Lemondott II. Albert, Belgium királya

A mai napon, 2013. Július 3-án lemondott trónjáról II. Albert, Belgium királya (1993-2013). Nem túlzás azt állítani, hogy a flamand-vallon széthúzás ellenére nagyon nagy szerepe volt Belgium egységének megtartásában. Az ország három hivatalos nyelvén elmondott beszédében a váratlan döntést hajlott korával és megrendült egészségi állapotával indoklota.

forrás: http://www.monarchie.be/en

A magyar viszonyok ismeretében, különösen IV. Károly király eckartsaui nyilatkozata kapcsán fontosnak érezzük annak hangsúlyozását, hogy a lemondás után a királyválasztás joga sem nem száll vissza a belga nemzetre, sem nem következik belőle automatikusan a köztársaság. A trónon legidősebb fia, az 53 éves Fülöp herceg követi, aki első ezen a néven. 

2+2=4

Valahol Óceániában, egy sötét irodában villódzó neonfények alatt Winston Smith kigöngyöli a csőpostából érkezett iratot. 

Nagy Britanniában úgy döntött a kormány, hogy ezentúl férfiak is lehetnek feleségek és nők is férjek, a The Telegraph tudósítása szerint. Előreláthatólag átíratják az Oxford értelmező kéziszótár idevonatkotó szócikkeit is. "A "férj" ezentúl egyaránt vonatkozhat egy azonos neművel házasságot kötő férfira vagy nőre, és egy nővel házasságot kötő férfira is. Hasonló módon a "feleség" szó vonatkozhat egy nővel házasságot kötő nőre vagy két egymással házasságot kötő férfira is" 

Ez az első eset, hogy az értelmező szótárakat is átírják a Nagy Testvér napiparancsa és az Angszoc alapelvei szerint. Hallott már híreket róla korábban is, de mindeddig képtelen volt belegondolni. Mit is írt ma reggel erről a naplójában. Vajon megvan még?...

"A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük minden egyéb magától következik."

Valóban minden. Hogy a macska nem kétéltű, a harcsapaprikás nem csirkéből készül, ha bort borral, szódát szódával vegyítünk sosem kaphatunk fröccsöt, hogy a házasság férfi és nő kapcsolta, valamint az, hogy ezt nem kell magyarázni, mert értelmesző szótár nélkül is magától értetődik. 

"A gondolatbűnnek nem következménye a halál: a gondolatbűn maga a halál." 

A zúgó fejű Winston Smith a sötét irodában kikekeresi az Oxford Értelmező Kéziszótár idevonatkozó részét, lassan maga elé húzza a beszélírt és diktálni kezd...

----xxxx----

 "Egy ilyen jövő lehetősége rémisztőbb számomra a bombáknál is...” -Orwell 110.

Verebek, méhek és a Bölcs Vezér

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki mindenki másnál okosabb volt. Történt, hogy ez az ember egy hatalmas birodalom élére került, mert mások is ugyanezt gondolták róla, ezért vakon követték. Tanácsait megfogadták, ítéleteit elfogadták, haragjától féltek. Egy napon aztán, amikor ez az okos vezér a szántóföldeken sétált, azt látta, hogy a verebek ezrei lakmároznak a búzakalászokból, mely az ő népének termett. Mennyivel gazdagabb lenne népem, ha nem lennének ezek az átkozott verebek - gondolta. Napokig töprengett, hogyan segíthetne népén, hogyan űzhetné el ezeket a kártevőket birodalmából. Mivel mindenkinél okosabb volt, úgy döntött kiküldi népét a szántóföldekre, rétekre, erdőkbe, dombok, hegyek közé, folyó és patakpartokra. Kezükbe dobot, sípot és rossz fazekat ad, hogy azt addig üssék, míg az összes madár holtan le nem potyog az égből. Napokon, heteken keresztül tartott a zenebona, nem maradt madár az égen, tetemeik elborították az országot. A termést nem fosztogatták többé. Örült a nép és örült a bölcs vezér.

   

Teltek-múltak a napok és az ország minden szegletéből jelentették, hogy egyre több a sáska, cserebogár, és egyéb kártevő rovar. Már nem a madarak, hanem ezek a teremtmények rabolták el a termést a birodalom népétől. Letarolt szántók, gyümölcsösök romjai meredtek az égnek, amerre ezek a fosztogató siserehadak elvonultak. A bölcs vezér gondolkodóba esett. Ha nem lennének ezek az átkozott bogarak, népem gazdagabb lehetne bárkinél e földkerekségen. Napokon át gondolkodott, míg rájött a megoldásra. Gyáraiban vegyszereket kezdtek gyártani, ezeket népe boldogan vitte ki a szántóföldre. Heteken át nem csináltak mást, csak permeteztek, szórták a rovarirtót a földeken. Egy hónap elteltével néma csend borult a birodalomra, a madárcsicsergés után a rovarok zümmögése is megszűnt. Mindenki boldog volt, áldották a vezért a bölcsességéért. Már biztosak voltak benne, hogy elérkezett a földi paradicsom, a jólét, a fejlődés és a gazdagság.

Elmúlt egy év és újra panasztól volt hangos az ország. Meddőek voltak a gyümölcsfák, nem termett a zöldség, elkezdtek fogyni a virágok. - Hogyan lehet ez? - kérdezte a Bölcs Vezér. - Elpusztultak a kártevőkkel együtt a méhek is, nincs már aki beporozza a birodalom virágait, gyümölcsfáit! - hangzott a válasz a főldművesektől. Napokon át gondolkodott a Bölcs Vezér, törte a fejét, hogyan segíthetné népét ki ebből a bajból. Álmatlan éjszakákon át csak gondolkodott, tervezett és mérlegelt. Ha megszüntetjük a permetezést visszajönnet a kártevők, ha visszajönnek a kártevők népem elszegényedik! Nincs más lehetőség a népemnek ezentúl maguknak kell beporozniuk a fákat! - és így is lett. Azóta Kínában minden tavasszal gyűjtik az emberek a virágport, tasakokba adagolják és elszállítják a birodalom legtávolabbi szegletébe. Virágzáskor kirajzik a nép, apró ecsetekkel, melyet virágporba mártanak és kezdetét veszi a beporzás. És ez így megy évről-évre, tavaszról-tavaszra. A madárcsicsergéstől és bogárzúgástól megfosztott országban a földművesek azóta is szegények.

Itt a vége, fuss el véle. Aki nem hiszi járjon utána vagy nézze meg ezt a filmet!

Szoboravatás Gödöllőn

Méghozzá az első Ferenc József szobor a Kárpát-medencében úgy majd' száz éven belül.

Trianonon innen és Trianonon túl

Először – e gyászos évforduló kapcsán – arra gondoltam, hogy rakjuk végre már helyére a dolgokat! Azonban sok dolog van a földön, amivel szemben bajos harcolni – mint akár a gravitáció, a vizek folyása, az Igazság vagy a Rend – ám valami ilyesfélék lehetnek az aforizmák, az idézetek és azok szerzőségei.

Gondolhatnánk itt az elhíresült Széchenyi bölcsességre akár, amelyben a gróf arról elmélkedne, hogy minden népnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Jól hangzik, de semmi köze a Legnagyobb Magyarhoz. De persze ez kit érdekel? Hiszen legbelül érezzük a mondottak igazságát; azt, amit át akarna adni – s az bizony valódi üzenet, bárki is találta ki e hamis mondatokat.

Ugyanígy vagyunk a híres „Magyar az, akinek fáj Trianon” idézettel.
Sőt, olvashattuk már úgy is, hogy: „Magyar az, akinek fáj Trianon, a többi csak állampolgár” – más változatban: „a többi csak országlakó” – illetve úgy is, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon és büszke 1848-ra”.
Láttam már e mondatok alatt Illyés Gyula, Wass Albert, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, de még Kádár János nevét is feltüntetve.

Mivel manapság szokás lett kőbe vésni, zászlóba hímezni a magyarságról szóló bölcs mondásokat, természetesen ezeket a gondolatokat is már régen kőbe vésték.
Rosszul tették.
Mert nem tudjuk, ki mondta. S ha Illyés, az egykor a Rózsadombon lakó mondott is volna ilyet valahol valamikor; feltehetően csak idézhette. Na, de kitől?
Aki tudja a megfejtést, ossza azt meg velünk!

Trianon fájdalma a legkorábbi időktől már az irodalomban, a költészetben is megjelenik. Nem megrendelésre – mint mondjuk a „Magyar írók Rákosi Mátyásról” antológiában –, hanem spontán és legbelülről jövő őszinte fájdalommal. Ahogy a Kosztolányi szerkesztette „Vérző Magyarország” antológiában még a liberálisnak tartott Karinthy is így zokog a „Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára” című írásában, a Trianon tulajdonnéven merengve:
„… De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Mint az egyik mai, enyhén szinkretista ifjúsági regényben, ahol a főgonoszt nem szabad néven nevezni. A szó kiejtése – az idea materializációjaként – is káros és visszahathat annak kimondójára.

Szalay Károly egy a Demokratában közzétett publicisztikájában elemzi gyönyörűen Karinthy Trianon-fájdalmát. Külön kitérve az egykori „Képes Ábécé” írására, amelyben a keresztre feszített Krisztus feje felé éppen a liberális Karinthy írta fel saját kezűleg az INRI helyett a „Magyarország” szót. Annak a fájdalomnak a sűrítményeként, amelyet a ma őt elődjének tartók képtelenek átérezni. S ha Szalay Károly így látja a mai szellemi közállapotokat, neki hihetünk, hiszen tudását nem Google keresésekre alapozza, hanem hatalmas és klasszikus műveltségére; úgyis, mint – talán – az egyik utolsó pesti magyar polgár… s akiről méltánytalanul keveset beszélünk manapság (s nyelvi leleményeit is csak majd halála után fogják/fogjuk dicsőíteni, felismerve majd benne egykor a valaha köztünk élt géniuszt. Bár ez sem biztos, mert mint mondottam: ő csak egy… agyonhallgatott pesti polgár).

Nem tudjuk tehát, ki írta ezt az aforizmát, s nem tudjuk ki – vagy kik – szerkesztették át ilyenre meg olyanra, egyéni érzékenységeiknek megfelelően. Mégis valami rettentő bölcsesség sűrűsödhet benne össze, ha a köztünk élő Bauer-, Dániel-, valamint „Ungváry Rudolf mértékegységű idióták” szemét – s rajtuk keresztül a létező ballib média érzékenységét – annyira csípik ezek a szavak.
Talán egy „sarokkövet” rakott elénk ezzel a gondolattal a névtelen szerző. A sorok között olvasni megtanult nemzedékek ilyenkor azonnal tudják a balról jövő minden tagadásról, hogy érdemes azt alaposan elolvasni, mert Igazság rejtőzhet a tagadás mélyén.

Mert gondoljunk bele abba, hogy amíg az egyébként tiszta lelkű és verseiben Trianontól később szintén meggörnyedő Juhász Gyula is, 1918-19 hagymázos napjaiban mekkora marhaságokra ragadtatta magát! Hová figyelt, mire koncentrált? Amikor pedig – a dicsőséges Székely Hadosztály szerveződése idején – már jól látható volt, hogy mitől kellene megóvni a Hazát és mihez kívántatna ember a gátra.

„Az eszperantó (…) eszméje most kezd diadalmaskodni a harmadik internacionálé, az öntudatra ébredt világproletariátus világraszóló megmozdulás nyomán. Az eszperantó igaz hívei kell, hogy az új társadalmi hitnek, a kommunista világrendnek is őszinte, becsületes hívői és becsületes propagálói legyenek … Kell, hogy az eszperantó hívei és beszélői is hirdessék a Marx evangéliumát: Világ proletárjai egyesüljetek! … Hogyan is zeng az Internacionál? Nemzetközivé válik Holnapra a világ! Addig is tanuljatok, készüljetek!” (Délmagyarország; 1919. március 29.)
Igen, ezt a nemzetet már régóta az írástudók árulása kíséri… Miért? Érdekes a kérdés. Kik azok, akik elárulják, és később sem jönnek rá az árulásukra; sőt az árulás fogalmát is tagadják? Kik ők?
Lám, még a legjobbakat is megtévesztették 1918-19 hazug, vérgőzös szólamai, s milyen könnyen levették tekintetüket intellektueljeink arról a szemük előtt zajló borzalomról, amit ma csak úgy nevezünk egy szóval: Trianon.
[S most az eszperantóról vallott juhászi nézeteket ne is elemezzük.]

Újra és újraéljük a 20-as évek rettenetét már 93 éve. S nincs is rá jobb kifejezés – amikor a felelősöket keressük – mint Benda szavai, amit Babits olyan elgondolkodtatóan ültetett át hazai viszonyainkra: mert Magyarországot 1920 előtt valóban az írástudók árulták el.
A rendkívül kis példányszámú „Nyugat” mögé rejtőzött liberális kútmérgezők, akik saját magukat nevezték ki félistenné, s ha valaki nem hozta a „normát”, rendkívüli gyorsasággal penderült ki mesterséges, ám biztos megélhetést nyújtó Parnasszusukról.
Aztán 45 évig mást sem hallott két nemzedék, hogy a Nyugat „így” meg „úgy”; s ha valaki a „Napkelet” nevezetet akár csak megemlítette… hát ő is penderült rögvest a kommunista Parnasszusról.

Ma vannak, akik azért duzzognak Európát szemlélvén, hogy az Uniót „a 68-asok irányítják” – hát ők szíveskedjenek körülnézni írástudóink elárulta, vadregényes hazánkban: mert e Hont máig a poszt-nyugatosok irányítják. És áruljál, és árulják, és elárulják újra és újra.
S ha nem értjük Trianont és a körülötte kibontakozó mai méltatlan csatákat, hát ne felejtsük el, hogy ez még mindig ugyanaz a harc, amely egykor Trianon szellemi előfutára volt.
Ez még mindig az egykori Nyugat gerjesztette és máig véget nem ért küzdelem. Egy ’Never ending story’.

Trianon önmagán túlmutató fogalommá vált.
Fogalmak csúsztak egymásba, de mégis mind valamiképp iránytű lett. A „tudom hogy tudod hogy tudom” hazug világában minden a balliberálisok elítélte szó, kifejezés, jelkép mind-mind egy irányba mutat: vissza az egykor volt, de eltaposott kiirtott, kirángatott, lehazudott, valaha volt működőképes értékek világára.
Ezért hallunk mindig csatazajt a magát ma éppen baloldalinak nevező liberális országrontók térfeléről, ha felbukkan egy-egy varázsszó, egy-egy jelkép, amely megpróbálja visszaidézni a normalitást.

Az ország egyik része így él ma Trianonon innen – a másik pedig Trianonon túl.
Ezért bosszantja ezeket az embereket a meghatározás, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Amit – ismét mondom – nem találtam sem Illyés, sem Karinthy műveiben. S tudják mit? nagyon örülnék neki, ha a Szalay Károly emlegette Karinthy kritikai összesben felbukkanna, s kiderülne, hogy tőle származik ez az absztrakció. Így talán kiderülhetne a csonkahoni bal legnagyobb hazugsága: a meddő és hiteltelen megosztásra törekvés.

Mert a magyarországi bal nem tanult semmit és semmit nem felejtett. Ha én Trianont mondok, ő december 5-ével replikázik; ha én „Magyar az, akinek fáj Trianon”-t mondok, ő rávágja, színlelt meghatottságtól nyirkos szemekkel idézve Bibót: „Demokrata az, aki nem fél”.

S közben nem jön rá a szerencsétlen, hogy – éppen a saját definíciója szerint – pontosan ő az, aki nem tekinthető „demokratának”. Hiszen fél. Hiszen retteg! Gyűlölve, acsarkodva, habzó szájjal idegenkedik, undorodik, ódzkodik. Mindentől, ami magyar – mert az neki „kirekesztő”. Retteg a Turultól, retteg az árpád-sávtól, még a történelmi Magyarország kontúrjaitól is, de a Szent Koronától, a Szent Jobbtól, Mindszenty hercegprímástól és Trianontól is, egy-egy lelátói csasztuskától, s mostanság már akár jelentéktelennek tartott szavaktól is.

Mert a balliberális tudja, hogy egyenlő terepen ő biztos vesztésre van ítélve. Megköti hát ellensége kezét, lábát; véletlenül se legyen képes védekezni. Elveszi a szavait. A Szót. Az Igét. Hiszen jól tudja: megmásíthatatlan bukása írva vagyon… Ezért a bal bemenekül védművei – a szómágiák világa – mögé; és ha kell, relativizálja, megmagyarázza akár azt is, hogy Trianon jó volt, Trianon szép volt, Trianon helyes volt. És elrendeli, hogy ebben holnaptól kötelező legyen hinni.
De ő maga – eközben – nem hisz ezekben. Hisz’ a bal nem hisz valójában semmiben, csak saját magában; csak a nehány golyóba összevissza gyúrt semleges salakban; csak a balban, csak véd- és dacszövetségükben – neki Trianon csak egy casus belli, csak egy ellenséges lobogó, egy gyalázatos kép, csak újbóli lehetőség a nemzetbe rúgásra.
A nemzet fogalma iránti érzéketlenségük ugyanis közmondásszerű.

Nem akartak ők sosem választ adni Trianonra – hiszen az nekik sosem volt kérdés. Akkor sem, amikor lehetőségük volt rá. A kelekóla Hruscsov vagy a géniuszi Ceauşescu idején sem. Miért lenne hát ez kérdés mai örököseiknek? Hallgassuk csak meg jelenlegi trianoni nyilatkozataikat!

Amikor arról beszélnénk, hogy Trianon „nem kibeszélt kérdés”, valójában a bal hamis fogalom meghatározásainak ülnénk fel.
Mert Trianon nem „kérdés” – Trianon valódi jelkép. Trianon egy érzés. Mindazé, amit a nemzetközi bal a nyakunkba szabadított testvéri tankokkal; mindazé ami kizárta egykor a nemzeti önvédelmet; mindazé, hogy Mustafa Kemal helyett ők egy emberileg és szellemiekben is alkalmatlan, magyarnak is selejtes senkit szabadítottak ránk; ahogy mindig is tették szemeteskukákból előrángatott, kérészéletű, megcsinált „hírességeikkel”.
Trianonon innen és Trianonon túl.
Mert Trianon valóban királyvízzé vált.

Per Spegulo



[Ezen írás első változatát pár napja már elkészítettem. Ezúton köszönöm minden kedves hozzászólónak, aki tévedésemre felhívta a figyelmemet! Üzenem, hogy a részletekben igazuk volt; ezért ki is javítottam az írást; s hálás vagyok, hogy azt aktualizálhattam.]

Trianon előszobája

Ezeddig ismeretlen, lappangó gyorsírásos jegyzet került elő minap Károlyi Mihály párizsi hagyatékából. Egy hivatalos diplomáciai irat hátoldalára firkált írás eddig elkerülte a kutatók, történészek figyelmét. A töredékes írást valószínűleg Károlyi titkára jegyezhette le annak idején egy Georges Clemenceau-val folytatott privát megbeszélés során. A válasz jellegét tekintve érthető, hogy miért nem került eddig nyilvánosságra.

-...Károlyi! Hagyjon már békén az örökös aggodalmaskodásaival! Lassan háromszáz éve rágják a fülünket, könyörögnek segítségért Franciaországnál a magyar függetlenségi mozgalmaik nevében. Mi pedig segítettük Thökölyt, kiképeztük és pénzeltük Rákóczit, útmutatásat adtunk Martinovicséknak, Kossuthnak. Rengeteg pénzébe került Franciaországnak a magyar protestánsok, szabadkőművesek, jakobinusok mozgalmának nyújtott támogatás. Franciaország ebben a utóbbi háborúban 4 évig vérzett a magyar szabadságért. Mennyi ember halt meg... És tessék, megvalósult a kurucok összes álma: itt a Független Magyarország, a hőn áhított nemzetállam, sajtószabadság és demokrácia! Mindennek tetejébe a francia mintájú köztársaság! Örökre megszabadultunk az ezerszer elátkozott Habsburgoktól, szétzúztuk népeket rabigában tartó Birodalmukat. Hálásnak kellene lenniük Franciaországnak, mely mindig állta a szavát. Emlékezzenek Napóleon kiáltványára! Mi volt akkor a maguk válasza?... Maguk még most is képtelenek eldönteni, hogy birodalmat, vagy nemzetállamot akarnak... Elég legyen a méltatlankodásból, Károlyi!...

Hazánk és Európa egy brit konzervatív szemével

Roger Scrutonnak az MTA-n tartott előadásáról

A sors talán némileg mulatságosnak is nevezhető fintora, hogy Roger Scrutonnak, a brit konzervativizmus egyik vezető kortárs filozófusának útja éppen az esztétikától vezetett a politika irányába, ahogyan nagy példaképének, a modern konzervativizmus egyik „alapító atyjának,” Edmund Burke-nek is. Az elsőre talán nem triviális kapcsolat értelme a felszínes viszonyok és unalomig ismételt frázisok mögött rejtőzik. A konzervativizmus értelme bizonyos szempontból úgy is megragadható, mint a „szépség politikája” (Burke), a kifinomult és arisztokratikus forma tisztelete, amely szemben áll a modernitás prózaian sivár, tömegszerű és homogén látképével, a tágan értelmezett “szocialista realizmussal,” az ideológiai absztrakciók és a politikai sémák terméketlen, üres, unalmas funkcionalizmusával.

Scruton Budapesten, az MTA dísztermében  tartott előadásának témája azonban nem a művészet, hanem a nemzetállam és az olyan nemzetek feletti struktúrák viszonya volt, mint amilyen például az Európai Unió. Nézete szerint az ilyen „birodalmi” struktúrák a helyi viszonyokat figyelmen kívül hagyva tesznek erőszakot a fennállón, vagyis a mi esetünkben a „nemzetállamnak” a felvilágosodás után kialakult koncepcióján, azáltal hogy egy elvont-ideologikus sémarendszert erőltetnek rá a „nemzeti karakterek” diverz valóságaira. Ebből fakad mindaz a politikai meghurcolás, amelyet Magyarország jelenlegi kormányának el kell szenvednie: amikor a baloldali értelmiség az engedetlent „fasisztának” vagy „nacionalistának” kiáltja ki csupán egy olyan  mechanizmus mentén szerveződik, amelyet már a francia forradalom politikai ideológusai is használtak, létrehozva a „reakció” és a "forradalmi éberség" mítoszait.  

Scruton érvelése ismerős lehet mindenkinek, aki tud a felvilágosodás-kori vitáról, amelyet Burke és de Maistre a francia forradalom támogatóival folytattak az emberi természet absztrakt-elméleti univerzalitásáról alkotott filozófia nyomvonalát követve, és amely koncepciót a két konzervatív gondolkozó minden realitást nélkülöző ideológiai kreációnak bélyegzett. A klasszikus brit konzervativizmusra jellemző felfogás továbbgyűrűzik Scrutonnál a központosítás elutasításában, amelyet az Európai Unió „balos” előfeltevésének lát, elutasítva a homogenizációra való törekvést, amely minden esetben kizárja a szubszidiaritást és amely könnyen egy centralizált bürokratikus apparátus „demokratikus zsarnokságába” torkollhat. Scruton az EU-t birodalomnak nevezte, amelynek struktúrája szembemegy a nemzetállammal, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy „Angolként egyébként a birodalom lehetősége, nincs ellenemre.” Nem a birodalmi eszmével van tehát problémája, hanem sokkal inkább annak torz, fals megvalósítási formájával.

Az EU bürokratikus apparátusával, az ideológiai-politikai elittel kapcsolatban azt a bírálatot is megfogalmazta, mely szerint ez az elit egyértelműen elszakadt a választóitól, az Unió átláthatatlan bürokratikus rendszerében képtelenné válva a képviseleti elvből következő felelősség hordozására és kibontakoztatására, a felülről „oktrojált” szabályozások ellenében a brit filozófus az alulról építkező politikai közösségek mellett tört lándzsát. A kontinentális konzervatívok számára akár megütközést is kelthetne ez az olykor a „bázisdemokrácia” híveit idéző érvelési mód, Scruton azonban természetesen egészen mást ért a demokrácia fogalma alatt mint a baloldaliak, számára a demokratikusság kritériuma elsősorban a képviseleti elv vagyis az állami zsarnoksággal szembeni ellensúlyok klasszikus  Locke-i és Hume-i megközelítésének teljesülése, és nem a „tömeg uralmának” vagy az ezzel szoros összefüggésben álló „egyenlőség” fals koncepciójának baloldali-egalitárius állítása. [1]

A filozófus azt is hangsúlyozta, hogy a nemzetben kifejeződő „kollektív mi” határozottan szemben áll az individuumra alapozó liberalizmus atomizáló tendenciáival, és ez egy egyén feletti struktúrához való hűség és azonosulás jegyében állva megerősíti az egyén elkötelezettségét a társadalom iránt, a nemzeti „egésznek” tehát előfeltevésként meg kell előznie a fragmentált „részeket.” Scruton kitért még emellett az európai kultúra keresztény alapjaira is: - habár tudvalevő, hogy maga nem hívő – fontosnak tartotta megjegyezni és dicsérni az új alaptörvény ide vonatkozó passzusait.

Scruton előadása színvonalas volt és gondolatébresztő számunkra, habár nem minden pontjával és vonatkozásával értünk egyet. Magyarország jelenlegi kormányával szimpatizáló megjegyzéseit ismert politológiai és politikai-filozófiai előfeltevéseinket tekintetbe véve csak igen limitált értelemben tehetjük magunkévá. Talán szerencsés lett volna az is, ha kitér egy kicsit a „nacionalizmus” és a „patriotizmus” közötti különbség tárgyalására (ahogyan például a két nappal korábban előadást tartó John Lukács is tette), illetve árnyalja a „nemzetállam”  koncepcióját: a nacionalizmussal összeköthető 19. századi nemzetállam elképzelését ugyanis magyar konzervatív szempontból határozott alászállásnak kell értékelnünk a „nemesi nemzet” azt megelőző felfogásához viszonyítva. Az így anticipált nemzetállam, és a homogén nemzetfogalom, „az egy magyar politikai nemzet” minden kétséget kizáróan az Osztrák-Magyar Monarchia sajnálatos bomlásának (vagy inkább bomlasztásának) egyik drasztikus tényezőjévé vált. Az arisztokratikus, a monarchikus és dinasztikus elv pozitívumai sem kerültek elő az előadás folyamán, nem tért ki rá, hogy ezek vajon nem képviselhetnének-e egy „harmadik alternatívát”  meghaladva a nemzetállam és a nemzetekfeletti struktúrák antagonizmusát. A kortárs politikai filozófiai irodalomban tájékozott olvasóközönség számára ugyanakkor nem lehet titok, hogy Scruton szimpatizál a monarchia eszméjével, interjúk, cikkek és tanulmányok tucatjaiban tett már erről tanúságot, fontosnak tartja, hogy hazája Nagy-Britannia alkotmányos monarchia, és igencsak kritikusan szemléli a monarchia elvének egyre erőteljesebb háttérbe szorulását a modern világban.

A francia szál III. - egy megvalósult álom

Martinovics Ignác és elvtársai bárhol is legyenek most, elégedetten dőlhetnek hátra. Álmuk megvalósult. Magyarország köztársaság, a királyság emlékét is kitörölték a nép fejéből, a nemesség kiirtva, a papság földje, vagyona elkobozva, a nép benn ül az ország házában. 

Szabadság, egyenlőség és tertvériség virágzik, francia példára.

"Mi az ember? - Eszes állat"

Hősök napja

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák…

Emlékszobor… ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.

Sok régi ház hiába várja őket,
s fehér csöndjével sok fehér falu…
üzenetet nem hoz többé felőlük
fehér felhők közt a vándordaru.

Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát…
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most őrzik tovább.

Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt…
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek előtt…

Halottak napja van ma. Rejtve, lopva
a Hargitán megszólal egy harang…
a Tátráról felel reá egy másik…
zeng-bong az éj… galang…galang… galang…
ezer kicsi harang…

Az emlékezés gyertyalángja mellett
felsorakozik óriási sorba
határon innen és határon túlról
az elesettek emlék-légiója.

Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkből
de messze volt a mit sem érzés vágya…
piros rózsákat mentek megcsodálni
s megérkeztek a bíboros halálba.

Ki hinné el, hogy minden név mögött
tervek izzottak és célok lobogtak,
s hogy álmodozva, mint megannyian,
vérük titkának hordozói voltak?

Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,
vágytak, csalódtak és megint reméltek…
Ki hinné el, hogy életük rögén
ők is csak ilyen torz meséket éltek?

Ez vőlegény volt. Ajkán csókok íze,
szívében pompás báli éjszakák…
Aztán gránátok zúgták a zenét…
aztán gránátok hozták a halált…

Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,
talán szerelmes sem volt még soha…
Doberdó várta. Képét most is őrzi
kopott keretben egy kopott szoba.

Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,
hogy a hazája boldogabb legyen…!
Ő ott maradt. A lelke itt barangol
hazát keresve, völgyön és hegyen.

Nyugosznak mind. A vérüket beszívta
a kalásztermő, szomjasajkú föld.
Mögöttük összedőlt a szörnyű Bábel,
s ami még nem volt, az is összedőlt.

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hősök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyők zúgnak szilajon…
Hazájukat ha számon kérik egyszer,
mit fogsz felelni, győztes Trianon?

Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel
a meg nem alkuvók seregbe kelnek,
csontváz vitézek, csontváz paripákon,
s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!

Székely faluk harangja újra kondul,
a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra…!
Magyarország… hányan mentek érted
örvénylő tűzbe és tüzes halálba…

Ismeretlen Testvér, ki messze földön
alszol, lelkében fűnek és virágnak.
Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény
amit itt fent az emberek csinálnak.

Te már tudod, sorsverte zátonyodnak
magasságos, bölccsé csitult fokán,
Te már tudod, hogy örök egy a törvény:
bűn bűnhődést hord esztendők során.

Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,
s megbékélt arcod nem láttam soha:
álmodd tovább az elnémultak álmát,
csöndes Testvérem: halott katona.

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,
nevek mögött egy hallgatag világ…
Ennyi sírra hogy virágot hintsek,
határon innen nem terem virág.

Határon túl kéne virágért menni…
ha már virágot hozni nem lehet,
ismeretlen, hontalan Halottak:
nektek adom e csöndes rímeket.

Wass Albert: Gyertyaláng

Szabadkirályválasztók igazsága

 

Meg kell követnünk a szabadkirályválasztó olvasóinkat, ugyanis igazuk volt. Létezik a magyar hagyományokban olyan királyválasztás, mely akár napjainkban is létjogosultsággal bír. Ráadásul amellett, hogy mélyen gyökerezik a magyar hagyományokban, az elvi lehetőség is megvan arra, hogy ez a király "magyar" legyen. Teljesül a "választás" kritériuma, melyben a közösség döntésére van bízva, hogy a legrátermettebb, legeszesebb és legokosabb jelölt lehessen az uralkodó, és nem utolsó szempont, hogy a pártvillongásokat is kiküszöböli. Ennek az uralkodónak a nép adja a legitimitását, érdemei emelik a többi ember fölé és mindennek a tetejébe még arra is lehetőség van, hogy protestáns vagy baloldali legyen. Igen, ez nem vicc, a XVI. század óta létezik egy olyan lehetőség, mely megkerüli a legitim királyok jogait, így a Habsburg-Lotharingiai dinasztiáét is. 

 

A Pünkösdi király bevonulása

 

Ez pedig nem más mint a Pünkösdi király választás.

"A májusi, pünkösdi ünnepkörhöz fűződő alakoskodó szokás  Európa jelentős részében a középkor óta választanak pünkösdi (ill. májusi) királyt. Hazánkban a 16. sz.-ban már általánosan ismert volt a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltára utaló szólás, amelyből a szokás általános és régi elterjedésére következtethetünk. A pünkösdi királyt versenyjátékokkal, főleg lóversennyel, bikahajsszal, a fiatalabb korosztályoknál bothúzással, kakaslövéssel,  gunárnyakszakítással választották. 19. sz.-i adatok szerint egy évig a legények vezetője, bírája volt, hivatalos minden lakodalomba és összejövetelre; a legények engedelmeskedni tartoztak neki. Míg a régebbi adatok általában versennyel választott pünkösdi királyokról szólnak, a 19. sz.-tól pünkösdi király és királynő együttes megjelenéséről, házaló-adománykérő köszöntéséről vannak feljegyzések. Az előbbi formáktól némileg eltérnek a Nyugat-dunántúli formák: néhány évtizede még zöld ágakba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor (borzakirály). Sopronhorpácson törökbasa-járásnak nevezték a szokást és történeti mondát is fűztek hozzá, azonkívül esővarázslás is követhette. (Ilyen zöld lombokba öltözött „vadember”-alakoskodók hazánkban a reneszánsz kedvelt moreszka-táncaiban, -játékaiban is feltűntek már. Hasonló szerepet játszik horvát-szlovén területen a lombokba burkolt Zöld György.) – Bár a magyar szokás európai párhuzamai közismertek (különösen nyugatiszláv és német nyelvterületeken találunk hasonló alakoskodó szokásokat), lehetséges, hogy az európai formát megelőzte egy régebbi magyar tavaszi legényünnep. A lótenyésztő keleti rokonnépek a mai napig is ismernek versenyjátékokkal, főleg lóversennyel összekötött tavaszi legényünnepeket. Megkísérelték a szokást kapcsolatba hozni az avatási rítusokkal, a rituális tavaszi termékenységi szertartásokkal (szent nász), a rituális királygyilkossággal, s a kapcsolatos „pótkirály”-választással is." - Magyar Néprajzi Lexikon

Pünkösd vasárnapján a Pünkösdi király mellé pünkösdi királynőt is választanak, mely a régi pogány magyar hagyományokban gyökerező termékenységvarázslatokat idézi fel.

Pünkösdi királynéjárás

 
Úgy véljük a pünkösdi királyválasztás minden szabadkirályválasztó számára a lehető legjobb alkalom, hogy saját királyt és királynőt válasszanak maguknak.

Egység a sokféleségben

Ismételten kapunk olyan kritikákat olvasóinktól, amelyek a Regnum! Portál egyfajta „szellemi letisztázódását” kérik számon rajtunk, bizonyos itt megjelenő politikai, politológiai, közjogi, filozófiai és vallási álláspontok inkonzisztens voltát hangsúlyozva.

Való igaz hogy a szerkesztőség az utóbbi fél évben némileg átalakult és bővült – így elkerülhetetlenné vált, hogy a minden szerző magával hozza azokat a csak rá jellemző szellemi inspirációkat, nézőpontokat, megközelítéseket, amelyek eltérő aspektusból világíthatnak rá ugyanarra a problémára – az eltérő megfogalmazás, a különböző hangsúlyok elkerülhetetlen kiéleződése pedig még az is lehetővé teszi, hogy egy-egy cikk adott esetben táptalajt adjon az inkoherencia és az inkonzisztencia vádjainak.

Mindezzel együtt nem érezzük, hogy ez az elkerülhetetlen divergencia az esetek többségében egy olyan irányba vezetné a portált, amely szétfeszítené az együttműködés kereteit. Vannak ugyanis olyan alapelvek, amelyeket tekintve mindannyian egyetértünk, és amelyek meghaladják a partikuláris nézetkülönbségek eltéréseit. A francia forradalom kitörésekor de Maistre elismerően olvasta Burke Töprengéseit, ettől függetlenül a két szerző sok esetben eltérő szociológiai, kulturális, gazdasági, sőt, vallási nézeteket is vallott.

Ismételten szeretnénk hangsúlyozni, hogy a Regnum! Portál egyfajta ismeretterjesztő funkciót is be kíván tölteni: bemutatunk mindent, amely valamilyen formában kapcsolható a monarchizmushoz, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljes mértékben azonosulni tudnánk az összes itt megjelenített állásponttal, sőt akár az egyes szerzők értékelése és viszonyulása között is lehetnek eltérések.

Az egyik legsúlyosabb vád az, hogy mintha a portálon egyfajta „legyen király és azzal minden rendben van” álláspont jelenne meg. Természetesen, csak azért mert egy nemzet vagy egy ország úgymond megtartotta a monarchikus államformáját nem lesz automatikusan példaértékű számunkra, főleg ha ez csak egy teljesen üres keret mindenféle valós társadalmi tartalom nélkül. Valóban, sok esetben ez történik az általunk gyakran hivatkozott nyugat-európai monarchiák esetében is, ezt mi is világosan látjuk - azonban azt sem tévesztjük szem előtt, hogy a semminél még ez is, egy ilyen monarchia is több! E sorok írója személy szerint úgy látja, hogy Nagy-Britannia esetében például még mindig hatalmas presztízsnek örvend a monarchia eszméje – és ezt nem lehet feltétlenül racionálisan megmagyarázni, de egyszerűen más „érzés” ott lenni, mint egy köztársaságban – még akkor is, ha tudjuk, hogy ez már nem „az” a királyság. Tisztában van vele, hogy az úgynevezett brit Konzervatív Párt milyen elfogadhatatlan politikai vonalat vezet, azt is látja, hogy milyen messze van mindez egy konzervatív, katolikus monarchia szellemiségétől. A sors paradox (és szomorú) logikája szerint azonban egy mai jakobitának egyben hannoverinek is kell lennie, ha az alternatíva a köztársaság.

Természetesen mi is jobban szeretnénk egy olyan világban élni ahol másféle értékek a dominánsak, de nem biztos (illetve biztos, hogy nem) hozható vissza az, ami akár csak száz évvel ezelőtt is volt, hogy a „felvilágosodás előtti világról” ne is beszéljünk. Ettől még lehetünk kritikusak a felvilágosodással – és az abból (részben) deriválható doktrínákkal, mint agresszívan szekularista és/vagy egalitárius eszmerendszerekkel szemben – azt sem árt azonban figyelembe venni, hogy a „felvilágosodás” maga is egy meglehetősen diverz szellemi mozgalom volt, amelyet olyan lenne egyetlen közös nevezőre redukálni, mint egyetlen konzervatívnak nevezhető (vagy magát annak nevező) gondolkozót értelmezve kijelenteni: „íme, a konzervativizmus”.

A skót felvilágosodás klasszikusai, mint az egyébként politikai tekintetben meglehetősen konzervatívnak tekinthető Hume vagy Adam Smith (akinek gazdasági elképzeléseivel Burke például egyetértett) egészen mást képviseltek, mint mondjuk Condorcet vagy Voltaire. Bármennyire is szeretnénk, nem lehet ezt a periódust egyszerűen kitörölni az emberiség történetéből: egyszerűen a realitás az, hogy egy olyan világban élünk, amelyet nagyrészt olyan értékek határoznak meg, amelyekkel nem értünk egyet, és ezzel együtt kell tudni élni. Ne tegyünk úgy, mintha lehetséges lenne ma úgy érvelni a királyság mellett, mint mondjuk Robert Filmernek az 1640-es években, vagy akár úgy, mint De Maistre-nek egy hozzánk sokkal közelebb eső periódusban.

Mindettől függetlenül természetesen lehet és kell beszélni a nyugati monarchiák hibáiról, lehet kritizálni a modern világ nagyon sok káros jellegzetességét, de kár olyan fantasztikusan elérhetetlen célokat kitűzni, mint pl. a „felvilágosodás előtti értékrend” totális helyreállítását. Ez utópizmus lenne, ráadásul csak társadalommérnökösködéssel lehetne végrehajtani. Amikor egyes olvasóink azt hangsúlyozzák, hogy nem vagyunk kellően radikálisak, túl sok engedményt teszünk a tágabb értelemben vett modernitásnak bizonyára ilyesmire gondolnak. Nos, – hogy a dolgokat szűkebb hazánk vonatkozásában is megvizsgáljuk – való igaz hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában, amelyre gyakran hivatkozunk pozitív értelemben, valóban voltak olyan liberálisnak nevezhető elemek, amelyekkel a két világháború közötti szélsőjobboldal radikálisan szembehelyezkedett, és amiket megpróbált gyökeresen kiirtani a közéletből. Két okból elfogadhatatlan számunkra, hogy egy ilyen célkitűzéssel azonosuljunk. Elsősorban azért, mert a szélsőjobboldal (ezt a fogalmat most nagyon tág értelemben használjuk, beleértve a Gömbös Gyula fajvédőitől a magyar nemzetiszocialista mozgalmakig terjedő politikai spektrumot) látszólagos „radikális konzervativizmusa” valójában maga is egy fundamentálisan modern jelenséggel, a többek között Hegeltől is eredeztethető etatizmussal kapcsolódott össze, vagyis az antiliberalizmus itt egy nem kevésbé modern – az előbbinél viszont ezerszeresen destruktívabb összetevőt hordozott: a totális állam ígéretét. Nem meglepő tehát, hogy a két világháború közötti időszak vezető magyar legitimistái: Apponyi és Sigray grófok mindig kiálltak a szélsőjobboldallal szemben. A másik ok pedig az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vezető rétegében domináns nemzeti liberalizmust vagy konzervatív liberalizmust (’67-ességet) amelyet a legmagasabb színvonalon Deák, Eötvös, Andrássy, Tisza (és bizonyos módosulásokkal és hangsúlyeltolódásokkal) még Bethlen is képviseltek véletlenül sem szabad összemosni a modern liberalizmus baloldali jelenségével, amely természetesen elfogadhatatlan számunkra.