársaság fenntartása, melytől pedig nem elválasztható az elmúlt húsz év kudarcsorozata. Ezek a kudarcok egymást érték és mélyen abban a rendszerbe voltak ágyazva, amelyet 1989-ben kialakítottak, és amelynek a neve II. Magyar Köztársaság.

Így a köztársaság a magyar államiság kudarca lett ismét. Az volt mindig is; 1918, 1919, 1946, 1949 – ezek nem a dicsőség lapjai a magyar történelemben. A magyar állam a rendszerváltó politikai elit mai maradékának a foglya. A történelem más keretek között és más tartalommal, de megismétli önmagát. A köztársaság megint a magyar államiság, a magyar nemzet zuhanását kíséri, de leginkább gyorsítja. Sem boldogulást, sem nagyságot nem hozott ennek az országnak. A 2006-ban kirobbant népharag nem kellett ennek az elitnek, a köztársaság politikai elitje egységesen „csőcseléknek” titulálta azokat, akik felkeltek a „köztársaság legsötétebb éjszakáján” – hogy az akkori miniszterelnök szavaival éljünk - erkölcsi sebzettségüktől hajtva. A tömeg haragja nem volt elég ahhoz, hogy változás következzen be, a rendőri brutalitás azonban egyre inkább nőtt az elkövetkező években, amelynek 2009-től jogszabályi keretei is vannak immár. A köztársaság megvédi önmagát, a társadalom nem ellenőrizheti őt, ő azonban mindennél jobban ellenőrizni akarja a társadalmat. A nemzet tagjain pedig a levert és kudarccal végződött harag után, amely levezetésnek is kevés volt, csak a letargia maradt és a mindennapi megélhetés elviselhetetlen súlya. 2006 és az azt követő korszak egyik legnagyobb tanulsága ez; itt senki sem akar meghalni állva. A tömegek utcára vitele cél, igazi vezető nélkül semmire sem vezet. A társadalom hagyományos struktúrái nem működnek úgy, hogy ezzel hatást lehessen elérni.


Jelenleg a köztársaság az ún. "társadalmi áttörések" fázisait éli meg, amelyben a politikai-uralmi rendszer terhelhetősége olvad. Minden jel szerint a kezdeti fázist már el is hagytuk, hiszen az 1989-ben kialakított uralmi és szabályozó rendszerek még érintetlenek, de már jelentős belső ellenzékük alakult ki, és a legitimitása a rendszernek nyíltan is megkérdőjelezhető. A társadalom valós igényei és a politikai uralmat gyakorlók nyújtotta intézkedések nem fedik egymást. A jövő évben megtartandó választások kapcsán, vagy éppen közvetlenül utána ezek a társadalmi áttörések manifesztálódhatnak, a hagyományosan kialakult, köztársaságra jellemző hatalmi viszonyok vagy új struktúrát kapnak, vagy feloldódhatnak, teret adva egy új, széles diskurzusnak egy másik rendszerről.


Az általános tapasztalat most ez; köztársaság jelenleg nem kormányoz. Ez talán a leginkább szembetűnő sajátossága. Először a balliberális rendszer próbálta a régi, de kicsit kommunista trükköt játszani ennek a leplezésére; a társadalom igénye és valós véleményével szemben átvinni a „reformterveit”. A balliberálisok ezzel az államot és a társadalmat szembeállították, a köztársaság pedig levette álarcát. A népre hivatkozva, a nép ellenében látszatkormányozni, szinte semmilyen legitimitással - eddig terjed a tudásuk. Jelenleg a jobboldali ellenzék pedig azon dolgozik, hogy legyen egy kidolgozott cselekvési programja, amely mellé a társadalom egyetértését is akarja majd megszerezni. A következő kormány ugyanis jobboldali lesz Magyarországon, ez most egészen tisztán látszik. A következő kormányzási korszaknak nem kevesebb a feladata, mint az, hogy egy jó kormányzattal megmenti, vagy elhagyja a köztársaságot. Az 1989-es rendszer ugyanis eddig bírta, nem megy tovább, nincsen benne semmi sem, ami hajtaná még. A politikai elit kifáradt, elhasználódott, felszámolta magát és a társadalom számára nem bizonyította most a szükségességét. Az 1989-es mechanizmus alkalmatlan a jelenlegi valós problémáink kezelésére, a bukott magyar köztársaság, ha nemzetközi kockázatot még nem is jelent, de a magyarság számára nem tudja biztosítani a létezési keretet, nem teremt egységet, kiüresítette a politikai-képviseleti funkcióit, a társadalmi kohézió helyett pedig csak megosztást és erjedést hozott.

Az állam és a társadalom számára egy új kapcsolatrendszer kell, olyan, amely szakít a zsákutcás magyar republikanizmussal és nem akarja azt megtartani mindenáron. A legfontosabb kérdés most a „hogyan kormányozzunk a jövőben?”. A magyar államiságnak meg kell erősödnie, az államnak magába kell integrálnia újra a magyar társadalmat. Az erős állam, erős országot, erősebb nemzetet eredményez, olyan kormányzattal, amelyet az ország újra a magáénak érez. Jelenleg a nemzet tagjai úgy érzik az állam magára hagyta őket, sem gondoskodni nem tud róluk, sem megvédeni őket nem akarja. Csak elvenni a pénzüket, adó, nem működő szolgáltatások képében és utána még elvárja azt is, hogy megvédjék a saját jogaikat, a magántulajdonukat. A köztársaság nem bizonyult sem jó, sem méltányos államnak, a krízisben pedig magára hagyta azokat, akiknek a nevében a hatalmat birtokolja, miközben tisztviselői, vezetői a saját törvényeit sem tartják be.

A köztársaság a bukott és a rossz állam, nincsen rá semmi szüksége ennek a nemzetnek. A jelenlegi válságnak előnye, hogy esélyt ad az újrakezdésre, a helyreállításra és a helytállásra. Munkát ad nekünk és reményt. Gyökeres irányváltás kell, olyan, amelyet a társadalom is támogat. A pénzügyi-, szociális-, politikai- és erkölcsi szükségállapot azok számára kedvez, akik új alapot akarnak, akik az elfeledettnek az érvényességét az előtérbe tolják újra. Akik a romok alatt a királyságunk alapjait keresik és kezdik el újjáépíteni.

Egy kis emlék Ostenburg-Morawek Gyuláról

Ezt a képet a Tapintható Történelem portálon találtam, és annyira megörültem neki, hogy úgy gondoltam, hogy megosztom itt is mindenkivel. Ostenburg-Morawek Gyula az egyik kevésbé , vagy egyoldalúan megismert alakja a magyar ellenforradalomnak, aki Boldog Károly mellé állt csendőrszázadaival együtt a második restaurációs kísérlet alatt, amiért a király ezredessé léptette elő, Ostenburg csapatait pedig a "gárda vadászezred" fokozatra emelte (ahogyan azt az 1944-es fenti dokumentumon is láthatjuk), mely nevet megtarthatták 1945-ig. Az ellenforradalomban a királyság és a felkent király trónjának a helyreállítását látta, báró Lehárhoz hasonlóan. Az ellenforradalomban tevékenyen részt vett a különítményével, akinek tagjaihoz köthető a két baloldali publicista-politikus, a Népszava munkatársainak, Somogyi Béla, és Bacsó Béla meggyilkolása többek között (amiért a Kádár-korszakban kiérdemelte, hogy Prónay ás Héjjas mellett bekerüljön a tankönyvekbe). Ezért támogatta Horthyt kormányzóvá választásában (csapatai jelen voltak a Nemzetgyűlésben a kormányzói eskü alatt) is, ami nem ellentmondás, hiszen Horthy Miklós kormányzóvá választását kezdetben Károly királyunk is támogatta. A budaörsi csatában a király oldalán vett részt, és engedelmeskedett Károly király azon kérésének, hogy a tüzet szüntessék be, elkerülendő a polgárháborút. A restaurációs kísérletek után lecsukták, mint más számos legitimistát, de amnesztiával szabadult, tekintettel a soproni helytállására (nem ürítette ki a várost), illetve a Horthy melletti szolgálataira is. A harmincas években a szélsőjobboldalra szorult, megalakította a Magyar Országos Fasiszta Pártot, egykori harcostársával Prónay Pállal. Királyhűsége azonban nem szűnt meg élete végéig, amely egy erős antikommunizmussal is párosult.

Legyen magyar gyarmat Írország?

A mellékelt kis képecskét franciák készítették az első világháború legelején, méghozzá egyfajta "pozitív visszacsatolású negatív kampány " részeként. Bevallott céljuk az volt, hogy az Antanton belül mindenkit elrettentsenek, a vérszomjas és kegyetlen poroszoktól, magyaroktól és osztrákoktól, akik felosztják majd Európát.

Mit is lehet mondani ennyi prekoncepciózus képtelenség kapcsán? A franciák elég érdekesen gondolták a geopolitikát, már akkor is, kár, hogy a háború után (és alatt) ők osztották az észt ebben a témában. Franciaország visszaszorult Andorra területére (?), Írország pedig a Monarchia gyarmata lesz (Miért pont az írek? A sör miatt? Vagy mert ők is katolikusok nagyobbrészt? Ki érti ezt.) Románia marad a kis kifli pózban (azért annyi sovinizmust ők sem képzeltek el Monarchiáról akkor még), Olaszország, Spanyolország a régi marad (feltételezzük Portugália is). Az, hogy német gyarmat lesz Nagy-Britannia kis szigete a pángermánok nagy álmának teljesülése lett volna (már amelyiknek), és lám már ekkor meg kellett volna valósulnia Haushoffer álmának, a keleti élettér kitolásának - de nagyobbrészt ez egy osztrák-magyar élettér lett volna, míg e mellett csak a Nagy-Poroszország valósult meg volna, nem is olyan irreális etnikai keretek között.

Ha tudjuk, hogy a valóságban már a háború közepén titkos tárgyalások egész kis sorában készítették elő az amerikaiak és a franciák vezetésével a Monarchia szétverését, akkor azt gondoljuk, hogy 1914-ben már ennek megvolt a csírája, ilyen "rettegegés csírája". Az Antant rettegett, hogy itt bizony leradírozzák a térképről őket. Amit feltételeztek az ellenfélről, annak az inverzét hajtották végre a háború után a központi hatalmakkal. Jól lehetett volna a Monarchia bakáit spanolni egy olyan térképpel mondjuk, amelyen a megvalósult trianoni döntés államait tartalmazta volna. Ez egy olyan félelem lehetett, amely megszülte a "trianoni reakcióját" az Antantnak; lerombolni az Osztrák-Magyar Monarchiát, megsemmisíteni a Német Császárságot. Ahogyan most olvastam egy remek monarchistánál (és hamarosan a Regnum!-on is olvasni lehet), Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihnnél; a központi hatalmak részéről ez a háború végig mutatta még az "úriemberek háborújának" utolsó jegyeit, míg az Antant részéről ez már nem volt elmondható. A régi rendszer (ancien régime) felszámolásának talán utolsó nagy fejezete volt az I. világháború.

(A képért köszönet Fóris Béla úrnak.)

Aki egy király szemében rongyember

Ki nagy hegyen átvágtatva
a hazáját cserbenhagyta,
ki most lépett csak hadba,
mire föl henceg?
Mivel hazug, be nem áll a szája,
rágja féreg! ***

Ki csak sarc miatt csatázik,
ki nem hozza katonáit,
ki a sereg mögött mászik,
mire föl henceg?
Mert az utolsók között bóklászik,
rágja féreg!

Ki a zsoldot zsebre vágja,
kinek nem volt katonája,
ki nem ment el Granadába,
mire föl henceg?
Nemes, vagy a hadurat játssza?
Rágja féreg!

Amit hozott, szinte semmi,
csalni tud csak, s hízelegni,
Veigát sem tudta bevenni,
mire föl henceg?
Oly puha, cipóra kéne kenni,
rágja féreg!

Bölcs X. Alfonz kasztíliai király verse, Borbáth Péter fordításában

*** A maldito seja jelentése: „átkozott legyen”.

X. (Bölcs) Alfonz kasztíliai és leóni király
— José Alcoverro szobra a madridi Nemzeti Könyvtár lépcsője előtt.

Cantiga de Escarnio

O que foi passar a serra
e non quis servir a terra,
é ora, entrant' a guerra,
que faroneja?
Pois el agora tan muito erra,
maldito seja!

O que levou os dinheiros
e non troux' os cavaleiros,
é por non ir nos primeiros
que faroneja?
Pois que ven cõnos prestumeiros,
maldito seja!

O que filhou gran soldada
e nunca fez cavalgada,
é por non ir a Graada
que faroneja?
Se é rie' omen ou á mesnada,
maldito seja!

O que meteu na taleiga
pouc' aver e muita meiga,
é por non entrar na Veiga
que faroneja?
Pois chus mol[e] é que manteiga,
maldito seja!

Hogyan állítsuk helyre a királyságot?

Írta: Refuse/Resist.

Így, ahogy a Magyarok Szövetsége próbálkozik, semmiképpen se.

Ez sem volt a legszerencsésebb ötlet annak idején, ahogyan azt János is megírta.

Miért?

Elvileg sem túl jó elgondolás tömegbázisról indítani a restaurációt, melynek mindig van egy arisztokratikus és ellenforradalmi (ld. Magyarország 1919-1921 között) vonulata. Ha pedig a jelent nézzük, akkor a gyakorlati szinten egyértelmű: egy jóindulattal negyed-, de maximum félmillió támogatóval nem lehet sikeres valamifajta népi, nemzeti mozgalmat indítani egy 10 milliós országban, tömegdemokrácia esetén. A sikertelenség még elnézhető lenne, ha nem társulna ártalommal, márpedig az efféle politikai performanszok - minden jóindulat ellenére - a "kossuth téri bokorbahugyozás" és a "pilisi szívcsakra" szintjére sorolják be a Szentkorona-tant és a királyságot az átlagos történelmi ismeretekkel rendelkező emberek fejében. Arról az egyszerű tényről nem is beszélve, hogy folyamatos ellenállás itt legutóbb 1956-ban volt (2006 mondjuk legyen "félellenállás").

A tragikus kimenetelű 2004-es népszavazáson megtörtént a Létező Magyar Nép nagy coming out-ja. Ez az esemény a legfanatikusabb néppárti, demokratikus gondolkodású magyar érzelmű embert is ki kellett volna, hogy ábrándítsa, hogy itt bármilyen nemzeti, pláne konzervatív kérdés referendummal eldönthető lesz. Amíg a nép hozzáállása, természete meg nem változik, a monarchia restaurálásához vagy bármilyen ellenforradalmi lépéshez vajmi kevés segítséget nyújthat.

Akkor mégis mit tegyenek a meggyőződéses magyar monarchisták?

Apokaliptikus időkben élünk, ahogyan az 1930-as, 1940-es évek is azok voltak. Szellemi síkon már ezelőtt megjelentek az apokalipszis jelei a mondernség térnyerésével, többen megkongatták már a vészharangot. Ezután egy időre stabilizálódott a modern materialista világrend, hallottunk komolyan vett jóslatokat a történelem végéről.

A 3. évezred elején viszont egyre erősödnek az apokaliptikus időknek külső jelei és manapság ezeknek a látásához nem kell félreállított, de végül paradigmaváltást hozó tudósok munkáját felkutatni, nem kell armageddonista tudósok hobbi-lapjait olvasgatni, csupán ki kell nyitni a legnívósabb tudományos lapokat (Science, Nature, Scientific American), bele kell olvasni a leghatalmasabb kormányok számára készült jelentésekbe (pl. amerikai, angol), sőt lassan a napi hírek is egyre erősebb előjeleit mutatják a jelenlegi világrend összeomlásának. A bankválság, a reálgazdaság kifulladása, a termelő ipar keletre költöztetése, az oktatás silányulása egyenként nyilván nem jelentik a világvégét, viszont nagyon baljós előjelek. Az elkeseredésnek, kétségbeesett világvége-várásnak nincs sok értelme, viszont a keresztény remény és éberség mindenképpen erényünk kell, hogy legyen.

Amíg fennmarad a ma még viszonylag nagy stabilitásnak örvendő világrend, addig szerintem balgaság aktuálpolitikai lépéseket tenni. Szellemi műhelyre, magas szintű, pezsgő vitákra viszont annál inkább szükség lenne. Kell egy platform, amelyben együtt gondolkodunk a királyságunkról, egy olyan állam-, és alanyi szinten is jelentkező életrendről, amelyet a magyar nemzet organikusan alakított ki magának. Beszélgetni, vitatkozni kell arról, hogy ebből mit tudunk, mit kell restaurálni, mely hagyományokat kell a jelenbe átültetni, és melyeket analógiák alapján felhasználni. A magam részéről komoly kételyeket táplálok a teljes restaurációt illetően, de abban biztos vagyok, hogy az eljövendő új politikai világrend kiépülésekor létfontosságú lesz a hagyományainkra és a józan észre építő bölcsesség.

Fontos, hogyha az idő és a helyzet úgy hozza, legyen aki készen áll a változásra. Legyen mihez nyúlni. Ne legyen megint az ország forradalmi politikai kísérletek tárgya. A 30-as évek apokaliptikus változásai az ideológiák győzelmét hozta el. Tegyünk róla, hogy ez ne ismétlődhessen meg velünk!

Féligazságok a Pán-európai Piknikről

Írta: Chubakka.

20 éve, hogy pár pillanatra megnyílt a nyugati határ Sopronnál, Sopron-pusztánál, amikor több száz, több ezer kelet-német menekült törte át az osztrák–magyar határ sorompóját. Később kiderült – ez volt a vasfüggöny lebontásának, jobban mondva lemállásának első, látványos pillanata.

Jó magyar szokás szerint – 20 éve elteltével – mindenki ott tolong az esemény körül; érdemrendeket, kitüntetéseket, az utókor megbecsülését kikövetelendő. Mindenki megszólalt, aki ott volt, a nézelődők, a résztvevők és természetesen a kommunista hatalom emberei, akik ma a demokrata álorcáját igyekeznek magukra felölteni.

Megérhetjük, hogy posztumusz még Grósz Károlyt is ki szeretné valaki tüntetni. Ugye emlékszünk – vagy már csak én(?) – ő volt az, aki a fehér-terror rémével fenyegette meg a pártaktíva résztvevőit. Ha megfogadtuk volna a tanácsát, ma biztosan nem azokkal a gondokkal küzdünk, amikkel ma kell szembenéznünk, s talán nem multimilliárdos kommunisták elmebeteg vigyorát kellene néznünk a médiában, lépten-nyomon.

Benne voltam, szerveztem én is, de én valahogy teljesen máshogyan emlékszem. Nem is értem, miért. Illetve, hogy ne tudnám; tudom én, nagyon is jól!

Megszólalt az akkori, immáron nyugállományú határőr parancsnok is. Azt mondja, számára meglepetés volt, hogy nekilódult annyi NDK-s egyszerre. És hogy ő senkitől sem kapott olyan parancsot, hogy lőnie kellene. Sőt, senki nem is tudott a kitörési tervekről.

Igaz ez? Dehogy. Csak a szokásos kommunista történelemhamisítás.

Ne feledkezzünk meg három lényeges körülményről:
- Ez az immáron nagyon-demokrata nyugdíjas BM-es a sáprákrózsája közepén ötágú vörös-csillagot viselt;
- Jogszabály volt hatályban a határon tiltott módok, netalántán erőszakosan átjutni szándékozókkal szembeni eljárásról;
- De arról se feledkezzünk meg, hogy a III/III-as ügyosztály a civil élet minden, de minden szegmensét át meg átjárta.

Ma dicsekedve döngetik a mellüket a kommunisták. Oda várják a kitüntetéseket. Azért döngetik olyan vehemensen a mellkasukat. Mint ahogy a némethmiklósok, a pozsgaiimrék is manapság, és csodák csodája lenne vajon, hogy van, aki oda is biggyeszti a legnagyobb „köztársasági” kitüntetést?

Egy nagyon lényeges körülményt elfelejtenek a mai memoár készítők és fizetett alkalmazottaik. Méghozzá azt a nem is lényegtelen körülményt, hogy a Piknik fővédnöke Dr. Habsburg Ottó Főherceg volt, akinek személye már önmagában megosztotta akkortájt is az ún. „alternatív mozgalmakat”.


Voltak, akik a hosszú, hosszú évtizedek, ha nem évszázadok alatt beléjük nevelt Habsburg-ellenesség okán nem voltak hajlandóak még csak Habsburg-közelbe sem kerülni.
„Nem elég, hogy az életünkkel játszunk, amikor a kommunistákkal szemben foglalunk állást (finoman és udvariasan bár), nem kellene nekem még egy újabb Mindszenty-per vádlottjának is lenni.” – mondták sokan a környezetemben.
Azt is mondták: „Akkor már inkább a kommunisták, mint akár csak egy Habsburg is.”

A megszervezésbe ugyanis az egész Nyugat-Dunántúl „alternatív” mozgalmai, párkezdeményei is részt vettek. S mivel magam is ezen a vonalon ténykedtem, a Független Kisgazdapárt Nyugat-dunántúli Régióját szerveztem, mint elnök, már közel egy éve ekkor, ezekre a mozgalmakra jól ráláttam. Láttam szépet is és csúnyát is, hogy majd később azt is, kik voltak III/III-as besúgók, fizetett kommunista ügynökök.

A Piknik nem jöhetett volna létre, ha az nem Sopronban történik. Nem csak a határ közelsége miatt, hanem azért is, mert a „Nyugat” már ekkor is, mint évszázadokkal korábban, előtte is, mindig királypárti volt és nem élt ezekben az emberekben annyira a belénk nevelni szándékozott véresszájú republikanizmus.

Nekem kell ezek szerint kimondanom még két szervező nevét! Egy soproni, akiről ezekben az évfordulós napokban teljesen igazságtalanul, de sehol sem esett szó. Talán, mert még a rendszerfordítás után nem sokkal meghalt és már nincs, aki dicsérje bárorságát. Ő volt Komlós Andor, aki a kisgazdapárt Sopron környéki szervezeteinek egyik legaktívabb szervezője és összefogója volt, és a kópházi Horváth József, aki időt, energiát és pénzt nem kímélő segítője, motorja volt az „ellenforradalmi” és „fehérterror” gyanús szervezkedésünknek, valamint a megye többi kisgazda szervezeteinek is, így nekem is soha meg nem hálálható támogatást nyújtva. Nem véletlen, hogy mindketten a Rongyos Gárda földjéről érkeztek.

Habsburg Ottó neve mindannyiunknak garanciát jelentett. Mondtam is a barátaimnak: ha föltámadnak a kommunisták, vagy megyünk a sittre vagy majd Ottó főherceg segít nekünk a kezdeti emigrációs években.

Ezekben a hónapokban, a kis, agyonhasznált Trabantomban mindig volt annyi benzin, hogy legalább Kópházáig el tudjak jutni, ha futni kell. És a lakásom ajtajában mindig ott volt egy nejlon szatyor, benne 3 váltás fehérneművel, 3 pár zoknival, 3 doboz cigarettával, gyufával, szappannal, fogkrémmel. Hogy ha kell, csak felkapjam, és már mehetek is. Úgy neveztem: rohamcsomag. Mint a terhes, mindenórás anyáknál. De a kisgazda szervezők között többekről tudom, hogy szintén tartottak ilyet az ajtajuk mellett. Mármint azok, akik nem voltak beépített ügynökök.

Érdekes, hogy az a „név”, nevek, akikben mi dunántúli kisgazdák bíztunk, akiknek a neve garanciát jelentett, (bár az eseményeket akkor természetesen mi sem láthattunk át teljes szélességében), el sem hangzanak a megemlékezésekben: Habsburg Ottó és Habsburg Walburga.

De szerencsére azért 2 percben megszólalt Habsburg Ottó is. Mit mond a történésekről: "S akkor tárgyaltunk az asztal körül, és az egyik, a lányom, a Walburga először azt mondta: >Miért nem csinálunk valamit a határon, hogy dramatizáljuk, azt, hogy eltűnik a határ?<. És erre föl, ezt fölkapták mások, főleg fölkapta egy nagyon aktív ember, annak idején – Szabó Lukács – aki akkor a Demokrata Fórumnak volt az egyik vezetője Debrecenben. És hát a debreceniek nagyon lelkesedtek, és akkor ez a saját útját mente. Azután, hogy tényleg átmentünk Sopron vidékére. Ez attól volt, mert a legtermészetesebb volt. A legtermészetesebb lehetőség akkor Magyarországból Ausztriába átmenni. Azon kívül, volt egy másik nagy tény. Az, hogy Pozsgai államminiszter nagyon is keresett már valamit és ezen a révén, főleg a lányom révén, fölvettük a kapcsolatot Pozsgaival – ő vette fel a kapcsolatokat egy időben velünk – és akkor kezdődött ez valamiképpen érlelődni.".

Ottó Főherceg így emlékszik, és én is így emlékszem. Nem volt itt semmiféle központi kommunista szervezés, hogy Moszkva háta mögött „jó fiúk” legyünk a nyugat szemében; főleg nem olyan, hogy a kommunisták jövőbeni érdemeket szerezzenek! Ha a hazaárulók bandáján múlott volna, még ma is ötágú csillag lenne a Parlament kupolájának csúcsán és mi egy régóta döglött eszme foglyai lennénk. Hogy nem így történt, köszönet érte Habsburg Ottó Főhercegnek és a számos névtelennek, akik merték vállalni a szervezés, bonyolítás felelősségét, s akikkel kudarc esetén közelről is megismerkedhettem volna valamelyik munkatáborban. Azt mondja „a” rádióban melldöngetve a fiatalon nyugdíjba vonult bolsevik csillagos határőr parancsnok: ő nem tudott róla, hogy ott, a határ mentén NDK állampolgárok tömegei lesznek. Ez érdekes! Mert mi már a szervezés befejező szakaszában tudtunk erről. Sőt! Ettől féltünk igazán, mert mindannyian – itt nyugaton – tudtuk, mi az a tűzparancs. Hiszen ezen a vidéken több leszerelt és már sorállományú, de titoktartásra kötelezett civil határőr élt. De azt azért nem hinném, hogy ilyen jól konspiráltunk volna, mármint hogy a bolsevik elhárítás erről a körülményről, a németek esetleges jelenlétéről nem tudott volna. Mindenesetre a hatalom impotenciáját mutatja, hogy az érvényben lévő és sulykolt elveiknek a pártközpont – ezek szerint – a végeken már nem tudott érvényt szerezni. 1989-ben Sopronnál a trockijok és dzsugasvilik kora véget ért (?) – csak mi ezt, akkor még nem mertük elhinni; de tettük a dolgunkat. Tettük, amit tennünk kellett. Érdemrendek igénylése nélkül is.

Menjünk el a Szent Jobb-körmenetre!

Holnap lesz államalapító Szent István király napja. Mindenki tudja, hogy miért fontos ez a nap. Én most nagyon konkrét akarok lenni, nem akarok szóban emlékezni, építő dolgokat írni. Azt szeretném kérni, hogy aki teheti, egy kicsi lehetősége is van, az jöjjön el a Szent Jobb-körmenetre, zarándokoljon el Budapestre, a Bazilikához és vegyen részt a szentmisén, holnap délután öt órai kezdettel. Álljon és térdepeljen, izzadjon és imádkozzon, ha lehetősége van, akkor áldozzon, kísérje a Szent Jobbot, de mindenképpen hajtson fejet, amikor elhalad előtte. Legyen ez a nap attól ünnep, hogy mást teszünk, mint máskor. Egész nap arra készülünk, amit ünnepelünk. Kizökkenni, kimozdulni, átlényegülni egy kicsit. Félretenni a kifogásokat és csak méltóképpen ünnepelni, tisztelegni Szent István királyunk előtt, az ezeréves Magyar Királyság előtt. Legyen ez egy olyan nap, amikor nem beszélünk, nem mást csinálunk, hanem megfelelő módon ünnepelünk. Egyszerűen tesszük, amit tennünk kell.

Köszönöm, ha csatlakoztok!

Az ismeretlen monarchista: Mindszenty József, és az ismeretlen főhercegné; Francesca von Habsburg

"Magam Mindszenty monarchizmusát tekintve a legérdekesebbnek azt a korszakot tartom, amikor lényegében Magyarországon a királyság elveszett (1944−46), ugyanis Mindszenty éppen ebben a korszakban került olyan közjogi és politikai szerepbe, amelyben a lényegében reflexív monarchizmusa nyíltan nem tudott megnyilvánulni, a tényleges aktuálpolitikai síkon, azonban − véleményem szerint kimutathatóan − határozott bázisa volt orientációinak, és politikai, társadalmi cselekedeteinek is. A királyság Mindszenty esetében egyfajta univerzális, de sokkal inkább ideális és organikusan a keresztény értékrendhez, a katolikus valláshoz kötődően transzcendens jelentőséggel is bírt, mely megszabta a nemzet hivatását, és amelyben a nemzet tagjai ideálisan beletartoznak. Így a királyság a magyar nemzet számára az ideális hatalom letéteményese volt a hercegprímás nézete szerint. Mindszenty politikai tevékenysége 1944 utáni monarchizmusát tekintve lényeges metapolitikai síkkal is bír, ugyanis egy-egy konkrét politikai irányzat, legyen az akár párt is, mindenkor a reális politikai alternatívák közötti helye alapján definiálódik politikaként. A monarchizmus jelen esetünkben (a döntően republikánus politikai térben) fokozatosan megmaradt a politikafeletti politika (meta) síkján 1945-ös köztársaság-ellenes vétójának eredménytelensége után, mint normarendszer és közjogi-politikai érvrendszer, amely azonban tetten érhető az aktuál-, illetve reálpolitikai történésekben is, melyben a hercegprímás kezdeményező, vagy éppen reflektáló résztvevő volt. Az a tény, hogy Mindszenty egy győztes és éppen győzelme előtt álló, harcos és agresszív, összetevőiben korántsem triviális forradalmi korszakban (1944-1949) nagyobbrészt defenzív módon kényszerült politizálni, magyarázza egész politizálásának metapolitikai érvényességét és szükségszerűségét is. Ugyanakkor sejthetően ez a fajta politizálási mód nem jelentett neki igazi újdonságot, hiszen a kormányzóság ideje alatt, hasonló, meglehet nem ennyire radikálisan politikailag ellenséges környezet vette körül. Akkor is már azt a – meglehetősen hatásos – politizálási módot követte, hogy mondanivalóját a Horthy Miklós kormányzó nevével jelzett kurzus által preferált irányzatokhoz, ideológiákhoz, politikai közhelyeihez igazította (hasonlóan járt el politikai-, és szellemi társa is, gróf Mikes püspök). Hóbor József jegyzi meg, hogy Mindszenty szinte mindig a „királypárti árút, antibolsevistaként, vagy éppen liberalizmusellenes csomagolásban adta el”. Ennek megfelelően követve már a hercegprímás Mindszenty politikai megnyilvánulásait, nem árt a németek kitelepítésével kapcsolatos tiltakozásai mögé, a Szentkorona-tanból levezetett Szent Korona tagságot, a királyság integritásának egyik legfontosabb pillérét odatenni. A közjogi szereppel is rendelkező Szűz Mária-tisztelet (Boldogasszony Éve 1947-48) mellé a királyság Patrona Regni Hungariae – szintén integráló – eszméjét is odaállítani. Ugyanígy a Mindszenty által – akár a püspökkari körlevelekben is - hangoztatott „igazi demokrácia” fogalmát is más kontextusban látni - melyet a természetjoggal magyarázott, tomista érvrendszerrel. Hiszen a republikánus és marxista politikai frazeológia eszköztárának egy fontos elemét (demokrácia, népi demokrácia, demokratikus) használta ekkor, hogy a megváltozott körülmények között a királyság talajáról ne kelljen elmozdulnia, illetve aktualizálni tudja azt. A köztársasági berendezkedés, illetve a választások lebonyolítása, a parlamenti munka körüli radikális állásfoglalása – „törvénytelen állapot” – pedig meglehetősen egyértelműen, ha inverz módon is, de a királyságra utalt vissza, mivel azt ismerte el törvényesnek. "

Részlet Pánczél Hegedűs Jánosnak, anyaportálunkon, a Regnum!-om publikált ötven oldalas tanulmányából.

"Vita és provokáció, kemény munka, kemény játék, teljes élet és dinamizmus, erről szól az egész" - mondja Francesca von Habsburg (született: Thyssen-Bornemissza, Batthyány Margit grófnő unokahúga) Francesca, aki nemcsak a kortárs művészeti világ legpénzesebb mecénása, de Karl von Habsburg főherceg felesége is. A főherceg egykori birodalma, az Osztrák-Magyar Monarchia magában foglalta Ausztriát, Erdélyt, Magyarországot, Csehországot, Szlovéniát, Dalmáciát, Illíriát, Galíciát és Horvátországot. De a londoni Notting Hill negyed egyik divatos éttermének teraszán ülő hölgy semmiben sem hasonlít egy szokványos főhercegnére. Nagyon sikkes - farmert, nyaktörő magas sarkú cipőt és zöld Margiela ingruhát visel. Gyakorlatias, bőbeszédű és lenyűgöző "punk rock" stílusa van - ezen tulajdonságokat pedig magától értetődően használja T-BA21 nevű művészeti alapítványa menedzsereként. A T-BA21 - ez a Thyssen-Bornemisza Art Contemporary rövidítése - a legprogresszívebb ilyen jellegű intézmény a világon."

Chris Sullivan (The Independent) anyaga is szintén a Regnum!-on olvasható, a blog régi kedves vendégének, Gordonnak a fordításában.

Kommentelni itt is és odaát is lehet.

Békés Márton támadása és annak felelete (REV)

Békés Márton, akit korábban ismertünk már a blogon, illetve a Regnum!-on megjelent írásaiból is, egy kisebb támadást intézett a Konzervatóriumon, amelyről hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most mi is valójában; önvallomás, önreklám, tisztázás, támadás ellenem, támadás a magyar monarchizmus ellen, kamaszkori frusztrációs kompenzáció vagy csak szerepléskényszer. A poszt azonban sok olyan valótlanáságot és csúsztatást tartalmazott, amelyekről nem lett volna túl jó, ha bárkiben is releváns információként maradtak volna meg, ezért válaszoltam rá. A magam részéről az ügyet lezártam, a konzekvenciákat leszűrtem. A Békés Márton által említett "kétfelé vált a monarchizmus" hipotézis valamiképpen igaz, ahogyan mindig is az volt; vannak akik monarchisták és vannak, akik csak annak mondják magukat. Azzal, ami létezik, nehéz vitatkozni. Én személyesen azt remélem, hogy Márton idővel őszintén sajnálni és bánni fogja amit és ahogyan tett és az idő meghozza neki a férfiúi egyenességet és a felnőtt érettséget is, amelyeknek most bőven híján van, meglehet ezt eddig jól titkolta a publikációi nagyobb részében, előttem is. Talán nem én vagyok az egyetlen főszerkesztő, aki ebből tanulni tud.

Végül szeretném megköszönni Panyi Szabolcsnak, a Konzervatórium főszerkesztőjének a gyors és korrekt intézkedését, amellyel lehetővé tette, hogy a viszontválaszom hamar megjelenjen, úgy, ahogyan a sajtóetika hazai szabályai azt előírják. Sajnos azonban a nemzeti radikalizmussal szemben működött a kettős mérce már, a cikkben személyesen érintett, etikátlanul és pontatlanul idézett Turner Gábornak nem biztosítottak - a hazai sajtóetika szabályai szerinti - viszontválaszt a Konzervatóriumon. Ezért az kiegészítő írása az események leírásával, kellőképpen borsosan, a saját blogján jelent meg.

Kommentelni itt is és ott is, meg emitt is lehetséges.

Helyesen válaszolt-e Irénke?

Mindig ugyanaz az a kérdés, hogy helyesen tanítják-e a tananyagot és hogy helyesen mondjuk-e vissza? Ezek után az érdemjegy soha nem lehet kétséges. A tananyag azonban mindig változik, vagy inkább aktualizálódik. Most éppen ez lenne a helyes válasz? Milyen érdemjegyre számíthat egy ilyen felelet után ma Irénke?

Köszönet Chubakkának és a Viribus Unitis blognak.

A vert sereg kobzosa elment

Ma hajnalban meghalt Cseh Tamás. Elment a vert magyar sereg kobzosa. A verkli nem muzsikál lent a utcasarkon többet. Egy hungarikummal kevesebb lett. Egy indokkal több újrahallgatni a régi lemezeket.

Isten adjon neki békességet és világosságot!