Molnár Tamás professzor úr előtt tiszteleg a hazai tudományos élet idén
október 16-án Budapesten egy konferencia keretében. A jelenleg is Amerikában élő, korábban emigrált professzor úr
kötetei Magyarországon csak a rendszerváltozás után jelenhettek meg és egy teljesen új és eredeti, konzervatív és keresztény gondolkodás és politizálás lehetőségét és igényét jelentették és jelentik most is sokak számára. Végre, egy
korábbi sikertelen kísérlet után, amelyet blokkolt az MTA, önálló konferencián is megemlékeznek méltó keretek között, személyéről és életművéről izgalmasnak ígérkező előadásokkal.
Molnár Tamás professzor úr magyar jobboldali konzervatív gondolkodó számára jobbára megkerülhetetlen igazodási pont lett az 1990-es évek óta, igaz kezdetben csak a radikális jobboldalon (Havi Fórum) és konzervatív katolikus orgánumokban (Jel) jutott rendszeres publikációs lehetőséghez, amikor itthon is előadásokat tartott mérsékelt látogatottsággal (PTE, ELTE, PPKE). Értékes köteteit azonban kiadta az Kairosz, az Európa és a Szent István Társulat is. amelyek idővel komolyabb diskurzust eredményeztek végre itthon is, e mellett pedig komoly hivatkozási pontokká váltak. A professzor úr több művében is ideális államformának a királyságot nevezte meg (
A hatalom két arca: politikum és szentség; A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón), amelyet szóban és előadásain is szívesen megismételt, kifejtett, meglehet a fő csapásirány - érthetően - nem ez volt nála.
Részletes programja a konferenciának
itt olvasható, elmenni meg kötelező mindenkinek. Addig is kedvcsinálónak egy részlet az idehaza talán legnépszerűbb, két kiadást is megért, kötetéből; a
Liberális hegemóniából;
A civil társadalom felemelkedését mindvégig egy vallásos aura vette körül, a kezdettől fogva a tündöklésén át egészen a hanyatlásáig. A XVI. században az egyház és általában a katolicizmus bírálatában valami olyasmi is kifejeződött, amit szerelmi duzzogásnak nevezhetnénk; ezt az érzést a meghiúsult remény szülte, a tény, hogy az egyház és a vallás nem hozta el a világnak azt a békét és testvériséget, melyet Jézus Krisztus ígért, az emberi sors pedig ugyanolyan nyomorúságos maradt, mint amilyennek az Úr találta, midőn küldetésben járt az emberek között. Jóllehet a reformáció eltökélte, hogy betölti az űrt és lényegesen igazságosabb lesz, valójában rontott a közerkölcs általános színvonalán. Ez érthetô. Az egyház sosem tartotta másnak az embereket, mint bűnösöknek, akiknek ezért a kegyelem mentőövét kell dobni, hogy belekapaszkodhassanak, mint a legyengült hajótöröttek. Ádámtól egészen az Utolsó Ítéletig, tanította Szent Ágoston, a jó és a rossz harca döntetlen lesz, és Krisztus második, világ végi eljövetelekor botladozó és meg-megtévedő emberiséget fog a lenti világban találni.
A reformáció egyszerre volt pesszimistább és optimistább ennél az emberi természetet illetően. Optimista volt, hiszen felhatalmazott minden egyént, hogy saját értelmének világosságánál tanulmányozza az Írást, kizárólag a kongregáció gyakran csak választott lelkipásztorának irányításával. Pesszimista volt, mert a hívek között csak kevés kiválasztott akadt, és csak az Úr ismerte őket, a többiek örök kárhozatra ítéltettek, anélkül hogy ezt tudták volna. A katolikus doktrína szerint az emberek üdvözülése vagy elkárhozása cselekedeteik függvénye; a reformáció ehelyett a hívek szinte vaktában való versengésének képzetét plántálta az emberekbe, és lerontotta a meg nem váltottak és az üdvözülésükben nem reménykedők többségének erkölcsi színvonalát. Ha kárhozatra ítéltettem, akármit tegyek is -- fontolgatta a kálvinista átlaghívő, aki sem pásztora, sem elöljárója nem volt gyülekezetének -- akkor a világi siker felé fordulok, talán az Úr is ezt várja tőlem. Ezért helyezett engem erre a Földre, tudta, hogy többre nem vagyok jó. Az ilyen szándéknyilatkozat mindig arányos volt a vallásos hit mértékével, és a civil társadalom születési bizonyítványának felelt meg. A lelkekben persze a vallásos hit uralkodott, csak már nem a régi hevülettel, a hívek egy végső soron világi, laicizált vallásra rendezkedtek be, mivel az e világi ténykedést attól fogva úgy tekintették, mint ami képes helyettesíteni a megszentelő aktusokat. A nyereségvágy - ad maiorem Dei gloriam - nem volt többé elvetendő, mert hogyan is akarhatná bárki, hogy az egyszerű bűnösök, akiket Isten Ádám bűne miatt sorsukra hagyott, ugyanolyan színvonalon álljanak, ugyanarról ismerjenek meg, mint a kiválasztottak? A többségnek nem volt más feladata, mint a hit előírta módon viselkedni, betartani a parancsolatokat, és áthelyezni erre a világra a lendületet, melyet nem hasznosíthatott a másik érdekében. A hitben fel nem használt energia átalakult egy máskülönben szintén vallásos dinamizmussá, mert hiszen meg vagyon írva, hogy az embernek termékennyé kell tennie a Földet. Ezeknek a üdvözülésből kirekesztett híveknek keresztény öröksége egyik generációról a másikra új formákat öltött: olyan aktivizmusról van szó, mely szervezett, mint a liturgia, végpontja pedig az ipar által produktívvá tett Föld; az üdvözülés záloga a munka és a prosperitás.
Miután a világ ebbe az irányba fordult, nem meglepő, hogy megszülettek az új erények, és hogy egy bizonyos embertípus viselkedésének szent jelleget tulajdonítottak. A gazdagság és az előbbre jutás erényekké váltak, a hajdani bűnök és hibák bírálatát tompították: a vágy, a versengés, a fényűzés, a hiúság, a büszkeség többé nem vont maga után rosszallást, a polgári illemkódexbe ezek már pozitív attitűdként kerültek be. Mi több, a kizsákmányolás is. Addig, míg a kizsákmányolt elmehetett a vasárnapi istentiszteletre, amit megkönnyített az ünnepnapok számának drasztikus csökkenése, a kizsákmányolás nem volt nyilvánvaló rossz.
A kizsákmányolás alkalmat adott a kizsákmányoltnak -- aki nem kiválasztott, tehát rest és tunya életet él --, hogy jó útra térjen, hogy bocsánatot nyerjen mint a munkában szorgalmas polgár. Nehéz volt már a túlvilági jutalomról szónokolni, a hangsúly az e világi kompenzáción volt, mely számokban kifejezhető és mérhető.
Ma már sehol nem beszélnek a munka és az erkölcs szoros kapcsolatáról, kivéve, ott viszont túlságosan is sokat, az amerikai nagyvállalatok board roomjaiban (igazgatósági ülésterem), a konzervatív alapítványok think-tankjeinek (észkombájn) köreiben és a kongresszusi meghallgatásokon. Ez nem a véletlen műve, a protestantizmus egyes irányzatai pártolják a polgári erények házasságát a leleményes és iparkodó, következésképp ipari szellemmel, és ennek gyümölcse az erkölcsös, és egyben határozott és energikus mentalitás. A déli országokban honos fiestának északon az az élvezet felel meg, melyet a gépezet működéséből és a gondos, szisztematikus tevékenységekből merítenek; ez az élvezet csúcspontját a gépezet előírta ritmusban éri el. Valójában minden dogmának megvan a módszere arra, hogyan hatoljon be követőinek legbensőbb énjébe, és kevéssé számít, hogy követői szenvednek-e ettôl a ritmustól, vagy élvezetet találnak-e benne. A hit tárgya megszokássá, majd preferenciává és második természetté válik. A zsidó vallás átvette a talmudi kérdés/felelet metódust, és végül már a hívek egyéb tevékenységeire is alkalmazta. A középkori skolasztikával és a főúri udvarok lovagi intézményéhez kötődő ceremóniákkal ugyanez a helyzet. Mutatis mutandis, ez a jelenség napjainkban újratermelődik a gazdasági tevékenység tág keretei közt, mely ugyanolyan tipikus a XX. században, mint a skolasztika volt a XII- XIII. században. A gépezet és az általa kialakított szellem eredménye a market research privilegizált tevékenysége. A piackutatás során részletesen elemzik a vevőkört, a csomagolást, az árakat, az áruk közti kapcsolatot, az adásvétel pszichológiáját, a sale-resistance-t (a piac ellenállása), az ízlésbefolyásolás lehetôségeit. Ahogy a skolasztika nyelve a latin volt, úgy az eladás művészetének, a salesmanshipnek a nyelve az amerikai angol.
Ezért tehát a modern agy elkezd úgy működni, hogy megfeleljen a mechanika és az olyan nagy rendszerek követelményeinek, amelyekben az emberek -- munkások, menedzserek, könyvelők, tisztviselôk, eladók, bankárok, közvetítők -- öntudatlanul átveszik a gép viselkedését. Bármilyen nevetséges, de korunk büszke arra, hogy az embert helyettesíti a géppel (gépesítés), melyről azt tartják, megkönnyíti a munkáját. Igen is, meg nem is; így géppé süllyesztik magát az emberi lényt (ezt láthatjuk a század szimbolikus alakjáról, Charlot-ról szóló Chaplin-filmekben), olyannyira, hogy a gép rabszolga végül bosszút áll gazdáján. Miért beszélek erről? Meg akarom mutatni, hogy a gép, a munka, az erény, az üdvözülés közti kapcsolatok megváltozásával olyan új világ született, ahol az erkölcsöt a mindennapos tevékenységhez társították, és emiatt kritériumait elfogadható szintre szállították le. Röviden: nem az egyén lett ,,erkölcsösebb'', hanem az erkölcsösség kívánalmai kerültek alacsonyabb szintre. Ezért mondhatják tehát, hogy a közéletet egyre jobban áthatja a moralitás, és hogy a moralitás a politika helyébe lépett -- ami a liberalizmus legfőbb célkitűzése.
Összefoglalva: az emberek nem hajlandók a keresztény erkölcs elvárásainak megfelelően élni; azt kívánják, hogy tegyék azt ésszerűbbé, életközelibbé, hogy könnyebben tudjanak viselkedésükben igazodni hozzá.
De vajon nincs-e egy fatális tévedés ebben az okoskodásban? Mivel nem tudják elérni az etika és a politika azonosulását, majd azt fogják mondani, hogy az ipar és a gépkorszak szabályainak alávetett viselkedés felér a moralitással.
Ez az új credo azonban két dologhoz vezethet: vagy szinte szervezett és határtalan álszenteskedéshez, ahol az etikára vonatkozó szavakból tökéletesen hiányzik az igazi erkölcsi tartalom, vagy pedig olyan általánosan elfogadott filozófiához, melyben az erkölcs oly mértékben langyos, hogy mindenki könnyedén képes alkalmazkodni hozzá. Ez esetben felesleges, sôt erkölcstelen erkölcsről beszélni. Mert az erkölcsnek csak akkor van jelentése, ha tényleg az általános emberi viselkedés felett álló és annál magasabb rendű. Ez nem lehetséges, csak a meghatározásánál fogva kevés számú egyéni esetben, vagy a kisebb csoportok általában elég rövid ideig tartó indulási periódusában, amikor még nem jelent meg a széthúzás. Mert amikor megjelenik -- és ha csökken a (karizmatikus) kezdeményező egyén befolyása --, akkor újra életbe kell léptetni a fegyelmet, melyet még a morális fegyelem esetében is az elöljárók írnak elô. Ez pedig, ha rákerül a sor, azt eredményezi, hogy előtérbe kerül a politikai princípium, még az olyan csoportoknál is, mint az apostoloké vagy a szerzetesrendeké: a tekintélyelvűség, a parancsolás és engedelmeskedés, az éberség, a bürokrácia válik meghatározóvá.
[...]
2006. július 9-én adták át egy régi bányásztelepülésen, Ajka-Csingeren a IV. Boldog Károly Király Kápolnát, amelynek szellemi atyja és megépíttetője Tomor Sándor ajka-bódéi és –tósokberéndi plébános, érseki tanácsos volt. Az atya idén februárban elhunyt, de az életművének ez a darabja hátramaradt nekünk. Kápolnának van egy Károly király-ereklyéje is, jelenleg egy díszes tartóra gyűjtenek. Tomor atya személyesen találkozott Mindszenty Józseffel még az emigrációban, Károly királyt már akkor mind a ketten szent életű királyként tisztelték. Tomor atya a saját bevallás alapján csak azt a korábbi hercegprímási (korábban veszprémi püspöki) utasítást akarta végrehajtani, hogy minden kisebb faluban legyen egy kápolna a híveknek. Az indulótőkét a kápolnához a szerényen élő Tomor atya évtizedek alatt összespórolt pénze adta, és ehhez társult a kancelláriaminiszter, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma eredményes pályázatokkal, az ajkai önkormányzat támogatása, és sok cég és üzem anyagi hozzájárulása, munkája, illetve a hívek anyagi támogatása és önzetlen munkája.
A nyolcvanéves Tomor atyának e munkában biztos támaszai voltak azok a ministráns és mára már felnőtté vált fiúk is, akik az építkezési munkák során mindvégig biztatást és segítséget adtak. A Lohrmann Mária építész tervei alapján készült kápolna építését és gondos kivitelezését az ajkai Bercsényi Miklós Szakközépiskola és Szakiskola szakoktatói és diákjai vállalták magukra. A főoltárképet Fülöp Lajos festőművész készítette. A ólomüveg ablakok Tóth Erzsébet üvegfestő munkáját dicsérik. Az ablakokon Tomor atya több boldoggá avatott és boldoggá avatás előtt álló személynek kívánt maradandó emléket állítani. A gyönyörű, színes, festett ablakokon II. János Pál pápa, Teréz anya, Mindszenty József hercegprímás érsek, Kaszap István, Apor Vilmos püspök, Salkaházi Sára szociális nővér, a munkáslányból tanúságtevő kereszténnyé vált Bódi Mária Magdolna és Brenner János vértanú pap mellképe látható.
