23-F avagy mi az aktuális

Talán az egyik legellentmondásosabb tett a monarchiák XX. századi történetében Antonio Tejero alezredes 1981-es puccsa. A történetet blogunk olvasói már ismerhetik: a csendőrség egy tisztje kétszázadmagával elfoglalta a spanyol képviselőház épületét, túszul ejtette a képviselőket, köztük Adolfo Suárez volt francoista miniszterelnököt, és a demokratikus folyamatok leállítását, a kommunista párt újra betiltását, valamint a királyi hatalom erősítését követelte. A tettet nem a király vagy Spanyolország ellen, hanem a királyért hajtotta végre. A puccs végére is emlékszünk. A király maga utasította vissza teljes mértékben a csendőrtiszt követeléseit, és állt ki az új spanyol alkotmány mellett. Az esemény örök szimbólumává vált annak, amikor az akiért küzdünk, nem azt akarja, amit mi. A túszdráma tizennyolc óra után ért véget, a csendőrök megadták magukat, Tejero a halálos ítélettel nézett szembe, amit a király kegyelemből harminchat év letöltendő börtönbüntetésre változtatott, ahonnan az alezredes végül tizenöt év letöltése után, 1996. december 2-án szabadult. Azóta Torre del Mar-ban él, minimális közéleti aktivitást kifejtve a konzervatív oldalon, elsősorban a baszk és katalán függetlenedési törekvések ellen fölszólalva. Egyik fia, egy katolikus pap őszinte, mélyen vallásos embernek jellemezte, aki mindig csak a legjobbat akarta Spanyolországnak. A közelben lakók még esetenként szemtanúi annak, hogy az idős úr feleségével a tengerparton sétál.

Persze lehet érvelni, hogy hatalmas kegyelem volt, hogy nem végezték ki a puccsistákat, hogy kegyelmet gyakorolt a király, hogy egyébként jó szándékú és nagy megbecsülésnek örvendő uralkodó a mai napig I. János Károly, Spanyolország katolikus királya, ahogy arról mi is megemlékeztünk ám ez a tényeken nem változtat. Egy szocialista, liberális vagy kommunista akkor sem lesz rendpárti, ha maga a király tesz neki engedményeket és persze, sok rossz ember vette körül a királyt akkoriban és most is, tehát a demokratizálási folyamatok a "peer pressure" miatt elodázhatatlanok voltak. Ezek mondjuk nem érvek és egyedül talán arra jók, hogy a spanyol király döntéseinek motivációit megértsük. Minden azonban egy "érvre", megállapításra vezethető vissza: Tejero puccsa "nem volt aktuális". Ami aktuális volt, az a demokratizálódási folyamat, a liberalizálódás, a tömegek részvétele a politikában, ami ma is aktuális. Látjuk is, hogy a tisztelt újságírók milyen igazságtalan mocskolódásokkal köszönik meg királyuknak azt, hogy megadta nekik a sajtószabadságot. Az egyéb természetjogi intézmények (házasság, család) háttérbeszorulása Spanyolországban bizony igen szintén aktuális, mondhatni következménye a harminckét évvel ezelőtt aktuális dolgoknak.

Nem aktuális.

A nagy kérdés csak az, hogy ami aktuális az helyes is-e egyben?

Tekintsünk napjaink Magyarországára. A hitelválság, államadósság, munkanélküliség, identitáskrízis és céltalanság által sújtott hazánk dezintegrált társadalmában láthatóan nem aktuális a jobboldali gondolat és a konzervatív ma egészen mást jelent mint száz éve. Monopolizálási vádaskodások repkednek a közéletben, az érdemi párbeszéd lehetőségét teljesen kizárva. A Fidesz a jobbközép, a Jobbik és attól jobbra szalonképtelen, de legalábbis valóságidegen és nem aktuális. Ami ma aktuális az akkor ezek szerint a politikai kísérletezés, kádárista kommunikáció, valóságidegen gazdaságpolitika, szélbalos-szocialista adópolitika, nyálas demagóg nacionalista populizmus, látszatmegoldások és egy káeurópai frusztrált dacpárt mindent magában foglaló néppártos-népfrontos irányítása egy, a kultúra és az identitás terén teljesen impotens szellemi gettó kialakítására. Hát ez van, végül is ez az aktuális. Szomorú.

A kérdés igazából persze megint úgy került elő, hogy miért nem működünk együtt egyes "jobbközép" elemekkel, akiknek igazából a szimpátiáját meg kéne nyerni és együtt kéne dolgozni velük. A legnagyobb, vagy leginkább egyetlen gond ugye - viszont ez legalább egy tiszta helyzetet teremt -, hogy sem mi velük nem akarunk, sem ők velünk nem akarnak együttműködni. Természetesen nincsenek illúzióink, mi tényleges monarchisták kevesen vagyunk és eszköztelenek, a "jobbközepes újkonzervatívok" pedig (a Kommentárt kifejezetten nem ide sorolva), akik a kortárs kulturális narratíva befolyásolására és szellemi műhelyek létrehozására olyannyira képtelenek olyan forrásokkal rendelkeznek, amivel bármit megtehetnének.

Ők vannak.

Azonban a különbség egyszerre megtalálható a célokban és az eszközökben. A legfeltűnőbb, hogy egy ifjúfideszesnél nincs cél. A kontingencia, a kísérletezés, a semmilyen bizonyossága és a ne várjunk földi megváltást a jelszavak, amik persze mind igazak, csak épp semmit nem mondanak és lehetetlenné teszik a beszélgetést is. Ez ugye eljut odáig is, hogy aki a Fideszt szidja, az MSZP/SZDSZ-es érveket használ (kihagyhatatlan címke). A beszédpartner így természetesen mint a szappan kicsúszik a kezünk közül bármikor, stabil, vitában is felhasználható kijelentéseket ritkán téve. Ezen kevesek: a jogfolytonosság 1944 előtti helyzete is ma már idealizált, akkor sem volt egy kialakult irányvonal, a múltat nem lehet aktualizálni sem visszahozni és az ultima ratio, a királyság helyreállítása ma nem reális (ez igaz, de irreleváns), nem aktuális (ez teljesen téves),  valóságidegen vágy (kivéve persze ha politikai akarat van rá, vagyis amikor a politikai vallásként követett Fidesz úgy akarja majd egyszer). 

Nos, a helyzet az, hogy a realitások egyáltalán nem relevánsok abból a szempontból, hogy mit kell tennünk, sokkal inkább abból a szempontból, hogy hogyan kell azt tennünk. A realitások az eszközeinket határozzák meg a jó és helyes rend helyreállításáért vívott küzdelemben. A kurzus fiataljai ebből a szempontból már-már az értékrelativizmusig mennek: nincs olyan, hogy jó rendszer itt a Földön és nem lehetséges a restauráció, ezért csak ne pattogjunk. Majd-majd, ha úgy hozza a sors. Természetesen mi sem fakarddal akarunk neki menni a képviselői irodaháznak és azt sem állítom, hogy az eszközeinket teljesen tisztáztuk magunk előtt. Csak egyszerűen az a tunyaság és kollaboráció taszít amit követnem kéne ahhoz, hogy szalonképes "jobboldali" legyek. Egyszerűen nem bírom, és úgy vélem, hogy ez nem ellenforradalmi hozzáállás a jelenlegi rendszerhez, mert persze, hogy nincs földi megváltás, nincs tökéletes emberi rendszer, de egyszerűen a hatalmas törést nem lehet nem észrevenni a magyar alkotmányfejlődésben és egy konzervatív a jelenlegi helyzetet szemlélve egyszerűen nem teheti meg, hogy nem kiállt a jogfolytonosságért! 

Az, pedig, hogy ne lenne ma aktuális a monarchikus gondolat, a királyság mint a köztársaság alternatívája pedig teljesen abszurd. Persze a kurzusban ezzel nyugatgathatja magát az ember, de a teljes identitás válság, a jogalkotás és jogalkalmazás teljes katyvasza, az autoritás és legitimitásdeficit semmi mást nem kiállt, hogy soha annyira nem kellett magyarnak egy olyan stabil alap, mint ezeréves királysága! Nem fennkölt idealizmusból, romantikus képzelgésből, hanem nagyon is gyakorlati megfontolásból és belátásból. Nem csak egy olyan ruha levetése miatt, ami nem a miénk (köztársaság), hanem egy olyan, tartalmat is meghatározó tartás miatt, amire ennél jobban még nem volt szüksége a nemzetnek, hazának és, igazából a szintúgy lézengő Mitteleuropa-nak!

Ezért mondjuk azt, hogy jelenleg elsősorban a szellem és az intellektus szintjén, az ismeretterjesztést előtérbe helyezve semmi más nem fontosabb, mint észrevetetni azt a közönyösökkel, hogy Magyarországon soha nem volt nagyobb szükség a monarchizmus friss szellőjére mint ma. Ez természetesen személyek kizárását soha nem jelentheti, sokkal inkább egyes monolit civil szervezetek és pártok kizárását vagy ezek útjára lépésének kizárását, hiszen a megközelítésünk ennél sokkal egyetemesebb és másabb kell, hogy legyen. Hatalmas muníciónk van, így hát semmi más dolgunk nincsen: tematizáljuk a közbeszédet! A közöny és beletörődés korszaka sem tarthat örökké!

Post scriptum: Mint megtudtuk, az ifjúkonzik sem tehetnek meg "bármit". Az írással nem azt akartam sugallni, hogy végtelen forrásaik vannak; ők maguk mondják, hogy semmi támogatásuk. Azt az érzetet szerettem volna átadni, hogy mintha úgy tűnne, hogy csak az a vonal érvényesül, de valóban nincsen egy kifejezett szervezetük és vagyonuk.

A forradalom egy pontja

Kommunista kísértet járja be Magyarországot újra. Nyilván nagyon unatkozik, mert ezúttal matricákat is ragasztgat. Ábrándozik vérről, halálról, káoszról, bár lehet, hogy az egészből csak tizenkét darab pontot lát. Ruhákat próbálgat tükör előtt, melyik állna jól neki: Robespierre parókája (á, ósdi burzsuj), Petőfi mentéje (á, az olyan jobbos), talán Lenin vagy Che hetyke sapjája? Híres elődök nyomdokain új államformán töri a fejét. Végre elűzzük a kizsákmányolóinkat, leváltjuk a jelenlegi államformát, ami mi is...? Ja. Hmm... Akkor legyen mondjuk egy következő. Negyedik, hiszen az jön a kettő vagy az öt után, nem? Heteket töpreng egy igazán kifejező szlogenen, amit az ideológiailag fejletlen elnyomottak is felfoghatnak. Végül hosszas tipródás után mély lélegzetet vesz, és elindul Landerer nyomdája a copygeneral felé. Most megmutatjuk nekik... igen ez jó lesz:

Hamvazószerda

Áldott, békés és kegyelmekben gazdag Nagyböjtöt kívánunk minden kedves olvasónknak!

XVI. Benedek pápa lemondott

A mai nap nagy híre bizony a monarchiák világában is, hogy a világ legkisebb országának monarchája február 28-ával lemond Szent Péter trónjáról. A mai bejelentést igen nagy zűrzavar követte, hiszen nagyon sokan nem várták ezt a Szentatyától. Benedek pápát harcos, elszánt péteri utódnak ismerte meg a közvélemény, akinek a habitusában nem volt benne a lemondás, melyet sokan visszavonulásként értékelnek. Két ellentétes vélemény ismert elsősorban a lemondással kapcsolatban, melyek mindketten Benedeknek a pápaként tett első szavaira utalnak vissza: vagy a farkasok győztek és a Szentatya megadta magát, vagy pedig éppen ellenkezőleg, egy lépéssel előrébb járt és övé a dicsőség. Ahhoz, hogy megtudjuk melyik az igaz, úgy hiszem, még egy kis időnek el kell telnie.

A római pápa hagyományosan mindig első volt a világ uralkodói közt és világos, hogy a mai poszt-keresztény világban is hatalmas a befolyása és nagyon fontos a személye. Éppen ezért hiszem, hogy elengedhetetlen - amellett, hogy XVI. Benedek pápánkért is imádkozunk -, hogy bízva a Szentlélekben egy méltó péteri utódért könyörögjünk!

A Szent Korona megtalálása

Az alábbiakban közreadjuk a Szent Korona orsovai megtalálásának történetét. Ki-ki eldöntheti magában, ki bánt nagyobb tisztelettel Magyarország szent ereklyéjével, Kossuth, avagy I. Ferenc József királyunk. 

1849 őszén a hatóságok, hogy a koronázási ékszereket visszaszerezzék, bizottságot küldtek Orsovára, ahol kiderítették, hogy a Szent Korona egy ideig az ó-orsovai “Fehér bárány” fogadóban volt, ahonnan néhány ásószerszámmal felszerelt ember elvitte, majd nemsokára visszatértek. Számos ásatásra sorkerült Orsován és környékén, de mindhiába.

1852 áprilisától br. Johann Franz Kempen von Fichtenstamm altábornagy vezette a Korona felkutatását, amit ő legszebb feladatának tekintett. Így ír naplójában:
 

“Az 1849.évi magyarországi forradalommal járó bűncselekmények és gonosztettek közt nagyságát és a gazság megnyilatkozási formáját tekintve egy sem volt kiemelkedőbb, a forradalmárok lelkületére egy sem volt jellemzőbb, mint a magyar koronázási jelvények elrablása és megszentségtelenítése. Szent Istvánnak, Magyarország első keresztény uralkodójának és az első királyának a koronáját mindig az ország legdrágább kincseként, a nép és jog szerinti uralkodója közös birtokaként, valóságos nemzeti ereklyeként tisztelték, az uralkodó és a nép a megbecsülés minden külső jegyével és lelkiismeretes gonddal óvta és övezte. Szent István koronája, amit tiszteletre méltóvá tesz már csak az is, hogy a korai századokból épen megmaradt emléktárgy, a kereszténység bevezetésének és az ország királysági rangra emelésének emlékjele; melynek jelentőségét az adja, hogy a nép és törvényes fejedelme bensőséges kapcsolatának jelképe, amelyet az egyház feje szentelt meg, és melyet a nép vallásos lelkülete egy szent ereklyeként kiváltképpen tisztel, mindig hatalmas varázst gyakorol Magyarország minden néptörzsének és társadalmi osztályának kedélyére, és olyan lelkes hódolat tárgya volt, amilyenre más európai országokban alig lehet példát találni. A magyar forradalom vezetőinek gátlástalanságát és elvetemültségét semmi sem világítja meg élesebb fénnyel, mint az a mód, ahogy az országnak ezzel a kincsével bántak.[...] Kossuth, akinek bűnös szelleme lázadásra tüzelte hazáját, az országnak azokra a kincseire is rátette szentségtelen kezét, amelyeket hajdan Szent István viselt; és amikor ez a felségáruló, az isteni igazságszolgáltatástól utolérve, kénytelen volt elmenekülni és a hitetleneknél keresni menedéket, eltüntek ezek a drágaságok is.”

Kempen báró küldöttség útján londoni magyar emigránsokhoz fordult, ahol - bérdíj fejében - sikerült megszerezni a szükséges információt.

A térkép alapján szeptember 6-án 31 ember kezdett el ásni. 1853. szeptember 8-án negyed kilenckor Ion Morosina, egy agg talján tuffási lakos felkiáltott: "Ferro" - mert kapája nehéz fémtárgyba ütközött. Egy vasládát pillantottak meg! A ládát kiemelték a földből, náddal letakarva egy parasztszekéren Orsovára, a határőrparancsnokságra vitték. Ott felnyitották.

Legfelül Szent István király palástja volt, hímzéssel kifelé fordítva, összehajtva. A sártól csepegett. Alatta két bársonypárna, ezek alatt bársonytokban elrozsdásodva a koronázási kard. A láda jobb alsó sarkában volt a szent korona, bőrrel bevont tokban, mely széthullott a nedvességtől. Néhány letört követ nem számítva ép volt, bélése elrothadt. Nedves selyemzsákban a korona mellett volt a jogar és az országalma. A ládában volt még pecséttel ellátott selyemterítő, egy köteg szétmállott írás, megrothadt pár koronázási cipő és saru. A láda fenekén volt külön zárral elzárt oldalsó rekeszben két régimódi kengyel, hozzátartozó szíjjal.

A koronzási ékszereket Bécsbe szállítván szeptember 16-án Pesten megállt a hajó, ünnepélyes menetben felvitték a budai királyi várba és három napig közszemlére tették a várpalota templomában. Ezt követően szeptember 19-én vonaton Bécsbe indították a jelvényeket, ahol Albert királyi herceg ünnepélyesen átadta I. Ferenc József király őfelségének. Végül Budára vitték a királyi várba, őrzési helyükre, a sok viszontagságnak kitett koronázási jelvényeket.

A király hálából emlékkápolnát építtetett Orsován.

Jobb és bal

Manapság sokszor és sok helyen halljuk felmerülni a következőket: a jelenkorban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma már nem jelentenek olyan magától értetődő politikaelméleti irányvonalakat, amelyet mindenki egyértelműen  el tudna különíteni egymástól, ezek a „címkék” már nem takarnak reális tartalmakat, tulajdonképpen elavultak. A jobboldalinak bélyegzett pártok például gyakran olyan irányvonallal azonosulnak, amelyet hagyományosan a baloldal eszköztárát alkotják (lásd pl. a „red tory” kifejezést az Egyesült Királyságban) a baloldal pedig nem egy esetben használ fel olyan elemeket amelyek hagyományosan a jobboldalhoz társíthatunk.  A királypártiak között is hallani olyan hangokat, amelyek szerint a monarchia „egyesítő” eszméje a bal és jobboldali „megosztottság” fölött állva, mintegy végérvényesen szükségtelenné tenné ezeket, feloldván egy érdekegyesítő szintézisben.

Egyetértünk azzal, hogy a "baloldal" és a "jobboldal" valóban elég szerencsétlen kifejezések, - talán azért is, mert felettébb baljós csillagzat alatt születtek: a „nagynak” csak bizonyos fekete humorral élve nevezhető francia rebellióhoz kapcsolódóan. Ettől függetlenül szerintünk lehet, sőt bizonyos körülmények között szükséges is ezeket a fogalmakat használni, igaz csak akkor, ha pontosítjuk az idevonatkozó meghatározásainkat. A fogalompárt lehet  éppen a - szűkebb történeti értelemben vett „modernitás” termékeinek is tekinteni -, de azt már nem mondhatjuk, hogy úgymond a "francia felvilágosodást" megelőző időszakban ne léteztek volna legalábbis olyan, ezekkel paralelnek nevezhető jelenségek, amelyeket visszamenőlegesen, mint baloldali és/vagy jobboldali jellegű politikai formációkat lehetne értékelni és azonosítani. Ha szeretnénk egy rövid – és ebből következően sajnos némileg szimplifikáló – definíciót adni a jobboldaliság és a baloldaliság lényegéről akkor szerintünk a leghelyesebb az volna, ha ezt a szabadság és az egyenlőség  ellentétes értelmű viszonyával világíthatnánk meg. Amíg a baloldaliság szerint a szabadság előfeltétele az egyenlőség, addig jobboldali szemszögből az egyenlőség nem más, mint a szabadság tagadása. Jobboldalinak ilyen értelemben az tekinthető, aki elismeri hogy a világnak van egy bizonyos hierarchikus ontológiai struktúrája, (amelyet mi „a természetes rendnek” hívunk) a dolgok lényegileg különbözőek, tehát szabadságuk éppen egyenlőtlenségükben nyilvánul meg. A baloldal szerint viszont ilyen értelmű különbözőség nem létezik, az egyenlőtlenség tehát: bűn. A baloldal éppen ezen meggyőződéséből kifolyólag szeretne mindent egy szintre hozni, (egalitarizmus) ezt vélve igazságosság lényegének. A baloldal számára tehát nem létezik a „természetes rend” fogalma: alapelve a hasonlóság, az izonómia. Kuehnelt-Leddihnt idézve: „Az egyenlőség csak akkor lehetséges, ha elmozdítjuk a hegyek csúcsait és feltöltjük a völgyeket.”

A néven ugyan nem nevezett „baloldaliság” már jóval 1789-et megelőzően jelen volt a világban. Az 1642-es kezdetű angol polgárháború folyamán a királyt vérpadra küldő, majd a diktátori hatalmat is megkaparintó Oliver Cromwellt például nehéz lenne nem baloldalinak nevezni. Nem is beszélve azokról, akik még nála is jóval baloldalibb eszméket vallottak, például a levellerekről (a kifejezés tükörfordítása: „egyenlősítők”), sőt olyannyira létezett baloldaliság, hogy a náluk is radikálisabb ú.n. diggerek, már be is vezették néhány kisebb közösségben a kommunizmust. (Egészen addig persze, míg ki nem irtották őket a saját korábbi elvbarátaik.) Érdemes utánanézni, hogy ezek a nézetek miből táplálkoztak. Sokkal inkább vallási, mint kifejezetten politikai eszmékből: gyökerük a kálvinizmust tovább radikalizáló puritanizmus, amely már XVI-XVII. századi virágkorában is nagyon sok olyan elemet tartalmazott, amelyet a későbbi, tisztán politikai baloldal felhasznált. (Carl Schmittet idézve nem feledkezünk meg arról, hogy politikai fogalmaink mögött általában teológiát találunk.) Közel két évszázaddal a polgárháborút megelőzően vizsgálhatjuk a husziták és a táboriták utópikus elképzeléseit is - a vagyonközösségre és földközösségre (és egyéb bizarr gyakorlatokra, például „nőközösségre”) - épülő "társadalmak" létrehozásával kísérleteztek az egyenlőség jegyében. Erről a későbbi „radikális baloldaliak” még álmodni sem mertek. Ha még korábbra megyünk vissza az időben, akkor a középkorban baloldali vonásokat fedezhetünk fel John Wycliff „politikai teológiájában” és az angliai lollardok tanításaiban, vagy a dél-francia katharok, és valdensek/albigensek, valamint a balkánon elterjedt bogumilok nézetei között is. De ha egészen a "gyökerekig" akarunk ásni, akkor vizsgáljuk meg a görög-római antikvitás cinikusainak vagy azoknak a "szofistáknak" a nézeteit, akik totális relativizmust, egyenlőséget, ateizmust, materializmust és szkepticizmust hirdettek, az olyan filozófusok fellépését szinte „kiprovokálva” mint Szókratész vagy Platón. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy "baloldaliság" (vagy legalábbis valami, ami azzal párhuzamba állítható) mindig is létezett, a különbség csupán annyi, hogy a múltban a jobboldal-ekvivalens nézetek voltak dominánsak, a jelenben viszont szinte már nem is beszélhetünk ilyen értelmű jobboldaliságról, csupán a baloldal különböző "árnyalatairól." Számunkra, akik a jobboldaliságot a fent meghatározott értelemben valljuk, nem lenne célravezető ezt a dichotómiát "meghaladni" - ebből újabb identitásvesztés következne, amelyből természetesen megint a baloldal profitálna.

A királyság kérdéséhez konkrétabban is kapcsolódva: az is felmerült, hogy vajon egy esetleges  „baloldali” kormányzat léte hogyan lenne összeegyeztethető az alkotmányos (és nem „ceremoniális”) monarchia általunk vallott koncepciójával. A király a nép beleegyezésével és a nép javára kormányoz, éppen ezért nem fogadhat el egy olyan kormányzatot, amely inherensen egalitárius, vagyis monarchia-ellenes, hiszen (ha valóban és nem csak nevében „baloldali”) olyan reformokat eszközölne, amelyek végül magát a rendszert lehetetlenítenék el.

Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy intranzigens baloldali kaphat bármennyi kedvezményt elképzeléseinek véghezviteléhez, attól nem lesz a királyság híve, ezzel szemben a monarcha komoly híveket veszíthet el az ilyen kedvezmények adásával. A baloldaliság szerintünk teljes egészében patológia, nem pedig "egy másik út a haza boldogulására." Ha a király szerepe csupán annyi lenne, hogy egyszerűen rábólint a „többség” pillanatnyi akaratára, az semmilyen érdemi változást nem jelentene, és - mint ahogy már számtalanszor említettük - a magyar Alkotmánnyal mélyen ellentétes lenne egy „kirakat-monarchia” létesítése. 

A baloldali ember egy módon válhat a rendszer teljes jogú tagjává: ha elfogadja, hogy a nép nem legitimál, nem áll a király fölött, hiszen a király áll a nép fölött, minden hatalom Istené és a királyt végső soron nem az köti, hogy a nép adott esetben a rövid-távú érdekeit követve kire voksolt, hanem az ország hosszabb távú jólétéért vállalt felelősége. Nos, ha pedig valaki ezt elfogadja, innentől kezdve pedig már nem nevezhető baloldalinak. (Pontosan ez a gyakorlat működött egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a kifejezetten baloldali pártok, mint a szociáldemokrata és a kommunista, nemhogy kormányt nem alakíthattak, de még a parlamentben sem volt helyük.)

220 éve

ezen a napon végezte ki a forradalmi söpredék XVI. Lajost, Franciaország legkeresztényibb királyát. Mint a régi rend egyik legnagyobb mártírjáról, idén is meg szeretnénk emlékezni Lajos királyról, aki ártatlanul adta életét egy olyan vérzivatarban, melynek nem kellett volna megtörténnie.

"Szent Lajos fia, emelkedj az égbe!"

R.I.P.

Közönséges társaság

Igen valószínű, hogy a térkép készítőjénél képtelenség velősebben megfogalmazni a köztársaság lényegét.

Az 1804. évi térkép forrása

A cseh elnökválasztási bohózat margójára

Bárkiből lehet "elnök úr" - "Franz" csupán egy jelölt a sok közül

"Először is, csak a későbbi [élet - SzVD]szakaszok tágabb perspektívájából láthatjuk és érthetjük meg a korábbi szakaszokat. Ez az oka annak, hogy az érettebb társadalmak vezetői mindig a vének, az idősek, a szentek és a "beavatottak" voltak. Egyedül ők vannak olyan helyzetben, hogy a társadalom vagy bármilyen spirituális szervezet valódi vezetői lehetnek. Nélkülük "vak vezet világtalant", amit az olyan tipikus jelenségek mutatnak, mint a bandákba verődött fiatalok vagy az öngyilkos merénylők. Akik nem valódi vezetők vagy "vének", azok pusztán megerősítik az embereket saját érzelmi szintjükön. Az éretlen emberek pedig természetesen imádják és vezetőjüknek választják őket, mivel éppen annyira éretlenek, mint saját maguk. Ide mindenki behelyettesítheti a neveket az őt érintő katasztrofális politikai történetből. Ne feledjük azonban, hogy az éretlen vezetők és az éretlen csoportok szimbiózist alkotnak, ezért mondja Platón és Jefferson, hogy a demokrácia nem a legjobb kormányzási forma. Csak a legbiztonságosabb. Alighanem egy valóban bölcs uralkodó lenne a leghatékonyabb vezető. [...]"

Richard Rohr, amerikai ferences atya:

Emelkedő zuhanás, részlet

A Hundertwasser-kiáltvány

J. R. R. Tolkien kapcsán tanultam meg azt, hogy létezik olyasmi, hogy anarcho-monarchizmus, Friedensreich Regentag Dunkelbunt Hundertwasser, osztrák építész - aki olyan, mintha egy Tolkien regény szereplője és díszlettervezője lett volna egyben - hitvallása kapcsán most egy új kifejezést kell megtanulnunk; a természet-monarchistát. Hundertwasser elsősorban az organikus építészet legnagyobbja volt, ám úgy tűnik az államformában is az organikusat és a természettel harmonizálót kereste. 1983-os kiáltványával a monarchizmus eddig ismeretlen irányzatát mutatjuk be, a könnyebb érthetőség érdekében eredeti német nyelven és angolul is:

"Ausztriának egy olyan feljebbvaló, atyai központ kell, aki az örökkévaló magasabbrendű értékeket képviseli, amelyekről manapság már senki nem mer beszélni: szépség, kultúra, külső és belső béke, hit és a szív gazdagsága [...]

Ausztriának egy császár kell, aki a népét szolgálja.

Egy olyan feljebbvaló és sugárzó nagyság, melyre mindnyájan rábízhatjuk magunkat, hiszen ez a nagyság birtokol mindent.

A racionalista gondolkodás ebben az évszázadban ugyan létrehozott egy rövid életű, magasabb amerikai életszínvonalat, de mindezt a természet és a teremtés feláldozása árán, s ennek most vége szakadt. Szívünk, vágyaink és életszínvonalunk elpusztult, melyek nélkül egy osztrák nem szeretne élni. 

Felháborító, hogy ausztria császárát, aki senkinek semmi rosszat nem tett, úgy kezelik, mint egy leprást.

Ausztriának egy uralkodóra van szüksége! Éljen Ausztria! Éljen az alkotmányos monarchia! Éljen Habsburg Ottó!

-Friedensreich Hundertwasser: Az alkotmányos monarchia helyreállítása érdekében. Kaurinui, Új-Zéland, 1983. március 28. 1987. Május 14, Habsburg Ottó, 75. születésnapján."

„Österreich braucht ein übergeordnetes Zentrum, bestehend aus immerwährenden höheren Werten, – die man gar nicht mehr auszusprechen wagt -, wie Schönheit, Kultur, inneren und äußeren Frieden, Glaube, Reichtum des Herzens […]

Österreich braucht einen Kaiser, der dem Volke untertan ist. Eine übergeordnete und strahlende Größe, zu der alle Vertrauen haben, weil diese Größe im Besitz aller ist. Die rationalistische Denkungsart hat uns zwar in diesem Jahrhundert einen ephemeren (kurzlebigen Anm.d.Red.) höheren amerikanischen Lebensstandard auf Kosten der Natur und der Schöpfung gebracht, der jetzt wieder zu Ende geht, doch unser Herz, unsere Lebensqualität, unsere Sehnsüchte zerstört, ohne die ein Österreicher nicht leben mag.

Es ist ungeheuerlich, daß Österreich einen Kaiser hat, der niemandem Böses tat, und ihn dennoch wie einen Aussätzigen behandelt. Österreich braucht eine Krone! Es lebe Österreich! Es lebe die konstituelle Monarchie! Es lebe Otto von Habsburg!“

– Friedensreich Hundertwasser: Für die Wiederkehr der konstitutionellen Monarchie. Kaurinui, Neuseeland, 28. März 1983. Am 14. Mai 1987 Otto von Habsburg zu seinem 75. Geburtstag gewidmet. 

"Austria needs a parent center, consisting of perennial higher values - the one no longer dares to speak - like beauty, culture, internal and external peace, faith, abundance of the heart [...] Austria needs an emperor, who is subservient to the people. A parent and radiant size to which all have confidence, because this size is in possession of all. While the rationalist way of thinking has given us in this century, an ephemeral (short-lived Ed.) higher American standard of living at the expense of nature and creation, which has now come to an end, but our heart, our quality of life destroyed, our desires, without which an Austrian does not want to live. It is outrageous that Austria has an emperor who did no evil to anyone, but is still treated like a leper. Austria needs a crown! Long live Austria! Long live the constitutional monarchy! Long live Otto von Habsburg!"

- Friedensreich Hundertwasser: In support of the return of constitutional monarchy. Kaurinui, New Zealand, 28 March 1983. On 14 May 1987, Otto von Habsburg on his 75th birthday.

Búcsú a 15 milliótól

Az év utolsó és első napjai általában az összegzések időszaka. Most egy kevésbé "monarchista", de nem kevésbé fontos témáról lesz szó. A népességcsökkenésről.

Aki olvasta Margittai Gábor könyvét a kárpát-medencei magyar szórványokról (Utazás a végeken) bizonyára nem mondana már olyasmit, mint legutóbb, október 23-án Bajnai Gordon volt miniszterelnök. Sajnos napjainkra a 15 millió magyar, a 15 milliós nemzet olyannyira beleégett a köztudatba, hogy komoly, magukat művelt embernek tartó politikusok és közszereplők is előszeretettel használják, anélkül, hogy például utánaszámolnának. Lássuk, hányadán állunk így 2012 végén, amikor szinte az összes környező országban sikerült már összesíteni a népszámlálási adatokat, csak Magyarországon nem.

Magyarország néprajzi térképe, 1910.

Legutóbb éppen a horvátországi népszámlálási eredményeket tették közzé. Ahol 2010-ben már csak 14048 magyar maradt. De a többi környező országban is hasonlóan rossz a helyzet. Nézzük a számokat:

Ez a felsorolás némi bizonytalansággal, de egyértelműen megmutatja, hogy a világ többi részén még találni kellene 3,5 millió magyart, hogy a "bűvös" 15 millió meglegyen. 

Ezek a számok két okból elkeserítőek. Egyfelől számos olyan határon túli magyar faluról hallani, ahol már csak egy öreg embernek tart misét a plébános, ahol a régen 200 fős gyülekezet templomából már csak a falak vannak meg. A Bánságban, ahol szinte minden faluban más nemzetiség élt olyan fokú etnikai homogenizáció zajlott le az elmúlt évtizedekben, amire a Magyar Királyságban addig sosem volt példa. Régen a Bánságban az iskolás gyerekek csak az utcán magukra szedtek 4-5 nyelvet, most meg az angol is alig megy. Sok régi, felvidéki szabad királyi városban egyetlen magyar polgár sem maradt, miközben az erdélyi, szlavóniai szórványok szinte észrevétlenül tűnnek el. És akkor még nem is szóltunk olyan tragikus sorsú közösségekről, mint az erdélyi szászok.

Másrészt sajnos ugyanez zajlik/zajlott Magyarországon is. És nem csak a magyarok fogynak rohamosan. Mi ugyanúgy elkergettünk, beolvasztottunk már mindenkit aki németül, szlovákul, szerbül beszélt. Ezt nem árt figyelembe venni, amikor másokat kritizálunk nemzetiségi politikája miatt. Számomra ugyanannyira fájó, hogy Szentendréről eltűnt a szerb-dalmát szó, hogy a régi Sváb-Törökországból (Tolna-Baranya) eltűntek a németek,  Békéscsabán, Tótkomlóson alig maradtak szlovákok. A népességcsökkenés okai sokrétűek, és komoly doktori dolgozatokat lehetne belőlük írni. A magyarországi népességfogyás okai kapcsán szokás a kivándorlást említeni. Kivándorlás létezett az előző századfordulón is, csak azt nem szabad elfelejteni, hogy azzal együtt is 2 millióval nőtt az ország népessége tíz évenként (és ezzel együtt minden nemzetiség száma is).

A pre-nacionalista magyar rendi állam sokkal példaértékűbb volt uralkodóhű Hungarus-tudatával, mind a "modern" homogenizált nacionalista és multikulturalista állam. Vajon újra lehet ezt teremteni? Vannak ennek még emlékei az utódállamokban? Nehéz erre válaszolni, törekedni rá valamivel talán könnyebb. De az biztosnak tűnik, hogy csakis a Hungarus-tudat és a nemzetek felett álló uralkodó alapján lehet a Kárpát-medence egyesítésén fáradozni. Mert ha így folytatjuk, lassan a 10 milliós magyar nemzet is puszta ábránd lesz.

Ajánlott olvasmány:

• A történelmi Magyarország atlasza és adattára 1914. Talma kiadó, Pécs 2003.
• Margittai Gábor: Utazás a végeken. Scolar, 2011.

Boldog új évet!

Monarchista menü szilveszterre:

Dobostorta (amely első kóstolói között 1885-ben ott volt Ferenc József és

Erzsébet királyné is), bécsi rétes, Szent István pezsgő (amelyről már tavaly írtuk is)

 és II. József kedvence, az Unicum (bár abból az eredetit jobban szeretjük).

Boldog új évet kívánunk minden kedves olvasónknak és monarchistának!

 

(A kép forrása: K.u.K. Austro-Hungarian Monarchy)

És egy kis addendum, a jövő év harcaira készülve:

"A múló évnek öt hónapja óta küzd a monarchia a reá és hű szövetségesére kényszerített háborúban nagyszámú, hatalmas ellenségekkel. Visszapillantván hadseregem és hajóhadam állhatatos kitartására, örömteljes harckészségére és halálmegvető vitézségére, a jövő hadi év kilátásai azon fölemelő bizakodást nyujtják, hogy Magyarország-Ausztria harcos fiai, szárazföldön és tengeren, a legnehezebb megpróbáltatásokat is a haza javára becsülettel fogják viselni.

Fájdalomteljes hálával emlékszem meg azoknak a nagy számáról, akik életüket áldozták a véres küzdőtéren igaz ügyünkért. A legmelegebb elismeréssel üdvözlöm vitéz katonáimat abban a reményben, hogy Isten segítségével az újév győzelemre fogja őket vezetni."

I. Ferenc József, Magyarország apostoli királya

Szent Család vasárnapjára

Szent Család vasárnapja mindig némi csendességre buzdít a világ óévi-újévi zaja, forgataga közepette. A viszonylag új keletű ünnep célja, amelyet XIII. Leó pápa rendelt el, hogy felhívja a figyelmet a család intézményének megóvására, ami szinte évről évre egyre fájóbban aktuális, hiszen nap mint nap rengeteg támadás éri azt. Gondoljunk csak a házasság szentségét bemocskoló intézkedésekre (melegházasság) vagy korunk divatos jelmondataira („siker, pénz, karrier, függetlenség”), amelyek a család alárendeltségét sugallják evilági javak és az egyén boldogsága ellenében. A válások hátterében szintén az öncélúság és az önzés áll, amelyet a gyermekek sínlenek meg a legjobban. A szekuláris humanizmus hívei emberi jogokat hangoztatva szintén sok kárt okoznak: milyen világ az, amiben egy gyerek feljelentheti szüleit a testi fenyítés miatt?

Persze mindez nem meglepő, ugyanis a család az utolsó megmaradt védőbástyája a rendnek és persze a szeretetnek, amelyet – ha a külvilágban egyenlőre nem is – de otthon minden felelős családfő megteremthet, hiszen házasság egyik legfőbb célja a keresztény tanítás továbbadása gyermekeink számára. Jó, hogy van egy nap, amikor ezt minden meglévő és leendő szülő tudatosíthatja magában.

Ez a nap azonban nekünk, monarchistáknak még többet is jelenthet: a család eszménye jelenik meg a trónöröklés rendjében is, az elsőszülöttség jogának gyakorlatában több ezer éves, a Szentírásban is megjelenő hagyományok érvényesülnek. Meggyőződésem, hogy számunkra, magyarok számára – mivel utolsó királyunk, IV. Boldog Károly király egyenes ági leszármazottai élnek – a restauráció esetén nem kérdés a Habsburg-Lotharingiai ház trónhoz való joga.

A mai napon tehát imádkozzunk az uralkodói családért is, hogy minél hamarabb eljöhessenek azok az idők, amelyben megkaphatják azt a tiszteletet, amely kijárna nekik. Különösen fontos ez a mai napon, amikor utolsó királyunkat, Boldog IV: Károlyt koronázták meg, 1916-ban.

Demokratikus állam nem teremt demokratikus társadalmat

A legújabb Kommentár folyóiratban megjelent Tisza István és Jászi Oszkár választójogi vitájában két homlokegyenest eltérő álláspont tükröződik. A fő kérdésére, miszerint lehet-e úgy választójogot adni a tömegeknek, hogy azok még nem értettek rá? - nem és igen a két válasz. Tisza István szerint nem:

"A hypermodern jelszavakból táplálkozó félműveltség terrorizmusa ez, amelynek vásári lármája betölti a modern kultura egész épületét (hiszen az értelmi világban is annál kongóbb hangot ad minden tárgy, mentől üresebb) s a félműveltség egész türelmetlenségével és elbizakodottsággal hurrog le minden ellenvéleményt. 

Nekünk a gondolkodás szabadságát a "szabadgondolkodók" ellen kell megvédenünk.

[...] Ezt a szabadságot, a gondolat igazi, megtermékenyítő szabadságát akarja békjóba verni a modern felvilágosodás jelszavainak terrorizmusa. 

[...] Bölcsészaink, szociológusaink, költőink és piktoraink örjöngő dervistáncban reprodukálják előttünk a sulyosan beteg francia lélek minden kórtünetét. Persze a maguk alacsonyabb fajsúlyára redukálva [...]

A mi szegény dekadenseink egyszerűen rothadáson kezdik az életet s a feloszlás szecessziós tüneteit mutatják nekünk anélkül, hogy e látvány visszataszító jellegét legkevésbbé is enyhítené a régi műérték utóíze. Nem tehetek róla, nekem mindig olybá tűnnek fel, mint az a jámbor kacsa, amely nagyzási hóbortba esve, fácánnak képzeli magát. Azt hiszi szegény, hogy csak  "haut gout"-ra [pikáns fűszerezésre] kell szert tennie, hogy műértő inyencek kedves pecsenyéje legyen. pedig ami haut gout a fácánnál, szegény kacsánál egyszerű feloszlási bűz marad."

"És ha komolyan akarjuk a demokrácia haladását és a demokrácia jelszava alatt nem lejáratni akarjuk a szabad intézményeket; ha igazán a szabadság ügyét akarjuk szolgálni - akkor neveljük ennek az országnak társadalmát a demokratikus kormányforma számára. Akkor gondoskodjunk mindenekelőtt ennek az országnak szegény néposztályáról, hogy olyan kereseti viszonyok közé, olyan megélhetési viszonyok közé, általában: olyan emberhez illő életviszonyok közé jusson, amelyek mellett azután gondolkozásra ideje, módja maradjon és amelyek mellett résztvehet idővel az ország kormányzásában." 

Jászi Oszkár ellenben azt mondta (francia mintára); a demokratikus jogok kiterjesztése egy csapásra gyógyírt jelent majd minden társadalmi gondra. Létrejön majd a "polgári" demokrácia, ami az első fontos lépés lesz majd a végső boldogság, a szocializmus felé vezető úton.

Most így, nagyjából száz évvel a vita után már tudjuk, hogy jobb lett volna a higgadt, fontolva haladó utat választani. (Népi)demokratikus állam nem teremtett demokratikus társadalmat. A "nép" ugyanis, miután választójogot kapott első dolga az volt, hogy mindenkit, aki gazdagabb, értelmesebb, műveltebb volt az átlagnál likvidálta. Mindenkit, aki más nyelven beszélt, ellenségnek nyilvánította és kitelepítette. Azóta pedig maga közül választja - állítólag - legjelesebb képviselőit. Jászi Oszkár elképzelése zsákutcának bizonyult, kártékony hatását a mai napig nyögjük. Bebizonyosodott, hogy Tisza Istvánnak volt igaza ebben a kérdésben, hiszen képletesen mondva Jászi egy tízéves értelmi szinten lévő gyerek kezébe adott fegyvert, anélkül, hogy megtanította volna bánni vele. A tízéves gyerek pedig első lövéseivel azokat intézte el, akik megnevelhették volna.

Hogy szerzett (választó)jogot vissza lehet-e venni - regisztrációval, vagy máshogyan - én nem tudom...

Kommentár 2012/6 Illés Gábor: Választójogi viták Tisza és Jászi között. 35-53 oldal.

Áldott karácsonyt!

Köszönet Nagy Áronnak a képért!

Áldott, békés, reményteli és boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk minden kedves olvasónknak!

Kis japán siker

A most vasárnap tartott japán országgyűlési választásokon harmadikként, 11,25%-al, 54 képviselői helyet elérve bejutott a képviselőházba a hazafias, klasszikusan jobboldali, a császári hatalom erősítését kívánó (és a valós, tartalmi császárságot helyreállítani akaró) Japán Restauráció Pártja. A csupán most szeptemberben, vidéki kezdeményezésekből (melynek Oszaka polgármestere is tagja) párttá alakult szervezet vezetője Isihara Sintaho (a képen Misima Jukióval) katona, író-újságíró és rendező, négy gyermek apja, Tokió volt kormányzója. Hazájában kommunistaellenes cselekményeiről, szókimondó stílusáról és hazafias akcióiról ismert. 

A pártnak egy nyolc pontból álló irányelve van, mely a japán kormányzati struktúra, oktatás és pénzügy teljes átalakítására való törekvést mutat. A párt különösen ellensége a háború utáni, kiherélt Japánnak, mely csupán árnyéka önmagának és ezen alászállás egyik szimbólumaként kezelik az 1947-es oktrojált "alkotmány" 9. cikkelyét, mely megtiltja Japánnak a háborús kezdeményezést. 

Innen kívánunk sok szerencsét az ázsiai harcostársaknak nehéz küzdelmükben, mely harc a miénk is!

Még nem késő

"A legitimista politikusok valamennyien 

arra az álláspontra helyezkedtek, hogy 

Károly király halálával a legtisztább legitimizmus

szerint a magyar trón Károly elsőszülött fiát, 

Ottó trónörököst illeti meg."

Íme a Magyar Királyság legitim trónörököse:  

Habsburg-Lothringiai  (VI.) Ferdinánd Zvonimir Maria Balthus Keith Michael Otto Antal Bahnam Leonhard. 

IV. Boldog Károly apostoli királyunk dédunokája, II. Ottó örökös királyunk unokája. 

Maroknyian maradtunk mi a magyar legitimizmus, a teljes jogfolytonosság helyreállításának, a Magyar Királyság hívei, összességében: a monarchisták. Azok, akik az országunk eredeti államformájában hisznek és gondolkodnak. 

Azonban a hagyomány és a hozzá kapcsolódó királypárti politikusok, révén hatalmas örökséget örököltünk. Gróf Mikes János, Boldog Apor Vilmos, Mindszenty (Pehm) József, gróf Apponyi Albert, báró Lehár Antal, gróf Sigray Antal, ifj. gróf Andrássy Gyula, Griger Miklós atya, Pethő Sándor, Slachta Margit, és sok más legitimista politikai hitvallása alapján mondjuk ki, hogy elég volt a Magyarországon lassan száz éve zajló meddő politikai kísérletezgetésből, melynek révén széthullott Szent István királysága, elpusztult sok százezer honfitársunk, megszűnt a magyar ipar, és a legaljasabb, legműveletlenebb politikusok ültek a nyakunkba.

Kipróbáltuk megy-e király és a királyságunk nélkül, nem sikerült. Az eredmény ez lett. Kipróbáltuk milyen Isten nélkül, az eredmény ismert.

Még nem késő visszatérni az alkotmányos útra.

Királyságot!

   

Kép innen.

Zarándoklat Boldog IV. Károly király emléknapján III. - Károly mise

Végül megérkeztünk a széles mező közepén álló ismerős ligethez Cirák és Dénesfa között. A Dunántúlon mindössze két helyen sütött a nap a Károly mise napján. Pannonhalmán, ahol Ottó trónörökös szívurnáját látogattuk meg, valamint Cirákon, ahol 91 éve IV. Boldog Károly király repülőgépe landolt.

Évről-évre egyre többen döntenek úgy, hogy ezt a délutánt itt töltik el a Király kápolnánál, Dénesfa és Cirák között. 2012 október 21-én körülbelül 200 fő gyűlt össze a többnyire ködös időben. Idén ráadásul az önkormányzat pályázati pénzen kitisztíttatta a kápolnát körülölelő ligetet, a kápolnához vezető út szilárd burkolatot kapott.

Zarándokok érkeztek a közeli településekről, a fővárosból, sőt Pécsről és a németországi Karlsruhéból is. Évről évre egyre gyarapodik azon monarchisták száma, akik kifejezetten Magyarország utolsó megkoronázott uralkodója előtt kívánják leróni tiszteletüket. Sajnos sokan a távolság, vagy a kényelem miatt elriadnak az úttól, éppen ezért fontos minden évben megemlékezni róla, hogy a mai Magyarországon jelenleg ez a legjelentősebb királyságpárti esemény. 

A misét celebráló Bálint atya szavait hallgatva az ember akaratlanul is visszakerült abba a korba, amikor nyugat felől egy apró repülőgép közeledett, hogy az utolsó magyar királyt még egyszer hazarepítse. Szentbeszédében Károly királyra, mint emberre emlékezett, aki elvesztett minden földi hatalmat, akit elárultak, és aki ennek ellenére sohasem vesztette el Istenbe vetett bizalmát. Bálint atya végül az elmondottakat a néhány fős német zarándokcsoport kedvéért német nyelven is elismételte. Mise után még sokáig maradtunk, körbejártuk a kápolnát, újra végignéztük az odabennt lévő emlékhelyet. Jó volt beszélgetni olyanokkal, akikkel csak egy évben egyszer találkozunk. Cirákon utána még hivatalosak voltunk a plébánián megtartott szeretetvendégségre, ahol a polgármester röviden elmesélte mennyi erőfeszítésükbe került felújítani a kápolnát és szűkebb környezetét.

Búcsúzóul ígértetet tettünk neki, hogy jövőre újra találkozunk!