Fogalmak. Sokszor elhangzanak ezek a fogalmak külön-külön és egyben is. Mindenki mást ért alatta, máshogy magyarázzák. A szomorú, hogy legalább azoknak, akik konzervatívnak tartják magukat ma - és ezért a jelzőért sajnos minden jöttment versenyez - sem tudják jognak és államnak a helyét, sorrendjét, de főleg nincs fogalmuk a jogállam definíciójáról. Van a jogállamnak egy fogalma és ezt a magyar közjogi hagyományok fényében kell meghatároznunk. Ha nem így tesszük, akkor miért lennének konzervatívok? Miért lenne az a jogállam, hogy mindenkinek mindenhez van joga? Ha mindenkinek mindent szabad, ami a másiknak nem árt (hangzik a klasszikus liberális mantra), nem gondoljuk, hogy túl messzire megyünk? Hogy egy puffer-zóna nélkül, ha az én szabadságom után a másik jogvesztése jön rögtön, senkiföldje nélkül, akarva-akaratlanul is át-át csapunk oda, ahova (már a liberálisok szerint sem) nem kéne?
Szabadság. A jogállam mellett talán a szabadság fogalma az amelyet a legtöbb visszaélés ér. Vannak akik azt hiszik, hogy a szabadság az, amikor mindent szabad, pedig az már rég szabadosság. A szabadság az, amikor van lehetőséged megcselekedni a jót. Ahogy Szent Josemaría Escrivá, Franco tábornok gyóntatója oly helyesen mondta:
"Vannak emberek, akik a szabadságukból barikádot csinálnak: "A szabadságom, a szabadságom!" Ezeknek megvan a szabadságuk: csodálják korlátolt értelmükkel és bálványként bánnak vele, de nem használják. Ez volna a szabadság? [...] Ezeket az embereket - ti is találkoztatok velük, akárcsak én - könnyen elsodorja a gyerekes hiúság, az öntelt képzelődés vagy az érzékiség. [...] "Nem vetem magam alá senkinek", szüntelenül ezt ismételgetik. Valóban senkinek? Az ilyen vágyálombeli szabadságban élőt, aki szeretné elkerülni, hogy magának kelljen felelősségteljesen cselekedni, kantáron rángatják mindenfelé. Ahol nincs istenszeretet, elvész a felelős tettekre képes szabadság minden lehetősége. Akármennyire is másnak látszik, minden kényszerré válik. A határozatlan, habozó ember alakítható anyag, a mindenkori körülményeknek engedelmeskedik. Olyanná gyúrja bármiféle jöttment, amilyen neki tetszik."
Hát ha mindenki így élne a szabadságával...
És rend. Ezen túl mi Hamvas Béla óta tudjuk (de talán előtte is éreztük), hogy "rend az, amikor minden a helyén van". Nos, erre még sokáig kell várni és lehet, hogy el sem jön a mi időnkben. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne erkölcsi kötelességünk harcolni érte. Harcolni, hogy király legyen a várban, miniszterelnök a Sándor-palotában, országhatárunk a Kárpátok bércein és államférfiak az országgyűlésben, vármegyék, jog és állam, rend és szabadság és szubszidiaritás. Nehéz a jó harc és egyébként sokszor a fogalmakkal, szóhasználattal kezdődik. Ott lehet legelőször és legegyértelműbben megfigyelni, hogy valaki tudatosan áll-e a dolgokhoz. Például ha valahol negyven év sötétség után újra a jogot teszik az állam elé, ahogyan az volt régen is. Kezdet. De a többség lustaságából kitűnik.
Az egyetlen férfi a parlamentben. Slachta Margit nevéhez nem véletlenül ragadt ez a kifejezés. Keresztény mártírokhoz hasonló az a bátorság, ahogy a magyar nemzetgyűlés Colosseumában a kommunista és szociáldemokrata vadállatok gyűrűjében egyes-egyedül szózatot intéz az Igazságról a hüvelykujját előre lefordító hallgatóságának. Annak a hallgatóságnak, amely vak és nem látja még, hogy a küzdőtérrőtérről elszabadult fenevadak hamarosan őket is felfalják.
Egy demokrata nem fél! - hangzik a közhely, de aki ebben a szituációban bátor demokratákat keres, nem fog találni senkit. Közönséges közbekiabálások jelzik, hogy ez már új világ, a kisstílűség, a tiszteletlenség, műveletlenség, sőt a bunkóság kora köszönt be. És mégis, a monarchista nem fél, nem hátrál, mert tudja, hogy igaza van. Tudja, hogy a köztársaság a proletárdiktatúra előszobája. Tudja és látja, hiszen az ostoba, érveit fel nem fogó képviselőtársainak 40%-a még alapfokú iskoláit sem fejezte be. Érvei leperegnek a szovjet államplogárokról, de ez a törékeny, katolikus asszony helytállása révén örökre beleírta magát a Magyar Királyság hőseinek könyvébe.
Ez a nap a törvénytelenségben, ostobaságban és közönségességben fogant I. magyar köztársaság születésének pillanta. A nemzetgyűlés ordenáré stílusa baljós előszele mindannak, ami ezután következett. Emlékezzünk meg tehát felszólalásáról, mely után másnap kihunyt a Magyar Királyság lángja és sötétségbe borult Magyarország.
Múltkor egy fiatal tini állt a buszon és nagy betűkkel fel volt írva a hátára, persze rovásírással, hogy "harcos", de alatta angolul szerepelt az identitást hordozó ország neve; "Hungary". A csávó vasággyal együtt nyomott 50 kilót, gondolom, ennek ötödét sem tudta volna kinyomni és az első komolyabb fellépésre összepiszkította volna a gatyáját a Szigony utcában napközben is. A rovásírás eleve behatárolta, hogy ki tudja elolvasni még a 73-as buszon is, Budapesten ezt az egészet, joggal húzta ki magát, hogy ő mindenképpen különb és kemény és elkötelezett.
A nemzeti érzelmű streetwear (pardon!) ugye alapból az amerikai (Everlast) és angol (Lonsdale) alsó középosztály, és munkásosztály öltözködési stílusát koppintja, csak "elkötelezett" márkákat gyárt, ami persze egyrészt szánalmas, hiszen másolat, másrészt felesleges is. A fenti márkák fokozatosan lettek csak jelképek, nem pedig szándékosan léptek fel ezzel az igénnyel. Sportruházatok voltak, amelyeket, ha valaki magánéletben is hordott, azt fejezte ki, hogy sportol ebben a ruhában (leginkább például boxol) és ebből másodlagosan következtettek arra, hogy keményebb figura is lehet. Persze, mivel ezek a palik nem annyira voltak általában gazdagok, kényszerből is hordták, például farmerral ezeket a ruhadarabokat, ez így már - megin tcsak nem szándékoltan - de közösséget is képzett a magánéletben. Szóval inverzben mutatta azt, hogy nem érdemes belémkötni, ha ezt hordom. E mellett meg legyünk őszinték, egyszerre voltak modernek és férfiasak, szóval megkapóan kellemes és kényelmes ruházatnak bizonyultak egy heteroszexuális, alapból macsósabb fiatal vagy középkorú férfi számára is.
Van egyébként ilyenünk nekünk is, úgy hívják, hogy Tisza és remek minőséget produkált a kádárizmusban is, de mostanában sem annyira rossz a felhozatala. Valami nemzetibb és keményebb kell azonban, ez így gyanúsan liberális dolog, így jött létre a Warrior márka, amiből lett a Harcos ugye (leginkább rovásírással kiírva), mert mégiscsak magyarok vagyunk, nehogy már angolul legyen! A Harcos (és annak viselői, akkor a "harcosok"?) tudatosan nemcsak ruházat, hanem fegyver a rendszer ellen és a liberalizmus ellen. Hurrá! Akkor más a leányzó fekvése.
Akkor most örülünk?...Nem igazán. Ha a fentebbi gyereket megnézem, akkor nem annyira. Streetwear politikai marketingszövegnek azonban mindenképpen remek egy szubkultúrában. Veszel egy kapucnis felsőt és máris tettél valamit a liberalizmus ellen. Csábító ajánlat, de ha megnézem nemzetgazdasági szinten sem igaz a dolog.
De ez nem volt elég és lett Botond is és most a legújabb - mert pörög a nemzeti biznisz és keménynek is kell lenni, nemcsak kaját meg rezsit fizetni - lett Vitéz is. 4500 Ft-ért ha veszünk egy Vitéz polót (rajta fantasy-játkos templomos kereszttel és kettőskereszt pajzsos lovaggal, meg a karunkon magyar motívumokkal, hogy kerek legyen a posztmodern eklektika) akkor büszkén feszíthetünk, hogy nemzeti érzelműek vagyunk és aki hátunk mögött van, azt olvassa majd; "Vitézségért". Ez a személyes üzenetünk nekik."Vitézségünk", hogy miben merült ki, nem tudja más, csak mi és akivel megosztjuk majd. Lehet, hogy csak annyiban,. hogy kifizettük a póló árát. Egónk nőhet, mindennapi sérelmeinként meg kifizettük a kompenzációs árat. Talán különbnek is érezhetjük magunkat egy kicsit.
A tegnapi nap folyamán az RTL Klub műsorán a XXI. század című műsor volt. Nem fejtem ki a véleményemet a kereskedelmi televíziózás gyöngyszemeiről, ugyanis a választások során hallottam egy támogatandó ötletet, amihez én is ragaszkodom. Igazság szerint a hét nagy részében televízióm sincs, így kivételes eset , hogy este leülök a tv elé. Mindazonáltal éppen Karády Katalin életét mutatta be a műsor, így, gondoltam megnézem. A következő téma Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi csodarabbbi emlékezete volt. Itt ajánlom a kedves olvasónak, hogy a fent linkelt videót tekerje a 17. perchez és feszült figyelemmel kövesse az eseményeket. Ott ugyanis megtudhatjuk, hogy Kossuth Lajosnak katolikus szülei voltak, valamint szemléltetésképpen láthatjuk az alábbi festményt:
Nem szeretném felsorolni, körülbelül hány embernek ment át a keze alatt ez a felvétel, amíg adásba került. Egy biztos, a környező országokban ez nem fordulna elő. Azt pedig csak bónuszként jegyzem meg, hogy a műsor ismétlés volt. Így tehát kimondhatjuk, hogy eddig senkinek sem tűnt fel, hogy milyen primitív is a kereskedelmi televíziózás piacvezetője. Hol is van ilyenkor a médiahatóság? Ugyanis ez a primitívség sérti a nemzeti érzékenységemet. És az Önökét?
Úgy… elképzeltem …ahogy az Agytröszt átlátja a helyzetet, a dolgoknak folyását és megállapítja egy gyorsan összehívott ötlet-börzén Magyarország gyalázatos gyarmati létét, s ahogy kitörni igyekszi egyre szorongatóbb kiszolgáltatottságunkból.
Sok aggódó, gondterhelt arc búsong, borong egy rosszul megvilágított szobában; kiégett égők, kialvatlan tekintetek, három napos borosták, félregombolt zakók, gyors fésülködések nyomai – mert hogy: „nagy a baj!”
Még az ikeás asztalon sincs semmi; még bubi-mentes ásványvíz, három hetes pogácsa sem és a helyiségnek a környékén sem járt – szemmel láthatóan – hónapok óta egy eltévedt, kalandvágyó takarítónő sem. Elvégre: ez egy titkos megbeszélés, és mert ismét mondom: „Nagy a baj!”
A zselézett, ám mégis kusza hajzatú csoportvezető remegő hangon ismerteti a helyzetet.
– A helyzet komoly. Sőt: rettenetes. Egyenesen bonyolult. Szeretett hazánk étkezési utalványait az euro-globalista gyarmatosítók észrevehetetlen fokozatossággal – egyébként pedig a hazánkban ideiglenesen állomásozó liberál-bolseviki hazaárulók hathatós támogatásával; és Nicolas Sarkozy elnök kéretlen szolidaritásával – elorozták tőlünk. Maradhat ez így? Én bátran kimondom: Nem, nem, soha! Intézkednünk kell! Mit tegyünk? – Hölgyeim és Uraim!
A sztentori felvetés meghozta a várt hatást. A teremben még a hártyásszárnyú ízeltlábúak röptének hangját is hallani vélték a hiperszenzibilis auditív képességgel megáldottak.
Pár másodpercnyi vészjósló csönd után egy cérnavékony női hölgy (vagy hölgyi nő?) ekképpen próbálta oldani a feszültséget: – Micsoda egy szemétség!
A hatás viszont elmarad, s a testet öltött csönd továbbra is vágható maradt. Szinte hallani lehetett, ahogy a szokatlan gondolkodási tevékenységtől izzó agyak fogaskerekei lázasan megindultak és közben – talán a szokatlan folyamatsortól – mintha csikorogni kezdtek volna.
Ezt a csöndet törte meg újra a csoportvezető:
– Nem egyetértő szolidaritást várok Tőletek, hanem megoldást. Mit tegyünk?
A bátortalan hang ekkor szólalt meg:
– Nem tudom, de szerintem vegyük el a kiadás jogát a franciáktól. Talán úgy, hogy létrehozunk egy új étkezési utalványt.
– Remek! Remek! – lelkendeztek a jelenlévők, hiszen ezzel a megjegyzéssel óriási teher esett le a vállukról, a gondolkodás kötelezettsége.
– Magam is valami hasonlón gondolkodtam – mondta a hivatalból legokosabb – De mi legyen a neve? – folytatta a hangos együttgondolkodást az öltözködése alapján talán hit-gyülekezetesnek is gondolható csoportvezető. [Bár kétségtelenül, okiratokkal bizonyíthatóan nem az volt.]
És elkezdtek röpdösni a nevek: – Nikolas. – Mikulás. – Miklós. – Ödön. – Dezsőke. – Piroska. És valahány név a naptárban előfordul, azok mindegyike szinte felbukkant e kollektív agytornán.
A jólfésült gyülekezeti csarnokos-zakós mindvégig hallgatott. Néha valamiket firkált az előtte lévő határidő naplóba. Senki nem tudta, hogy valójában mindig egy szót írt le: badarság.
És amikor elérkeztek az „Erzsébet” névhez, a team-leader hirtelen letette reklám golyóstollát. – Ez az, Uraim! – mondta látványosan. Valami hasonlót vártam Tőletek. Tudtam, hogy nem fogok csalódni bennetek.
– De milyen Erzsébet? – szólalt meg újra az „Egérke” becenevű hang gazdája.
S újra fojtogató csönd telepedett a jelenlévőkre.
– Legyen akkor inkább Sissy! – hallatszott egy kétkedő hang.
– Az nem lesz jó! – szólalt meg az újra beállt csendben a vasággyal is 40 kilós munkatárs.
– Miért? – kérdezték a jelenlévők, alig titkolt felháborodással (hiszen már-már azt hitték, a kérdést megoldották).
– Mert Sissy… Sissi hercegnő… Erzsébet királyné, azaz Romy Schneider nem magyar. – hangzott a bátortalan közbevetés.
– Hogyhogy? – értetlenkedtek többen.
– Hát, mert von Wittelbach hercegnő volt, emellett még másodállásban Habsburg is, és mert egy merényletben ölték meg.
Ezen sokan elgondolkodtak, vagy legalábbis a gondolkodás lázas látszatát igyekeztek kelteni, miközben fejtörést mímelve szintén az előttük lévő filofaxba firkálgattak.
– De ez az Erzsébet akkor is jó. – szólalt meg a megkerülhetetlen értelem szerepét betöltő. – Mert ez mégis olyan magyaros; mégis. – nyomatékosította. – Hiszen mindenkinek van Erzsébet nevű rokona vagy ismerőse. Mert ne felejtsük, mi most egy új utalvány-fajtáról beszélünk, nem a Ladó-féle Utónév könyvről, és nem egy Gonda-Niederhauser monográfiáról. (Ekkor kissé elmosolyodott, hiszen ezzel a megjegyzéssel elárulhatta, hogy: „penge”, s hogy: „ott van a »top«-on”.) Ez az utalvány a „miénk” kell legyen, egy olyan, ami minden magyar számára elérhető, érthető és kimondható lesz.
– Ezt a Habsburg áthallást magam sem tartom aktuálisnak, de még építőnek sem. Hát mit tegyünk? – kérdezte merengve a csop-vez.
– Vegyük el az áthallás élét! – vetette közbe valaki.
– De hogyan? – szólt az örökké aggályoskodó szerepét betöltő.
– Legyen, mondjuk Árpádházi Szent Erzsébet! Ez, olyan… igazán-magyar. – fejtegette az ötletgazda.
– Nem jó! – zárta rövidre a vitát a csoportvezető. – Ennek túlságosan erős jobbikos és radikál-klerikálista áthallása van.
– Akkor legyen csak Szent Erzsébet! – ötletelt tovább az előbbi munkatárs. – Ebbe már nem lehet belekötni. … Vagy igen? – bizonytalanodott el végül, a saját bátorságától is, az imént még olyan határozott névadó.
– Szent Erzsébet. Szent… Ssszent. Nem is tudom! Ez olyan… olyan… tömjénfüstös, orgonahangos, visszhangos és… és túl… – hogy is fejezzem ki magam? – túl katolikus. Túl „kegyes”… Ugye értitek?! ... Túl… karitatív. Túl… mindszentys. Túl konfrontatív. – zárta le végül a gondolatsort. – Nem célunk, hogy a baloldali elkötelezettségű, ateista hagyományú média ezen ízetlenkedjen. Vagy nem? Ti nem így látjátok?
– De! De! – helyeseltek azonnal a mindig bólogató-jánosok.
– Mi legyen? – tért vissza az ötletvezér az eredeti kérdéshez.
…s a vita még hetekig eltartott. (Bár később hoztak pogácsát is…)
S így lett az Erzsébet-kártya neve – így képzelem – a manapság már hallható, a reklámkampányokban nyomatékosítani kívánt nevezetű (s amelyről alig valaki tudja: ki is volt a névadó). Sem nem Habsburg, sem nem Árpádházi, sem nem Spéter. Csak és simán Erzsébet. Mint a szomszéd néni.
„Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.” Mint amilyenek mi vagyunk. Manapság.
Sem ilyen – sem olyan. Félig ilyen, félig olyan. Félig európai, félig magyar; talán: semmilyen.
Magyarország nagyhatalom széthúzásban. Legyen szó politikai pártállásról, vallásról, fociról, vagy bármi másról. Mindig találhatunk valamit a másik emberben, amivel nem értünk egyet. Sajnos ez így van velünk királyságpártiakkal is. A két világháború közti időszakra megy vissza a szabad királyválasztók és a Habsburg-Lotharingiai ház trónigényét támogató legitimisták közti politikai szembenállás. A köztük fennálló, feloldhatatlannak tűnő közjogi polémia nagyban hátráltatta a trón betöltését a két világháború között. Itt nem célunk most, hogy ezeket a törésvonalakat újra megnyissuk és tovább élezzük. A legitimistákat gyakran vádolják, hogy a Habsburg-elnyomók szekerét tolják, míg a szabad királyválasztók közül ketten sem tudnak egyetérteni a király személyét illetően. A Monarchista blog első közvéleménykutatása arra szeretne fényt deríteni, hogy most 2012 elején megvan-e még ez a szembenállás a két tábor között és milyen arányú az egyik-másik álláspont mögötti támogatottság. Ez nem népszavazás, a blog szerzőinek álláspontja, a blog fő irányvonala ettől nem fog változni. Tudjuk persze, hogy ezt a szavazást is lehet manipulálni, lesz aki biztosan többször szavaz majd. Ez nem baj, ez is mutatja az elkötelezettséget.
Hogy mennyien voltak? Lényegtelen. Egy számít: sokkal többen, mint bármely más tüntetésen az elmúlt 2 évben. Miért fontos ez monarchista szempontból? Felvet ugyanis néhány olyan kérdést, amelyre a demokratikus oldal gyakorta válasz helyett lefagyással reagál. Mert mit tesz akkor egy demokrata, ha az imádott nép abszolút többsége kinyilvánítja, hogy nem kíván (az akármelyik oldal által lefektetett) demokratikus keretek között élni? Valószínűleg dühöng, mint Bartus 8000 kilométernyire. a magyar állapotoktól. Ugyanez a lefagyás következik be akkor is, amikor valaki felteszi a kérdést: Mikor kérdezték meg a magyar népet arról, kíván-e a népfelség elvén szerveződő köztársaságban élni? A helyes választ, hogy SOHA borzasztó nehéz kimondani. A köztársaság mellett tüntetőknek ez a kérdés vajon megfordult a fejében?
E rövid, de lényeges kitérő után térjünk rá a békemenetre. Monarchistaként távol álljon tőlem, hogy demokratikus pártrendezvényt méltassak, azonban ki kell nekünk is mondanunk azt, hogy történtek előremutató lépések az elmúlt két év alatt. A blog sajnos még nem emlékezett meg róla, ezért most megteszem én: az alábbi képpel intek búcsút a köztársaságnak!
Számomra hatalmas élmény volt ugyanis látni, ahogy a határátkelőkön cserélik a táblákat. Nem hittem ugyanis, hogy ezt valaha megérem. Persze a lényeg sajnos itt marad, de valahol el kell kezdeni. Sosem hittem volna, hogy valaha sikerül átnevezni a Moszkva teret. Hát még azt, hogy II. János Pál pápa tér lesz a siralmas emlékű elődjéből. Újra lesz járásrendszer! A hvg.hu egyből a kommunista járásrendszer felélesztésével riogatott, de ne feledjük el, hogy itt alapvetően a Magyar Királyság egyik közigazgatási egységének helyreállításával van dolgunk. De azt se feledjük: nagyon kevésen múlt, (és mennyire ostoba indokkal magyarázták) miért nem lesznek megyéinkből újra vármegyék. A Stami által kritizált egyházügyi változásokban egyszerre lehet látni a jó szándékot és a cselekvés korlátait is egyben. Sok a tíz egyház, elég lenne egy is, vagy legfeljebb az 1918-as állapotot tartanám ideálisnak. Mindenesetre örömteli, hogy a szinkretista, magyar hagyományoktól tökéletesen idegen egyesületek végre a helyükre kerültek. Az új alaptörvényről szólva megállapítható, hogy vannak benne pozitív változások elődjéhez képest. Csupán egyet említenék és ez pedig a neve. Alaptörvény. Érezték valószínűleg a szerzők, hogy az Alkotmány az más. Az a Történeti Magyar Alkotmány, melynek rendező elve a Szent Korona-tan. Ez "csak" alaptörvény, így kimondva, leírva.
Ha a pozitív változásokat nézzük, sajnálattal vesszük tudomásul, hogy ezek az intézkedések legtöbbször langyos kompromisszumok eredményei (lásd: Hitgyüli, mint történelmi egyház). Nem mutatnak egy irányba, nem ellenforradalmi intézkedések. Ilyet nem is várhatunk egy "forradalmi", demokratikus hatalomtól. A kormányzat bizonyos lépései túlságosan is szimbolikusak, de vannak kifejezetten érthetetlenek és értelmetlenek, lásd Szent István-rend "feltámasztása".
Monarchistaként egyetlen dolgot tehetünk, betesszük a lábunkat a résnyire kitáruló ajtóba. És azt mondjuk, innen egy lépést sem vagyunk hajlandóak visszafelé megtenni. Itt nem lesz újra magyar köztársaság, sem Moszkva tér, sem pedig szcientológiai egyház!
A munkát pedig nekünk is folytatnunk kell. Talán egyszer sikerül megértetni a jobboldali és keresztény honfitársainkkal, hogy ne a percember miniszterelnök képét vigyék az Andrássy úton, ne álljanak ki egy vállalhatatlan elnök mellett. És nem hinném, hogy nagy kérés lenne: értsék meg végre, hogy a Szentlélek Magyarországnak koronát küldött, nem pedig Pali bácsit!
Ismét eltelt egy év és január 21-éhez érkeztünk, amely napon 1793-ban a francia forradalom csőcseléke kivégezte, meggyilkolta Franciaország Legkeresztényibb királyát, XVI. Lajost. Lajos király minden monarchista és jóérzésű ember mártírja, aki hazájáért, hitéért és a királyságért halt meg. Tudjuk, hogy nem volt egy impotens szerencsétlen, hanem nagy, mélyen vallásos király volt aki forrón szerette Egyházát és hazáját és minden percében értük munkálkodott. Halála napján imádkozzunk, Szent Johanna közbenjárását is kérve a Francia Királyság helyreállításáért és az istentelen forradalmak összes áldozatáért, hiszen azok mindig a legnagyobbakat és legártatlanabbakat - mint Boldog IV. Károly, II. Miklós, I. Károly és Lajos király hitvese, Mária Terézia királynőnk lánya, Mária Antónia - ragadták magukkak a pusztító infernóba!
Mostanában annyi fontosat, értelmeset és értékeset beszél Magyarország miniszterelnöke, hogy már lassan kezd emlékeztetni korábbi „Szerda Reggel”-es önmagára.
Legyünk higgadtak, elfogulatlanok és bizalommal teljesek s – mint munkahipotézist – tekintsük legutóbbi beszédét a konzervatív magyar retorika csúcspontjának.
Maradjunk inkább annyiban, hogy Magyarország – korábbi nevén: Magyar Köztársaság, a hűtlen elhagyás előtti nevén: Magyar Királyság – de facto első emberének csupán mostanra tudtak adni időpontot – a globális Tanulmányi Osztályon – amikor utóvizsgáznia kellett rohanni Strasbourgba (egykori nevén: Straßburg vagy Strassburg; esetleg: Strasburgo). A vizsga egyébként „ernyedetlenre” sikerült, melyért minden gratulációt megérdemel „Viktor” – a nép egyszerű gyermeke; mármint ahogy rajongói szeretik emlegetni elfogulatlanul.
Ne menjünk bele most abba, hogy a mi sajáttenyésztésű szocialistáink, poszt- és kriptokommunistáink, tőről metszett liberálisaink, (túl)érett zöldjeink, valamint átvedlett 68-as anarchistáink elérték-e a céljaikat?
Ha az ő írásaikat olvasom, akkor úgy találom, hogy: „mi az hogy… nagyon is!”
A kormányfő két gondolata viszont továbbgondolásra késztetett. Azt mondta ugyanis – illetőleg Robert Schumann egy gondolatát idézte –, hogy: „az európai demokrácia vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.” A néhai Herr és/vagy Monsieur Schumann [1] meghatározása felbirizgálta a képzeletemet.
Egyébiránt minden tiszteletem a keresztény-demokrata avagy keresztény-szociális eszmeiségé, azonban – legyünk végre bátrak és merjük kimondani, hogy a politikai krisztianizmus az elmúlt 60-70 évben elégtelenre vizsgázott, csúfosan megbukott az európai politikai-csatatéren; – mert számomra kétségtelenül ez látszik! – mindenhol, mindenhonnan feltett kezekkel vonult vissza és adta át (néhol szomorú arccal, néhol fanyalogva, néhol a fogukat szívva), de átengedte meghatározó szerepét a „bukott rendszer részesei és örökösei”-nek. [2] S most éppen ők „nem értik”, mi történik az Európa Parlamentben. Pedig egyszerű a leírás: az abnormitás ült zajos tort a normalitás felett, mint mikor a többszörös különös visszaesőt kiengedik büntetés-végrehajtási intézetből, s a rokonság ennek tiszteletére 3 hetes eszem-iszomot rendez – a szomszédság nem teljesen egyértelmű boldogságától kísérten.
Előre bocsátom, nem kerestem Schumann úr aforizmájának sem német vagy francia eredetijét, mégis érteni vélem a gondolatát. S azt nem csupán sejtem, hogy az ellenzők is értik, nagyon is értik – különben miért akarnák az öreg kontinens társadalmi-, vallási jellegét már 60 éve radikálisan megváltoztatni, elorozva ezzel a lehetőséget Schumanntól s követőitől, hogy valamikor is visszafordítsák Európát 300 éves örömtelen flörtölésétől. De ez talán már összeesküvés elmélet… (Bár… talán, akit üldöznek, annak mégis csak alappal lehet üldözési mániája.)
Európa? Az örök hivatkozási pont? Amit mindenki emleget, de senki nem tudja meghatározni pontosabban, mint tette azt a hivatkozott „alapító atya”. Nos, »Alapító atyának tisztelettel jelentem: Európát egy fenevad képébe öltözött, magát pogány főistennek nevező szexuálisan aberrált barom már megint elrabolta.«
Bizony! Elrabolta; mert nem tetszettek, tetszettünk rá vigyázni [3]. Egy kincset ugyanis őrizni szokás, és legalább az ajtaja elé erős és elhivatott fegyveres őrséget szokás állítani.
Viszont teljesen érthetetlen az európai szellemiség emlegetése, amikor a szén és acél közössége, a római szerződés aláírói éppen a legrégebbi, s így a legeurópaibb elemet hagyták ki az együttműködésükből. Hiszen ott hiába keressük a Vatikánt. Mert az alapítók szénben és acélban, tonnákban és megatonnákban gondolkodtak, s ebben a materiális szemléletben csak mellőzhető szerepe lehet egy 0,44 km2 területű „törpe-„ vagy „miniállamnak”. Vagy tudták, vagy nem, hogy a Vatikán, Róma ereje nem a GDP-jében, GNP-jében vagy mit tudom én milyen mozaikszavakban, varázsszavakban és mellébeszélésekben mérhető.
Amit Róma (a Vatikán) tud, az sem forintban, sem lírában, sem euróban nem mérhető; de megértem én a liberális ellenérzéseket is, hiszen kinek kell egy olyan „törpeállam”, amely ideológia világhatalom? S ha beengednék, folyamatosan az a „kényszere” lehetne, hogy beleszóljon a „nagyok” játékába. És a „nagyok” nem veszik észre, hogy ők csak nagy-csoportosok, akik az általuk éppen most leélt óvodában „felnőttest” játszanak.
Mert ha meghívták volna Rómát – ezzel a népfelséges-demagógok óhatatlanul létrehozták volna az Európa Parlament virtuális Szenátusát. Azt a Felsőházat, amely minden politikai rendszerben a magát a hatalom kizárólagos letéteményesének képzelő alsóházi nímandoknak a fejére koppint, ha túllépnek egy határt, ha gyalázatosan dolgoznak, ha szégyenteljesen gondolkodnak vagy ha „a Gyalázatos munkáját” segítenék átláthatatlan vakbuzgalmukkal.
Valójában tehát Orbán – a fenti idézetével – egy elkommunizált (értsd: ellopott) és az „új alkotmánnyal” nálunk sem visszaállított erkölcsi Felsőházra hivatkozik; egy olyan isteni rendre, amit tényként megállapíthatóan senki nem képvisel a csőcselék e gyülekezetében; az – s vele az európaiskodó-, hang-demokrata politizálás – csupán egy olajospadlós, köpködős, sáros-gumicsizmás, V. osztályú talponálló szintjére süllyedt, külvárosi krimó.
Ezen a pótolhatatlan hiányon túl Orbán másik megjegyzése a „Magyarország a szabadságharcosok földje volt, ma is az, és az is marad” – már csak kegyes (vagy kegyetlen) mismásolás. Már ahogy az szokás a Nagy Mellébeszélés Parlamentjében. Hiszen senki nem vette észre, hogy Orbán adós maradt a „szabadságharcosok földjének” meghatározásával, s így az, mint egy dajka-mese, csak lebeg a levegőben. Mert mi „a szabadság”? Mi „a szabadságharc”, és egyáltalán: ki a „szabadságharcos”?
Esetleg arra gondolt, hogy sokszor mondják ránk: hűbelebalázsként, tragikomikusan izzó szalmaláng-hevülettel szokásunk nekirontani a tekintélynek, minden tekintélynek – s közben egy-két pohárköszöntőt is elmondunk, míg le nem esünk a hordóról –, mind e közben talán még büszkék is vagyunk rá, hogy a külhon „rebellis nemzetnek” nevez minket?
Mátyás szabadsága vagy a Mátyás 1465-ben besorozta táboriták szabadsága a miénk? Batthyány szabadsága, Lamberg szabadsága, Kossuth esetleg Széchenyi szabadsága?
Deák Ferenc vagy a vörös gróf, esetleg a Lenin-fiúk szabadsága? Vagy Boldog IV. Károly szabadsága a miénk?
De ha már a kabinet vezetője a mindig Jolie Joker 56-ot citálta Strasbourgban: Nagy Imre szabadsága, Mindszenty szabadsága, Mansfeld Péter szabadsága, a Gellért-hegy szabadsága, esetleg a Népszabadság szabadsága?
A miniszterelnök – természetesen – erre a kérdésre nem kívánna válaszolni; hiszen neki – mint évszázadok óta annyi elődjének – a szabadság fogalmának szétkenése a pillanatnyi érdeke.
S míg itthon csak fél-lépéseket teszünk a valódi szabadság, az una eademque libertas[4], a valódi utunk megtalálása, az ahhoz történő visszatalálás útján – lásd: alkotmányozósdi –, ne is várjuk, hogy a liberál-bolsevik Európát történelemre és bölcseletre oktathatnánk.
Ugyanis az UV-sek a Tanulmányi Osztály meghatározott időpontját soha nem vitathatják, csak szolgai alázattal jelenthetnek a – kétségtelenül – rosszul működő európai „Dékáni Hivatalnak”.
A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra! Háttérzene: Cimbalomzene Lajtha László Sopron vármegyei
népzenegyűjtéséből
[1] (1886-1963) [2]http://mek.niif.hu/01900/01937/html/szerviz/dokument/mindsts.htm [3] lsd: A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét. (2Tim;4,7-8) [4]„Ugyanazon nemeseknek kérésébe is beleegyeztünk: hogy az országunk határai közt lakó valódi nemesek még az országunk határai közt fekvő herczegi tartományokban levők is, megannyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek.” Anjou (Nagy) Lajos (1342-1382) királyunknak, az 1222. évi „Aranybullára” hivatkozó 1351. évi XI. törvénycikke.
Egy egyértelmű politikai báb. Önálló gondolat nélkül, aki mindenben teljesíti, amit mondanak neki és bármit aláír. Soha nem gondoltuk volna, hogy ekkora bohóc is lehet valaki és emellett még veszettül ki is tud tartani, ráadásul úgy, hogy támogatói is vannak! Folyamatos tagadásában is egyértelműen röhejes dolgokat állít. A biztosan nagyon kedves, de teljesen szerencsétlen, csetlő-botló 'álamfő', aki mindenhol lejárat minket. Minket? Dehoogy. Schmitt Pál szisztematikusan járatja le a kormányt, a köztársaságot, a demokráciát és az elnöki intézményt! Éppen ezért, csak annyit szeretnénk mondani, hogy monarchista szempontból jobb elnökünk nem is lehetne, hiszen még a végén komolyan veszi a dolgát, mint Sólyom László (jó, valljuk be, az is röhejes, egy magyar köztársaságot/elnöki intézményt komolyan venni)!
Így hát:
sok boldogságot és az elnöki hivatal, a köztársaság röhejessé tételével eltöltött még hat esztendőt kívánunk önnek, Schmitt úr!
A tegnapi nap folyamán az Amerikai Népszava nevezetű szennyoldal a következő cikket közölte egy Bartus László nevezetű úrnak nem mondható szélsőséges balliberális tollából (A szerző fényképét szándékosan nem közöljük); A Bajnai-jelenség. A reakció nem sokáig váratott magára, a Konzervatórium ma reagált is az undorító támadásra: A haladás ellenségei.
Néhány idézet a Bartus nevezetű Lenin-fiú cikkéből:
"Ha megnézzük Európa történelmét, és megvizsgáljuk a magyar történelmet, és mindezt összefüggésbe hozzuk a mai Magyarország helyzetével, akkor csak egyetlen megoldásra juthatunk. A római katolikus egyház a rákfenéje mindennek. Ez a magyarok átka, nem Turán. Ez Magyarország tragédiáinak oka, a magyar nemzet pusztítója és legfőbb ellensége.""Mielőtt bárkinek kétségei támadnának, könnyen belátható, hogy Európa szellemi elnyomása, a középkor sötétsége a katolikus egyház műve volt." "A római katolicizmus nem keresztény vallás, hanem egy másik vallás, amit a hagyomány szerint nem Péter apostol, hanem Simon mágus alapított, aki pénzért akarta venni a Szentlelket. A római katolicizmus az állam hivatalos vallása lett a római birodalomban. A keresztény egyház eredeti zsidó gyökereinek képviselőit üldözni kezdték, a katolikus egyházatyák és Hitler antiszemitizmusa egy tőről fakad." "XVI. Benedek pápa egyértelműen elfordult a II. Vatikáni Zsinat szellemétől, és a militáns feudális katolikus hagyományt elevenítette fel, a trón és az oltár szövetségét hirdetve."
Amen! [a szerk.]
"Orbán ma úgy viselkedik, mint egy Opus Dei ügynök. (Leszámítva, hogy református.[a szerk.]). Semjénről nehezen lehet elképzelni, hogy nem esküdött fel valamelyik titkos katolikus társaságnak."
"A katolikus pártokat a magyar történelem tapasztalatai alapján ugyanúgy be kell tiltani, mint ahogyan a Szovjetunió Kommunista Pártját betiltották a Szovjetunió bukása után. Sóval kell behinteni a helyüket...A Vatikán pedig takarodjon ki a magyar államból. Menjen a pokolba."
Bartus nemcsak rosszindulatú, undorító, 50-es éveket idéző, de egyenesen beteges is. Ez az ember meggyalázta a magyarság ezer éves történelmét. A Konzervatórium reagálása természetesen jogos, azonban mi tovább mennénk. Nemrégiben Vona Gábor üzent Barrosonak, mindenféle ígéretet tett, ha az illető Magyarországra betenné a lábát. Ennek ihletésére szeretnénk üzenni Bartus Lászlónak. Ha esetleg legközelebb Magyarországra jönne, kérjük, írjon egy nyílt levelet a magyar katolikus híveknek (külön megemlítve a monarchistákat), hogy tárt karokkal várhassuk. Ígérjük, nem fog elmaradni a hála szavaiért!
Sőt!
Karikás ostor helyett ugyan a kardlapozást javallanánk! (Első körben.) A támadás onnan ered. Ez bizony casus belli és ezt már nem tűrjük, nem tűrhetjük tovább!
Ez az ország Szűz Mária országa, a Szent Korona országa, Szent István királyunk országa. Ezt az országot a kereszt tartotta meg, ha a kard is foglalta el (Vaszary hercegprímásunkat idézve), de a karddal védték is meg minden pogánytól. A Bartus-féléknek pedig semmi keresnivalója itt. Sajnos már nem a régi formában működik a KALOT, pedig igen markos legények lengették a fokosaikat az Eucharisztikus Kongresszuson! A fokosok azonban még megvannak, és ha az nem, akkor még mindig megvan a felképelés becsülete ebben az országban. Ha a Bartus az akció, ez lesz a reakció.
"Királyi pálczát hogy kezébe vévé: Keresztyény Hitet terjeszteni kezdé. A’ pogányságot Országból ki-üz, és ki-rekeszté. Sok Templomokat, és Püspökségeket, Magyar országban fundála, s’ helyeket; Kikben szüntelen Isten dicsirteték, s’ neve hirdetteték."
Széll Kálmán terv a pénzügyi stabilitásért, az adósságterv elhárításáért. Magyary Zoltán program az új közigazgatásért. Darányi Ignác terv a mezőgazdaságért. Remek. Ígéretes nevek.
Nem lehetne egy ifj. Andrássy Gyula terv a közjogi reformért is? Akkor mindenki hátradőlhetne már végre és meglenne, amire 1944 óta várunk; jogfolytonosság.
1778. márciusában a párizsi előkelőségek koszorút helyeztek az immáron agg, ám még mindig élveteg, s magát továbbra is megfellebbezhetetlennek tartó Voltaire homlokára.
Gondoljuk át ezt a bizarr eseményt! A francia arisztokrácia legjava azt az áskálódót dicsőítette, méltatta, értékelte túl, aki egész munkásságával az ő történelmi szerepük megdöntésére tört.
Ha szatírát fogalmaznánk, sem lehetne nevetségesebb helyzetet elképzelni, mint amikor az áldozat maga kapcsolja be saját maga alatt a villamosszéket. Legalábbis ezzel volt egyenlő, amikor azt a Voltaire-t koronázták meg, aki – ne szépítsünk – a Korona legádázabb ellensége volt, s aki későbbi menekülésük, üldöztetésük szellemi előkészítőjévé vált.
Nincs rá más szó, csak ez: csökkent szellemi képességű szűklátókörűség.
Ha a XVIII. századi elit rendelkezett volna előrelátással, meg tudta volna különböztetni a búzát az ocsútól; akkor Voltaire-t nem magasztalja, hanem előbb mondjuk felképeli, majd deresre huzatja és örökre száműzi nem csak Franciaországból, hanem a szellemi élet szalonjaiból, de még a könyvtáraikból is.
Pozsonyi Ádámmal együtt mondhatnánk: Nem volt egy jó csendőr, plébános vagy néptanító!? Nem, nem volt. De ugyanőt idézve azt is megkérdezhetnénk: létezik-e ma egyáltalán Voltaire-olvasó? Mert én még senkivel nem találkoztam, pedig már elégszer értem meg a krumplikapálást.
S a társadalom immunrendszere mai napig sem működik. Nem ismeri fel manapság sem a létére, az életére törő ordas indulatokat és eszméket.
A plebs már csak ilyen – „ilyen a természete” (ahogy a skorpió mondta a békának a tanmesében) –; kontroll és gondolkodás nélkül ül fel mai szellemi vezérei hazugságainak – akiknek persze az éppen megváltani kívánt néphez pontosan semennyi köze sincs.
Kezdjük ott, hogy mindezt a szellemi folyamatot mai napig is „felvilágosodásnak” kötelező nevezni, ahelyett, hogy a nevén illetnénk, azaz tudatos szellemi rombolásnak.
„Hercegek, grófok helyett [Párizs] beérte bankárokkal, tudósokkal, művészekkel, munkásokkal. Hatszázezer polgára szellemi és anyagi kincsekben annyira felülmúlta a többi 24 milliót, hogy pénzben övé volt az ország vagyonának kétötöde, szellemben pedig majdnem az egész.” – írta történelemkönyvében Márki Sándor, az 1925-ben elhunyt, ám liberális körökben ma is szeretve idézett történész.
A „szellemben pedig majdnem az egész” öntelt kitétel magáért beszél. Az arisztokrácia feltett kézzel és még kötelezően nem is előírt tapsolás közepette rohant bele saját végzetébe. Ellenségei nézeteit téve magáévá és követendő mintává.
S ezzel elkezdődött az a mítoszteremtés, amely ezt a kort a „fény évszázadának” kezdte nevezni; miközben találóbb lenne az „eltévelyedés évszázadának” titulálni.
A „szellemben pedig majdnem az egész” azt is jelenti, hogy aki nem ért egyet az etalonná tett nézetekkel – az előbb suttogó propagandával méltatott, csak megtűrt, majd később ajánlott, aztán kötelezően ajánlott politikai dogmákkal – hogy végül fejvesztés terhe mellett kötelező legyen bennük hinni (mint egy modern vallásban.) – az a gondolkodó nem is létezik. Ez a nézet jutott el a „bolsevizmusok évszázada” után (amely a „felvilágosodás” szellemi örökösének szerette magát neveztetni) arra a fokra, hogy mára egy a magát a szellemi elithez tartozónak tekintő – valamelyest – gondolkodó ember meg sem meri kérdőjelezni sem „a fény” sem legjobb tanítványa, a bolsevizmus „értékeit”. De igazságtalan vagyok: hiszen megtehetné – szabad ember szabad hazában azt tesz, amit szabad neki” –, de akkor ez az illető számoljon azzal a következménnyel, hogy ki fogják hagyni a tudományos és társasági élet hivatalosságainak ünnepségeiből; megvetik, köznevetség tárgyává teszik, lenézik, lesajnálják, s minden megszégyenítést el kell szenvednie – mint amit a Voltaire-félék a maguk korában – mint az önkény jellemzőit – olyan meghatóan ostoroztak.
Nem változott semmi. A szellemi élet vezérei kanonizált és betanult rigmusokat ismételgetnek, amelyekkel, mint afféle bölcsességnek kikiáltott elmefaragványokkal, lehetetlen vitatkozni.
„A fény” emberei (lásd: a Lucifer név etimológiáját) lassan háromszáz éve ugyanazt a taktikát, stratégiát és technikát alkalmazzák. Mellé beszélnek, karaktert rombolnak, szemérmetlenül alakoskodnak, az üldözött zseni pózában tetszelegnek és közben pofátlanul hazudnak. Igaz, van is egy szólás: „Győztes csapaton ne változtass!”
A „halott” milicista a fényképész egy hónapokkal későbbi felvételén boldogan ünnepel valami győzelmet. - „Nem adhatok mást, csak mi lényegem”; üzeni a csalással a köztársaság.
S ami 300 éve hatékony, vajon miért ne működhetne még 300 évig? – kérdezik ártatlan bociszemekkel a modern felvilágosodottak. S nem is érdekli őket semmiféle adat, semmiféle tény, semmiféle új szempontú megközelítés. A történelem és a gondolkodás szabadságának ellenségeivel, múzeumi kiállítási tárgyaival, őslényeivel nincs párbeszéd – hangzik a direktíva.
S előveszik újra a régi mód szert, amelynek a hírközlés elterjedésével lett neve is: arcképrombolás. Vagy karakterrombolás. A lényege a félinformáció, a megjegyzés-stratégia és a csúsztatás. Egy a trendbe tartozó potentát nem engedhet meg magának méltató szavakat vagy gondolatokat, amikor a királyságról vagy a nemességről van szó. Ha mást nem tud – mert rákényszerül, mondjuk igazat mondani – egy destruáló jelzőt vagy egy állandósult szerkezetet kötelezően oda kell biggyesztenie a mondandóhoz.
„A nemesség nem lehet része ennek a nemzetnek, csak elnyeli a termékek javát, anélkül, hogy bármit tett volna létrehozásukért. Ez az osztály a semmittevése miatt, feltétlenül idegen a nemzettől.” – mondta Sieyés, a később kiugrott pap. Igazat mondott vagy csak hasznos idióta volt, aki nem fogta fel, mit cselekszik a társadalom és az országa ellen? Ki tudja. Még az is lehet, hogy csillapíthatatlan karrierizmusa késztette árulásra.
Pedig a később koncepciós perben kivégzett XVI. Lajos egy minisztere korábban ezeket mondta: „Az állam üdvének megóvása részleges megoldásokkal valóban lehetetlen; az egész épületet kell tatarozni, hogy megelőzhessük az összeomlást.” Igazat mondott? Természetesen, hiszen a történelem e minisztert igazolta. S tegyük hozzá, hogy a „renoválásnak” nem lehet az a módszere – hiszen ez egy más műfaj –, hogy csákánnyal nekiesünk a falaknak, az alapoknak és a földdel tesszük egyenlővé az épületet. Mint tették azt mondjuk a Bastille „hős” ostromlói. De hát a forradalom sosem az építés, inkább a pusztítás szinonimája volt mindig is.
Ha a miniszter szavait a mára, a korunkban újra jelentkezett régi, máig megoldatlan gondokra alkalmazzuk – jól látszik, hogy a magát a történelem urának képzelő csőcselék semmit sem tanult. (Persze, nem is ez a rendeltetése.) A „fény évszázadának” eszmeiségén felnőtt mai vezérecskék ugyanazt a metódust kívánják ma is alkalmazni: a rombolást. S nem teszik fel a kérdést maguknak sem, hogy lehet-e az a megoldás, aki maga is a probléma része. S közben tömeggyilkos, hazaáruló Dolores Ibárrurikat emlegetnek példaképként, s azt kiabálják a hazug szómágiára mindig vevő csürhének: ¡No pasarán! Pedig nagyon is jól tudják az igazságot, bizony-bizony: ¡Pasaremos! Át fognak, mert át fogunk törni. A valódi Értelem, a Fény és az Igazság.
Megkoronázni Voltaire-t? Kattintson a lejátszóra! Aláfestő zene: Vangelis – (Blade Runner Triliogy) Blade Runner Blues Vangelis – (Blade Runner Trilogy) One Alone
Avagy hogyan lett a keszthelyi szűcsmester legkisebb fiából a Szent Német-Római Birodalom hercege.
Sajnos van, hogy teljesen magától értetődő dolgokat kell újra és újra elmagyarázni. Sokan gondolják, hogy a "feudális" Magyar Királyságban nem létezett társadalmi mobilitás, mondván aki jobbágynak született, az jobbágyként is halt meg. Ugyancsak szélbalos dogma a katolikus főpapság érzéketlensége a szegénységgel szemben, valamint az a tétel, hogy tudatosan tartották a nemzetet távol a közoktatástól. Az már inkább friss, demokratikus dogma, hogy csakis a választott vezető a jó vezető, és a "feudális", autokratikus hatalom MINDIG együtt jár az önkénnyel. Ezek a tételek - sajnos - olyannyira a köztudat részei, hogy cáfolatukat legtöbbször reflexből lesöprik az asztalról. Talán ez a bejegyzés ráirányíthatja a figyelmet e tételek tarthatatlan és hazug mivoltára.
Vaszary Kolos 1832-ben, a Zala vármegyei Keszthelyen született egy szűcsmester legkisebb fiaként. Pannonhalmi diákként 1854-ben nyert felvételt a Szent Benedek Rendbe, közkeletűbb nevén a bencésekhez. Bencés tanítóként dolgozott Pápán, történelmet, latint és vallástant oktatott. Későbbi életének megértéséhez fontos megemlíteni, hogy 1860-ban sikerült megnyerniük Batthyány Lajos özvegyét, hogy legyen az iskola zászlajának felszentelésekor hivatalos "zászlóanyja". Hazafias tettük nem kerülte el az titkosrendőrség figyelmét.
1891-es érseki kinevezése után hivatalából adódóan az ország első zászlósura lett. Ferenc József koronázásának 25. jubileumi évfordulóján, a milleniumi ünnepségeken, valamint a Szent István bazilika felszentelésén, a királyi pár jelenlétében elmondott beszédei alkalmával már a politizáló katolikus főpap alakja bontakozik ki előttünk. Híressé vált mondása szerint "Kard foglalta el, kereszt tartotta fenn e hazát!".
Érseki kinevezése alkalmával elnyert hercegprímásí címe révén az ország egyik legfontosabb közjogi és társadalmi méltóságára emelkedett a korán elárvult legkisebb fiú. A Szent Német-Római Birodalom hercege cím elnyerése után sem feledkezett meg arról, honnan is emelkedett ilyen magasra. 1895-ben 50000 korona felajánlásával támogatta egy esztergomi közkórház felépítését (ma: Vaszary Kolos Kórház, Esztergom). Szülővárosa, Keszthely szegényei számára 100000 koronás alapítványt létesített. Élő kapcsolata megmaradt a diáksággal, a keszthelyi Főgimnázium tanulói számára 50000, a katolikus tanítók árva és menedékházára 10000 koronát különített el. Lemondott az esztergomi hídvám érsekséget gyarapító jövedelmeiről, ezzel lehetővé tette a Mária Valéria híd felépülését.
Az akadozó közétkeztetés, a lekapcsolt közvilágítás Esztergomában, a választott polgármester és képviselőtestület "demokratikus" vitáitól háborús övezetté vált városháza számára mindenképpen például szolgálhat az az nagylelkűség, megbocsátás és alázat, amely Vaszary Kolos lelkiségéből eredeztethető. Történt ugyanis 1893-ban, hogy egy elbocsátott pincemester előre megfontolt szándékkal, késsel felfegyverkezve a hercegprímás életére tört. A halálosnak szánt szúrásokat titkára, Kohl Medárd saját testével fogta föl, miközben életveszélyesen megsebesült. Vaszary Kolos azonban nem ítéltette el a bűnöst, végül nem az ellene elkövetett merénylet vádjával állították bíróság elé a tettest, hanem csupán a titkárt ért késszúrások miatt.
Munkásságáért, hazájának és királyának tett szolgálataiért az uralkodótól megkapta a Ferencz József-rend, és a Szent István-rend nagykeresztjét. Érseki hivatalától önként megválva, a tudományoknak szentelve fejezte be földi pályafutását 1915-ben, balatonfüredi villájában.
Élete és munkássága élő cáfolata azoknak a mai divatos baloldali nézeteknek, miszerint nem létezett társadalmi mobilitás. Hiszen szinte mesébe illő az az életpálya, amelyben a szűcsmester legkisebb fiából az ország hercege és egyik legfontosabb közjogi méltósága válik. Az újonnan felelevenített Szent István-rend kapcsán fontos ugyanakkor leszögeznünk: nem tartjuk valószínűnek, hogy a kormányzatnak ma sikerülne-e - akár lámpással is - hozzá hasonlóan alkalmas jelöltet találni e kitüntetésre. Ez pedig egyet jelentene a kitüntetés leértékelődésével. Ugyancsak fájó hiánya a demokratikus társadalomnak ez a főrendekkel együtt kiirtott cselekvő és felelős filantropizmus, melynek nagyszerű példája volt Vaszary Kolos, hercegprímás.
A nép pedig, miután hatalomra jutott, első dolga volt furkósbotjával leverni a nemzet egéről ezeket a fénylő csillagokat. És most nem értik miért tapogatóznak sötétben, mint az egyszerű polgár Esztergom városában.
Habsburg-Lotaringiai Lorenz főherceg, m. kir. herceg
Lorenz herceg 1955. december 16-án született a Belvédère Klinikán, Párizsban.
Szülők:
-Róbert Főherceg az Austria-Este-ház feje. IV. Károly királyunk fia.
-Margit Savoya-Aosta, I. Amádé spanyol király dédunokája. Amadeo aosta herceg lánya.
Lorenz tanulmányait a Svájci, St. Gallen Egyetemen kezdte majd az Innsbrucki Egyetemen fejezte be. Végzettségét tekintve közgazdász. Kiváló gazdasági szakember és bankár.
1983-ban csatlakozott a Baseli Gutzwiller magánbankhoz, később ügyvezetői tisztségbe lépett elő.
1993-ban 1 évet töltött a Swift pénzügyi tanácsadó cégnél.
195-ben lett tanácsadója a Párizsi székhelyű BNP Paribas Bank igazgatótanácsának.
Jelenleg pedig az UCB egy globális gyógyszeripari vállalat ügyvezető igazgatója.
De igazgatói tisztséget viselt a Sita hulladékgazdálkodási vállalatnál Franciaországban és az Ondeo Nalco vízgazdálkodási vállalatnál az Egyesült Államokban.
1984-ben vette feleségül Asztrid belga hercegnőt, akinek apja akkor a Liége hercege címet viselte, majd testvére 1993-as halála után II. Albert néven Belgium királya lett.
Házasságukból 5 gyermek született:
Amádé (1986)
1986-1991 – Ő Császári és Királyi Fensége Estei Amadeo főherceg, osztrák császári és magyar királyi herceg
1991-1996 – Ő Császári és Királyi Fensége Estei Amadeo főherceg, belga herceg, osztrák császári és magyar királyi herceg
1996- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Amadeo főherceg, belga herceg, osztrák császári, magyar és cseh királyi herceg, modena trónörököse.
Mária Laura (1988)
1988-1991 – Ő Császári és Királyi Fensége Estei Mária Laura főhercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi hercegnő
1991-1996 – Ő Császári és Királyi Fensége Estei Mária Laura főhercegnő, belga hercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi hercegnő
1996- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Mária Laura főhercegnő, belga hercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi, modenai hercegnő
Jóakim (1991)
1991-1996 - Ő Császári és Királyi Fensége Estei Joachim főherceg, belga herceg, osztrák császári és magyar királyi herceg
1996- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Joachim főherceg, belga herceg, osztrák császári, magyar és cseh királyi, modenai herceg
Lujza Mária (1995)
1995-1996 - Ő Császári és Királyi Fensége Estei Luisa Maria főhercegnő, belga hercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi hercegnő
1996- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Luisa Maria főhercegnő, belga hercegnő, osztrák császári, magyar és cseh királyi, modenai hercegnő
Letícia Mária (2003)
2003- Ő Császári és Királyi Fensége Estei Laetitia Maria főhercegnő, belga hercegnő
Lorenz 1996-ban örökölte meg apjától az Austria-Este nevet illetve a Modena Hercege címet.
Amely címet 1917-ben IV. Károly adományozott a fiának. Amely őelőtte Ferenc Ferdinánd címe volt.
Lorenz, mint a belga királyi család tagja képviseli dinasztiáját a neves európai eseményeken feleségével.
A Dinasztia képviselőjeként jelen volt Viktória svéd koronahercegnő és vőlegénye Daniel Westling esküvőjén. (Sietve jegyzem meg, hogy II. Albert és felesége valamint Fülöp trónörökös és felesége is jelen volt.) De ott volt Vilmos walesi herceg és Kate Middleton esküvőjén is. Rendszerint ő képviseli a Habsburg-Lotharinigia házat olyan eseményeken, amelyekre csak államfőket vagy királyi családok tagjait szokás meghívni.
Fogalmak. Sokszor elhangzanak ezek a fogalmak külön-külön és egyben is. Mindenki mást ért alatta, máshogy magyarázzák. A szomorú, hogy legalább azoknak, akik konzervatívnak tartják magukat ma - és ezért a jelzőért sajnos minden jöttment versenyez - sem tudják jognak és államnak a helyét, sorrendjét, de főleg nincs fogalmuk a jogállam definíciójáról. Van a jogállamnak egy fogalma és ezt a magyar közjogi hagyományok fényében kell meghatároznunk. Ha nem így tesszük, akkor miért lennének konzervatívok? Miért lenne az a jogállam, hogy mindenkinek mindenhez van joga? Ha mindenkinek mindent szabad, ami a másiknak nem árt (hangzik a klasszikus liberális mantra), nem gondoljuk, hogy túl messzire megyünk? Hogy egy puffer-zóna nélkül, ha az én szabadságom után a másik jogvesztése jön rögtön, senkiföldje nélkül, akarva-akaratlanul is át-át csapunk oda, ahova (már a liberálisok szerint sem) nem kéne?
"Vannak emberek, akik a szabadságukból barikádot csinálnak: "A szabadságom, a szabadságom!" Ezeknek megvan a szabadságuk: csodálják korlátolt értelmükkel és bálványként bánnak vele, de nem használják. Ez volna a szabadság? [...] Ezeket az embereket - ti is találkoztatok velük, akárcsak én - könnyen elsodorja a gyerekes hiúság, az öntelt képzelődés vagy az érzékiség. [...] "Nem vetem magam alá senkinek", szüntelenül ezt ismételgetik. Valóban senkinek? Az ilyen vágyálombeli szabadságban élőt, aki szeretné elkerülni, hogy magának kelljen felelősségteljesen cselekedni, kantáron rángatják mindenfelé. Ahol nincs istenszeretet, elvész a felelős tettekre képes szabadság minden lehetősége. Akármennyire is másnak látszik, minden kényszerré válik. A határozatlan, habozó ember alakítható anyag, a mindenkori körülményeknek engedelmeskedik. Olyanná gyúrja bármiféle jöttment, amilyen neki tetszik." 
